Napocska

Mi vesz rá egy olyan harcost, mint Asuka, s egy olyan lovagot, mint Nioven, arra, hogy együtt kalandozzanak? Egy átlagos kalandozó csapat esetében ez általában elég egyértelmű. A sok loot, amit találnak, s amin osztozkodhatnak, a rengeteg xp, amit ilyen rövid idő alatt begyűjthetnek, mert ilyen esetekben ez bizony, csak csurog, mint víz a csapból, ráadásul mindez feleannyi erőbefektetés mellett, mintha csak szólóznának. Az xp pedig nem oszlik fel annyi ember felé, tehát a szintlépés evidens egy ilyen helyzetben. Jobban megéri, mint nagy csapattal kalandozni.
Mindenesetre ez a duó most más. Már csak azért is, mert mind a ketten piros játékosok. Valamint mindketten a Liberators tagjai. Ha viszont a besúgójuk igazat mond – márpedig elég aranyat csengettek ki neki ahhoz, hogy ez így legyen - , létezik valahol egy barlang, ami kényszeríti a játékosokat, hogy piros indikátorokat kapjanak.
Történt ugyanis, hogy egyszer csak megjelent a Kezdetek Városának főterén egy addig ismeretlen piros játékos, aki azt állította, hogy muszáj volt neki. Elvileg elment ebbe a barlangba, ahol küzdelemre volt ítélve társaival. Ha pedig nem teszik, náluk többszörösen nehezebb ellenfelekkel kell megbirkózniuk.
A barlang mintha egy kisebb arénaként lenne berendezve. Még a nézői taps sem hiányzik. Éppen csak a közönség láthatatlan. A nyirkos levegő valamiféle feszültséggel teli, ahogyan a lovag és a harcos felkészülnek a harcra. Ironikus, hogy mindketten a Liberators tagjai. A helyszín szabályai viszont érvényesek. Ha egyikük meghal, az túléli, s nem kell a különféle csapdák miatt értelmetlenül meghalnia. Csak a legjobb maradhat.
Mikor a lovag megpróbálja megtámadni Asut, a nem létező tömeg hátborzongató hajrázással nyugtázza azt. Fegyverét előrántja, s nem cicomázik. Elég nagy pácban van. A másik piros játékos ugyanis több szinttel le van maradva a lánytól. Azonban hogy lenne neki képes ártani egy olyan lány, aki tűsarkúban áll le vele harcolni egyáltalán?
A fegyver lendül, azonban a Hentes könnyedén blokkolja a csapást. Semmiféle megerőltetés sem látszik a lányon. Szépen belemosolyog az arcába, hogy ellentámadásba kezdve emelje meg fegyverét, hogy egy oldalsó, azonban végzetesnek ígérkező csapást mérjen a lovagra.
Eltéveszti.
Niovennek ezúttal szerencséje van. Talán csak annyit jelent, hogy még mindig nem elég nagy a lány fegyverkezelése. Hiszen hiába a nagy erő, ha azt nem tudja kihasználni. A kísértetnézők felhördülnek a sikertelenség miatt. Ők nem az izgalomra várnak, hanem a halálra.
A lovag felbátorodik Asu ügyetlenségén. Megpróbálja kihasználni pillanatnyi előnyét, s Asu lendületét, s egy pillanat múlva már a háta mögött terem, hideg tekintetével azt a pontot keresvén a harcoson, amit a legkönnyebben eltalál anélkül, hogy blokkolni vagy kikerülni tudnák. Öt sebzés... A zöld életcsík szinte meg se rezzen, ahogyan azt a kevés HP-t levonja belőle.
Harcosunk a kezdeti mosoly ellenére most üres tekintettel, bármiféle érzelem kimutatása nélkül fordul vissza Niovenhez. Nincs szüksége színjátszásra. Ez a lovag nem árthat neki. A szintkülönbség ezúttal az ő javára szól. Forgatja meg Hentest, a bárdot ismét, s képességét használva még a páncél nyújtotta védelem sem segít a szőke lovagnak. Azonnal elpixeleződik.
A kísértetek még egyszer felbődülnek, ezúttal örömittas üdvrivalgással adva tudtára Asunak, hogy tetszett, amit láttak. Még ilyet. Még sok ilyet akarnak.

Áldozat: Niels Groven aka Nioven
https://swordartonline.hungarianforum.com/u415

Fourth Kill - Zelolla

Zelolla, kedves Zelolla... Mit is mondhatnék rólad?
Elég megtévesztő vagy, ami azt illeti. Mármint a programod maga a megtévesztő. Persze a többiek ettől még szívesen láttak a céhben, hiszen hasznos voltál. Akkor még hasznos.
Már senkinek nem válsz hasznára.
Bevallom, az állatidomárokat sosem kedveltem. Egyszerűen csít az, amit csináltok. Nagyon nagy csít. Különösen a te esetedben. Ez pedig később még komplikációkat okozhat. Akadályozhatsz céljaim elérésében. Persze mindeddig nem sok vizet zavartál. Azonban miután elkezdtünk felkarolni téged, hirtelen elkezdtél felbátorodni. Azelőtt bujkáltál félelmedben. Rettegtél a haláltól. Buta-buta lány. Hát nem tudtad, hogy ez az egész halálosdi csak egy nagy kitaláció?
Aztán mintha kicsit felbátorodtál volna. Ami szép és jó... azonban túl sokat tudsz rólam. Ezt pedig nem engedhetem meg. Hát nem lesz sokkal jobb újra az otthon melege ahelyett, hogy az NJK-k életét élnéd? Szinte teljesen elvegyültél közülük. Ez pedig nincs így jól.
Én visszaadom az életedet. A Szerencséd, hiszen úgy hiszem, így nevezted a képességedet, most visszaadom neked.
Úgy tervezem, hogy olyan halált érdemelsz, amilyen te magad is vagy. Szépet, tisztát, csendeset. Ugyan lopakodás képességem nincs, de alvó ellenfél közelében nem olyan nehéz dolog ám néma csendben elsompolyogni. Így aztán, miután megtudtam, az első szint melyik kis falucskájában tartózkodsz, én is oda utaztam. Szerencsém volt. Talán köszönhetően neked, kedves Zelolla. ^.^ Szinte teljesen üres volt a falu, legalábbis ami a JK-kat illeti. Ugyan egy kisebb csapat egy helyi fogadóban hepajkodott, hogy megünnepeljék a mai raidjüket, amit ezek szerint sikerrel teljesítettek (talán ehhez is volt némi közöd? Nem számít), az alkohol mámorában még a nevüket sem tudták elmondani, nem hogy azt, hogy konkrétan meddig is maradnak itt. Az NJK-k pedig, mint tudjuk, nem beszélnek. Te sem fogsz többé, legalábbis ebben a világban. Cserébe viszont elmondhatod a való világban mindazt, amit már annyi más játékos is tud. Karakterhalál nem létezik. Az egész csak propaganda, népámítás, valamint felesleges pánikkeltés. Ha viszont nincsenek valódi érzelmeid, mint nekem, akkor máris felülkerekedsz az összes ilyen butaságon, amit a sokkoló hírek a játék első napján beléd tápláltak. ^^ Kérlek, majd mesélj rólam szépeket. *-* Elvégre én mentettelek meg. Emlékszel, ugye?
Szóval, a házad ajtaján, ahol elbújtál, kisebb fennakadásokkal, de bejutottam. Nem vagyok tolvaj! Még sosem csináltam ilyet. T.T Így tehát picit zajosabbra sikerült a betörés, mint terveztem, hiszen fegyveremmel kellett kicsinálnom a lakatot. Csak hogy utána a petedet is kicsináljam. Elég gyorsan megmurdált, hiszen még csak egy bébiről volt szó, ugyanis. Az ellenállása egészen cuki volt, ahogyan jeges kis mancsaival megpróbálta megpiszkálni a bokám. *-* Még meg is tartanám, ha nem lenne éppenséggel hátráltató tényező szent küldetésemben.
Aztán jöhettél te. Békés álmodból nem zavartalak fel. Szerencsére nem fájhatott egyáltalán. Igyekeztem egyetlen csapással, gyorsan és hathatóan végezni veled. Nem akartam, hogy felébredj, s lám, sikerült is. Most már minden bizonnyal egy kórházi ágyban fekszel, s némi további lucky chance-szel már egy nővér is megtalált. *-* Majd köszönd meg nekem egy finom, jó nagy tortával. A legjobb lesz, ha végre éled a saját kis életedet. Tudom, tudom jól,hogy titokban erre vágysz. Már mióta várhattál rá. *-* Elvégre ezt akartad, nemde?

- Psszt! Hallottad te is? – súg oda ivócimborájának az egyik játékos. Mint minden este, most is összegyűltek itt a haverokkal, a kedvenc kis fogadójukban, ahol az NJK-k szállást is biztosítanak nekik. Lévén Aincrad egyik legjelentősebb kulturális szórakoztató ipari egységéről van szó, nyilvánvalóan innen terjednek el a leggyorsabban az igaz, vagy éppen hamis pletykák. Nem szabad mindig mindenre adni, amit itt hall az ember fia vagy lánya, hiszen ez a hely olyan, mint egy bulvárlap. Sosem tudni pontosan, mennyi is az igazságtartalom a mondandókban.
Ezúttal azonban olybá tűnik, hogy a fickó, teljesen mindegy, mennyi szesz is van benne, talán lehetséges, hogy mégis csak igazat mond. Lehet, van még esély arra, hogy az efféle szórakozóhelyeken szerzett hírek igazságtartalma valahogyan még mindig helyt álljon.
Társa érdeklődve fordul felé. Nem, ez a csávó ritkán szállít neki megbízható híreket, azonban az az izgatott csillogás a szemében, ez valami mást sugall jelenleg. Mintha legalább azt akarná mondani, hogy megkoronázták őt Anglia királynőjének. Férfi létére.
- Mondjad. – nem tudja, miről lehet szó. Meg hogy fontos-e egyáltalán.
- Képzeld, Hack meghalt! – döbbent arckifejezésekre várt, s ezt meg is kapta. Kedvenc ivópajtása máris hitetlenkedve mereszti zselés gülüit a hírre. Sorát, vagyis ahogyan a játékban nevezik, Hacket nem sokan ismerték. Akik viszont igen, mindannyian tudták, hogy ahhoz is elég lusta volt, hogy az alap pontjait elossza. Ami azért teljesítmény. Tulajdonképpen Guinness, vagyis Aincrad rekordot tartott ezzel. Soha még csak el sem jutott arra a szintre, hogy akár a legegyszerűbb picike mobokat lehentelje. Pedig biztosan képes lett volna rá. Csak egyszerűen nem érdekelte. Hiszen kedvenc szórakozása az alvás volt. Mindketten emlékezhetnek rá, hogy éppen néhány hete történt, hogy kibeszélték. Sikeresen elterjedt a lányról ugyanis az a pletyka, hogy olyan lusta, hogy Csipkerózsika hozzá képest hiperaktív. Sőt! Még lustálkodni is lusta volt. Egyszer alvás közben is tartott egy gyors szundi szünetet. Ami pedig a legfurcsább az egészben, hogy ezek a pletykák egytől egyig igazak is voltak. Hihetetlen, mi?
- Miiiii? Azt mégis hogy? Kizárt, hogy az a csaj elhagyja a szobáját. Még a Kezdetek Városát sem hagyta el soha. Ez pedig védett terület.[/b] – hitetlenkedik. Döbbenetében még a keze is megcsúszik hideg korsóján.
- Tudom, tudom, elég hihetetlen. Lecsekkoltam a falon, a holtak listáján, és tényleg igaz. – beszédében némi hatásszünetet tart, majd a haverja mellé ül. Még se külön asztalnál pisszegjen neki.
- Na de a ráadás. – folytatja, hallható izgatottsággal a hangjában.
- Amit viszont kevesen tudnak… Egy elszabadult pet ölte meg. Méghozzá nem is akármelyik! A Mester! – szavait enyhe kuncogás követi. Társa ostobaságnak tartja, hogy ilyen előfordulhat.
- Hagyjál már! Az aranymajom már régóta senkié. Amióta meghalt a tulajdonosa, semmi hír róla.
- Mert teljesen kiütötted magad azzal a sok vodkával, amikor jött a hír, te barom. – legyint rá finoman társa tarkójára, majd folytatja.
- Valóban így hitték, aztán pár héttel Taidana végzete után jött is egy állatidomár. Firion volt a neve. a tojásából pedig esküszöm, hogy ez a pet kelt ki! Nem hazudok! – hát képes lenne hazudni ezzel az őszinteségi rohamos arccal? Persze, persze, legurult már pár sör a torkán, de ez még nem jelent semmit, ugyebár.
- Na jó, jó, mondjad tovább. Már kíváncsi vagyok, miket találtál ki már megint. – úgy dönt, nem foglalkozik azzal, hogy igaz-e a történet, vagy sem. Majd kiderül úgyis a végén.
- Na szóval, az úgy volt, hogy tegnap jöttem vissza a mob vadászatról. Elég szerencsétlen volt a bagázs, alig találtunk lootot, csak néhány értéktelen gazt meg kavicsot szedtünk össze. Na de a lényeg. Megláttam, hogy egy rózsaszín hajú csaj, tudod, az a tűsarkús, aki azzal a batár nagy hentesbárddal futkározik össze-vissza! Szóval megláttam, hogy egy pettel verekszik. Ráadásul ezzel a pettel.
- Na és ebben mi a lényeg?
- Ne szakíts félbe, mert elfelejtem! Na akkor. Szóval látom, hogy nagyban csatározik ezzel a pettel. De nem ám kis petbébiként, hanem egy felnőtt majomként! A szemem sarkából, amikor érkeztem, láttam is valami elpixeleződést, de azt hittem, ez valami másik mob lesz. Aztán mikor közelebb értem, hogy segítsek, leesett a helyzet.
- Na?
- Hát az, hogy az nem egy egyszerű mob volt. Hanem maga a Mester. Akit pedig láttam elpixeleződni, az pedig a Mester Mestere volt. Vagy valami ilyesmi.
- Na jó, én ezt nem értem.
- Csak figyelj már végig! Mindjárt meglátod. Szóval, segítettem a lánynak megküzdeni a pettel. Egyedül nem bírt volna el vele, akármennyire is kemény. Teljesen ki volt bukva. Azt mondta, és ez a lényeg, hogy látta, hogy ez a pet egyszerűen megbolondult. Sőt, mi több… megölt egy egyszerű játékost! S vajon kit murdált meg a kis bolhaturkász? Na kit? Hát Hacket!
- Neee… Csak azt ne mondd nekem, hogy már az állatidomárok petjeiben sem bízhatunk!
- Dede. Sosem bírtam a fajtájukat. Nagyon cheatelnek. – koccint erre egyet társával. Ebben mindig is egyet fognak érteni.
- No, de aztán. Beszélgettem a csajjal. Eleinte tartottam tőle. Eddig csak azt hallottam róla, hogy fura lány, meg ilyenek. Meg aztán vörös az indikátora. Nem biztos, hogy bízni kéne benne. De aztán bemutatta a bizonyítékokat. A pet ráadásul fejlett volt. Pedig Firion sem lépett még túl az első szinten soha.
- És aztán? Mi történt?
- Hát mi történhetett volna. A lány odaszaladt, s megpróbálta megmenteni Firiont. Látta, hogy Hacken már nem segíthet, még csak nem is volt esélye rá. Eleinte arra gondolt, hogy Firion ölte meg Hacket, de az nem lehet, mert az indikátora zöld volt. De aztán, a majom sokkal gyorsabb volt. Ketten kellettünk ahhoz, hogy az erdőbe, a fák közé meneküljön.
- Nem hallottam még olyanról, hogy egy idomár petje elszabadult volna. Nagyon megőrült?
- Ne is mondd! Teljesen megvadult.
Néhány másodpercig csend támad a levegőben, míg mindketten megemésztik az információkat. Végül a pletykásabb fél az, aki folytatja.
- Lehet, hogy Kayaba direkt csinálta ezt. Vajon mitől függ, hogy megvadul a pet? Nem fejlődsz vele? Vagy rosszul bánsz vele? Vagy egyszerűen egy jól kitervelt csapda, hátha mind meghalunk?
- Na, hát ezt nem tudom… de elég gázul hangzik. – zárja a beszélgetést a hallgató fél. A sztori pedig ennek köszönhetően bejárja az egész kocsmát, a Kezdetek Városát, s innentől kezdve már csak egy karnyújtásnyira van az, hogy egész Aincrad értesüljön mindenről.

Életem első Arénázása egészen másfajta véget ért, mint amire számítottam. Itt most nem a veszítésről beszélek, hiszen abban a tudatban álltam ki Shuuék ellen, hogy itt nem győzhetek. Csupán a szinthátrányomat akartam felvenni, hiszen van hova felzárkóznom. Amióta visszatértem a kazamata fogságából, csak nagyon minimálisan léptem előre a virtuális ranglétrán ugyanis. Semmi különös. Ha másra nem volt jó az Aréna, akkor arra, hogy megmutassák nekem, már így is lehet fejlődni. Ez pedig hatalomgyakorlásom kulcsa ebben a világban. A hatalmam mások döntése helyett. Csupán a saját érdekükben. Én ugyanis látom, hogy mi az, ami jó nekik.
Az Arénázás azonban valami más miatt is érdekes volt. Az ára annak, ha teljesen hülyének tettetem magam, nyilvánvaló: úgy is fognak viselkedni velem. Vagy csak a piros indikátorom miatt akart megalázni ily módon? Ahogyan az anya a csíntalan gyermekét. Én megértem azt, ha ő olyan ostoba birka, ahogyan játékosok ezrei is Aincradban. Hiszen nem mindenki képes átlátni a rendszer úgy, mint én, s még néhány fejlettebb intelligenciával rendelkező társam, akiket a céhemben volt szerencsém megismerni. Hiszen a látszat ellenére én a Liberators tagja vagyok. S ez így jó, így tökéletes, hogy megmaradunk az árnyak közt, s nem tudnak rólunk.
Ez az egész világ, minden, amit valóságosnak vélünk, ugyanolyan hamis, mint az álarc, amit magamon hordok. Azt a tényt is egyre kevesebben fogadják el, hogy ez az egyszerű, egyetlen szál növény, melyet a kezemben tartok, nem valóságos. Hát hogy tudnám elvárni ezektől az elmeháborodottaktól, hogy elfogadják nem csak a világ, de a szabályok is csak illúziók, melyeket beléjük tápláltak. Gyarló, emberi gyengeségeket használ ki e világ ura, hogy egy egyszerű próbatétel elé állítson. Egy pszichológiai és szociológiai vizsgálat, semmi több. Mi történik akkor, ha tízezer ember egy ilyen helyzetbe keveredik? Ahonnan úgy hiszik, nincs menekvés?
Kísérleti patkányok vagyunk csupán. Patkányok egy olyan kutatásban, aminek felsőbb célja van. Ez egy megtörhetetlennek tűnő rendszer, ámbár én mégis megpróbálom megingatni azt. Hiszen én vagyok az élő példa. S az élő a lényeg rajta. Mi van akkor, ha valaki vállalja a megkülönböztető jelzést? Mi van akkor, ha valaki úgy vállalja a vörös indikátort, hogy tudja, innentől kezdve kiközösítésben, lenézésben lesz része? S talán még az évekig gyakorolt álarca sem lesz olyan hihető, mint azelőtt. Mi történik, ha valaki abban a hiszemben megy neki a szabályoknak, hogy nem hisz a rendszernek? Tudom, én tudom azt nagyon jól, hogy mindazok, akik miatt az indikátoromat kiérdemeltem, nem halnak meg. Nem halhatnak meg. Hiszen végül a kísérleti patkányokat is életben tartják. Legyenek a beléjük pumpált drogoktól bármily megkeseredettek.
Nézek hát körbe a kisváros fogadójában. Az egyetlen fogadójában. Két okkal keresek fel ennyire kihalt helyeket. Az egyik, hogy elrejtőzzek mások elől. A másik pedig, hogy vadásszak. Ó, nem, nem szafari vadászatra gondolok ez alatt. Hogy most melyik is igaz valójában? Talán egy kicsit mindkettő. Először ért komolyabb atrocitás az indikátorom színe miatt. Voltak ugyan, akik legfeljebb csúnyán néztek rám, de én nem hódoltam be. Ahogyan az állítólagos igazságszolgáltató céhek is tehetetlenek. Magukat hangzatos nevekkel illetik. Törvénynek, meg igazságnak, meg védelemnek. Valójában ezek csak szavak. S még csak nem is tudják. Nem fognak tenni ellenem semmit. Képtelenek rá. Mert túlontúl korlátozottak hozzá.
Ritka alkalom az, amikor egészen konkrétan vadászok. Általában alaposan megválogatom azokat, akiknek segítek kijutni a rendszerből. Olyanokat választok, akiken láthatóan kárt okoz az, hogy itt vannak, ebben a világban. Például az a srác, aki már-már belebolondult abba, hogy a játékban képes arra, amire a való életben nem. Azt hitte, ez a világ visszaadja a lábait. Egyértelmű, hogy a rendszer teljesen tönkretette volna, ha nem ébresztem fel a valóságból. Inkább előbb, mint utóbb. Vagy az a lány, aki azt hitte magáról, hogy ő egy NJK. A SAO világa túl kemény volt neki. Nem, nem volt életképes. Jobb neki szabadon. Most már bizonyára ő is boldog lehet.
Vagy a válogatós vadászat csupán kifogás arra, hogy ideát megtehessem azt, amit a való életben nem?
Pillantok bele az engem feltűnően bámuló srác szemébe. Talán kifigyelte, hogy már régóta őt követem tekintetemmel. Megeresztek felé egy szolid, de magabiztos mosolyt. Mintha egészen más szándékaim lennének vele. Vagy talán rájött? Talán már tudja? Talán már felkészült rá, hogy mit fogok tenni vele? Álmai éjszakáján ugyanis felébresztem majd a valóságba.
Az áldozat. Az áldozat, akin ezúttal nem fogok segíteni. Vagyis ez csupán a bónusz. Ezúttal ugyanis önmagamon akarok segíteni. Segítek azon a frusztráción, ami keletkezett bennem az aréna harcom után. Furcsa. Egészen olyan, mintha éreznék valamit. Ami viszont még furcsább, hogy ahogyan visszagondolok az eseményekre, nem is én reagáltam a legszélsőségesebben. Mintha Shuu, sőt, még Cearso is sokkal inkább megbántódott volna, mint én. Ez pedig… ez pedig egészen szokatlan számomra. Azt hiszem, ezt nevezik a normális emberek úgy, hogy kiállni valakiért. Nahát… Ezek az emberek még mindig tudnak meglepetéseket okozni. Mióta felvállaltam a bíbort, mint színt, már nem számítottam arra, hogy bárki is ilyet tegyen értem. Ezért pedig riszpekt. Nem tudtam, hogy a szemükben ráérdemeltem. Vagy csupán a saját morális kódexük olyan, ami nem engedi számukra, hogy egy ilyen végignézzenek.
De mindegy is. Hiszen nem vagyok ártatlan. Az ő szabályaik s hitük szerint nem. Hiába tudom jól, hogy nem csinálok semmi rosszat. Prédám idejön hozzám, szemeivel egy pillanatra az indikátoromra sandít. Kíváncsian várom, vajon rám mosolyog, vagy inkább megjegyzéseket tesz majd, ahogyan teszik azt annyian mások is.
Szerencsém van. Most nem igazán lett volna hangulatom mosolyogni. Néha már így is túl fárasztó. Ó, pedig tudom én, hogy Viktor, mert így hívják a kardforgatót, hallottam eleget, éppen olyan öntelt, mint ahogyan annyi embertársa. Leginkább a kiállása miatt figyeltem fel rá. Nem, a nyomába sem ér Rennek, főleg szintben, de én, én mégis látom a hasonlóságokat. Ugyanaz a vigyor, s még a frizurájuk is hasonlít. Csupán Viktoré némileg világosabb.
Beszállok a buliba. Valami miatt ünnepelnek, talán szülinap, hasonló, vagy egy miniboss túlélése. Nem lényeg. Nincsenek túl sokan, s akik vannak, már azok is ittak eleget. Persze, én óvatosabb vagyok. Éppen csak annyit iszok, amennyit feltétlenül muszáj. Ez is éppen elég, hogy újra és újra felbukkanjanak bennem ezek az ösztönök. El akarom pusztítani. Egyszerűen azért, mert jól esik. S mert megtehetem. Nem is tudja, szegény, de hatalmam van felette. Ez pedig nagy teljesítmény.
Kész. Mindenki alszik. Helyes, nagyon helyes. Még Viktor is az igazakat alussza. Ha lenne lopakodásom, most minden bizonnyal bevetném, de jelenleg eléggé le vagyok égve, ami azt illeti. Pedig lehet, nem ártana, az ilyen esetekre. Azonban bízva abban, hogy mindenki annyira csutakrészeg, hogy úgy sem ébrednek fel, fektetem Viktort a hátamra, hogy kivigyem innen. A fogadó ugyanis védett terület. Ha lopakodásom nem is, de a súlyemelésem elég hasznos. Szinte alig érzem meg súlyát a nálam nagyobb termetű fiúnak.
Éppen csak annyira távolodok el a fogadótól, hogy már ne legyünk védett területen. Körülöttünk minden tele fával. Sehol egy szemtanú, s még hulla sem marad a nyomomban. Helyes, tökéletes. Már csak meg kéne oldani, hogy küzdelem kihívásban legyen részem. Nem nagy ügy… döntöm neki a talajrészeg fiút egy fának, majd megfogom az egyik kezét, hogy a paneljét kezdje el böködni. Mindaddig, míg el nem fogadja a teljes életes kihívásomat. Buta-buta fiú, hát nem tudtad, hogy nem biztonságos nyilvános helyen elaludni? :/ Főleg, akkor, ha ott egy piros indikátoros. Sose bízz egy piros indikátorosban.
Az elfogadás megvan. Minden készen áll. Mély levegővétellel készülök fel a már-már rituális gyilkosságra. Még ha itt igazán nincs is szükségem levegőre. Egészen jó érzés ez a gyilkolás előtti izgalom. A csontjaimat is átjárja az adrenalin, vagy az, ami azt helyettesíti a virtuális valóságban. Egész kellemes azt képzelni, hogy egészen más ücsörög itt, a fának dőlve. Ugyanaz az arrogancia sugárzik belőle is. Én belelátok az emberek lelkébe. Éppen csak megérteni és megélni nem tudom ezt.
Elkeserítő, hogy ilyen rövid ideig tart. Csupán egyszer kell belevágnom Hentest, s azon nyomban pixelekre robban. Főleg, miután megmondom a rendszernek, hogy a több exp reményében igenis, szeretném, ha így maradna. Mint aki jól végezte dolgát, fordulnék el innen, s lépnék le ebből a városból, hogy nyomomat se lássák, mikor észreveszem, hogy tulajdon páncélomból is sebeztek kicsit. Hmm… az a lopakodás lehet, mégis kéne. Fordulok meg, mikor megpillantom áldozatom testvérét. Nem, nem, ezt nem így akartam. :/ De nem hagyhatok magam után nyomot, főleg nem szemtanút. Bár a sebzése nem probléma. Még csak alig karcolta meg páncélzatom. Teszem vállamra Hentest, hogy felfegyverkezhessek ellene.
Kéjes vigyor. Ezen az éjszakán két áldozatot is szedek.

Harcosok klubja? Nem gondoltam volna, hogy létezik ilyen a sao-ban. Azonban amikor megláttam a postaládámban a levelet, egyből felkeltette az érdeklődésemet.
Tény, való igaz, ez a játék igencsak támogatja a PvP-ket, különösen akkor, ha a különleges támadásaid miatt is erre szakosodsz. Márpedig én erre szakosodtam. Tökéletesen tudom, hogy miben vagyok jó. Ez pedig a PK-kat, tehát Player Killeket támogató képességeimnek köszönhető. Hiszen vannak, akiknek a „rosszakat” kell képviselniük egy ilyen játékban. Valakinek ezt is vállalnia kell.
Való igaz. Felvállaltam magamra egy szerepet, azonban nem bánom. A sok ostobával ellentétben én tudom jól, hogy ez az élet nem igazi élet. Az itteni halál nem igazi halál. Jól ismerem az emberi technológiai fejlettséget, hiszen én magam is tudós vagyok. Még ha ezt sokan nem is nézik ki belőlem, de ez jól van így. Láttam a legjobb teleszkópok legjobbjait, a legfantasztikusabb robotok legfantasztikusabbjait, a legcsodásabb mérőeszközök legcsodásabbjait. Láttam már tömegpusztító fegyvereket, vákuum-kamrákat, intelligens járműveket. De ilyet, hogy egy játékkonzol komolyan ártson az agynak, hát ez lehetetlen. Birkák… De majd, ha végre kikerülök innen, majd mindenkinek bebizonyíthatom, hogy tulajdonképpen jó dolog az, amit tettem. Még ShuuShuu is egyet ért velem abban, hogy játékbeli halál nincs. Ilyet egyetlen játékcég vezetője sem engedhet meg magának. Bár való igaz, nem fedtem fel Shuu előtt a valódi énemet és indíttatásaimat. Ez pedig így van jól. Nem is tervezhetem tehát. Gyanítom, Timidus miatt nagy veszélyben lennék akkor.
Így aztán, amint elolvasom az üzenetet, eléggé érdekesnek tartom a dolgot utána. Léteznek kihívásos küzdelmek, amit Sleep Killre is lehet fordítani. Már alkalmaztam is ezt a módot nem egyszer ahhoz, hogy kivegyek a játékból olyat, aki teljesen összeomlott, mikor elfogadta azt a hazugságot, amivel a játék készítője etetni próbál minket. Sajnos sokan, nagyon sokan vannak ilyenek. Oly sok szenvedő lélek, oly kevés hatalom… Pedig a rémületük ellenére tudják jól, hogy jobb lesz így nekik. Nincs több szenvedés. A való világ pedig vár rájuk.
Harcosok klubja. Erről ezelőtt még sosem hallottam. Elég titkosnak tűnik… Úgy értem, hasonló lehet, mint amilyen az Aréna, ez tény és való. De aztán még sem. A személyes meghívásra próbálnék válaszolni, azonban az üzenet küldése sikertelen. Csupán egy időpontot, valamint a mapomon egy jelzést, koordinátát kapok, hogy hol találom meg őket.
Első szint, már megint. Nem mondom, már nem kicsit unom a Kezdetek Városát, és mindent, ami az első szinten van. Ha a szépségszalonom miatt nem lenne több esély nagyobb vásárlókörre a kezdők között, akkor azt hiszem, már rég elköltöztettem volna az egészet egy magasabb szintre. Elvégre hamarosan már T2-es potionokat és mérgeket leszek képes gyártani, ehhez pedig olyan vevőkör kell, akik legalább a 10. szinten járnak.
Horunka kis falvába vezet az utam. Nem sokat jártam még ezen a kis mucsai településen, hiszen jobban szeretem a virágzó, pompás metropoliszokat, feledhetetlen hangulattal és lélegzetelállító látványképpel, kilátással. Szóval nem sok a luxus itt, ami azt illeti. Azt eddig is tudtam, hogy a falucska elég népszerű sötétebb üzletek lebonyolítására, azonban hogy egy speciális küzdőtérnek is teret adjon, ez felülmúlja minden elképzelésemet.
Az egyik kocsmához vezet az utam. Elég lepukkant hely, a kopottas cégérről pedig még csak a hely nevét sem tudom leolvasni, főleg ebben a sötétben. Ideje lenne már némi hasznos jártasságokra is szert tennem, például a látásra. ^^” Odabent egy kopasz egyén fogad, aki mintha már számítana érkezésemre. Furcsa. Ebben a sikátor mélyén található kis kocsmában úgy tűnik, egyáltalán nincs semmi forgalom. Mégis, némi cseverészés után levezet egy titkos helyiséghez, egy csapóajtón keresztül egy lépcsősorhoz, ami majd a harctérre vezet.
Általába véve nem szeretem a zsoldos munkákat. Én nem vagyok zsoldos. Nem vagyok egyébiránt olyan könnyedén megvásárolható. Mégis, most pénzre van szükségem. Pénzre és tapasztalatra. Rosszul érezném magam, mondhatni, ha ismételten a céhem raktárát fosztanám ki anyagilag, hiszen nem áll olyan jól a szénánk. Nem vagyunk képesek fejlődni úgy, ha nincs miből. Így aztán nekem kell tennem azért, hogy minél hamarabb megerősödjünk mind anyagilag, mind a tagok és erejük tekintetében.
Egészen röviden ismertetik velem a szabályokat. Furcsa egy event, ami azt illeti… hiszen mindenki, aki elfogadta, élet-halál harcra esküszik. Azzal a feltétellel, hogy ha kiesik, akkor nem könyörögheti vissza magát az életbe. Épp, mint egy gladiátor harcban. Ez pedig tetszik. Végigtekintek azon a csekély számú emberen, akik mind a néző közönséget, mind pedig a kihívókat jelentik. Alig találok közülük játékosokat, de egy-két zöld és sárga indikátor így is bevillan. Zöld… nekem ez fura. Miért is venne részt egy ilyen eseményen az, akinek a „lelkiismerete” tiszta?
Na mindegy. Mosolygok rá a tucatnyi emberre, majd a ringhez sietek. Nem barátkozni jöttem. Hanem ölni. Mindegy, ki a kihívó. Már halott. Nem bízhatom el magam, ez való igaz. De egyedül nekem van itt vörös indikátorom. Abszolút nem értem, miért jelentkeznek így egy olyan eventre, ahol bizony ölni kell. De ők tudják…
Az esemény szervezője, egy cingár, Salvador Dali-bajszos NJK konferálja fel az első meccset. Szokoloff és Akemi összecsapása. Ígéretesnek hangzik. Egy harcos és egy harcművész csatája… Hátrébb vonulok, megpróbálván a sötétbe húzódni, igaz, nincs se lopakodásom, sem pedig egy olyan hely, ami kellőképpen takarna. Nem beszélve a feltűnően rózsaszín hajamról, ehhehhe. ^^”
Akkor is izgatja a fantáziámat, hogy miért vállal ilyet egy zöld indikátoros. Mert hogy a kislánynak bizony zöld indikátora van. Mintha kissé zavarban is lenne, vagy nem tudom. Bár lehet, hogy ez azért van, mert nem látott még olyat, hogy valakinek ilyen fiatalon ilyen ősz haja legyen. Nem hibáztatom érte, hiszen még igazából én se nagyon láttam ilyet ezelőtt. Szóval tyűha. Hát nem semmi. Vajon a való életben is ilyen a haja, vagy csak a játékban festette át? Azért szerintem elég menő. *.*
A küzdelem viszont nélkülem indul el. Az a kevés kis ember, aki itt összegyűlt, úgy szurkol ki-ki a saját kedvencének, mintha egy lóversenyre fogadtak volna. Már a meccs kezdete előtt ki-ki megkapja a maga kis tétjét a fogadáshoz. Ezt pedig remek lehetőségnek tartom arra, hogy én is megtegyem a tétet. Igen, a harcos elég nagydarab (a lányhoz képest mindenképp), és hatalmasakat sebez szintjéhez képest. Nálam jobban csak a többi, képzett harcos ismerheti a harcosok minden előnyét és hátrányát. Azonban a felszerelésére elég egy pillantást vetnem, hogy tudjam, a kiscsaj előnyben van. Nem csak a páncélról van szó. De a harcos fegyverek sok mínuszt és levonást adnak ám. Úgy tartja azt a daraboló bárdot, mintha a világ súlya lenne. Tehát még csak súlyemelése sincs. Cöhh… amatőr. A nagy termet és kidolgozott izmok pedig ebben a játékban mit sem számítanak. Teljesen lényegtelenek.
Nem tart soká a meccs. Alig kell hozzá két vagy három harci kör, hogy bebizonyosodjon, hogy bizony, a zöld indikátorosok némelyik ő szentsége is képes rosszabbakat elkövetni még nálam is, ha cserébe magas jutalommal kecsegtetik. Szinte öröm látni, ahogyan a zöld vörösbe vált. S az még mekkora öröm lesz, amikor majd mindennek vége lesz. Rajtam kívül itt senki nem maradhat életben. Senki, aki nem a céhemhez tartozik. Kénytelen leszek hát mindenkit kihívni, akinek akár csak egy kicsit is köze van ehhez az egészhez, valamint még játékos is. Az NJK-k nem zavarnak sok vizet, ugyebár. Holnapra úgyis elfelejtik. ^.^
Ezúttal visszalépek a ringbe, mielőtt a kislány távozni akarna. Rámosolygok, hogy azt hihesse, nincs tőlem félnivalója. Azonban meg akarok küzdeni vele. Tetszett a stílusa, ahogy végzett a nála sokkal nagyobb harcossal. Ám nem hiheti azt, hogy minden harcos olyan láma, mint ő.
Kissé érdekelni kezd, hogy az újabb fogadásokat kire teszik meg. Ugyan egyszer már meglepte őket a kislány, rólam nem tudnak semmit. A Liberators jelen lévő tagjain kívül, legalábbis. A vörös indikátorom azonban kellő figyelmeztetés arra, hogy azért nem vagyok már amatőr. Sanda pillantást vetek az NJK-ra, aki a téteket teteti meg a nézőközönséggel, de nem jutok vele sokra. Egye fene… majd a harc végén kikérdezem.
Fura. Igen fura, hogy egy vörös játékossal küzdök most meg. Küzdöttem már másik vörössel, akkor pedig én kerekedtem felül. Most azonban egy olyasvalakiről van szó, aki a cuki pofikája ellenére képes volt elvetni mindent, amit eddig képviselt. Csak a jó pénz reményében. Frissen lett vörös, ez pedig biztosan hatással van rá. Hogy milyenre? Talán felfogta, talán elfogadta, hogy az itteni halál még nem a vég. Talán rájött arra, hogy minden, amit mondtak nekünk, csupán hazugság. Jó, helyes, nagyon helyes… Látom benne az éhséget a tudásra, az igazságra. Ha nem lenne élet-halál harc a következő, most minden bizonnyal megpróbálnám beszervezni a Liberators tagjai közé.
A lány meglepően ügyes harcos. Nem is várnék mást egy harcművésztől. Amilyen kicsi, olyan fürge. S éppen olyan elvetemült, hogy megnyerje ezt a versenyt. Szinte csak pislogni van időm, mire leüti rólam a páncélt sorozatos támadásával. Meglep, hogy a kiscsaj szinte a nyomomban van szint terén, azonban a sebzése, az így sem túl nagy. Persze, a páncélom leüti, de nincs is olyan magas belőle, hogy ez ne legyen lehetetlen… Nekem csupán egyszer kell fordulnom ahhoz, hogy pixelekké legyen támadóm Hentes, a fegyverem által.
Gyors menet volt, ami azt illeti. A sikeren felbuzdulva azonnal kapok is egy újabb kihívót. Ezúttal egy árnyharcos áll ki ellenem. Komor arcára saját vigyorommal sem tudok mosolyt csalni. De teljesen mindegy. Nem ezért vagyunk itt.
Ez a harc talán kissé tovább tart, mint az előző. Részben azért, mert még csak ritkán adódott alkalmam árnyharcossal csatát vívni. Másrészt pedig azért, mert valami látványosabb küzdelemben szeretném részesíteni a közönséget ezúttal. Úgy tudom, akkor a fogadásokból és a küzdelem megnyeréséből szerezhető pénzt is megsokszorozzák.
A fegyveremet elrakom tehát. Ideje piszkosabb módszerekhez folyamodni. Látom ellenfelem arcán a döbbenetet, mikor azt látja, hogy fegyver nélkül szándékozok kiállni ellene. A tömeg – bár tömegnek azt a megmaradt néhány NJK-t és liberators tagot nem mondanám – szintén hasonlóan reagál, ám ezt hamarosan izgatottság váltja fel. A képességemet használva Ron páncélja alá ütök, hogy ezzel csökkentsem HP-ját. A püfölés pedig egészen addig folytatódik, míg pixelekre nem bomlik teste.
Zsebre tett jutalommal indulok hát el a céhház felé az event végén. Sosem kaptam még felkérést olyan eventre, ami direkt vörösöknek és vörös pártiaknak van. Nem is olyan rossz dolog extra jutalomra szert tenni ilyenekből.

Mindeddig egyáltalán nem izgattak a Sayonara dolgai. Nem sokkal ezelőttig igazából még csak nem is hallottam róluk. Persze, Shuu mesélt róluk egy-két szót, például hogy tőlük veszed a burkot, meg a bossinfókat, és állítólag a Twister nevű klubban lehet őket a legtöbbször látni, de egyébként semmi különös. Pedig életem első bosscsatáján is képviseltették magukat. Nem lett róluk túl jó véleményem, hiszen ott voltam, és semmit nem mondtak Hinarinak, mégis elvárták tőle, hogy mindent tudjon, ami fontos… én pedig az ilyet nem szeretem. Röviden összefoglalva, számomra a Sayonara egy semmirekellő, beképzelt bandának tűnik.
Most azonban mégis őrájuk volt szükségem. Nem tudtam, pontosan mire számíthatok, csupán a boss után fogalmazódtak elképzeléseim. Pedig egyre több és több jó szót hallottam róluk, ami mégis szemben állt mindazzal, amit én a két szememmel láttam, és tapasztalni véltem. Így egyre többször és többször látogattam el a Twister nevű szórakozóhelyre, hogy aztán megtaláljam ezt a bizonyos Ji-Youngot, akiben partnert remélek – egy egészen aprócska és kicsinyke kis csínyhez. Jól emlékszem, tisztán hallottam, amikor a társai azt mondták a bosson, hogy csak pénzért segítenek. Nekem pedig van pénzem. Egy ilyen csíny pedig megéri a befektetést.
Egy üzenetben invitáltam meg, hogy beszélgessünk az üzletről. Már akkor biztos voltam benne, hogy ő az emberem, amikor azt a vitát hallgattam végig, hogy vajon tényleg köze van-e az Anatole nevű volt céhvezér halálához, vagy sem. Jól emlékszem, amikor Shuu azt mondta, hogy szerinte kamu az egész, és hogy ő is hallotta a pletykákat, ennek ellenére rengeteg embert képes volt kétségbe ejteni és megtéveszteni. Szóval ki más lehetne társ egy ilyen tettben, ha nem ő?
Ji-Young több, mint negyven perces késéssel érkezik. Talán csak a jófajta ópium utánzatnak, amit a játékban be tudtam szerezni, köszönhető, hogy képes voltam bevárni őt. Persze, jelezte, hogy késik… de így legalább számomra is kicsit másképp telik az idő.
Feltűnően magas, vörös hajú nő lép be a fogadóba. Bemutatkozását azonnal hencegéssel kezdi, hogy mégis hogyan is tisztította ki tök egyedül a közeli kazamatákat, de nem harapok rá a témára. Kicsit abba a helyzetbe éreztem magam bele, mint amikor egy újság egy regényfordítót interjúvoltatott, aki folyamatosan a szexuális életére akart kitérni, holott egyáltalán nem ezért találkoztak. Kicsit olyan érzésem lett, mintha szándékosan meg akarná utáltatni magát. Épeszű, normális szemmel nézve egyáltalán nem szimpatikus. Viszont elég hangos, felfigyelnek rá, s talán épp ezen irritálósága miatt, de megjegyzik minden egyes szavát. Tökéletes. Pont őrá van szükségem.
Mosoly, és bólogat. Előveszem az inventorymból a süteményes kosarat, amit felrakok az asztalra, miután átpasszolom a pipát. Shuu ihletett meg, amikor bossinfós süteményeket osztogatott. Persze én csak egy sima kínai szerencsesütis sablon szöveget kaptam, de még mindig megvan a papíros valahol. ^^ A főzésem pedig már éppen elég ahhoz, hogy le tudjam másolni ezeket a sütiket. Hiszen ez egy tényleg igen egyszerű recept.
- Ezeket kéne osztogatni. A frontosok között. Úgy hiszem, túl könnyű volt az előző boss, és csak kétszer érhettem bele... De ezekkel azt hiszem, picit szórakoztatóbb lenne. Csak egy egyszerű csínyről lenne szó. – tolom hozzá közel a kosárkát, benne a rengeteg süteménnyel.
– Ennyi? Hát ez nem túlzottan éri meg az időmet. Kiscserkésznek vagyok talán öltözve? Dehogy fogok én sütit osztani a frontosok közt. Ha csak nem paralízis méreg van a tésztába gyúrva, akkor csak az időmet vesztegeted. – dacosan hátradobja a haját. Látom, nem érti. Nem. Nem cserkészt szeretnék csinálni belőle.
- Paralízis méreg? Dehogy… Ezek ennél többet tudnak. – rákacsintok, majd a kezembe veszek egy süteményt, és elroppantom. A benne lévő cetlit szétfeszítem, és felolvasom, amit ír. Azt is lassan, hiszen egyre nehezebb és nehezebb a koncentráció hosszú távon egy dologra. És ez így van jól.
- A második fázistól a boss egy véletlenszerű játékost megszáll, aki a legkisebb HP-val rendelkező játékosra támad. – hatásszünetet várok, s a kezébe nyomom a cetlit.
– Komisz sütik ezek. És ki tudja, mit hoznak a frontra, ha rossz kezekbe kerülnek. – magam elé tartja a kezeit és megcsodálja őket minden szögből. – Igen, ezek igazán rossz kezek. Már-már gonoszak, ha szabad ilyet mondanom. – a vigyor, amit láttat, éppen elég ahhoz, hogy tudjam, sikerült megvennem.
- És nekem éppen ilyen kezekre van szükségem! *-* Csak egy apró csíny... S természetesen megfizetlek. Mit szólsz? – s az üzlet lebonyolódott. A sütemények között vegyesen szerepel valódi bossinfó, valamint a hamis is, mindegyik más-más fogalmazásban. A többi pedig, már csak Ji-Youngon múlik.
Másnap egy új üzenet pittyegésére ébredek. Megkaptam a számlát a szolgáltatásról.

---

A nem hamis bossinfó Malcolmnál van, szóval azt sajnos nem tudom leírni xD Ji-Young viszont elméletileg terjeszti azt is.

Eddigi terjesztések (többet is kapok elvileg), tehát amiről BÁRKI tudhat:

https://swordartonline.hungarianforum.com/t2716-bubanat-fogado#82412