RenAi vs Hinari

- Döntetlen?... Mégis hogy meg miért, mahh én ezt nem értem!... - Vonultam be a váró terembe puffogva. Mérges voltam, nem értettem ezt az egészet, azon meg végkép ki voltam akadva hogy ismét döntetlen lett a Zhel elleni mérkőzésem. Volt pár alkalom amikor vele harcoltam de rendszerint vagy feladta a még azelőtt hogy eldőlt volna hogy ki is kerülhet ki győztesen, vagyis jobban bele gondolva eddig mindig vissza lépett az utolsó mindent eldöntő felvonás előtt. Bosszantó egy hozzá állás, bár maga a srác is had kívánnivalót maga után. Érdekes sosem tudtam eligazodni rajta és azt hiszem soha nem is fogok. De lépjünk tovább! Még mindig dühít hogy így alakult, inkább buktam volna el és akkor ez az ördögi kőr megtört volna, de nem! Az eredmény döntetlen! Így vagy szembe nézek vele még egyszer, vagy Hina-chan leüti nekem. A gondolat hogy valaki leüti előttem kissé bosszantott ugyanakkor van egy olyan érzésem hogy ha még egyszer szembe kerülnék vele képes lenne az utolsó csapás előtt feladni a meccset csak hogy engem bosszantson az a gyerek. Igen, bőven kinézem belőle, főleg hogy a nyeremény sem valami hű de nagy cucc így még az sem lenne ami igazán motiválja.

Néha-néha megcsapja a fülem a közönség zsivaja, majd ismét elcsendesül. A nézők kedvcsináló morajára elfog egy érzés. Látni akarom őket! Ugyanakkor azt hiszem az a legokosabb ha itt bent maradva kicsit lecsendesedek belülről és új erőt gyűjtök az utolsó harcomhoz. Legyen az bárki is, mindenképp győzni akarok, bár azt hiszem a Justiece League már azzal is győzött ha Hinari nyeri meg a mecset és én sem panaszkodhatok mivel bekerültem a döntőbe. Hátra dőlök és becsukom a szemem. Rita villan fel előtte, az utolsó másodpercek mint mikor két nem normális egymásnak estünk. Még mindig nem hiszem el hogy legyőztem. Tudtam hogy fontos volt neki, ugyanakkor magam sem hagyhattam. Nem is tudom hogy hogy fordulhatott meg bennem hogy a saját kardját használjam ellene, azt hiszem ezt hívják ösztönnek vagy fogalmam sincs. Az ilyesfajta turpisságok nem voltak eddig jellemzek rám, de ismét köszönetet mondhatok Rii-channak, mert ujjat tanultam tőle, méghozzá nem is akár mit. Nem a harccal kapcsolatban hanem némi önismeretet, és ezzel növelt az önbizalmamon is. Büszke lehetek rá hogy Ő az egyik legjobb barátom ebben a „börtönben”. Sőt ha így nézzük hálás lehetek a Akihikónak és a gonosz tervének, mert különben sosem ismerkedhettem volna meg ilyen nagyszerű emberekkel.

~ Véget is ért a mérkőzés? ~ Eszméltem fel, a közönség eszeveszettül tombol, és pedig idegesen kinyitottam a szemem és felültem a padon. Nagyot sóhajtottam, majd kinyitottam az ajtót. Egy távoli alakot láttam, de nem tudtam ki venni hogy ki is lehet az az aréna jobb felében. Hiába erőltettem a szemem nem láttam ki az, így gyorsan felpillantottam a kivetítőre. ~ Hina..ri..? ~ Olvastam a nevet amit láttam kiírva. Meglepődtem, ugyanakkor vegyes érzelmek keringtek bennem. Így ma már biztos nem győzhetek Zhel ellen, ugyanakkor győzzön bármelyikünk is, nekünk már garantált a győzelem. Mivel a Justiece fényeskedett, és nekem ez már bőven elég. Amint kirajzolódott a lány alakja, már messziről integettem neki, és oda kiáltottam egy gratulációt is. Hevesen dobogott a szívem mikor a teleporthoz kísértek. Rengeteg érzés kavargott bennem, boldog voltam ugyanakkor kissé csalódott is, kíváncsian vártam ugyanakkor tartottam is a küzdelmünktől, és még sorolhatnám. Nem aggódtam amint a pályánkra értünk rögtön elmúltak a heves és szorító érzések, mindinkább ürült ki az elmém és fogott el a játék szellem. Kipirosodott arccal és széles mosollyal mértem fel a terepet. Kicsit meglepődtem a gigantikus sakk figurák láttán, sőt a királyra felpillantva megszédültem és hátra lépésem folyamán a sarkam lelógott a pályáról. Ekkor tudatosult bennem hogy itt bizony le is lehet zuhanni. Megijedtem és előre léptem párat, egyenesen neki a velem szembe álló gyalog bácsinak. Oldalt kikukucskáltam hogy vajon Hinari mit is csinál, de nem láttam semmit sem a lányból. Talán még nem érkezett volna meg, vagy csak őt is eltakarja az egyik bábu, esetleg mögöttem van?... Pillantottam gyorsan hátra, majd tettem kezem a szívemre amely majd kiugrott a helyéről. Gyorsan és óvatosan a bábuk között osonva felmásztam az egyik csikóra és onnan kémleltem az ellenfelem tovább. A kissé előre dőlve, kezem a szemem felé tettem mint ha tisztelegnék és a távolba merengve próbáltam észre venni minden apró neszt és mozgást. Nem árt ha tudom merre is bujkál, hogy meg is tudjam támadni. Nem kellet sok, a lány árnyékára leltem majd megláttam egy kék ruhácskát, igen Ő lesz az. Húzódott még szélesebbre a szám széle.
- Megvaaagy! – Kiáltottam fel!
- Paci előreee! – Intettem parancsra a bábut, majd rá kellett jöjjek nem úgy megy az ahogy a képzeletemben lezajlik. Miután morcosan vettem tudomásul hogy a csikóm meg sem moccan, gondoskodtam róla én, leszálltam róla, és meglepő módon vettem tudomásul hogy könnyedén el tudom tolni. Az egyik gyalogost is arrébb csusszantba mozdítottam el a helyéről a pacim, méghozzá egyenest szembe Hinarival. Felmásztam a tetejére majd ismét szóltam a lánynak.
- Várj meg itt! – Jelentettem ki határozottan, ellentmondást nem tűrve, majd ismét vissza szaladtam a saját bábuimhoz és újból felé toltam egyet, egészen addig amíg a lány türelemmel hagyta, már ha hagyta. Nem tudom még mit fogok ebből kihozni, de se gond általában minden így kezdődik nálam.

Én mást sem csináltam csak tologattam a bábuimat. Tudtam hogy Hina-chan ott van a másik oldalon de nem igazán zavartattam magam. Nem tudom mi ütött belém, elém tárult egy kép amit meg akartam valósítani tűnjön az bármennyire logikátlannak, esztelenségnek. Nem érdekelt. Bábukat tologattam a lány elé, mikor elég közel értem hozzá megkértem hogy maradjon ott egy furcsa mosolyt pillantottam meg az arcán, de mit sem törődve vele tovább folytattam tevékenységem és még egy paraszt bábuval tértem vissza mire láttam hogy Ő bizony kintebb tolta az elé terelt figurákat. Morcosan pillantottam rá, ugyanakkor nem is várhattam tőle azt hogy ténylegesen maradjon egy helyben míg én elintézem a kis dolgocskámat.
- Hina-chaan gonosz vagy! – Jelentettem ki némi sértettséget érzékeltetve a hangomba ugyanakkor aranyos arckifejezéssel.
- Ne állj a terveim útjába, azoknak a bábuknak feladatuk van ott. – Hagytam helyben a saját figurámat és kezdtem el tologatni azt amit Hinari kiszemelt magának.
- Ennek a bábunak ott a helye! – Mondom némi erőltetéssel a hangomba, mivel minden erőmmel tolom a lány felé, majd ha sikerül visszább tolnom, vagy ha megunom az erőlködést, ismét a saját bábumhoz megyek és elkezdem a lány felé tolni, mikor kikukkantok mögüle hogy mégis merre van a kis csajszi, egy felém repülő parasztra leszek figyelmes. Így gyorsan vissza is bújok a saját bábum fedezékébe.
- Ahhh! – Kiáltok fel, mikor kissé hátrébb csúszott és vele együtt engem is hátrébb lökött Hinari támadása. Kidugom a fejem hegyét a védett zónából és elkezdem keresni hogy merre van a lány. Látszólag egy újabb támadást akart intézni ellenem, így gyorsan elejét akartam venni a dolognak.
- Ha így akarsz játszani! – És már hajítottam a lány felé a figurám, ami eddig fedezéket nyújtott nekem. Majd ezek fényében, visszább húzódtam a bábuk mögé elbújva. Hinari térfelén húzódtam meg, mivel az volt hozzám közelebb, és reméltem hogy a lány nem pillant meg. De mindezek ellenére biztosra akartam menni így a guggolást kutyapóz váltotta fel, és igyekeztem elslisszanni a másik oldalra. Igen cselt is találtam ki. Egy tábla csokit hívtam elő az inventorimból amit egy elég nyilvánvaló helyre csúsztattam a jelenlegi pozíciómba. Közben így hívogatva: - Hina-cicaa~ ott a fincsi csokii~. De ezt persze Ő nem hallhatta. Majd ha végeztem gyorsan átosontam a tábla másik felére. Ha sikerült, ismét kutyapózban lestem hogy a lány mit csinál. A kezem mellett a pajzsom és a kardom a biztonság kedvéért. Reméltem hogy tudok kicsit pihenni, mivel nem ártana ha visszább töltődnének a pontjaim. Ha én nem is de a kilógó hátulsó tájékom figyelemre méltó volt, legalábbis egy ideig. Amint felfigyeltem a hibámra egy töröküléssel kijavítottam azt. Látni nem láttam a lányt de ha közeledett felém, a hangját biztos meghallom. Így voltam vele. Szemeimet lehunyva szenteltem pár percet a pihenésnek.

Erős a lány, de nincs is min csodálkozni. Bár sokat nem tudok róla, ami számomra most nem túl jó hír. Ügyesen harcol, manőverezik, miközben én azt sem tudom hogy mit is csinálok. És a szomorú valóság az hogy tényleg nem, eddig minden úgy klappolt most pedig semmi hasznos nem tud kipattanni a fejemből. Győzni akar! Ez az amit tudok. De én győzni akarok? Ha igen, akkor mégis miért nem állok vele szembe és indítok ellene nyílt csapást?... Nem tudom. Valami mást akarok, valami mókásat. Nem venném lelkemre ha a közönség elaludna a küzdelmünk alatt. Egyedit akarok amit még senki sem látott. De mégis mivel érnék el sikert?... Gondolatok pásztáztak át sebesen miközben egy bábu támadott meg minket a magasból. Fejemet fogtam, lehajoltam nehogy eltaláljon, vagy felborítson egy másikat ami szépen nekem dől és letaszít. Nem lenne szép látvány. >.< Törökülésben próbáltam valami értelmeset kiötleni, de leblokkoltam. Talán tényleg jobb lenne csak simán kiállni ellene?... Elmélkedésemből a lány lassú talán, talán óvatos léptei zavartak meg.
~ Itt van! ~ Húzódott számra széles mosoly. Szembe fordultam vele, mikor hallottam merről jött, de maradtam törökülésben.
- Yo! - Intettem felé mikor megpillantottam. Illik viszonozni a gesztusokat. Majd felpattantam, elég ennyi a pihenésből. Majd felfőttem az előttem lévő parasztot, és vízszintesen meggurítva elindítottam felé, majd a mögöttem lévő bástyát a súlyemelésemnek köszönhetően játszi könnyedséggel lendítettem meg felé. Majd jöttem én. Jobbról támadtam meg kikerülve a bábukat. De nem voltam elég gyors és ügyes. Egy szúrást kaptam a vállamba, amire rá is tartottam. Gondolom mivel ez az egyetlen fegyvere nem fogja elengedni, így ameddig az bennem van addig én is tudom támadni. Alulról indított vágással kezdtem, amit folytattam egy visszás irányba és egy szúrással zártam ha még mindig tartotta a kardja markolatát. Ha pedig elengedte akkor viszont valahogy fellendítettem és megpróbáltam elhajítani a kardját a pálya másik végére, magasra emelem majd a lendülettől megcsúszok és épp hogy meg tudom tartani az egyensúlyom de a fegyver kicsúszik a kezemből és a pálya szélére esik úgy hogy lassan el kezd dőlni a szakadék felé.
- Nee! - Kiálltok fel, és ugrok a kard után! Azért ezt nem szeretném. Nem tudnék fegyvertelen ember ellen harcolni. Remélem még sikerül épp időben elkapnom. ><


Maradt életem: 26x5-14=116 pont.
Ha elengedi és kénytelen vagyok kihúzni magamból akkor 116-14=102

Valami aggasztott, féltem… valamitől féltem. Nem tudnám pontosan behatárolni, hogy mitől, de valami visszatartott attól hogy kardom komolyan a lány ellen fordítsam. Rápillantottam és filmszerűen jutottak eszembe a képek, miként életet mentettek azzal mikor csatlakoztak hozzánk, a céhbe. Komoly kihívást és feladatott kaptam az akkori céhvezértől és valahogy nem is ment úgy, ahogy szerettem volna. Bárkit, akit megkérdeztem nem igazán foglalkoztatta őket a tudat, hogy lehetőségük akadt egy céhbe való becsatlakozásra, őket kivéve. Mármint Hinari-t és Szophie-t. Mindketten aranyosak és elragadóak voltak, igaz féltem kissé Hina-chan visszafogottságától és komolyságától. Túlontúl kevés önbizalommal rendelkezett, erre ma már túlszárnyalt mindannyiunkat. Napjainkban vált céhvezérré és nem tudtam hova tenni a dolgokat. Shied halála letablózott. Ráadásul csak utólag tudtam meg az egészet… Rii-chan mesélte el nekem, emlékszem aznap nem csináltam mást csak a sötét szobámban az ágyam szélén ültem és gondolkodtam, egész addig míg a fejem is bele zsibbadt. Féltem… már akkor felötlött bennem a gondolat, hogy ez a céh el van átkozva… Rettegek… eddig mindenkit elveszítettünk, aki vezér pozícióba került vagy épp helyeztek… Az első céhvezérük… azt hiszem Zarakinak hívták, legalábbis ez ugrik be elsőnek, még nem voltam céhtag mikor ő uralkodott az akkori Ököl nevezetű céhünkön. Tudtommal meghalt egy bossharc során. Utána vette át a vezetést Ranmaru… el sem tudtam képzelni hogy, hogy nézhet ki egy céhvezér. Meg voltam győződve arról hogy valami robusztus, kopasz, benga állat. Erre egy könyvmoly volt.. mosolyodtam el mikor visszaemlékeztem arra mikor megláttam. Okos volt az tény, bár a vége fele gyakran éreztem azt, hogy elhanyagol minket, majd átadta a helyét Sir. Lewisnek, és nem sokra rá ki is lépet. Azt hallottam hogy Ő is meghalt. Volt még egy küzdőterünk mikor valamelyest megérettem és elfogadtam, hogy mégis miért viselkedett így… de utána már nem hallottam felőle semmit. Sir. Lovagunk mindig kiakasztott a cigizésével… nem hittem el, hogy még egy ilyen helyen is vannak olyan leleményesek az emberek hogy képesek legyenek olyan növényeket találni amivel hódolhatnak eme nem túl egészséges szokásnak… Majd Lewis-t ismeretlen körülmények között megöltek… És most itt áll előttem Hinari… egy csöppke lány. Aki igaz erős vezér alkattá nőtte ki magát, de az előzőek, is mint élharcosok voltak… Féltem… nem, inkább féltettem a lányt hogy rá is hasonló sors várhat. Nem akartam még csak bele gondolni sem, hogy Őt is megölhetik, vagy bármilyen módon meghallhat. Gyáva vagyok… megfordult a fejemben hogy elmenekülök… elhagyom a céhet és védem piciny lelkemet a csalódásoktól… fájdalmaktól. De tank vagyok! És a tankok az utolsó pillanatokig is képesek szemrebbenés nélkül állni a csapásokat. Igen! Nincs jogom cserben hagyni őket… ha megtenném, akkor magamat is cserben hagynám…

Ismét fény csillant a szememben… nem, még mindig nem akartam harcolni igazán de rá kellett ébredjek hogy ez nem a kétkedések helye és ugye a népnek is akció kell nem pedig huzavona. Hmm akció… vajon mit is tudnának értékelni igazán?.. Átfutott kobakomon pár képkocka hogy mi is az ami váratlanul érné őket. Mint például egy igazi hajba csimpaszkodás fegyverek nélkül, amikor esetleg egy kis ruha szakadás, és ezáltal elpixeleződés is némi orvérzést okozhatna… Vagy egy jó kis iszapbirkózás, bár iszap híján marad a birkózás… áhh úgy már nem olyan izgi…

Kitettem csalinak egy kis csokit, hátha ráharap a lányka de úgy néz ki Őt nem lehet a pocijával megfogni… nem úgy mint engem. Időközben kissé oldalra slisszantam hogy fedezékbe vonuljak. Meg is volt, bár sokra nem mentem vele, felém lendített egy bábut ami ellökte az előttem lévőt. A fejemet fogtam és kissé összekucorogtam mikor önkéntelen is kiadtam azt a bizonyos – Kyaa! - hangot. Tudtam, hogy ezzel lebuktathatom magam, így gyorsan a kezem a számra tapasztottam. De hiába.. észrevett. Jobb lehetőség híján ténylegesen harcba bonyolódtam vele. Mármint fellöktem az előttem lévő parasztot és lábammal meglökve meggurítottam felé, majd hátra nyúltam hogy mind két kezemmel megfogjam a mögöttem lévő bástyát és már emeltem is –Reccs- adott ki furcsa hangot a gerincem… azt hiszem így maradtam.. O.O Fájni nem fájtak, de a helyzet magáért beszélt. Teljességgel el felejtettem, hogy jelenleg nem tudok használni másodlagos képességeket… Valahogy olyan rég volt mikor elkezdtük és most hirtelen esélyünk adatott befejezni, bár rengeteg dolog megváltozott azóta… amivel én hirtelen nem számoltam. Szemem sarkából követni tudtam Hinari pofátlan húzását amire én nem számítottam… mi az hogy nem felugrik vagy kikerüli, esetleg kardjával álltja meg?!... Nem Ő csak fogta magát és elegánsan arrébb lépet az oltalmat adó bábuk közé…
- Ez nem ér~ Vágtam hisztisre a helyzetet, miközben valahogy sikerült kiegyenesítenem magam. Most biztos mindenki rajtam nevet..QQ Ezt a ciki húzásomat csakis úgy tehetem jóvá ha végre támadok. Így is lett, Hina-chan a király mögött bújt meg de oldalról mindent láttam. Most már nincs bújócska, nincs menekvés! Támadtam. Igaz, pár sérülést én is elszenvedtem de van egy rég bevált trükköm. Lovagként sokszor használtam már, mivel életpontjaim túlszárnyalják az átlagot. De most hirtelen nem tudtam hogy mi tévő legyek. Az Ő reakciójára vártam. Sok dolog megfordult a fejemben, nyeregben vagyok. Ha elengedi azért, ha meg nem akkor meg azért. Tudom gonosz és alattomos vagyok hogy ilyen módszerekkel szorítok sarokba embereket, de ez egy verseny. Nyerjen a jobb! És így is lesz, ebben biztos vagyok. Pár pillanat után még mindig nem történt semmi, majd nagy levegőt vett és ajkai beszédre nyíltak. Vajon mit fog mondani?.. Feladja és nyerek?... Nem, nem az, az alkat.
- Su.. – Kapcsoltam hogy bajban leszek. Meg kell akadályoznom hogy befejezze a mondatát. De mit csináljak?... Furcsa ötletem támadt. Megcsókolom! >< Ha megcsókolom biztos hogy nem tudja befejezni sőt még utána nyerek pár másodpercet, a felocsúdási időt! Ezt kell tennem! Már ajkaimmal közeledem felé, majd a szemeim is lehunytam. A szívem hevesebben vert mint eddig bármikor. Majd csakis egy dolog hárított el ténykedésemtől. Bevillant Jin, és hogy mit érezne ha megtudná. Egy önző dög vagyok, tudom, de nem tudnám bántani azt a fiút akit szeretek. Tűzpiros fejjel, mérgesen hívtam elő a menüm és vettem elő egy kisebb csokit amit a szájába tudok tömni. Még épp hogy volt időm arra hogy mindezt megtegyem. De késő. Valami furcsa érzés kerített hatalmába… nem tudom hogy mi… és hogy miért. Szemeim lecsukódtak és ez a világ elmosódva foszlott köddé előttem.

Mikor magamhoz tértem minden furcsa volt. Semmi sem stimmelt igazán. Havazott. És meleg ruhában voltam. A kardom és a pajzsom használatra készen tartottam a kezemben. Látszott a leheletem és hogy igencsak szaporán veszem a levegőt. Félek. Nem értek semmit. Körbe nézve egy csodaszép nyugodt havas táj tárult a szemem elé. Égig érő fák öveztek körbe azt a kicsiny pusztát amin szemben álltunk egymással. Hinari kardját harcra emelte, izmai megfeszültek és nagy lendület véve indult meg felém. Megijedtem. Nem tudtam mi tévő legyek. Nem is értettem a helyzetet. Még mindig harcolunk? Ez még a viadal? De akkor hol vannak az emberek?... Hol van mindenki? És hol vagyunk mi?... Hisz még Aincardban nem találkoztam efféle mapp-el. A lány szélsebesen közelített, még pislogni sem volt időm és máris az orrom előtt termett. Ijedtemben hátra hőköltem, felsikítottam és elestem. Három méretes farkas támadt a lányra. Nem tudom honnan, de olyan volt mintha engem védelmeztek volna. A farkasok közül kettőt hárított de az egyik sikeresen megharapta. A két farkas vonyítva nyekkentek hátra. Az egyik rácsimpaszkodott a lány karjára aki fegyverét használta az állatka ellen. Nem tudtam mi folyik itt, Hinari nem volt az igazi. Ijesztő volt, és nem tudtam hogy mégis mit akar tőlem. Mint ahogy azt sem értettem hogy a mobok miért védelmeztek engem. Majd a lány ismét támadt. Az esés következtében elejtettem a fegyverem és már nyúltam érte, mikor mély acsargás hallottam mögülem, és az erdő mobjai keltek ismét a védelmemre. Hinari tudta hogy így nem lesz jó és néhány a közelben lévő playert is partyba vett hogy legyőzzenek. Hallottam a hangjukat, a mondataikat… mind megalázó, pocskondiázó és gúnyos volt. Mintha mindenki utált volna, mikor én még csak nem is ismerem őket… Nem tudtam mihez is kezdjek… megrémültem.

Kábultan tértem magamhoz. Hirtelen azt sem tudtam hogy melyik a valóság és melyik volt csupán a képzeletem szüleménye. Nem éreztem fájdalmat, de azt éreztem hogy valami jól telibe talált. Kábultan léptem hátra, és kezem szinte leejtettem a kardról. Megbotlottam és éreztem hogy nincs többé talaj. Ernyedt testem, a gravitáció és saját súlyom a mélybe taszította. Nem tudom mi történt velem, de éreztem hogy vesztettem.

/A szomorkásabb részek zenéje/

Zuhanok?...Nem érzek, nem látok és nem hallok semmit... Túl nagy a csend… szinte már bele üvölt a fülembe. Mi történik velem? Mi ez a furcsa érzés, ami körülölel? Ki akarom nyitni a szemem… látni akarom mi folyik körülöttem. Hideg van, fázok! Mintha valami szorosan magához ölelne és egyre csak a mélybe rántana… ijesztő. Nem akarok! Nem akarok elsüllyedni, nem szeretnék eltűnni! Sok dolgot szeretnék még csinálni! Mindent ki akarok próbálni! De… leginkább ÉLNI akarok.

Kinyitom a szemem és mintha egy óceán jeges vize rántana magához és taszít egyre mélyebbre. Megilyedek. Félelmemben felsikítok, de hang nem jön ki a torkomon. Csupán aprócska buborékok öveznek körbe és hagynak el engem és emelkednek a felszínre… Vajon valaki meg hallja őket?... A buborékokba zárt sikolyomat? Vajon… egyáltalán van valaki odafent? A nyomás egyre mélyebbre taszít és már nem is ellenkezem. A sikítás kövezkeztében számra tapasztott kezeim ernyedten engdnek a víz hatalmas erejének. Furcsa nem? Elengedtem magam, és a kezeim egyszercsak könnyebbek lettek. Olyan jó érzés. Merülök még alább, a szemeim már alig birom nyitva tartani, csak lomhán pislogok, amit nem is tudom miért teszek. Hisz szinte már fényt se látok, mindent körülövez a tompa homály…

Valami megragad… Érzem, először tompa szorításnak tűnt ami egyre mélyebbre hatot, majdhogynem bele a húsig. ~Nem akarom! ~ Nem akarom, hogy fájjon! ~Eressz!~ Engedj el… jó lesz ez így nekem! Csupán így lebegni az örökkévalóságig. Megmenekülve mindentől. A gondoktól, a fájdalmaktól, a félelemtől és a mindent körülvevő bizonytalanságtól. Ezt szeretném. ~Engedj el kérlek… ~

Nem tette, az erőt ami lehúzott most felcserélte egy nála is hatalmasabb mindent felemelő, magával ragadó energia ami az érintésén keresztül bele áramlik a testembe és elárasztja azt. És mindez nem más, mint a ragaszkodás. Már el is felejtettem… nem csak azt hogy milyen érzés, és nem csak azt hogy mekkora ereje van de még azt is ami ezzel jár. Szeretet.

Nem tudom mi történt velem. Hogy hogy kerültem olyan mélyre és hogy hogy felejtettem el az életet hajtó motor fontosságát. Ez a szó több egy szónál, egy kapocsnál, egy érzésnél. Ez a valóságban kifejezhetetlen és szavakba önthetetlen érzés az ami motivál, erőt és elhatározást ad. Ami megmutatja melyik utat válaszd, ami kétségek közé emel hogy utána helyesen dönts. Ez vagy te és ez vagyok én. Ez minden. Ez volt az ami még a bizonytalanságban is hitet adott, ami mosolyra görbítette a számat és biztosított arról hogy minden rendben van. Hogy is felejthettem el?...

Kinyitom a szemem és fejjel lefelé lógok a pálya széléről.
- Whaaa – Kiáltok fel és kezdek el kapálózni, mind a kezemmel és a lábammal. Hina-chan tart még a pályán. És ha így folytatom tovább mindketten lezuhanunk. Jobb ötlet híján, mintha ismét elájultam volna szüntettem meg minden mozgás és lógattam még a kezemet is lefelé. A lány minden erejét belevetve próbált visszarángatni, és igaz centiméterről centiméterre de sikerült. Időközben próbáltam összerakni hogy hogy is kerültem én ide?.. Nem találtam választ, valahogy minden olyan zavaros volt. De ami a legfurcsább volt, hogy az előzőekben érzett háborgó lelkem ismét megnyugodott. Nem féltem, és nem akartam elfutni, de harcolni sem. Valami megváltozott, de úgy érzem hogy csupa jó irányba. Amint el tudtam érni a karommal a pálya párkányát, felhúztam magam. És lihegve csúsztam bentebb, az úgymond biztonságosabb övezetbe. Szerencsétlenül pislogtam Hinarira. Mivel most éreztem hogy nem fogtam föl hogy mi is történt. Nem azt mondom hogy nem emlékszem rá, de mindez olyan mintha egy kirakót szétszórsz a szőnyegen. Tudod hogy ott van, de még össze kell raknod hogy tiszta képet kapj. Zavartan felmosolyogtam, majd a kezemmel a tarkómat kezdtem el vakargatni.
- Izé… kösz.. vagy mi. – Pirultam el mikor tudatosult bennem hogy a lány kardja még mindig a földön hever, pedig olyan erősen ragaszkodott hozzá. És végül is megkaptam.. vagy mi…
A kardot is mivel eldobta értem, és még valami sokkal fontosabbat és értékesebbet is mellé.
Egy barátot. Hisz igaz ember az, aki a fegyverét és a győzelmét is képes feláldozni az ellenfeléért. Nem is kérdéses hogy ki a győztes. Feláltam és oda sétáltam hozzá fegyver és pajzs nélkül. Ha ült akkor felsegítettem ha állt akkor megfogtam a jobb kezét és a magasba emeltem.
- Íme az aincardi Kardforgatók Nagy Tornájának győztese! – Üvöltöttem teli torokból hogy mindenki jól hallja. Akárhogy is ez a díj biztosított volt számára. Hisz én már lovag vagyok, de ezzel elérte azt hogy az én szememben ő is egy igazi lovaggá váljon.

Az utolsó bekezdés zenéje.