Yume

Név: Yume
Nem: nő
Kaszt: harcművész
Kor: 15

Kinézet: 165 cm magas és 50 kg. Hosszú fekete haja van amit mindig egy vörös szalag díszít, az arca szinte mindig érzelem mentes. Az iskolai egyenruháját hordja igazából szinte mindegy neki hogy mi van rajta,amíg az nem rózsaszínű és csipkés.

Jellem: szinte születése óta arra edz hogy megbosszulja szülei halálát.Lehet hogy kinézetre egy átlagos diáklány de belül egy igazi gyilkos,viszont ártatlanokat sosem ölne. Igazából nagyon szeret beszélgetni de másoknak azt mutatja hogy szűkszavú.Távolságot tart az emberekkel mert megtapasztalta azt hogy milyen megbízni bennük akik utána hidegvérrel elárulják őt. A maga dolgával törődik általában elkerüli mások problémáit,önző csak a maga dolgával foglalkozik. Van egy elég érzékeny és lágyszívű oldala de ezt az embereknek sosem mutatja meg. Az állatoknak nem tud ellenállni szereti és megbecsüli azokat. Utálja a gyenge embereket akik mások háta mögé állnak és nem szálnak szembe a fájdalmas igazsággal,viszont azokat az embereket akiket befogad a szívébe teljes erejével védelmezi. Azt hiszem elmondhatom róla hogy nem egy édes kislány aki rózsaszínben lát mindent.

Képességek: a hajában lévő szalag az egyik fő fegyvere olyan éles pengévé tudja változtatni ami az acélt is képes kettévágni.Továbbá jól bánik a kardforgatással is. A zsebében mindig akad egy üvegcse amiben egy gyógynövényes főzet van ami kitudja tisztítani csatában szerzett sebeit.


élettörténet:

A nevem Yume nemesi családból származom de a szüleimen kívül egy rokonomat sem láttam még soha.
Az anyám és az apám is meghalt mikor 5 éves voltam...kegyetlenül Egy bérgyilkos társulat ölte meg őket a szemem előtt mikor még azt hittem a világ szép és jó.Egy fiatal körülbelül 20 éves nő mentett meg előlük mielőtt még engem is megöltek volna, magához vett és egy harcművészeti dojo-ban éltem vele ,amit a nagyapjával vezettet mint családi vállalkozás.Ott tanultam meg mindent arról hogyan kell bánni a testemmel és a kardokkal,mire 10 éves lettem már a nagyapát is legyőztem a gyakorlatok közben bár igaz reggeltől-estig tartó gyakorlatokba került.
Az életemet a harcművészetre tettem fel,sosem voltam olyan mint a többi lány akik délutánonként szórakozni,vásárolni,vagy esténként karaoke klubokba mentek. Mindig messziről figyeltem őket de sosem mentem a közelükbe... csak megaláztak volna,úgy éreztem hogy senkinek sem vagyok elég jó hiszen soha sem hívtak meg maguk közé. Mikor bekerültem a felső tagozatra,egy ideig csatlakoztam egy lány társasághoz és ők megkedveltek engem! annyira boldog voltam hogy vannak emberek akik mellettem állnak, hogy vannak barátaim.Legalábbis én azt hittem, addig amíg megkérdezte egy másik lány hogy mit gondolnak rólam és hogy miért lógnak egy olyan unalmas és csendes lánnyal mint én. Akaratlanul is meghallottam a válaszukat :

" hát nem barátkozunk vele inkább csak elviseljük...megsajnáltuk olyan szánalmas hogy nincsen senkije és amúgy sem beszél sokat olyan mintha levegő lenne ( gúnyos nevetés ) képzeld még sütit is sütött nekünk amiért velünk lehet! hahaha "

mire a másik lány azt felelte nevetve : " micsoda egy talpnyaló! de van egy ötletem beszéljük rá hogy vegye meg nekünk azt a cuki táskát amit múltkor néztünk,másra úgysem jó! hahaha "

Sírva hazarohantam és bezárkóztam a szobámba ez volt az első alkalom hogy sírtam, azóta miután elvesztettem a szüleimet. Pedig megígértem hogy nem fogok sírni,hogy erős leszek a kedvükért.
Hihetetlen hogy több száz vagy több ezer kardcsapás nem fájt ennyire. Nem tudtam elhinni hogy pár lány ekkora fájdalmat okozott, kard vagy puszta erő nélkül csak a szavaik súlyával.
Ekkor ismerkedtem meg a játékkal ami megváltoztatott. A sword art online nevezetű virtuális játékkal amiért mindennap a dojo-ban dolgoztam hogy megkaphassam.
De a játék kezdetben túl könnyű volt,így akaratlanul is elszabadult rajtam. Egyedül játszottam és barátok helyett sokkal jobbakat szereztem... ellenségeket.
Idővel mindenkit elpusztítottam aki az utamba állt.Nem kíméltem meg senkit,nem gyengültem el egy pillanatra sem.Egyedül az állat idomárokat hagytam életben mert habár az emberek kegyetlenek,az állatok nem érdemlik meg azt hogy elveszítsék a gazdájukat. Akkoriban még csak egy játék volt,szóval habár több száz játékost öltem mégsem volt lelkiismeret furdalásom.Hiszen bármikor visszatérhetnek később a játékba.Rengeteg céhbe hívtak meg de nem tudok megbízni senkivel.Volt olyan is aki csak azért hívott meg hogy közel kerülhessen hozzám,és eltegyen láb alól.Volt aki csak a védelmemet akarta csupán egy eszköznek szánt a csapatába,én pedig nem vagyok hős...Nem szándékozom mások problémáiba keveredni és elfelejtkezni arról hogy bármikor hátba szúrhatnak. Viszont mikor nem olyan rég közölték velünk hogy ez már nem játék és kitörölték a kilépés gombot,rá kellett jönnöm hogy most már ha megölök valakit akkor a valóságban is "véres" lesz a kezem.
De én csak egy valakit akartam a halál torkába szorítani... azt aki végzett a szüleimmel,egyértelműen a valóságban kell megtalálnom hiszen profi gyilkosok nem pazarolják az idejüket ilyesféle gyermeteg játékokra szóval nekem sincs erre most időm.
Én fogok kijutni erről a helyről,bármi áron.