[Játékos Küldetés] Halloween Party!

Kissé fújt a szél, de tetszetős idő volt. Zsebre dugott kézzel járkáltam fel, s alá, egyéb teendőktől megkímélten. A többi idegen ezt az időt ősznek hívta - és hogy miért volt ez annyira különleges? Mert ők buták voltak, és nem tudták definiálni ezt a szót: ősz. Hullottak a levelek, hűvös volt. Máris két dolog, amivel összekapcsolhatnám az őszt.
- Szép. - Az első szó, amiről felvilágosítást kaptam, mióta megszabadultam attól a páncéltól. Hálás voltam Feliciának, amiért segített egy újabb kifejezéssel gazdagítania, még ha az agyamra is ment a kérdéseivel. Ki, mi, miért, hol, hogyan? Vissza se merek gondolni arra a kedvesnek indult, de pokoli véggel záródott találkára. Azt mondta, szépen játszottam, pedig annyira természetesen zongoráztam, mintha csak levegőt vennék - a véremben van. Míg azt gondoltam, hogy ide tartozok, azt gondoltam, a zongorajáték egy velem született adottság volt. És ahogyan megkaptam a kellő információkat ahhoz, mit kell tennem az életemmel, át tudtam gondolni azt, amit át kellett.
Nem tudtam, milyen nap a mai - mégis úgy éreztem, mintha környezetem egy különös hangulatban lett volna. Nem értettem, az idegenek mit csináltak - mire jó ez? Mi az az ünnep? Mit kell megünnepelni? Mi a célja? Rosszallóan csóváltam meg fejemet, miközben folytattam céltalan járkálásomat abban a városban, amit napokkal ezelőtt mentettem meg - pusztítottam, hogy megmentsem. Különös páros, akárcsak a halál és az élet. Nem, egyáltalán nem tűnt fel az az idegen, aki csak úgy, szinte brahiból odalépett hozzám, kezemben nyomva egy papírost, aztán továbbállt. Szemöldökömet felhúzva vizsgáltam meg. Halloween? Mi az a Halloween? Tanácstalanul dörzsöltem halántékomat - átkoztam az alakot, amiért csak úgy, magyarázat nélkül megszökött előlem. Vállamat megvonva átskimmeltem a szórólap további részét is. Úgy tűnt, az apró betűs részt kéne nagyobb figyelembe vennem, semmint az ingyen ínyencségeket. Talán megtudom, mi az ördög az a Halloween. Már magában megérte a kockázatot vállalni, ha újabb dologgal leszek gazdagabb - és talán közelebb juthatok ahhoz a bizonyos századik szintig is. Szellemház - valami ijesztő, rémisztő jelenséggel asszociált, bár ez is csak a szerény véleményem volt. Nem kellett a világ végére mennem, elvégre Torubanában szervezték meg ezt az egészet. Így folytattam a járkálást, tekintetem néha egy-egy idegenen akadt meg. Vajon ők is amiatt jöttek?

A sok kajától kissé émelyegve kóvájogtam az uccákon ami egy megújulni látszó bőrt húzott magára. Igen. Haloween. Sok filmben láttam már, sok manga és anime is feldolgozta hogy milyen is lehet de nálunk jappánban ez az ünnep nem anyira elfogadott. Vagyis inkább nem annyira kihasznált ünnep. Elvégre ez az amerikaiak szokása nem pedig a miénké, erre most részt vehetek benne. Átélhetem hogy milyen is lehet egy amerikai emberkének ez a nap. A plakátokat már olvastam és azon voltam hogy mihamabb el is érezzek arra a helyre ahol mindezt megrendezik nekünk. Kissé szédültem így leültem egy közeli padra. Hátra dőltem és pihentem kicsit. Fejem az ég felé fordítottam amit a fák lombjai épp elég oltalmat adtak hogy szemeim ne bántsák a nap tűző sugarai. Ősz van… a szél is erősen fúj. Talán túl erősen is. A fák már lassan megkopaszítva álltak előttünk. Egy kósza levél az arcomra hullott, kezemmel levettem és nézegetni kezdtem.
- Hamarosan itt a tél!... Útálom a telet! – Morogtam, majd felkeltem és útnak is indultam. A falevelek ropogtak a talpam alatt. Használhattam volna teleport kristályt de valahogy olyan nosztalgikus volt így végigmenni a szinteken és újra élni az eseméneket amik ezek a helyek őríztek. Persze néha néha azért meg kellett álljak pihenni, mert a kitartás pontjaim a szintemhez mérve elég alacsonyak, de ez van. Sajnálom rá költeni mikor vannak statok amire nagyobb szükség van. Lassan meg is érkeztem. Körbe néztem de túl sok ismerős arcokkal nem találkoztam. Megálltam néhány standnál hogy vásároljak valami ínyencséget amiből a tök süti lett a kedvencem. Épp nézelődtem mikor egy furcsa lány aki szemmel láthatólag megörült nekem valami ismeretlen okból megragadta a kezem és egy tök aranyos Helen nevű lánykához ráncigált. Látszott a lányon hogy tényleg segítségre van szüksége és nem is haboztam. Segítek neki. Miért is ne tenném. Aranyos és még tanulhatok is néhány dolgot a Haloweenről. Esélyem nyílt jó pár ruha felpróbálására. A bőség zavarában mindent kipróbáltam amit csak megláttam. Így voltam Zombi, szellem lány, cica lány, múmia, boszorkány, tök. Igen az utóbbi picit fura volt. De a kedvencem a boszi maradt. Még könyvet is kaptam hozzá kiegészítőnek amiből igaz egy kukkot sem értettem, mivel nem hogy japánul de még csak nem is angolul volt. A teremben össze gyűltünk páran de Ren kivételével senkit sem ismertem. Gondolkodtam rajta hogy oda menjek-e hozzá vagy sem, de a legutóbbi találkozásunk valami más lett. Furcsa… de azt hiszem tartok tőle. Nem tudom elfogadni a tényt hogy ennyi idő alatt annyit fejlődött hogy három csapással kenterbe ver… pedig eddig gondolkodás nélkül játszadozhattam az életpontjaimmal, de Ő megmutatta nekem hogy ez már nincs így. Hatalmas egója már a kezdetektől meg volt, és amióta ennyire az élen van azóta csak méginkább nőt. Nagyot sóhajtottam, majd úgy döntöttem megpróbálkozok egy körrel. Régebben csíptem és nem akarok rosszba lenni vele, de ami tény hogy vigyáznom kell. Nem tudom pontosan hova tenni a fiút… de nem is kell. A frissen kölcsönzött jelmezemben, oda megyek hozzá és meglepem.
- Konnichiwa, megismer uraságod? – Kérdezem kissé eltorzítva a hangom és olyan szöveggel amit nem igen használnék. Majd kuncogok egyett. A paróka jól takar, a ruci cuki kizárt hogy felismerjen.

Nem különösebben érdekelt a felhozatal, a Halloween miatti zsibongás. Csakis a szó jelentése, és a jelenség értelme foglalkoztatott, semmi más. Jártam-kelten az idegenek között, mintha kívülálló lennék, ki semmiképp sem akart elvegyülni a tömegben. Fehér holló voltam a többi fekete között, még ha kerültem is őket. Semmit se tudtam arról a helyről, melyet ők csak otthonnak kéne neveznem, mégis bölcsebbnek tartottam magamat valamennyiüknél. Ostobák - többnyire így jellemezhetném őket, mivel azok is. Semmit sem értenek, ráadásul jóval többre tartják magukat saját társaiknál. Nem értettem, miért félnek ennyire a haláltól - nem mindegy, ki mikor hal meg? Vagy már annyira merészek, hogy már eme fogalommal is dacolni akarnak, nem csak az Építésszel? Mi az élni akarás? Milyenfajta láthatatlan erő? És hogyha eljön az idő, bennem is felragyog ez a szikra? Magyarázatokra volt szükségem, de megint egyedül maradtam - egyedül, a sok akadállyal szemben.
- Hiba volt elküldenem. - Hiba volt a véleményemet kimondanom Felicia előtt. Még ha viccesnek és zajosnak is találtam a lányt, segített rajtam. Egy alapos definíció többet jelentett nekem a puszta létnél. Csak éltem, de semmit se tudtam - tudás nélkül pedig nincs okom és merszem az élethez. Tudni akartam. Nem mindent, csupán éppen annyit, hogy elégedettség töltsön el. Így, ezzel a tudattal tébláboltam a felállított standok között, fondorlatosan hümmögve. Nem igazán illettem ehhez a tablószerű képhez - a lelkes idegenekhez, a mulatozáshoz. Csöndben haladtam tova, a standokon található enni-innivalókat szemlélve. Valamilyen különös akarat - amit elvileg bendőkorgásnak neveztek - arra vitt rá, hogy egy puha, egzotikus színű, édeskés dolgot vegyek magamhoz, amit az idegenek süteménynek hívtak. Ahelyett, hogy nyomban belekóstoltam volna, alaposabban megvizsgáltam - jobbára biztosra megyek, mit veszek magamhoz, és ez a sütemény sem élvezhetett kivételt. Miután megszaglásztam, kissé elbizonytalanodtam, valóban az idegenek készítették-e. Felmerült bennem a bizonyos ételmérgezés vagy az érzékenység gondolata is, de az édességre nézve az teljesen ártalmatlannak tűnt, semmint gonosznak. Aprót haraptam belőle, és akkor minden megváltozott. Kellemes borzongás futott át rajtam: tetszett az íz, de megint nem tudtam rá a megfelelő szót. Frusztrált voltam, ám közben megörültem a kényeztető íznek. Észre se vehettem, hogy nagy mohóságomban, hogy pillanatok alatt elfogyott - ezek szerint én se voltam különb a többinél. Elkomorodtam, miután ez a tudomásomra jutott. Elszórtam a süteményt borító papírost, s továbbálltam. Boldognak kellett volna lennem, belül mégis tomboltam - kicsit sem különböztem tőlük, s ez az, ami frusztrált. Miközben magamban botránkoztam, egy kéz ragadt meg. Az idegen lány magával rántott, és mire az szándékairól kérdezhettem volna, már meg is állt. Hogy miért pont engem ráncigált a Helen nevezetűhöz, jó kérdés. Az előbbi mintha egy másik nyelven beszélt volna, szinte semmit sem értettem abból a maszlagból. Segítség? Party? Tanácstalan voltam, bár egyáltalán nem mutattam ki a külvilágnak. A bemutatkozás még várhat - előbb magyarázatokra volt szükségem ahhoz, hogy bármit is értsek, és orvosoljam a bajt.
- Csak egy kérdés. - szóltam komoran, aztán körbenéztem a többieken, végül ismét a szervezőre pillantottam. - Mi az a Halloween? - Szégyenkezés, megalázás, botránkozás. Minden effélét ki kellett zárnom magamból - csupán tudni akartam, semmit több.