Anatole és Kazuma (Egy barátságos küzdelem >.>)

Óvatosan haladtam előre. Olyan halkan közelítettem amennyire csak a lopakodás képességem engedte. Régóta a nyomában vagyok és már nem is a jutalom az, ami miatt el akarom kapni. Csak a makacsságom az, ami tovább hajt. Mert velem ugyan nem szúrhat ki. A legjobb amit tehet, hogy szépen lefekszik és meghal. Mert bármit is tesz, akárhogy is kapálózik, a sorsa megpecsételődött abban a pillanatban, amikor kiszemeltem magamnak. Tovább közelítettem. Mintha megérezte volna, hogy szorul a hurok a nyaka körül, felkapta a fejét. Meglapultam, ahogy körbehordozta éles szemét a fák sűrűjén. Nem vett észre. Lám-lám. Mosolyodtam el halványan. Eddig tartott a te nagy menekülésed. A késem borotvaéles pengéjén megcsillant a lombok között átszűrődő fény. Erőt adott a hideg fém érzése a kezemben. Most hibáztál és véged. Felemeltem a kést. Egy találattal kell elintéznem. Céloztam. Ismét felkapta a fejét, de most nem céltalanul lesett körbe. Egyetlen pontra meredt. Ne! A kés pörögve repült felé csak hogy ártalmatlanul csapódjon bele egy fába. A nyúl elszaladt.
Nem én hibáztam. Nem vett észre. Magamban halálos átkot szórtam az útonállóra de vettem egy nagy levegőt és megőriztem a nyugalmamat. Felvettem a maszkomat és a fák közül kilépve elindultam az ösvény mellett álló fa felé. Nem néztem az ismeretlen felé. Lehajoltam és kihúztam a kést a fa törzséből. Felegyenesedtem. A kés hegyére szegeztem a szemeimet és nem mozdultam.
– Ugye tudod, hogy hatalmas hibát követtél el? - kezdtem bele nyugodt, de nagyon is fenyegető hangon. - Rossz ötlet volt épp ezt az utat választanod, és ezért most fizetni fogsz. - fejeztem be szinte suttogva. Nem mondanám hogy szándékomban állt bántani az idegent. Egyáltalán nem. Viszont nagyon bosszantott hogy miatta meglógott a vacsorám. Csak ráijesztek kicsit és hagyom szépen futni. Azért érezze csak át a helyzet súlyosságát.
Lassan megfordultam hogy láthassam a szerencsétlen srác arcát…

Ha azt mondanám, hogy erre a válaszra számítottam akkor igencsak nagyot hazudnék. Ijedjen meg, vagy legalább maradjon csöndbe de, velem azért már mégse gúnyolódjon! Mégis miféle válasz ez!? Ha már fenyegetem, akkor reagáljon rá normálisan!
Ahogy felé fordultam szinte rögtön jött a felismerés. Anatole. Nem igazán számítottam errefelé frontharcosokra. Nysterben ugyan sokan megfordulnak de, mostanában már ritkán futok bele olyan emberbe, aki van olyan erős, mint én. Általában a felsőbb szinteken tevékenykednek és lejjebb már inkább csak a városokba, jönnek. Akárhogy is frontharcos vagy sem, erős vagy sem, azért próbáljon már meg kicsit komolyan venni! Az első megrázkódtatás után aztán megszólaltam.
– Tűnj a francba te idióta! - kiabáltam. Ehh... hát ez nem az én napom. Megfordultam hogy én tegyem meg előbb, amit az imént éppen neki tanácsoltam de megláttam két szőrös fület egy közeli bokorban. Viszont olyan hamar eltűnt hogy nem is voltam benne biztos, hogy tényleg láttam-e vagy csak a tudatalattim próbál még jobban dühíteni. Fejben már el is kezdett körvonalazódni egy rajtam röhögő nyúl képe. Ami lassan átalakult egy véresen vergődő nyúllá. Végül még egy ingerült mondat bukott ki belőlem.
– Vagy kapd el azt az átkozott nyulat, amit olyan sikeresen elkergettél! Barom… - Gyorsan sikerült neki elrontani a maradék kedvem. Reméltem hogy a nyúl elvesztéséért legalább kicsit kárpótolhatom magam azzal, hogy halálra ijesztek egy alacsony szintű srácot. Ő meg csak játssza itt nekem a hülyét. Nem is akartam több időt pazarolni rá. Inkább visszamegyek a városba és a nap hátralevő részében, már nem csinálok semmit de, legfőképp senki ne szóljon hozzám.

Már-már ott is hagytam de nem eresztett. A lábaim nem engedelmeskedtek. A szavai megbénítottak. Beszivárogtak a fülemen keresztül, megkeresték a gyengepontot és átfogó támadást indítottak a büszkeségem ellen. A bal kezem bizseregni kezdett. Kemény küzdelem zajlott a fejemben. Fogcsikorgatva álltam a mentális ütlegelést az utolsó mondatig, amikor is a büszkeségem kiütéssel győzött. Nem megyek én sehova. Meglátjuk mennyit tud az Artes vezére. A Parazita szinte követelte magának megszorongathassa a kovács torkát. Én pedig maximálisan egyetértettem vele.
– Én? Félni? - fordultam felé. – Nem tudsz te semmit! - sziszegtem dühösen. Megnyitottam a menümet és bőszen pötyögtettem. Hamarosan már egy teljes életes párbajfelkérés világított az arcába.
– Most legyen nagy szád, kovács! - mondtam neki fölényesen. A késemet szorongatva vártam hogy elfogadja és elkezdhessük végre. Megmutatom én neki, hogy jár az, aki magára haragítja Kazumát. Könnyebb mondani, mint megtenni, hiszen egy frontharcossal van dolgom. Éppen ezért tudom, hogy nem lesz egyszerű ráadásul kovács, tehát valószínű, hogy a felszerelése is jó. Viszont nem mehetek el szó nélkül a sértegetései mellett. Egyszerűen nem hagyhatom. Megvártam hogy elfogadja a felkérést, és amikor a visszaszámláló végzett nem teketóriáztam. Enyém kell, legyen az első találat és az utolsó is. Foglaljuk csak szépen keretbe a győzelmemet. Futva indultam meg felé és mikor odaértem egy vízszintes vágást hajtottam végre a mellkasa felé. Egyszerűen védhető támadás. Még közel sem adtam bele mindent de, tesztelhetem vele. Aztán védekezésre váltottam nehogy betalálhasson egy ellentámadással. Ha lehet, megpróbálok kitérni az ütése elől de, ha nem tudok, akkor a bal kezemmel próbálom meg elkapni/megállítani a fegyverét.

Felismert. Egy kicsit meg is lepett mondjuk. Igaz sok bossnál ott voltam de nem számítottam rá, hogy bárkit is különösebben érdekel a jelenlétem. Végső soron mit számít? Essünk túl ezen a harcon. Majd meglátjuk ki az erősebb. Elfogadta a kihívást. Nem is vártam mást. Frontharcos. Mind ugyan olyan talán csak árnyalatnyi különbségekkel. Amint végzett a számláló megindítottam a támadásomat. Könnyedén hárította. Nem is lepett meg. Észrevette az indikátoromat. Beszélni kezdett én meg csak elengedtem a fülem mellett. Ettől függetlenül értettem miről van szó de, miért érdekli őt? Nem is ismerem. Mit tud ő rólam? Zavart az ahogy mondta. Sikerült elkapnom a fegyverét de még mielőtt az előnyömre fordíthattam volna a helyzetet egy láb lendült felém és telibe találta a gyomromat. Az ujjaim közül kicsusszant a pöröly és hátráltam pár lépést hogy ne essek tőle hátra. Ha a valóságban lennénk ezt most rendesen megéreztem volna. Közben dühösen folytatta a beszédét. Egyszerűen nem értem hogy mégis mit akar tőlem. Felegyenesedtem és mindkét kezemet védekezőn magam elé tartva vártam a következő támadást. Egy rúgás. Túl erős.
– Miről beszélsz!? - szóltam vissza dühösen. - Nem is ismersz! Hogy csalódhatnál te bennem!? Ááh nem is érdekel! - dühös voltam rá. Mégis mi köze van neki hozzám!? Csak fejezzük ezt be! Az hogy mit tettem és miért tettem egyáltalán nem ide tartozik és főleg nem rá. A kezemben erősödő bizsergés jelezte, hogy már nincs sok hátra. Nem érdekelt. Egyedül vagyunk. Mutassa csak meg az igazi formáját, ha annyira akarja. Megmutatom neki az igazi erejét. A barátnője már talán úgyis sejti, vagy tudja hogy mivel is harcolt legutóbb. Még megtiszteltetésnek is veheti. Szophie után ő az első, aki láthatja az igazi formáját. Az ujjaimon lassan elkezdett sötétedni a bőr és szép lassan kúszni kezdett fölfelé. Azt azonban már nem akartam megvárni, hogy mit szól hozzá, ezért támadásba lendültem ismét.
Egy pillanat alatt mellé értem. Ezúttal nem fogtam vissza magam. Ez a harc nem lesz gyerekjáték. Mindent bele kell adnom. Bal kezemet továbbra is csak védekezésre használtam, míg a késemmel a combját céloztam meg. Egyszerűen csak elfutok mellette és megvágom, ha pedig ütni próbál a bal kezemmel, hárítok. Ha sikerül, akkor végül védekezve fordulok felé és kivárom mit lép.

Élet: 81/100
Páncél: 0/9

Nem tetszett hogy még a páncélját se sikerült levennem. Baromira dühít, hogy beleüti az orrát a dolgaimba. A bossoknak meg az égvilágon semmi köze az indikátoromhoz. Semmi kedvem vele arról beszélgetni, hogy miért öltem meg azt a szerencsétlen kölyköt. A kezemben kezdett elmúlni a bizsergés. Csuklótól lefelé pedig már szinte semmit nem éreztem belőle. Nem néztem oda de, tudtam, hogy már nem igazán hasonlíthat egy kézre. Az utolsó mondata viszont…
– Mit akarsz tőlem!? - mi, az hogy segíthetne? Mégis mit akar ezzel? Képtelen voltam megérteni. Akárhogy is most nem állhattam meg. A mérgekhez egyelőre nem nyúltam bár ott pihentek a köpenyem alatt, ha mégis szükség lenne rájuk. Előbb azonban jobban ki kell ismernem. Meg aztán ez nem is élethalálharc. A 2. képességemhez nyúltam. Harcban eddig még úgysem volt alkalmam kipróbálni. Az árnyékom felkelt a földről és mellém állt. Teljesen ugyanolyan volt, mint én, azt leszámítva, hogy neki nem csak a ruhája volt fekete. A bal csuklójából neki is csak egy kis fekete penge állt ki és a jobb kezében hozzám hasonlóan ő is egy kis kést szorongatott. Ismét megindultam az ellenfelem felé. Az árnyékom nem mozdult el a helyéről. Ő más feladatot kapott. Ugyanis még mielőtt elértem volna Anatolet egy fekete kés süvített el a fejem mellett. Ha eltalálta, ha nem a kés eltűnt és visszakerült az árnyékom kezébe. Eddigre viszont már én is ott voltam előtte. Remélhetőleg az árnykés megzavarta annyira hogy ne tudja védeni a támadásom. Két gyors szúrást indítottam a gyomra felé aztán a sikerességemtől függetlenül hátra ugrottam, ha pedig egy ütéssel próbálkozna azt a bal kezemmel, próbálom meg kivédeni.

Úgy látom nem hatották meg a kérdéseim és mély hallgatásba burkolózik. Tisztában vagyok vele, hogy létezik más módszer is arra, hogy megtudjam az igazságot, de továbbra sem füllik hozzá a fogam, hogy alkalmazzam. Lehet igaza van és semmi jogom beleártani magamat az ügyeibe. Lehet ha engem is számon kérnének arról a napról, amikor An Tol Saival hozott össze az elkerülhetetlen sors, akkor én sem lennék túl bőbeszédű.
- Hogy mit akarok? - kérdezek vissza, bár inkább magamnak teszem fel a kérdést. Valóban, mit is akarok? Nem Justicos igazságosztó vagyok, nem pap, akinek meg kellene gyónni a bűneit, pláne nem az anyja, aki leveri a tíz körmét, mert rossz fát tett a tűzre. Azt hiszem még annál is jobban megviseltek a közelmúlt halálesetei, mint ahogyan azt magamnak bevallottam, s talán ezért sem akarok, hogy ez a srác is végleg a rossz útra térjen. - Talán azt, hogy ne rohanj a vesztedbe... - Hmm, és most következik az a duma, hogy "ó, van még visszaút, a lelkedet még nem mételyezte meg teljesen a gonoszság" *nyálas kislányos hang* Fenét! Ő csak egy piri, egy gyilkos! - De tudod mit, igazad van... tégy amit akarsz... - Majd sarkon fordultam és bármennyire is óvatlannak tűnök, hátat fordítva neki indulok tovább hazafelé. Elmém egy része odabent üdvrivalgásban tör ki: ez az Anatole, végre megjött az eszed, hagyd a fenébe ezt az alakot. Neki már úgyis mindegy, már úgyis megbélyegezte magát. Ugyanakkor a kíváncsiság gonosz kis manóként fészkelődik és mintha boxkesztyűvel verné az elmém racionális felét. Mégis mi a csuda lehet a kezével? O.o
Végül úgy döntök, a sorsra, vagyis a fiú a továbbiakat. Ha nem jön utánam, akkor kilépek a párbajból, feladom, s bár ő győzött, megkímélem magamat a további meddő vitázástól. Ellenben ha utánam jön, akkor kettes szintű hallgatózásomra támaszkodva próbálom kifülelni, hogy mikor ér mögém és minden képességemet bevetve azon lennék, hogy meg tudjam ragadni a csuklójánál azt a fura bal kezét.

– A vesztembe? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. Minden egyes lépésemmel az elkerülését szolgálom. Úgy beszél, mintha ismerne, pedig semmit se tud rólam. Vagy igen? Mi van, ha többet tud rólam, mint gondoltam? Nagyon idegesítő ez az egész helyzet. Ezek után pedig egyszerűen hátat fordít nekem!? Éreztem, ahogy még jobban elönt a méreg és már szinte az egész bal karom bizsergett. Meg akarja ölni. Vagy én akarom? Már nem tudom. Nem érdekel de, ne fordítson nekem hátat. Fejezzük be, ha már egyszer kiharcolta ezt a párbajt.
– HÉ! - kiáltottam a távolodó hátnak. – Ne fordíts nekem hátat! - A sötét penge mostanra már megközelítette a könyökömet is. Nem sokan dühítettek még fel ennyire ilyen rövid idő alatt. Egy kicsivel talán jobbnak gondoltam őt a többinél de azt hiszem tévedtem.
Ha Anatole mégis úgy dönt, hogy szembenéz velem, akkor maradok az eredeti tervemnél és az árnyékos elterelést bevetve, próbálom meg a tőröm hegyére csalni de, ha továbbra sem adja jelét annak, hogy figyelne rám, akkor én megyek utána. Egyszerűen nem hagyhatom csak így elsétálni ahhoz már túlságosan feldühített. Minden gyorsaságomat bevetve lódulok utána, az árnyékom pedig marad szépen a helyén, egyelőre. A lopakodással most nem vesződöm. Egyrészt nem vagyok benne biztos, hogy lenne értelme másrészt, meg egyáltalán nem érdekel hogy észrevesz-e. Az egyetlen, amit el akarok most érni, hogy minél mélyebben belevághassam a hátába a Parazitát és a késemet egyaránt. Látni akarom, ahogy a Parazita előtör a gyomrából. Úgy, mint Kotaru kardja. Én viszont nem akarom elereszteni. Vegye el szép lassan az életét. Már bánom hogy kikapcsolta a párbaj végi halált.

Egy fityfenét adom meg neki azt az élvezetet, hogy úgy lépek, ahogy ő fütyül. Tojok én rá magasról, buta kis piri. Nem elég, hogy beszólogat, leolt mindennek a bolyhos kis nyula miatt, a kérdéseimre nem hajlandó válaszolni, de ráadásul még egy hálátlan alak is. Fene fogja még egyszer kockáztatni miatta az életét. Komolyan mondom, hogy heti egyszer illem órákat fogok adni ezeknek a kocka kölyköknek. No persze nem a hogyan együnk késsel és villával fejezettel kezdjük - bár lehet egyeseknek még abban is lenne újdonság - hanem a hogyan beszéljünk érthetően, logikusan érvelve és tisztességes hangnemben, a megfelelő és kifinomult szavakat használva. Sőt, táncórákat is adhatnánk Vioval. Hmm, keresetkiegészítésnek sem rossz... Na de ennek a kölyöknek még ingyen is adnék órákat, annyira ráfér.
Annyira felspanolom magam, hogy amint duli-fuliként trappolok el a helyszínről, meg is feledkezem arról, hogy mit is akartam tenni. Ki akartam hallgatni, hogy mikor ér mögém. Merthogy biztos voltam benne, hogy utánam jön. Nekem eszem ágában sincs megfordulni, nem adom meg a kis dinkának azt az örömöt. Ellenben egy kérdés megfogalmazódik bennem, amit nem állhatok még feltenni neki, mielőtt lehívnám a menümet, hogy kilépjek a párbajból.
- Egy valamit azért mondj meg, míg a hátam mögé sündörögsz, hogy leszúrj... - kezdek bele full komoly hangnemben, nyilvánvalóan tudtára adva, hogy lefüleltem a szompolygását - Mi a csudát keresel te a boss harcokon? - valóban fogalmam sincs a válaszról, a kíváncsiság pedig nagy úr, főleg, ha rólam van szó.
Ha nem áll meg a rohamozásban és válaszadás nélkül rohan egyenesen felém, hogy belém márthassa Zitukát, akkor kénytelen leszek megpróbálkozni azzal, hogy elkapjam a csuklóját. Azt azért mégsem hagyhatom, hogy a rothadó, félig megcsócsált, szutykos fekete kezecskéje nemesi testembe furakodjon. Brrr... Majd Anatole atya kiűzi belőle a rossz szellemet!

Ahogy megindulok már hallom, hogy hozzám beszél. Nem érdekel különösebben. Az egész alkarom helyét már csak egy éjfekete penge foglalta el és feltett szándékom volt minél mélyebben a hátába állítani.
– Ne érdekeljen! - ordítottam, ahogy tovább rohantam felé. Semmi köze hozzá hogy mit miért teszek a harcra, figyeljen az idióta kérdései helyett. Rám figyeljen! Ne fordítsa felém a hátát, ha élni akar. Küzdjön, ha már ezt akarja. Ennek a párbajnak addig nem lesz vége, amíg én azt nem mondom. Semmit nem szokásom félbehagyni és ezt sem fogom. Befejezem, még ha veszítek is ellene de, megmutatom neki, hogy engem ne hagyjon figyelmen kívül. Már nem érdekel semmi, amit mond. Elegem van belőle. Annyiszor akarom belemártani a késeimet, amennyiszer csak bírom. Ugyanazt a perzselő haragot éreztem, amit a bolond kölyök megölésekor is. Most érzem, hogy újra kitör belőlem. Tőlem ne várjon el semmit. Nem vagyok a kutyája, és nem fogok úgy ugatni, ahogy neki tetszik.
Már majdnem elértem mikor megmozdult. Miért ilyen gyors? Mindent beleadtam de, még így sem vagyok elég gyors. A gyorsasága Kotarut jutatta eszembe. Ahogy a klónjait használva játszadozott velem és minden egyes vágásomat elkerülte csak hogy végül egyszerűen hátba szúrjon. Ez nem történhet meg soha többé. Már ordítva rohantam felé. A keze hátra lendült és megragadta a Parazitát nagyjából ott, ahol korábban a csuklóm volt. A bolond. Nem tudja még, hogy ezzel is csak magának árt. Nem hagytam elveszni a lendületet, ha sikerült megpróbáltam elsodorni és közben a kést is beleállítani, ahol érem, ha sikerül, akkor nem is csak egyszer.

Elkapta a Parazitát de, amint észrevette, hogy mekkora hibát követett el rögtön visszarántotta a kezét. Helyes. Gondoltam. Viszont dühítő volt hogy még mindig nem sikerült megsebeznem. Hallottam hogy mondott valamit de a tudatomig már nem jutott el. Csak a cél lebegett a szemem előtt hogy a földre küldjem, vagy egy fához szegezzem, és addig üssem, amíg az élete el nem éri a nullát. Ez a kép minden mást kizárt a fejemből. A késem elérte az oldalát és végre az életcsíkja is megmozdult. Újabb szúrásra emeltem a Parazitát de mielőtt sikerült volna egy ököl úszott be az orrom elé. Megpróbáltam elhajolni előle de elkéstem vele. Kicsúszott a lábam alól a talaj és hamarosan már a földön feküdtem. Úgy számoltam, hogyha itt maradok, akkor pillanatokon belül még többet kapok. Ő viszont ismét megelőzött. Mielőtt félregurulhattam volna az útból, már éreztem, hogy rám nehezedik. A következő pillanatban már csattant a keze a maszkomon. Lángolt az arcom a haragtól és a megaláztatástól. Nem tudtam szabadulni. Így a földre szorítva már a képességem is használhatatlan volt de legalábbis nem jutott eszembe olyan lehetőség, ami segíthetett volna. Az életerőm rohamosan csökkent az ütései nyomán már a sárga zónába kerültem. Ennyire könnyen nem győzhet le és mégis. Megint mondott valamit de nem értettem. Az arca ott lebegett fölöttem. A dühtől szinte vakon szúrtam fölfelé a Parazitával és a késemmel de az eddigiek után már nem számítottam komolyabb hatásra. Tudtam, hogy vesztettem de eszembe se jutott a lehetőség hogy feladjam. Ha ezt túlélem az biztos hogy a legközelebbi harcunkat ő már nem fogja.

Élet: 25/100
Páncél: 0/9

Leszorította a bal kezemet és csigalassúsággal, ugyan de elkezdett csökkenni az életereje. Vesztettem. Ezzel a sebességgel hatszor kivégez mielőtt le, tudnám nullázni az életerejét. Ahelyett viszont, hogy befejezte volna, csak leszorított, míg én tehetetlenül vergődtem. Sehogy sem tudtam kiszabadulni a szorításából hiába vetettem be minden erőmet. Ekkor a keze ismét megjelenik az arcom előtt. Felkészültem rá, hogy ezzel az ütéssel befejezi a ”harcot” de valami egészen mást csinált. Elkapta a maszkom és letépte az arcomról. Összeszorítottam a szemeimet és elfordítottam az arcomat.
– Elég! Fejezd már be! - üvöltöttem és a Parazitával szúrtam. Éreztem, hogy sikerült eltalálni és mélyen belefúródott az oldalába de ezzel sem értem túl sokat. Lassacskán már egyáltalán nem éreztem a bal kezem, ahogy a Parazita teljesen átvette a helyét. Fogalmam sincs már hogy én irányítom-e vagy már ő, de egyre mélyebbre fúrta magát Anatole oldalába. Végezni akar vele bármi áron. Ő nem ismerte be a vereséget úgy, mint én. A jobb kezemmel már nem erőlködtem csak vártam az ütést, ami majd befejezi ezt a szánalmas vergődést. Az ütés azonban késett.
– Mi lesz már!? - kiáltottam elkeseredetten, ahogy felé fordítottam az arcom. Ahogy felnéztem, láttam, hogy a Parazita még mindig küzd. Jelentős része eltűnt a kovács testében, aki a jobb kezével fogta. Nem tudtam eldönteni, hogy most mélyebbre szúrja magába, vagy csak próbálja kihúzni az oldalából. A Parazita ilyen erős hogy képes dacolni vele? Már majdnem lenullázta az életét de, miért nem üt, ahelyett hogy a kezemmel foglalkozik? Az ellenfelem közelebb hajolt és a fülembe suttogott. Mire készül? Megjelent előttem az ökle és egyenesen az arcomba csapott vele. Megjelent fölötte a győztest hirdető felirat és elrugaszkodott rólam. A Parazita dühödten kapott utána de nem érte el. A hasamra fordultam A bal kezem a földbe szúrta magát és talpra állított. Az ütéstől még mindig kábán hagytam, hogy segítsen. A kovács felé fordultam. Hallottam a kis hangot, ami azt követelte, hogy végezzek vele. Lassan elindultam felé a Parazita mohón kinyúlt előre. Végezni akar vele, azzal már nem is törődve, hogy velem mi lesz. Elkaptam a Parazitát és minden maradék erőmet bevetve magamhoz szorítottam.
– Ha nem ölsz meg akkor én foglak. - nyögtem miközben térdre estem. Nem tudtam, mi következik majd ez után de, ha megpróbál végezni velem, akkor hagyni fogom, hogy a Parazita irányítson, még ha meg is halok közben. Ha viszont nem próbál megölni akkor amint visszanyertem az irányítást, elindulok, hogy tovább erősödjek.