Yume RenAi

Név: Yume RenAi
Nem: Nő
Kaszt: Kardforgató
Kor: 17

Kinézet:
Körülbelül 165 cm magas, aranyos, bájos külső, halványkék haj benne két fehér aprócska hajcsat, és lila szemek. Ez vagyok én.

Jellem:
Kedves, butusnak tűnő, segítőkész és elszánt. Ezek jellemeznek főként engem.
Általában mosoly mögé rejtem minden érzelmem, mert úgy gondolom, hogy egy igazi
mosoly elfeledtethet minden kínt, túlsegíthet a nehézségeken, erőt adhat és akár legyőzhetetlenné is teheti azt aki őszintén nehézségek nélkül tud mosolyogni akár saját gyengeségén akár legnagyobb félelmén és bátorságot adhat annak akinek legnagyobb szüksége van egy halovány kis biztatásra. Ezenkívül rendkívül ügyetlen vagyok, ha valakire rám nyugodtan lehet azt a jelzőt használni, hogy ön és közveszélyes.
Gyengéim az aranyos dolgok és az édességek, legnagyobb félelmem hogy sosem juthatok ki a játékból, és sosem láthatom újra a családom és kisöcsémet.

Képességek:
Raitoningukatto – Villám vágás:
Három villámgyors vágás egymás uttán. Aminek 50% esélye van rá hogy megduplázza a sebzést.

Előtörténet:
Egy teljesen átlagos életet éltem a szüleimmel és az öcsémmel, aki állandóan a kedvenc számítógépes játékairól beszélt. Más sem hallottam tőle csak, hogy mmo, szintfejlődés, kasztválasztás, státusz és skill pontok elosztása, mobozás, céh választás, és még sorolhatnám úgy igazán sosem érdekelt de akkora beleéléssel tudott mesélni a játékban elért sikeréről hogy eljátszottam hogy érdekel és mosolyogtam sőt volt h vissza is kérdeztem hogy mi micsoda és hogy, hogy mit hogy kell csinálni.
Sosem gondoltam volna hogy egyszer majd azon fogok agyalni hogy mégis miket mesélt régebben és hogy Ő hogy játszana és mit tenne a helyemben…

Akkor elmesélem a történetem. Minden azzal kezdődött, hogy megvettem öcsémnek ajándékba a Sword Art Online játékot, igen egy mmot amiben a player bekerül egy teljesen virtuális világba, ahol szemtől szemben harcolhatsz az ellenséggel billentyű és egér nélkül.
Ez kíváncsivá tett engem is és kipróbáltam.
Amint beléptem a játékba egy hatalmas főtéren találtam magam száz meg száz másik játékos társaságában. A tömegben azt sem tudtam, hogy mi tévő legyek így kerestem egy nyugodtabb csöndesebb helyet magamnak. A fény átsugárzott az egész mezőn, a fák árnyéka kellemesen simogatta az arcom, ez tényleg olyan mint a valóság csak kicsit talán tisztább és szebb.
El tudnék még itt heverészni. Gondoltam magamban, de békés mélázásomat megzavarták, méghozzá egy hatalmas farkas. Ijedtemben elkezdtem futni a szörny, meg persze utánam.
A többiek meg jót derültek mindezen.
Nem bánthat, nem érzel fájdalmat. Miért nem vetted elő a fegyvered? Jöttek a kérdések és a tanácsok. Két lány megmutatta hogy, hogy tudom használni a kardom és az is hogyan tudok elbánni az ilyen alacsonyabb szintű állatokkal. Mindketten megtámadták majd legyengítve, odacsalták hozzám a farkasokat, hogy kifejleszthessem az első támadásom, nem túl nagy sikerrel. Egész idő alatt mást sem csináltam csak hadonásztam a fegyveremmel és csakis a szerencsének, lehet köszönni, hogy nem okoztam sérülést az állatokon kívül senkinek. De nem figyeltünk és egy a többinél is nagyobb és sötétebb színű szörny a hátunk mögül támadott Mirára akinek alig maradt élete, a másik lány próbálta leszedni a vérengző vadállatot de nem sok sikerrel én ijedtemben először meg sem tudtam mozdulni, majd hogy láttam a két társam sikertelen próbálkozásait nem tehettem mást én is nekirontottam a szörnynek, hármunknak is nagy nehezen sikerült csak elgyőzni azt a állatszerűséget. Amikor megöltük szörny eltűnt és az újdonsült ismerőseim megmenekültek. Már épp kezdtünk megnyugodni és jót derülni az eseten, amikor Miyako megpróbált kilépni de nem tudott.
- Hé lányok valami nincs itt jól. Mondta zavartan felnevetve.
- Mi? Kérdeztük kórusba.
- Itt kéne lennie a logout gombnak de nincs.
Azzal sietve mi is megnéztük, és nagy megdöbbenésünkre tényleg nem volt ott.
- Hmm, biztos valami rendszerhiba és már próbálják is kijavítani, Mondta Mira önmagát is megnyugtatva.
Majd leültünk és hallgattunk, vártunk, nem is tudtuk mire de némán vártunk valamire.
A csöndet Miyako törte meg.
- Lányok, mi lenne, ha nem tudnák megoldani és örökre itt kéne élnünk?
Ránéztünk mindketten a lányra, majd nevetésben törtünk ki.
- Te meghülyültél! Mondta Mira.
- Ez még viccnek is rossz. Mondtam.
Hülyéskedésünket az zavarta meg hogy hirtelen elkezdtünk elteleportálódni.
Kényszertett teleportálás?! Kiáltotta Mira, de mire a mondatot befejezhette volna mindannyian újra a főtéren voltunk.
És ami ott történt az horrorfilmbe illő lett volna, az ég besötétedett, majd mintha a felhők egy vérfolyammá álltak volna össze, és utána kirajzolódott egy nem teljesen emberi alak belőle, ami az égbolton lebegett.
Majd megszólalt:
- Életemben más sem akartam, mint istenné válni.
Eközben az emberek zavartan figyelték az eseményeket.
- És ez most bekövetkezett. Folytatta.
Gondolom már mindenki, észrevette hogy a logout ikon eltűnt a menüsorból, nos ez nem véletlen. Én tüntettem el ezzel bezárva titeket az általam kreált világba.
A tömeg egyre hangosabb lett és egyre inkább vált érezhetővé, sőt kézzel tapinthatóvá a zavarodott feszültség és kétségbeesés.
- És csakis úgy juttattok ki innen, ha véghezvisztek mind a száz szintet.
- Ezen kívül elrejtettem a táskátokba egy kis meglepetést.
Amint ezt a mondatot kimondta mindenki köztük én is kivettem a táskába becsempészett tükröt. Belenéztem és legnagyobb meglepetésemre a való világban lévő arcomat, láttam viszont. Majd a tömeg hangos morajára lettem figyelmes és megdöbbentem vettem észre hogy mindenki arca megváltozott. A tükör a mi valós külsőnket, vagyis inkább mi magunkat vetítette be a játékba.
Az emberek kétségbe estek, volt, aki megpróbált elmenekülni, volt ki a játék megalkotóját kérte számon volt ki a félelemtől összeesve törte össze a saját tükrét.
- És ez még nem minden, ha itt meghaltok a valóságban is végetek.
- Ha valaki megpróbál titeket lekapcsolni a játékról, meghaltok.
- De ettől már nem kell tartanotok, ugyanis a tízezer játékosból már csak ti nyolcezren vagytok életben, és csak nektek van esélyetek visszakapni átlagos életeteket.
Ezután elkezdet eltűni és ismét a normális égbolt vált láthatóvá.
Majd a köülöttem lévő emberáradat őrjöngésbe tört ki.
Hogy ez mégis micsoda, hogy képzeli, és hogy ez valóban megtörténhet?!
A mellettem lévő srác ki a dühtől reszketett megvágta a saját kezét, ezzel biztosítva magát, arról hogy ez tényleg megtörtént, hogy tényleg sebezhetőek vagyunk ebben a világban, és hogy valóban, ha itt meghalunk, akkor tényleg nincs tovább… mind ezt látva még mindig nem tudtam felfogni, hogy mégis ilyesmi hogy történhet meg. A döbbenetből az ébresztet ki hogy a fiú aki mellettem állt megfogta a barátja karját és kivitte a tömegből úgy hogy közben majdnem engem is magukkal rántottak.
Csak úgy cikáztak a fejemben a gondolatok, hogy ha most nem én lépek be hanem az öcsém akkor ő esik áldozatul ennek az ördögi csapdának, és hogy mégis mi tévő legyek?! Mit kéne most csinálnom? Fogadjam el? Próbáljak más kiutat találni?
Létezhet-e egyáltalán más kiút?
Körülnéztem, hátha látok valakit, aki tud segíteni, hátha látom Mirát vagy Miyakot de ha láttam őket sem ismerhettem fel, elvégre már nem úgy néztek ki.
Miközben kapkodtam a fejem magam sem hittem el amit látok.
Az öcsém?
Az képtelenség!
A testvérem arcát láttam nagyon távolról, és mintha mondott volna valamit.
Megpróbáltam közelebb jutni hozzá a tömegben de mire ismét oda néztem, már nem láttam őt. Talán csak képzelődtem? Sőt, biztos is, elvégre én vagyok az ő játékán.
Az nem lehet, hogy ő lett volna. Próbáltam hitegetni magam.
Kitörtem a tömegből és egy sötét utcán sétálva próbáltam összerakni magamban az eseményeket és rájönni, hogy mégis mit kéne tennem.
Majd eszembe jutottak öcsém szavai, képességfejlesztés, fejlődés.
Igen! Ha én most egyes szintű vagyok akkor nincs mit tennem mintsem eljutni a következő faluba és ezzel elérni a második szintet.
- Meg tudom csinálni! Mondtam ki hangosan.
Azzal a térképen megnéztem a legrövidebb és legbiztonságosabbnak tűnő utat a legközelebbi város felé, és elindultam.