RenAi

by **RenAi** Pént. Szept. 16 2016, 12:36

Mint egy tollvonással, annyi…
Biztos érezted már azt, ahogy az életedben mindent megtettél azért, hogy boldog lehess. Hogy igazán azzá válj, és azzá tehess mindenkit magad körül. Életed értelmét, akinek az ölébe holmi angyalként pottyantál, és az óta is gondodat viseli.
Vagy a barátok, akiket ha meglátogatsz felvirulnak az arcok, és rögtön érdeklődni kezdenek. A társak, akiket ha megviccelsz, sem haragszanak, legrosszabb esetben csak fáradt, de békés arccal közlik, hogy most inkább ne, és te nem teszed. Inkább hagyod a terveidet, és rájuk szánod az időt, hogy megalgasd mi az ami aggasztja őket.
És az élet így csodálatos.

Én kijelentem: Mindent megtettem, hogy jó legyek, hogy ügyesen manőverezzek és minden éjjel nyugodtan hajthassam le a fejem, várva a holnapot. Azt a napot, ahol minden. ugyanúgy folytatódik tovább, újra és újra, majd ismét és megint, ameddig csak az idő kegyes markában tartva figyeli minden mozzanatod és szabad utadra enged, csupán gondos figyelmével követ, de nem szól, nem segít. Olyan ő, mint egy könyv olvasója, és te vagy az, aki a könyvben írott szerepeket szépen magára öltve táncol a sorok között.
Az voltam, egészen a mai napig.

Most az életem legnagyobb hibája elől menekülő vad vagyok, egy űzetlen vad, akit megcsupaszítottak, lenyúzták a bőrét és csupán felfeslett, sebzett vértől,habzó teste halad tovább… elbújva a naptól, menekülve a holdtól, kikerülve a tenger habzó partját, majd beleveszve az erdő sűrűjébe. Magam sem tudtam hová tartok, egyszerűen nem tudtam merre is visz a lábam, csupán azt tudtam, hogy nem állhatok meg, egy pillanatra sem. Koordinálatlan mozdulatokkal, esetlen léptekkel, könnyeimet hullatva haladtam tovább, amerre csak lábaim talajt találtak. Az erdő egyre mélyebb lett, sűrűbb… sötétebb, veszélyesebb. Mégsem foglalkoztam ezzel, csupán távol akartam tudni magam a fiútól.
Attól, aki pár pillanat alatt elvett tőlem mindent.
Aki elvette az életemet, undorító torz lénnyé formált, hogy átkának köszönhetően soha többé ne ismerhessenek fel, megváltozatott, megtört, átvert. Undorító, amit művelt, pedig még fel sem tudtam igazán fogni. Ami átfutott a fejemen, az Jin arca, Szophie arca, a céhtagok valamint mindenki, akit szeretek. Mindenkit akit szeretek… Mégis én lettem a legnagyobb áruló mindegyikük közül. Egy pillanat alatt omlott össze az életem, minden elképzelés, minden vágy, álom, minden, amit akartam, amit gondosan elkezdtem építeni… de ez a hullám nem áll meg csak nálam.
Tachi bántott engem, átvert, becsapott, … kihasznált… meglopott. De a hullámot folytatja önmagát, mintha egy gyermek öklével a vízbe csapna, és a vízgyűrűk újra, és újramossák a partot, valamint egymás alá temetik magukat.
Én elárultam Jin szerelmét, becsaptam, megcsaltam… hazudtam. Darabokra törtem eddigi életünket, csupán egy rossz döntés miatt. Mindebben a legszörnyűbb, hogy én tényleg hittem, hogy Jin az, tényleg hittem, hinni akartam… hogy ez majd segít rajtunk, bármit megtettem volna azért, hogy az életünk új szintre lépjen, valamint… hogy ne a gyermeket, hanem a nőt lássa bennem. Mindent meg is tettem ezért, méghozzá gondolkodás nélkül. Akkor még fel sem fogtam sok-sok dolgot. A jelek is csak utólag váltak világossá. A csókok közötti különbség, a vehemencia, de… olyan valós volt. Annyira azt akartam, hogy igaz legyen, hogy mindent elnyomva, mélyre taszítva hagytam magam az ördögnek. A csókja olyan édes volt, most úgy éget, mar… fáj. Az érintése, olyan érzéki, izgató volt… most érdes, durva, bár felfeslene, leválhatna a bőröm ott ahol hozzámért, ahol megcsókolt, ahol végigsimított, ahol… magáévá tette a testem és majd minden porcikám…

Elárultam Szophiet. Soha, soha nem tettem volna hasonlót vele. Igaz, nem ismertem túlzottan, mindig rossz passzban volt, amikor találkoztunk, de olyan kedves, bátor, szép és aranyos. Soha nem bántottam volna őt ilyesmivel.
Valamint… elárultam magam. Az életem. A fiút akit szerettem, a lányt aki olyan szimpatikus volt, elárultam azt amivé válni akartam.
Tönkretettem az életem…

Nem emlékeztem mikor húztam magamra a ruhákat, azt tudtam, hogy úgy ahogy voltam hagytam ott a fiút, de most… amikor kénytelen voltam megpihenni, hisz kitartáspontjaim villogtak, ami a fogytát jelenti, de én még az összeesés határán küszködve is még pár lépést tettem előre. Majd megadva magam omoltam a földre, zokogva, összekuporodva, miközben éreztem, hogy az elmém csikorgatja, miként cáfolhatnám meg azt, ami megtörtént. A földön feküdve az futástól és stressztől felhevült testem, lassan kezdi átvenni a talaj hűvösségét, az avar nyirkosságát, valamint tömérdek kosz és mocsok ragadt az arcomhoz, a ruhámhoz, ami most legkevésbé sem zavart… Fogalmam sem volt mennyi időt tölthettem el itt, ha nem jelenik meg pár kósza vad, amik rám támadva falatozgattak belőlem, hurcoltak meg és csipkedték az életpontom nem kellett volna el teleportálnom onnan. Talán még mindig ott feküdnék és próbálnék lenyugodni és összeszedni magam. Helyette az első szint Horunka falu, lakatlanabb, lepukkantabb része fogadott, amikor a kristály kidobott egy, távolabbi területen.

Zilálva és szétcsúszva nyitottam be a fogadó ajtaját, páran felém fordultak, de csak egy-két szempár volt az, ami rajtam is hagyta. Páran összenéztek, susmorogtak valamit, nem értettem… nem is érdekelt. Alig pár részletet fogtam fel a környezetemből… A kulcsot megkapva kinyitottam az ajtóm, majd magamra is zártam… a hátammal nekidőlve csúsztam le a földre, elgyengülten, majd amint felötlöttek a gondolatok, kezdtem ismét a sírásba.
Képtelen voltam felfogni a fiú miértjét. Egy idő után már nem is akartam megérteni. Képtelen voltam hazamenni. Oda, mit közösen építettünk, amit közösen fejlesztgettünk, és oda ahol várhattam rá, vagy épp ő várt rám. Megnyitottam a chatablakot. Meg akartam neki írni, hogy jöjjön értem, vigyen haza és… és szeressen, mert én szeretem. Nagyon! Nagyon! Nagyon! Látni akarom, ölelni és… szeretni. De képtelen voltam rá, elkezdtem, elütött, kusza üzenet lett belőle, de amint rá kattintottam volna, a küld gombra… egyszerűen képtelen voltam elküldeni azt. Mit mondok neki? Hogy mondom el? Hogy nézek a szemébe?... Ezek után… mégis hogy ölelhetném meg?... Hihetetlen, abszurd ez az egész, ez a helyzet… Azt akarom, legyen vége! Most! Fel akarok ébredni! Azt akarom, könyörgöm… bár ez az egész soha ne történhetett volna meg…
De, megtörtént, és ez nem olyan dolog amit visszacsinálhatsz, amit eltitkolhatsz… amit, meg nem történtté nyilvánítasz. Szenvedtem a tudattól, a gondolattól, undorodtam magamtól, amint éreztem magamban, egy pici erőt is… első dolgom volt eljutni a fürdőszobáig. Emlékszem, gyenge voltam, szédültem, és ugyan fájni nem fájhatott semmim, mégis zsibbadt az egész testem, csomó volt a torkomban, és feszített a gyomrom, hányingerem volt…
A vizet megengedtem, sima vizet, a tusfürdő kellemes illata, csak erősítette volna az émelygésem. Libabőrös voltam, reszkettem, és a víz forró csobogásától vártam, hogy lemosson rólam minden szennyet, mocskot és bűnt. Hiába, szinte erővel dörzsöltem a bőröm, miközben egyre fentebb, és fentebb tekertem a víz hőmérsékletét, és hamar fojtó pára töltötte be a szobát. Amint, vörösödő bőröm már nem volt hová dörzsölni, tisztogatni, szimplán csak belerogytam a vízbe, ami hirtelen súlyomtól hömpölygő áradatként távozott a kádból. A tüdőm megtelt a párával, forrón, égetően, fertőtlenítette a torkom, a légutakat. Éreztem fulladok. A testem, vörös volt akárcsak a rák. Alig bírtam megmaradni az égető vízben, minden pontom zsibbadt a „fájdalomtól”, miközben elhittem, ez kell ahhoz, hogy megtisztuljak. Ez, az első lépés. Órákat is eltölthettem a vízben, és amikor éreztem, hogy kezd elhűlni mindig engedtem utána egy kis forrót… Amikor úgy éreztem, ennyi elég is volt… Bukdácsolva szálltam ki a kádból. Erőtlen voltam amúgy is, de a forró víz, még kivett belőlem.

Napokat töltöttem el ebben a szobában, összezárva a gondolataimmal, a tetteink bűnének tudatával, a kínzó lelkiismeretemmel. Végül Hinari látogatott meg, láttam rajta, hogy aggódik, hogy baj van… De akkor még nem tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen aki aggasztja… Akkor még nem tudtam, mi történt Szophie-val, és ahogy látott… nem is említette, vagy ha igen… felszínes tudatom nem fogta fel, éreztem hogy valami nincs rendben nálam. Járt nálam Jin is, bár szerintem csak álom, vagy csak képzeltem… Azt mondta nem haragszik, és megbocsájt, csak menjek haza… vagy maradjunk itt mindketten, majd eltűnt… Beszélgettem vele… Talán az idézhette elő nálam ezt, hogy akartam én aludni, de nem tudtam. Amikor álomra hajtottam volna a fejem, mindig Tachi jelent meg, vagy Jin, arca… Álmomban tudtam hogy, Tachi az, és nem Jin, és Jin ott állt mögöttünk, és mindent látott, végig nézte, csalódottan, szótlanul… Tudott róla. És én… megtettem, úgy hogy tudtam… Borzasztó volt. Nem, mertem utána ismét lehunyni a szemeim. Hamarosan meg is jelentek a sötétedő foltok, a karikák, a víziók… az őrület…

Hosszú napok teltek el, talán hetek is… vagy meglehet hogy hónapok?... Nem tudom, olyan hosszú volt minden pillanat önön börtönömben, de nem engedhettem szabadlábra egy ilyen bűnözőt mint én. Megtudtam mi történt Szophie-val, biztosra veszem hogy, gyűlöl, hogy engem ölt volna meg, vagy küldött volna börtönbe, ha megtalált volna. És ha benyitott volna azon az ajtón, nem ellenkezhettem volna. Engedtem volna neki, hogy elvegye mindazt ami belőlem maradt. Egy sápadt, kócos, zsíros hajú lány, akinek a szoba állott és dohos szagát már magára öltötte a teste. Meggörnyedt testtel, beesett, kisírt szemekkel… Azt hiszem, egy idő után elfogyott minden könnyem… Legbelül reszkettem, és annyira hihetetlen volt, annyira nehezemre esett elfogadni, hogy… ennyivel el tudtam rontani mindent. Egyetlen egy, hibás döntés, egy figyelmetlenség… és mindent magával vitt. Szophie híre után nem mertem mások, a céhtársak szemébe nézni. Tudtam hogy Hinarival nagyon jóban voltak, és tudtam… ha, megtudja megutál, ő is… Úgy érzem el lettem rekesztve mindenkitől akit szerettem. Egyedül maradtam ebben a világban, és talán soha… de soha nem akartam annyira hazajutni, mint most.
Álom maradt csupán, de ismét az igazi ágyamat akartam, anyu és apu szavait, azt… hogy senki ne tudjon arról ami velem történt… és azt… hogy végre minden a régi legyen. Pontosan olyan, amilyen volt, pontosan az, amit már felépítettem, elértem… de, még ez a vágyam is romba dőlt… amikor, megkaptam a következő üzenetet:

…Jin meghalt…

Félelmetes üresség fogott el, egyszerűen ez már túl sok volt… túl ment minden határon amit a lelkem és az elmém el tudna fogadni. Csak bután pislogtam az üzenetre. Azt hittem sírni fogok, hogy majd zokogással meggyászolom, de nem… nem maradt bennem, csak egy mélységes szakadék, egy üres, feneketlen verem, fekete kuszaság, nehéz volna bárhogy is összefoglalni azt, amit érzek. A legjobb szó erre az, hogy semmit. Csupán értetlenséget magam felett, szégyent amiért nem gyászolom, amiért úgy gondolom hogy, mást kéne éreznem, de egyszerűen nem tudtam felfogni, elfogadni… így nem volt mit gyászolni sem… Esetlenül, feküdtem fel az ágyra, és még hosszú ideig nem okéztam le az üzenetet… úgy éreztem, ameddig az ott van, addig Jin, is picit velem marad. Addig nem megy el, és itt marad velem… addig magam mellett tarthatom… Viszont percek teltek el, az üzenet magától tűnt el, akárcsak Jin… csupán bután meredtem utána… Vártam, hogy visszajöjjön.
Az üres szoba, olyan sötéten bámult rám, éreztem már nekem volt kellemetlen a benti, áporodott levegő, de annyira hidegen hagyott… Egyszerűen, nem tudtam mihez kezdjek… hogy kezdjem előről, hogy folytassam… Mi tévő lehetnék…

…Újra egyedül maradtam…

Fel lehet ezt fogni, kezdetnek, végnek… de a legszörnyűbb az volt, hogy nem omlott össze a világ Jin halálának tiszteletére… Minden, minden pontosan ugyanúgy folytatódott ahogy abbamaradt. Mint egy film, amit csak nekem állítottak meg, de mindenki más nézte tovább. Én pedig csak meredten bámultam a kimerevített képet. Ijesztő volt. Ennyit jelent egy emberi élet? Ha ennyit jelent élni, akkor nem is akarok tovább maradni, meghalok! Szembe fordulok a világgal, úgysem fogok hiányozni senkinek, hisz… az a mély üresség amit érzek, nem lehet a gyász… nem tudok sírni, pedig szeretnék… érzem hogy, feszít, és hogy jót tenne… de egyszerűen nem merek. Ha, sírnék, elfogadnám, elengedném, azt meg nem!
Nem, fogom elengedni soha! Soha!
Butaságot akartam csinálni, cipőim mellettem hevertek, szépen sorba téve, és talán hosszú hetek óta most először léptem ki a napra. Forró volt, égetett, és megvakított, zsibbadni kezdett a homlokom, oda is tapasztottam a kezem. De a karjaimat végül mégis széttártam, és lenéztem a mélybe. A kék… felhők tarkította mélységbe Aincard széléről. Szokatlan volt, ilyesztő, mégis megkönnyebbült mosolyra húzódott a szám, miközben éreztem hogy a szellő milyen üdítően szökik a ruhám alá, és simítja végig a testem. ahogy, kócos loboncomat megmozgatta, és amit éreztem… az nem volt más mint a felszabadultság, nyugalom, békesség… Furcsa gondolat, de azt kívántam bárcsak… bárcsak mindenki érezhetné ezt. Végül amikor azt hittem lépek, amikor azt hittem, ugrok… elkezdett marni a bűntudat. Nem, érdemlem én meg ezt a nyugalmat és békességet… mindent elrontottam, és mindent… tönkretettem, és a jutalmam ez az érzés lehetne? Miért gondolom úgy, hogy ezzel mindent megtennék, hogy ezt egyáltalán megérdemlem… Végül, ahogy ugrani készültem, ahogy kinyitottam a szemem mert elbizonytalanodtam, Peter arca villant be. Vajon… ő is ezt érezhette?... Majd ahogy a pillanatok egymásra épültek, lassan… úgy fogott el a félelem, a bizonytalanság, és talán jött meg a józan eszem. Hisz, eget rengető ostobaságnak éreztem azt, amit tenni akartam, és a magam iránti harag kerített hatalmába. Úgy éreztem ezt sem érdemlem meg. Még ott, a füves pusztán, virágok között feküdtem hanyat, és figyeltem az égen repkedő szörnyeket. Nem, támadtak meg, igazán békés teremtmények voltak. Én is egy akartam lenni közülük, olyan… gondtalanok, és természetesek. Nem félnek, nem bántanak nem akarják megévdeni magukat, a területeküket… csak békésen építgetik fészküket, és nevelik kicsinyeiket. Csodálatos dolog.
Hosszú idő telt el ismét, nem voltam jobban, de voltam és az már jó nem? Úgy éreztem újra össze kéne rakni mindent, de… minden olyan volt mint régen, mégis olyan idegen és távolni… félelmetes volt. Nem mertem a közelébe menni semminek, se a házunknak, sem a céhnek, és kerültem mindenkit akit csak tudtam… Hazudtam mindenkinek akinek csak kellett, és hazug mosolyom mindenkivel elhitette, hogy minden rendben van, és ez így jó is volt. Vagy ha jó nem is… de kényelmes. Rettegtem hogy, felhozzák Jint, fogalmam sem volt mint mondok majd nekik, de szerencsére ez nem történt meg… és így jó is volt…
Úgy éreztem…. ennyi nem elég. Ezzel nem tettem semmit, így miután picit magamba szálltam, úgy döntöttem vannak emberek, akiknek fontos lehet az igazság. Volt egy event… üzenetet lehetet hagyni. Rengetegen voltak ott, rengeteg ki nem mondott szó, gondolat, emlék, aggodalom… és valhogy, úgy meghatott. Láttam mindenkit, és ugyan az üzeneteket nem, de, arra nem is volt szükség. Az arcok, ahogy felakasztották, elárultak mindent, minden kis vallomást. És én, egy vagyok közülük, én is bevallom a bűneimet, én is őszinteséggel adózok, mindenkinek… akinek kell…
Az eslő név: Rita.

Úgy sajnálok mindent, igazad volt mindenben, és bocsánat, de ennyi idő kellett hogy megtanuljam. Köszönöm hogy, még most is gondoskodsz rólam!

Második név – amit már remegve akasztottam fel – Szophie
Nem tudom mit, és hogy írhatnám meg… Nem is tartom magam méltónak arra, hogy üzenjek, mégis meg teszem. Úgy érzem meg kell tennem. Először is nagyon sajnálom… ha tudtam volna, nem bántottalak volna titeket. Úgy sajnálom! Ha… majd egyszer bosszút akarsz állni, vagy ha még akarsz majd tőlem bármit is… én várlak.
Éreztem hogy hülye hangvitele lett, de egyszerűen nem lehetett ezt jobban megfogamazni… vagyis én nem tudtam.

A harmadik név: Hinari

Bocsánat… mindenért, én igyekszem… tényleg igyekszem jobb lenni és jobbá tenni mindent. Mindent helyre hozok!

Talán nem is értette, nem is baj… Kapott még valaki üzenetet… Még hozzá Jin.
Sajnálom és szeretlek, ha egyszer még találkozhatunk… és ha még szeretnél látni…
Végül nem ő volt az utolsó… volt még valaki: Tachibana Makoto
Neked kellett volna…
a meghalni szót, nem sikerült leírnom. Valahogy, nem tudok ítélkezni felette, de mégis… mégis így érzem! A világ jobb lenne, ha Jin helyett ő halt volna meg. Ha Szophie helyett ő lenne börtönben!
Végül… kerítettem alkalmat, hogy találkozhassak Jin-el. Sosem voltam még ott, de a Túlélőcsarnok, megadta most nekem ezt a kívánságot… Sokadjára kellett belépnem, hogy végre vele beszélhessek… amikor megláttam belém fagyott a szó. Végül… bármit mondtam… ő csupán bután ismételgette ugyanazt a mondatot. „Szeretlek Ai-chan” és ez… olyan idegen, olyan ijesztő… olyan fájdalmas volt… Nem ő volt…
De nem adtam fel ennyivel, körbe pm-ezgettem, elvileg van egy ritka item amivel halottakat lehet visszahozni, persze mindez talán csak pletyka, de úgy döntöttem, meg fogom találni azt az itemet. Vissza fogom hozni Ritát, Jint… és ha egyszer… Szophie… bocsánatot fogok kérni tőle. Azt hittem ez így elégi is lesz… hogy, ezzel megtettem mindent… De be kellett látnom hogy nem, még ez is kevés… annyira kevés…
Nem voltam többé önmagam, éreztem, hogy nem tudok úgy megévdeni már másokat, valamint ha meglátom Tachit… és le kéne switchelnem a bosson, vagy bárhol… egyszerűen képtelen volnék rá… és ez nem jó… Bűntudatom volt, viaskodtak bennem a gondolatok, az érzelmek, hogy melyik a helyes… vagy legalább a helyesebb… Végül… az amikor tőle kaptam üzenetet a céhbe invitálástól… felborított mindent… Az elfojtott gyűlölet, és düh… ismét a felszínre tört, ismét árral sodorta a partot és mindent amit azóta felépítettem, rombolta le egy pillanat alatt. Újra elfogott egy furcsa érzés vágy… amit nehezen tudnék megfogalmazni, de… azt sugallja… egyikőnk sem alkalmas az itt létre, mindkét bűnösnek már halottnak kéne lennie, csakis… és csakis így védhetünk meg másokat… magunktól.
Végül, egy üzenet figyelt vissza rám, szürkén világítva és a küldésre várva.
Találkozzunk, egyedül gyere.
Rövid tömör válasz, és küldtem mellé a koordinátákat is (19. szint), az időponttal együtt.