Amara VS Asuka

Éppen El Loco-val, a képzeletbeli barátommal játszottunk szembekötősdit a Kezdetek Városának utcáin, amikor véletlenül, tényleg egészen véletlenül sikerült ám belebotlanom a másik játékosba. Már egy idee gondolkozok rajta, hogy tényleg nem ártana egy hallgatózás, vagy hasonló jártasságot felvenni, de egyelőre mégis a súlyemelés új szintje az, amit kitűztem magamnak célul, viszont ez a remek kis játékocska mégis csak kiváló arra, hogy kiderítsem, mi az, amire ténylegesen, igazán szükségem van! *.* Kötöttem be piros színű szalaggal a szemem, hogy aztán így próbáljam meg Loco-chant megkeresni, hiszen valahol biztire a környéken kell lennie. Ideát újra egészen gyereknek érzem magam. Az a baj, túl sokan veszik túl komolyan a mindenféle társadalmi elvárásokat. Pedig ez életem legjobb kora! Most tényleg bármit megtehetek! *.*
Bekötött szemmel bukdácsolok tova, kezeimet zombi módon előre szegezve, hevesen óbégatva, dőlöngve, s továbbra is csak a zajokat követve, hogy megtalálhassam Loco-chant, akinek ugyan hallom nem létező vihogását, mégis bedőlök csapdájába. Nem tudom, kibe, vagy mibe ütköztem bele, de móóóó, hát sajnálom, tényleg nem egészen így terveztem ezt az egészet! T.T
- Nyau~h! Ez most mire volt jó, hé? T^T - nyafizok egy sort, hiszen érzem, hogy valami a tarkómnak csapódik. Igaz, megszoktam már, hogy nincsen ám fájdalom ebben a világban.
- Bocsánat, hogy nem vettelek észre, Tarkódörzsi-chan, éppen szembekötőset játszok El Loco-val, a képzeletbeli barátommal. ^.^ Esetleg segítenél nekem, hogy hol találom? *.* Tudom, az nagyon csít lenne, szóval pssszt, nem tudhatja meg. - ha nem lenne a szemem bekötve, most pislognék rá, mint újszülött kiscica a mamájukra. Bár lényegébe véve éppen így rebegtetem felé a szempilláimat, hiszen a kiscicák csak sokhetes korukban nyitják ki a szemeiket, biza! ^.^

Lehunyom a szemem és ijedt arckifejezéssel tűröm, hogy a fejemet kopogtassák meg, koponyám pedig szinte jellegzetesen csengő, kongó hangot hallat a mozdulatra. Még így, becsukott szemmel is zavar ám a hirtelen jött sok fény, mint amikor éjszaka hirtelen rád kapcsolják a villanyt, annál rosszabb nincs is, talán kivéve azt az egyet ám, amikor az ajtót rontják rád, főleg, mert a szobám ajtaja jó hangos. Ez pedig nem az a fajta zaj, amit szeretek, hiszen amúgy is mindig csak zajban alszok, de tényleg, mert nem bírok másképp, hanem az a fajta, ami a semmiből jön, ott terem, rád ugrik és a szíved is kipattan helyéről ijedtedben! T^T Na szóval, Tarkódörzsi-chan éppen ezt teszi velem, megijeszt ám, rendesen, mert leveszi a piros szalagot, és a buksimat kopogtatja. Pedig nekem szép, gömbölyű formájú a koponyám. Érthetetlen, teljességgel érthetetlen. Nem tudom, hogyan képes összetéveszteni a buksimuksimat egy ajtóval!
- Naaaaaa, kösd vissza, Tarkódörzsi-chaaan! Elrontod a játékomaaaat! TT_TT Mit fog szólni Loco-chan, ha meglátja, hogy nincs rajtam a szalag? Biztosan azt gondolja majd, hogy csalni akarok! >.< - magyarázom neki felháborodottan, közben még mindig behunyt szemmel tapogatózok, olyan zombi módon, de nem a Jacko-s thrilleres, még csak az kéne, hogy a földön is kelljen tapogatóznom a leesett nózimózim után, hanem inkább a BRAAAAAIIIIIINNNNNZZZZ féle, tudjátok, éppen csak a karjaim mozognak sokkal hevesebben, mert nekem nem móka az, ha lassúnak kell lenni. Makacsul nem nyitom ki a szemeimet, mert akkor csíter lennék, azokat pedig ebben a játékban nem szeretik.
Heves tiltakozásom közepette véletlenül lekeverek neki egy taslit az arcára, pedig én igazán nem akartam, csak útban volt az arca. Arcátlan dolog ám ellopni más masniját! >_> Hah! Én ugyan biztosan nem kérek bocsánatot! >.< Kérem vissza a piros szalagom! *.* Akkor talán megengedem neki, hogy segítsen megkeresni az igazi képzeletbeli barátom. *o*

Ahogy sipákolni kezd, teljesen lelomboz. Az, hogy Tarkódörzsi~channak nevez, pedig csak még inkább felbosszant. Útálom a hülyéket, mert még megverni sincs kedvem őket, azonban ahogy elkezd kapálózni a lenyúlt szalag után – amit soha nem fogok neki visszaadni – teljes mértékben kiszalad, belőlem a verekedhetnék, és már-már ott tartok, hogy inkább hazamegyek, minthogy egy percet is eltöltsek ezzel a gyökérrel. Már épp megfordulnék, hogy magára hagyjam az utca közepén, mint egy darab kutyagumit, mikor végre újra visszatér belém a jókedvem. Csattanó villámként landol az arcomon a tasli, s ahogy a vöröslő VI-re teszem a kezem, a szemem szinte szikrákat szór. Magam elé intek, s gyakorlott mozdulatokkal, villámló tekintettel hívom elő a PVP menüpontot, majd megragadom agyatlan zombiként ténfergő ellenfelem karját, s az ujjaival lenyomom az elfogadás gombot. Nem akarom megölni, így nem ölésre menő csatát állítok be, de mindenképp meg akarom verni, és azt akarom, hogy a piros életcsíkjára pislogva keljen fel a porból. Alig gondolom ezt végig, mikor megigazítom a vasmarkaim, s a számláló megindul. A lélegzetem is visszatartom, ahogy a kis ikon elkezd visszaszámolni. Dübörög bennem az adrenalin, és ropogva tölti el a testem a láng, amit csak azok éreznek, akik már lepacsiztak párszor a fizikai fájdalommal és beleszagoltak a harc örömébe. Na persze ebben a világban nincs fájdalom, így csak az utóbbi marad meg kapaszkodónak. Elvigyorodva fogatom az indítást jelző hangot, s a jobbomat teljes erőből meglendítve, közeli ismertségbe hozom a lány arcát, és Righty-t. Nem valószínű, hogy behunyt szemmel sokat tehetne ellenem, és ez örömet okoz, hiszen így – még ha csak képzeletben is, de hallhatom ahogy az orra megreccsen a kezem nyomán. Ahogy sipákolni kezd, teljesen lelomboz. Az, hogy Tarkódörzsi~channak nevez, pedig csak még inkább felbosszant. Útálom a hülyéket, mert még megverni sincs kedvem őket, azonban ahogy elkezd kapálózni a lenyúlt szalag után – amit soha nem fogok neki visszaadni – teljes mértékben kiszalad, belőlem a verekedhetnék, és már-már ott tartok, hogy inkább hazamegyek, minthogy egy percet is eltöltsek ezzel a gyökérrel. Már épp megfordulnék, hogy magára hagyjam az utca közepén, mint egy darab kutyagumit, mikor végre újra visszatér belém a jókedvem. Csattanó villámként landol az arcomon a tasli, s ahogy a vöröslő VI-re teszem a kezem, a szemem szinte szikrákat szór. Magam elé intek, s gyakorlott mozdulatokkal, villámló tekintettel hívom elő a PVP menüpontot, majd megragadom agyatlan zombiként ténfergő ellenfelem karját, s az ujjaival lenyomom az elfogadás gombot. Nem akarom megölni, így nem ölésre menő csatát állítok be, de mindenképp meg akarom verni, és azt akarom, hogy a piros életcsíkjára pislogva keljen fel a porból. Alig gondolom ezt végig, mikor megigazítom a vasmarkaim, s a számláló megindul. A lélegzetem is visszatartom, ahogy a kis ikon elkezd visszaszámolni. Dübörög bennem az adrenalin, és ropogva tölti el a testem a láng, amit csak azok éreznek, akik már lepacsiztak párszor a fizikai fájdalommal és beleszagoltak a harc örömébe. Na persze ebben a világban nincs fájdalom, így csak az utóbbi marad meg kapaszkodónak. Elvigyorodva fogatom az indítást jelző hangot, s a jobbomat teljes erőből meglendítve, közeli ismertségbe hozom a lány arcát, és Righty-t. Nem valószínű, hogy behunyt szemmel sokat tehetne ellenem, és ez örömet okoz, hiszen így – még ha csak képzeletben is, de hallhatom ahogy az orra megreccsen a kezem nyomán.

Érzem ugyan, hogy valamit, vagyis valakit sikerült eltalálnom, pedig én igazán nem akartam, mert nahátna, csúnya dolog másokat ok nélkül megpofozgatni, szóval eskü, de esküüüü, hogy baleset volt az egész, véletlen volt, nem szándékos, de hát mit lehet mit tenni? Nyóóóó, remélem, nem ütöttem ám túl nagyot! T.T Még szerencse, a rendszer ezt nem veszi igazán harcnak, így még csak arra se jó a pofimofi, hogy a HP-ját lecsökkentsem. Az csúnya és gonosz dolog lenne tőlem, ráadásul az indikátoromnak se lenne marihuána színe. Akkor pedig senki se hinné el, hogy milyen tüncimünci vagyok! *_*
Érzem, hogy megfogja a csuklómat, és hogy az ujjaimmal játszadozik, biztosan ő is kis szadista, és ki akarja törni őket, mert olyan buta, hogy nem tudja, hogy ha a körömágyat piszkálod jó erős, hegyes és éles körmökkel, az nagyobb fájdalom, mintha elrecsegtetné az ujjaimat. Ugyan nem olyan radikális, mint a csonttörés, de mindig eléggé hatásos! *.* Csak ez ebben a világban még így sem működik... T^T
Mozgatom tovább az ujjaimat, észre sem veszem, hogy éppen egy kihívás lett elfogadva, csupán tesztelgetem, a játék lehetővé teszi-e a csonttörést. De látszólag minden egyes ujjacskám-mujjacskám megvan ám, tehát nem történt semmi para! *_* Gondolnám is ezt, mikor arcomon landol egy ököl. Móóóó, ez a gonosz némber bántja a tökéletes nózimat! Hát nem tudod, hogy én mennyit fizettem érte, hogy olyan legyen, amilyen? TT___TT
Ijedten nyitom tágra hatalmas, kék szemeim - azok kerültek a legtöbbe, hogy ne olyan csúnya kínainak tűnjön, hiszen tudniillik, idefele, Ázsiában ez már rutinműtétnek számít, és így nem kell szemcseppekkel meg kontaktlencsékkel bajlódni, hogy ne legyenek szotyi szemeid, inkább olyan szépek, mandulásak - , hogy megpillantsam támadóm. Aztán azonnal csukom is vissza.
- Hééé, hééé! Oda a jáhátéhékohooom! TT___TT - hisztizek egy sort, meg toporzékolok, de nem sokáig, mert már úgy is elrontotta a kedvenc gémem. >3> Ezért megfizetsz, te gonosz liba! T^T Nyitom ki ismét szemeim, s hitetlenkedve bámulok rá. Jól emlékszem, hogy Pinkienek nevezett. De hiszen neki is rózsaszín a haja! *3*
- Naháááát, Tarkódörzsi-chan is Pinkie! *-* Nyóóóó... tudod, csúnya dolog ám mást a külseje miatt kicikizni. Főleg, amikor te is olyan vagy, mint én! *.* - közben konstatálom a megjelenő paneleken, hogy valamiért párbajban vagyok, bár nem igazán értem, miért meg hogyan. Mindegy is, az inventorymból előhúzom az ormótlan csatabárdom, ami még mindig elég furcsán néz ki a kezemben, de azt hiszem, egyre jobb vagyok vele. Támadásként pedig meg is rohamozom őt, s széles mosollyal próbálom kettéhasítani fegyveremmel. Ezzel amúgy is csak csapkodni lehet szinte. ^^

Nyóóóó, nem éri, hogy még mindig nem elég magas a fegyverkezelésem, hogy eltalálhassak valakit! TT___TT Morcosan nézek a gonosztevőre gununu fejjel, mert hát ő igazán, de igazán csúnya dolgot tett velem, például, hát már nem is tudom, hogy mit, de harcra kényszerített, pedig nekem eszemben sem volt harcra hívni Tarkódörzsi-chant! >.> Csak adja vissza a szalagom, és segítsen megkeresni El Loco-t, és akkor bizti-mizti jóbarátok lehetünk! Tudjátok, mint az igazi BFF-ek. Mert Friendship Is Magic. *o* Szóval, a Best Friends Forever program első része, hogy epres és csokis fagyit zabálva ücsöröghetünk a tévé előtt, a kanapén, valami nyálas-sírós-csöpögős szappanoperát nézegetve, miközben a száradó lábkörmeinket várjuk, aztán pedig befonjuk egymás haját, míg a pasijainkról sztorizgatunk! *w* Az olyan jó lenne! Mert érzem én, hogy mi jó barátok leszünk, hiszen neki is rózsaszín a haja, és akinek a haja pink, az rossz ember nem lehet. Elég csak rám nézni, minden világossá válik. ^.^
Na de, előbb még pipulok rajta, mert csufi-mufi dolgokat tett, meg aztán a szalagomat is vissza kell könyiznem tőle, mert különben sehogyan sem magyarázhatom meg a képzeletbeli barátomnak, hogy mi is történt valójában. >3> Csapásom elől azonban könnyedén kihátrál, valamint lendületem is túl nagy a nehéz fegyverrel, így egy darabig tétlenül ásorgok leeresztett kezemben a csatabárdot fogván.
- Amara? Nem, te nem lehetsz Amara. Megdörzsölted a tarkómat, úgy ám! Tudod, csúnya dolog ilyet tenni a másikkal. Ráadásul a szalagomat is elvetted! T-T Jól van, nem bánom, tartsd meg, nekem így már nem kell! T.T Van másik. *w* - hívom elő csata közben az inventorymat, s veszek elő egy másik szalagot - ez sárga alapon rózsaszín pettyes, mert az cuki. *o* Nem veszem véresen a csatát, a szalagot lazán rákötözöm a csatabárdom nyelére, szép, csinos masnit formálva belőle, mert így olyan kawaii. Pszichikai hadviselés Tarkamararara ellen. Általában harcok közben beválik, hogy önmagamat adom, és attól mindenki kifekszik. De ha nem, akkor bizony, muszáj leszek ütni. Pedig annyira, de annyira nem akarok. :/
Ugyan Tarkódörzsi Amara viszonylag gyorsnak mondható, azt hiszem, a szintkülönbség ezúttal az én előnyömre hajaz. Sóhajtok egyet, miközben a támadásait bekapom, talán jobb lenne, ha masni helyett a harcra koncentrálnék. Sebzése ugyanis jobb, mint gyorsasága, s tulajdonképpen ebből a pár ütésből narancsossá válik a színem. Végül úgy döntök, hogy elég, kapom a vállamra a csatabárdot, majd nekitankolok a lánynak cuki mosollyal ajkamon. :3 Fegyveremet ezúttal nem használom, egyszerűen erőmből támadok, s néhány rúgással szeretném eltalálni a bordáit. Megpróbálom elérni, hogy ettől kicsit hátrébb kerüljön, majd terpeszbe állok előtte, s ekkor lendítem meg a vállamon pihenő fegyvert. Csapatom neki, hadd szóljon a zene! ^w^

Móóóó, ez a világ tele van csúnya nénikkel és bácsikkal! TT__TT Tudtam én, hogy nem kéne ma elmennem játszani a képzeletbeli barátommal, mert mindig, mindig vannak ilyen Amarara-féle tarkót alaposan megdörzsölős alakok, akiknek soha semmi sem jó, és mindig, de tényleg, igazán mindig belekötnek valamibe velem kapcsolatban! T_T Neeeem, az teljesen kizárt dolog ám, hogy talán bennem van a hiba, még a feltételezés is sértő, egészen biztosan arról van itt csak szó, hogy ők irigyek, mint a mirigyek, főleg arra, hogy én ilyen vidáman és mosolygósan boldogan tudom magam érezni, míg ők nem. Pedig az irigység csúnya dolog ám, az ilyeneknek pedig ezt senki sem tanította? Hajjaj... lesz ám Aramával dolgom rendesen, ha szeretném, hogy ne legyen ilyen goni velem, és másokkal sem. :/
A fejre mért ütéstől csillagokat látok keringeni a koponyám körül egy darabig, de aztán rájövök arra, hogy a fehér kisgalambok sokkal, de sokkal cukibbak, így átváltoztatom őket azzá, és inkább azokat bámulom. Mosolyogva hunyorítok felfelé, hogy minél tovább csodálhassam a látványt, bár nem vagyok benne biztos, hogy csak én látom, vagy Ráma is látja-e, de annyira ez nem is fontimonti, ugyebár. Azon nyomban támadással kellett folytatnom viszont, amint a madárkák elrepültek, hiszen itt nincs vége a csetepaténak, mert itt valaki csúnyán el lesz verve, amiért oda a szalagom, és az nem én leszek! >.< Talál is be támadásom sikeresen, ami nem is csoda, hiszen a szerencse pöttyös szalagom masniztam rá a csatabárdomra, így pedig nyilvánvaló a biztos találat számomra. ^.^ Találatom meg is pirítja ám az életcsíkját, cserébe viszont furcsa módon nem kapok támadást. Mindegy is. Én megyek és hentelek tovább.
- Naaaaa, azért add vissza a szalagomat! *.* Légyszi, légyszi, légyszi! *_* - noszogatom tovább, s közeledek hozzá tovább a csatabárdommal. Ezúttal cuki mosollyal, s kedves megszállottságtól csillogó szemekkel újra oldalról próbálok nekivágni egy csapást, ha rohamommal sikerül odaérnem.

Alig térek magamhoz az előzőekből, ez az elmebeteg liba, máris megindul felém. Na persze nem lett volna élvezetes harc, ha csak áll és néz bambán, de kicsit sem tetszetős az a kétkezes belezőbárd, főleg a feje az ami teljesen unszimpatikus. Semmi kedvem közelebbről találkozni vele, mert akkor nyilvánvalóan bukom a meccset, azonban muszáj leszek, legalább minimálisan érintkezni azzal a brutál fejszével. Ahogy vigyorogva megindul felém végleg elkönyvelhetem: ez a lány nem normális. De talán a jó értelemben nem az, hiszen én is mindig vigyorgok, ha hentelhetek – még most is, pedig éppen készülnek belegyalulni a földbe. Mindig is élveztem az ilyesmit, és valahogy ezen nem változtatott az, hogy nyerek vagy vesztek. Gyűlöltem veszíteni szó se róla, de a csata hevében, ez az utolsó dolog ami eszembe jut. Sosem gondoltam egyetlen harc közben sem, hogy mi lesz ha vesztek. Nem érdekel a mi lenne, ha kérdés. Nem kell veszíteni, és minden meg van oldva. Most viszont lehet kicsit rossz fába vágtam a fejszém. Elvigyorodok egy kissé, majd újra a hentelésemre érkező lánykára pillantok. Hát, ha nem megy baltával, megy majd a láncfűrésszel, gondolom magamban, s ahogy meglendíti a baltáját, előre ugrok, immáron a képességemtől hajtva. A fejsze fejénél kicsit gyorsabb vagyok, ám a nyele így is a vállamon csattan. Pár csepp HP-t vesztek csupán, majd ahogy előre lendülök, az eddig hátrahúzot jobbom elindul előre, s megpróbálok bevinni egy brutális jobb horgot szegény, szegény Pinkie-nek. Ha talál akkor az arcán csattan a hatalmas erejű ütés, melyet az Agressive Abuse biztosít nekem, Ha viszont nem...hát istenem.

Nyóóóó, túl messze voltam, hogy rendesen belevághassam Mészáros-chant! T.T Eddig még nem adtam nevet a fegyveremnek, nem ám, de szerintem a Mészáros-chan egészen illik hozzá. *.* Kár, hogy az inventorymban nem tudom átnevezni, így olyan bonyolult a neve, meg olyan jellegtelen, épp úgy, mint a személyi igazolványomon vagy az útlevelemen az a hosszú számsor, vagy mint a SAO-s regisztrációs ID numberem. >.> T^T Így viszont máris sokkal szerethetőbb! *.* Minden bizonnyal gonosz nagykezű Tarkódörzsi-chan is sokkal jobban kedvelni fogja őt. ^_^
Sajnos ez nem most fog aztán kiderülni ám, húsz centivel ugyanis hátralök az újabb tarkódörzsölés, amit kapok tőle, bár mintha ez valamiért különbözne az eddigiektől, nem értem. :/ Már-már egészen fáj a pofikám, mikor rájövök, hogy nem érezhetek én itten olyat, mert a rendszer nem engedi, mert ez ugyanolyan dolog itt, mint a mocsok, átkozott cenzúra, ami miatt nem lehetnek a céhemben tökéletes rúdtáncos fiúk, olyanok, amilyeneken odahaza a való világban szórakoztunk egyszer egyik volt csoporttársam lánybúcsúján. Pedig az mekkora buli volt már! *.*
Ütés ide vagy oda, a HP csíkomat jelző bizgentyű alig remeg meg, és távozik belőle némi HP. Én ezt igazán nem értem. :/ Pedig én eskü, de tényleg úgy éreztem, hogy ez sokba fog fájni nekem. >.< Lehet, hogy ennyivel alacsonyabb szintű nálam? O.O Nem igazán tudom a szintjét, pedig attól a sorozatos ütéstől aztán tényleg hamar besárgultam, azonban most éppen csak egy árnyalatnyival lett sötétebb ám.
- Tarkódörzsi-chaaaan! Szalageltulajdonításért cserébe követelem tőled, hogy adj nekem... sütiiiiiiiiit! *.* Sütit akarok, most, azonnal, ide vele. >.< - döntöm el, ha már fogfájásra gondoltam, mert én akarom, és ennyi, és az lesz, amit én akarok, tehát már eldöntöttem, izé, szóval ideje lenne befejezni ezt az ugribugrit, mert nekem annyira, de annyira kell az a süttymütty. Édességet akarok! >.< Ezzel minden bizonnyal Mészáros-chan is egyet ért! *_*
- Mészáros-chan - itt a fegyverem felé bökök fejemmel - is sütit akar. Mészáros-chan is azt akarja, hogy gyere velünk sütizni, és fizess ki nekünk mindent! *-* Legyünk barátok, legyünk barátok, legyünk barátok, legyünk barátok, legyünk barátok... ^.^ - ismétlem újra és újra, eleinte lassan megindulva, majd pedig hirtelen felgyorsulok. Sebzéséből ítélve valószínű, sokkal gyorsabb vagyok nála. Legalábbis remélem, hiszen éppen erre alapozom következő támimádimásom. ^_^ Mészáros-chant balról lengetem meg, és látszólag így próbálom meg a bordái közé csapni, az utolsó pillanatban viszont hirtelen megpördülök saját tengelyem körül, a csatabárdot két kézzel lengetve és megpördítve, ekképpen pedig felfelé, Amara állára csapva vele.