A két cuki kislány, Haru és Saya

A nő sikolya végigszállt a kövek fölött, arról mondjuk már fogalmam sincs, meddig hallatszódhatott el. Reszketett minden ízében és kikerekedett szemekkel nézett végig az épületeket, majd, amenyire lábai engedték, futásnak eredt, karjaival össze-vissza csapkodva.
Én pedig kuncogva figyeltem a jelenetet. Az arcomon a vigyor mégsem tőlem származott, hanem Hugitól. Amióta már együtt játszunk néha, úgy érzem, egyre kevésbé irányítom én a testem. Most sem akartam megértinteni azt a nénit, de a Hugi ragaszkodott hozzá, és a következő pillanatban kinyúlt. Ő. Az én kezemet használva.
Sosem vallanám be hangosan is, de kezdek tőle félni. Ezt Ő nagyon is jól tudja, és mulattatja.
~Most mond, hogy nem tetszett.~
-Nem tetszett. -biggyesztem le immár én a számat.
~Ezt most azért mondod, mert azt kértem, vagy tényleg így gondolod?~
Bolond kérdés, hisz csak bele kell lesnie a fejembe, ahol amúgy is lakik, ahhoz, hogy megtudja a választ.
A Főtér ismét kihalt, csak az a szökőkút zsibogott tovább, mint mikor egy bácsi nagyon pisil. Ha jól számolom, a néninél már elmúlt a Schizophrenia hatása és megint rendesen lát, de szerintem ő is be fogja tudni annak, hogy kimenekült a Főtér vonzásköréből és azért lett vége a "vizuális bugnak". Olyan kiváncsi vagyok rá, milyennek látnak engem közben, de mindig túlzottan megijednek, mikor átalakítom a Világot a szemükben. Sok-sok gyáva.
-Hugii, nem játszunk valamit?
~Nem.~
-Miéjt nem? Én már unom ezt az egészet!
Nem válaszol. Goni! Mérgemben belerugok egy kőbe, ami pattogva ütközik neki egy távolabbi falnak, aztán leülök a szökőkút tövébe és karba tett kézzel duzzogok. Ha valaki erre jár, NEM leszek hajlandó használni az érintést, Hugi, arról ne is álmodj!
~De, használni fogod.~
-És mitől vagy te abban olyan biztos?
... Goni! Hugi, most nem szeretlek, beee! Addig nem foglak szeretni, amíg nem válaszolsz!

~Hé.~
-Mi van...?
~Mostantól jól figyelj rám, és vigyázz magadra. Társaságunk jön.~
Érzem, hogy akárki is legyen ez a társaság, a Hugi sem kedveli, mert a jelenléte úgy halványodik el a fejemben, mint mikor felkel a nap. Mielőtt felfoghatnám, mi történik, valaki megszólal előttem.
-Szia!
Felnézek. Nahát, de ismerős ez a lány. Mintha láttam volna már valahol. De hol? Karjaimmal nagyot lendítek magamon, hogy talpra álljak, aztán észreveszem a feje felett a piros valamicsodát. Aztán a szemét, és megint a piros valamit.
Ez a Piroska!!! Akivel legutóbb keresgéltük azt az ezüstrókát és aki olyan vérfagyasztóan nevetett a cölöphöz kötözve, amitől nagyon megijedtem. Hugi, most mit tegyek?
~Légy természetes.~
-Sz-Szia.
~Úgy. Ha egy ujjal is bántani merészel téged, majd én tekerem ki a torkát, nyugi.~
Nagyot nyelek, hát ha azzal lenyelhetem a reszketésem is, de nem megy. Nem tudom, hihetek-e Huginak, mert eddig sosem védett meg, ha bántani akart valami mob vagy ember, de ez az érzés, amit áraszt, még sosem volt eddig, szóval azt hiszem, majd hiszek neki. Szerencsére tudja ő is, hogy félek az ilyen piros hogyishívjákos emberektől, ez a lány meg olyan fura érzést áraszt magából és egyáltalán-de-nem szimpatikus!
És ha azt képzelném, hogy a Piroska is most egy áldozatom lesz, mint az előbb az a nő? Hmm, igen, ez talán segít. Kezeimet a hátam mögé kulcsolom, megköszörülöm a torkom és kedvesen mosolygok.
-Te is vadászol? -teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut, és igyekszem nem kimutatni, ahogy a Hugi kérte, de azért félek, és kicsit oldalra lépek, hogy ne kelljen a falhoz lapulnom. Tudom a Piroskáról, hogy nem félős típus, és nem tudom, az érintésemre meglepődne-e annyira, hogy menekülhessek, ha ő támadna, mondjuk még nem látszik, hogy szeretne, de azért.. hogy is mondják? Előre vigyázatos leszek, ezaz! Azt hiszem.
De Hugi, mi van akkor, ha tényleg nem akar semmi rosszat? Akkor majd bánhatok vele teljesen őszintén kedvesen? Jaj, remélem, így lesz, nem akarok én senkivel rosszban lenni, csak... szóval az a piros valami a feje felett, az zavar engem, bizony! Ha az nem lenne... najó, talán akor is félnék tőle.

Hugi, én ezt nagyon nem értem! Teljesen máshogy viselkedik, mint a legutóbb, és össze vagyok zavarodva. Ő most akkor jó vagy rossz?
~Nem tudom.~
Mennyit mondhatok el neki?
~Amennyit jónak gondolsz.~
Vajon ha elárulom neki a titkomat, azt fel fogja fedni mások előtt? Utána úgyse ölhetném meg, hogy elhallgattasam, mert nem akarok én is piros lenni utána egész végig. Meg bántani sem akarom, amíg ő sem bánt engem. Ha meg elárulom neki a fegyverem, akkor már fel is használhatja. Mit feleljek?
-Hmm, hát... van itt a főtéren valami rendszerhiba. És én azt fel tudom tárni. Szóval megvárom, amíg valaki erre jár, és feltárom neki, attól aztán megijednek és sikoltoznak és olyan jó látni, mikor megrémülnek! -magyarázom, minden szó után egyre nagyobb beleadással. Igen, ez jó lesz. Így őszintén válaszoltam neki, de nem is árultam el a képességem lényegét, így azt nem fordíthatja ellenem, és csak az eddigi pletykákat fogja tovább adni, már ha tovább adja. Na, Hugi, ügyes vagyok?
A szememet mégis alig tudom levenni az indájáról... vagy nem is így hívják, de elfelejtettem megint, hogy micsoda. Meghökkenek, mikor rákérdez, de aztán hevesen megrázom a fejem.
-Nem, nem, én... csak azon gondolkodom, mitől ilyen. Meg hogy múlik-e. Meg hogy legutóbb olyan másmilyen voltál. -vallom be megint őszintén. Kicsit közelebb hajolok, mikor elkezd motyogni, aztán mosolyogva visszaegyenesem.
-Ne menj el, csak ha te akarsz. -válaszolok, de még nem ülök vissza. Csak közelebb somfordálok. Hugi érzem, hogy éberen figyel, mint a lesben álló vadász, pedig én úgy érzem, nincs most félnivalóm. Piroska most kedves, és ez tetszik.
~Ne hagyd, hogy félrevezessen. Gondolj arra, hogy a kígyók hogyan vadásznak.~
Miért, hogyan?
~Hipnotizálnak. Elhitetik veled, hogy nem akarnak bántani, aztán...~
De ő nem kígyó, hanem ember. Nézd, van két karja, meg két lába, haja, füle, orra, szája...
~... Csupa hülyével vagyok körülvéve...~

//A képet csak erős gyomorral nyissátok meg Egyébként csak az aláírásképem piros felének részletes verziója.//

Piroska csak fél választ adott, de most olyan kedvesnek néz ki, hogy kezdem kételkedni abban, hogy tényleg vele voltunk-e a rókavadászaton.
~Mit mondtam az imént a kígyóról?~
Tudom-tudom, de akkor is...
~Ne feledd el. Te is jól tudod, milyen kétszínűek tudnak lenni az emberek.~
Az igaz...
~Tudom, hogy legszívesebben mindenkit ölelgetnél, aki kicsit is kedveseb közelít, de hallgass rám. Én vagyok a Józan Eszed.~
Mint a tücsök a Pinókióban?
~Hasonló.~
A kérdésére megrázom a fejem. -Nem, nem mutatkoztunk be akkor. Az én nevem Saya. És a tiéd? -mosolygok rá, és ha elmondja, akkor jól meg is jegyzem, hogy ne kelljen többet Piroskaként gondolnom rá. Aztán folytatom a témát azzal a "rendszerhibával". Hugi, szerinted megmutassam neki?
~... Ahogy gondolod.~
Ha megijedne tőle, az nagy muri lenne. És remélhetőleg nem is jön rá, hogy én vagyok az, ha ügyesen csinálom. És talán menekül ő is sikítva, mint a néni.
~Néha nem is vagy olyan tökkelütött.~
Köszi ^^
Kinyújtom a kezem a lány felé.
-Véletlenül találtam rá, és addig kutattam, amíg nem sikerült előhozni. Megmutathatom. Nem ártalmas, de rémisztő. -vigyorgok és érzem, hogy a szívem elkezd verni. -Fogd meg a kezem és csukd be a szemed. Szólok, mikor kinyithatod.
Fél szemmel figyelem, vajon leskelődik-e, aztán kicsit megszorítom a kezét és előteremtem a Schizophreniát. Én ugyan nem látom, de érzem, hogy működik, és Hugi is helyeslően hümmög. Mikor biztos vagyok benne, hogy kész, elengedem a lány kezét, a háta mögé lépek és elkiáltom magam:
-Tádáám!
A a lány mostantól kezdve, jól tudom, egy ideig így fog látni. Kezeimet a hátam mögé kulcsolva, kiváncsian lesem a reakcióját, és persze remélem, hogy nem fog rájönni arra, hogy én vagyok a bűnös, hanem elhiszi, hogy rendszerhiba. Huh, ez olyan mókás! Így még soha senkinem nem mutattam ezt meg!

//A látvány két körig tart, pontokra, sebzésre, fizikai állapotra nincs hatással//

Haru. Szép neve van, nekem tetszik, és mégis csak illőbb, mint a Piroska. Most, hogy még jobban ismerem, már nem is olyan félelmetes. Iiigen, tudom, Hugi, a kígyók meg minden, de akkor is. Valahogy nem olyan érzés most mellette lenni, mint mikor a rókát vadásztuk.
Összekulcsolt kezekkel várom, hogy mit reagál, de aztán Haru nagy meglepetést okoz: neki tetszik. Érzem, hogy Hugi is teljesen másra számított és a jelenléte megremegett bennem. Még soha-soha senki nem mondta, hogy gyönyörű lenne. Eddig csak nekem tetszett, mikor magamon használtam olykor-olykor, és eltöprengtem, hogy vajon Odakint is lehetséges-e az ilyesmi, hogy valaki így lásson. És hogy vajon ez-e a világ valódi arca.
Hugi? Most mi legyen? Neki tetszik, nem ijedt meg. Leszúrjam...?
~Ne.~
De akkor most mi legyen?
~Nézz csak oda.~
Mindig olyan furi érzés, mikor valamim, ezúttal a fejem és a szemem, magától kezd mozogni, de Hugi csak így mutathat meg dolgokat, amiket ő már észrevett, de én nem. Pedig a főtérre egy harmadik személy érkezett, méghozzá pont az a nő merészkedik vissza, akit nemrég megijesztettem.
-Figyi, Haru! Nézz oda. Mit látsz? -kérdezem és mutatok a nő irányába. Pedig tudom, mit láthat: egy groteszk hústornyot, ami kocsonyaként remegve közeleg a főtérre. -Az az a nő, akinek nemrég megmutattam ezt a hibát. Nagyon megijedt tőle. -nevetek. Nevetünk. Hugi egyre hatalmasabb, én pedig egyre kisebb vagyok.
~Vigyázok rád.~
Hugi, úgy érzem, mindjárt eltűnök. Mit művelsz?
~Mondom, vigyázok rád.~
Nem is akarom, de előveszem a két kést. Pontosabban, Hugi előveszi őket. At arcomon mosoly, pedig legszívesebben üvöltenék, hogy engedjen vissza, mert megfulladok. Csak könyörgöm, ne csinálj butaságot, ne bántsd a Harut!
A Hugi végül, az ÉN számat, az ÉN hangomat használva, megszólal.
-Haru. Nem versenyzünk kicsit? Ki öli meg előbb? Talán még meg is ehetjük ebben a módban.
Hugi megnyalja a szám szélét és nagyon reménykedik, hogy a lány belemegy a játékba, én meg csak üvöltök itt bent tovább, hogy hagyja abba, mert megőrülök! Én nem akarom ezt, eresszen vissza! Ha Hugi nyer, akkor én is piros leszek, és azt NEM AKAROM!

Látom, amit a Hugi lát az ÉN szemeimmel, érzem, amit ő érint az ÉN kezeimmel, és hányingert kapok attól, ahogy elmosolyodik az ÉN számmal! Mégis, mintha gúzsba lennék kötve, nem tudok csinálni semmit, pedig ordítok, mint a sakál, hogy eresszen ki!
Vajon ilyen lehet az is, mikor az emberek arról beszélnek, hogy "kívülről látják önmagukat"?
~Csendet már ott bennt!~
-Én meg akarom. Még sosem ölhettem, pedig szeretnék. De... ohdekár. -mondja Hugi azon a förtelmes, lenéző, arrogáns hanglejtésén, miközben nézi, ahogy a nő mégis hátrafordul és elrohan. -Úgy tűnik, észrevett. Na sebaj. Van itt még valaki.
Rémülten nézem, ahogy lenyitja a menüt és matatni kezd benne, végül elküld egy Első Találat párbajkihívást a Harunak. HUGI! MIT MŰVELSZ?
~Móresre tanítalak, hogy legközelebb ilyenkor maradj csöndben és hagyd a nagyokat dolgozni!~
De...
~NINCS DE!~
Hogy is mondják? Elemi erővel, igen, asszem azzal csap agyon valami és egy időre teljes sötétségbe borul előttem minden. Csak pár másodperc, de nagyon megijedek. Vajon most kerültem a Semmibe, és mostantól kezdve semmi sem lesz velem? Vajon ez lenne a halál, és mostantól Hugié a testem? De nem, mert végül megint meglátom a Haru arcát, a furcsa szemeit, amik most kérdőn néznek, és ahogy én sem, ő sem ért semmit. Hugi azóta ilyen, amióta először játszottunk együtt, pedig ha tudtam volna, hogy nem akar, akkor én békén hagyom, becsszó. Hugi, eressz vissza, én nem akarok vele párbajozni, én barátkozni akarok, ne légy ilyen gonosz! Mindig olyan gonosz vagy, néha pihenhetnél.
-Ne aggódj. Így nem halhatsz meg. Viszont szeretném kipróbálni, melyikünk az ügyesebb. Nos?
Én nem is így szoktam beszélni, Hugi...
~Én viszont igen, rossz kislány, és CSENDET odabenn!~

//Csak hogy ne legyen most félreértés: a vastag betűs szövegeket csak Saya hallja, a sima pirosakat Haru is //

Rossz ezt hallgatni, rossz-rossz-rossz! Hugi, ne nevess már ennyire, hátborzongató! Tedd el ezeket a késeket és vond vissza az egészet, könyörgöm! Könyörgöm-könyörgöm-könyörgöm!
-Hahahaha! Valamit kifelejtettél! Avagy nem is ismered még, bár ajánlom, hogy egyszer kipróbáld. Sajnos nem a játékban, mert itt lehetetlen, de odakint... mennyei. Mikor ráugrasz az áldozatodra, aki semmit se sejt. Harcképtelen, te pedig belemélyesztheted a fogaidat a húsába. Az érzés, mikor szakad a bőr, az meg sikít... annál nincs szebb. A vér íze meg egyenesen mámor. -Hugi az ég felé néz, a feketére, ahol villognak azok a digitális csillagocskák. Ahogy beszél, abbahagyom a dörömbölést. A Hugi emlékezik valamire, de csak nagyon haloványan látom, hogy mire. Egy fiúra, szép fekete haja van és megsimogatja a fejemet. Mosolyog. Valaki sikít, de csak az én fejemben, halálsikoly. Ki az a férfi, Hugi? Ő Apu? ...
Nem válaszolsz?
-Na de kérlek. Az imént mondtam, hogy csak ki akarlak próbálni. Ölésről szó sincs. Itt nem olyan élvezetes, mint odakint, a Nővérem meg gyűlöli azt a piros valamit. Bár azt még nem tudom, meddig engedem, hogy ez zöld maradjon. -bök a fejem feletti indikátorra, miközben már újra Harut lesi. Reszketek a félelemtől, pedig a kezeim, lábaim magabiztosan teszik a dolgukat.
Haru megindul felénk, és tehetetlenül nézem, ahogy fut. Az utolsó pillanatban emeli fel Hugi a saját késemet és felhangzik az a borzalmas, fémes csettintés. Mind a két kés kellett, hogy megállítsa azt a nagy izét. Hogy bírja el ezt az a kislány vajon? Jó sok pontot rakott erőre, ahogy én tettem a gyorsaságra?
Csak látom, hogy a karom megbicsaklik, a testem pedig oldalra lendül. Hugi sziszeg, és megremeg a kép egy pillanatra, de érzem, hogy vigyorog. Nem vár, egy másodpercet sem, elrugaszkodik a földről és alulról próbálja megvágni a Harut, de itt bent érzem, hogy valami hiányzik, hogy veszíteni fogunk.
Feladtam, hogy megint enyém legyen a testem, csak nézem tehetetlenül, mint odahaza a kávéző tévéjét. Kinek drukkoljak? Mindkettőnek akarok. Csak legyen vége hamar és szabadulhassak vissza...

-Ettem. A szomszédunkat. A játékba lépés előtt még nem fedezték fel. De csitt, erről a Nővérkémnek egy szót se.
Hogy mi?
Miért nevetsz? Miért mondod, hogy ne mondja el nekem? Tudod nagyon jól, hogy én is hallom! Szóval az is te voltál? Észrevettem, hogy eltűnt a Pista bácsi, de mégis mikor és hogyan?
~Emlékszel az első találkozásunkra?~
Persze, emlékszem. Mikor a tűkörre írtál.
~Mondjuk úgy, ez volt a depütálásom.~
Érzem, hogy könnyek szöknének a szemembe, de az most nem az én szemem, és ezért nem is csinál semmit, csak néz, amerre a Hugi akar, és aki most a Haru. Mikor a lány megszólal, hogy ha szeretem a Hugim, akkor nem kell zavarjon a dolog, felüvöltök, hogy nincs igaza, én ezek után GYŰLÖLÖM a Hugit és KI AKAROK SZABADULNI! A Hugi meg csak nevet és nevet, csak nekem, belül, és csiklandoz a tudata, a kárörvendése, az öröme, hogy végre szenvedni láthat.
Tehetetlenül nézem, amit művel, mikor kikerüli a Haru támadását, de aztán amaz is kierüli az övét. Ki akarok szabadulni, de nem tudok, még mindig nem!
Haru megjegyzése hallatán Hugi megnyalja a szánk szélét és vigyorog.
-Pedig továbbra sem te vagy az áldozatom. -mondja, és hallom, hogy azt gondolja még, "talán majd máskor". Abbahagyom a szipogást és töprengőn nézek magam elé, nézem, amit láttatni kíván velem, és töprengek, hogy ha nem Haruval van dolga, akkor kivel?
Mármint, az tiszta, hogy velem, de mit akar csinálni?
Hisz most is ő indul meg újra és rohamra a késeinkkel, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tud, mindenféle csel nélkül.
Hugi, mit tervezel? Miért nem látom? Elzárod, érzem, és félek, hogy mit akarsz csinálni! FÉLEK!

//Nyuuu >,< XD Ne menekülj ;_;//

Hugi rettentően elkámpicsorodik, mikor megjelenik a felirat és a Haru úgy legyint az egészre, mintha nem is érdekelné. Érzem a dühöt, ami kezd tornyot építeni a tudatában, a dühöt és a vágyat, hogy még egyet beleszúrjon a Piroskába, hogy megölje, kinyírja, megegye, széttrancsírozza, megeméssze....
Ám ekkor valami megvillan. A gondolat, a terve, amit akart csinálni. El akarta érni, hogy a Haru megüsse, és utolsó pillanatban visszaengedett volna. Hogy a Haru engem üssön meg. Hogy kénytelen legyek visszaütni. Hogy kénytelen legyek harcolni. Mert tudja jól, hogy azt nem szeretek...
Könnyek szöknek a szemembe, és ezúttal valóban. A Haru pont elfordul, legyintve, és szinte csöpög róla, hogy rettentően csalódott. Ezt látva a Hugi kicsit jobban érzi magát.
~Ha másképp is, mint terveztem, de legalább megakadályoztam, hogy legyen egy barátod.~
-...Hogy... micsoda?
Hugi nem válaszol, csak érzelmi képekkel tudasoítja bennem, hogy mit szeretne. Azt szeretné, ha egyedül maradnánk, csak mi ketten. Hogy megakadályozzon mindent, ami boldoggá tenne engem. Hogy szétszedjen, megtépjen, kinyírjon...
Mire felnézek homályos tekintetemmel, a Haru már messze jár. Utána akarok kiáltani, megmagyarázni az egészet, de nem jön ki hang a torkomon. Térdre esek a földön és csak sírok, sírok, nem érdekel, ki hallja meg.
-Te egy gonosz kis bestia vagy Hugi, és esküszöm, hogy megküzdök veled! Le foglak győzni! Megértetted! Még egyet ilyen nem csinálhatsz velem, a Nővéreddel, mert megkeserülöd, akkora pofont levágok neked, hogy pördülni fogsz a levegőben!
~Hiszem, ha látom, kis pondró, alávaló féreg, semmirekellő kis kukac! Én vagyok az erősebb!~
-Akkor innentől kezdve párbajozunk?
~Igen, párbajozunk.~
Elvigyorodom. Bár azt nem tudom, ezek után ajánlatos lenne-e a Haruval megint összefutnom. Nem tudom. Szeretnék... de most biztos meggyűlölt. És már a helyzetet is hiába magyaráznám el neki utólag, nem hinne nekem.

//Akkor lezárva, ezek szerint. Viszlát a jövőben, köszönöm az érdekes élményt //