Alex vs. Peter

Egyre kevesebb párbajozót lehetett látni az utcákon, mi miatt úgy gondoltam, hogy megunták az e fajta mozgást a játékosok. Nem értettem, de hát ők tudták. Okokat akartak keresni a küzdelmekhez, de egy küzdelemhez sosem kellett ok. A fiúnak meztelenül kellett látnia a lányt, hogy egy párharc alakuljon, esetleg valakinek a másik sütijéből kellett kóstolnia, hogy meglegyen az ellentét a két fél között. Egy félreértett szituáció és már ütötték is egymást, de ez csak a színesítő volt, mi gyakorlatilag fölösleges volt a véleményem szerint. Mindig is az eredmény számított és szépen ütni a másikat e helyzetek nélkül is lehetett.
Egy boksz meccset sem láttam eddig, mi egy ilyesfajta felvezetővel kezdődött volna. A vívók a maszkjukat húzták és már ugráltak is egymás előtt. A pankrátorok bár színészkedve mutatták izmaikat, még ők sem kerestek okokat a viadalokra. Egyszerűen fölösleges volt.
Így álltunk Hisamével egy fiú előtt. Hogy mi hívtuk e ki őt, esetleg ő minket, arra már nem emlékszem, de nem is akartam, hisz a küzdelem számított csak. Győzelem, vagy vereség az most mindegy is volt. Csak egy minőségi, jó ízű küzdelmet akartam magunknak. Gondolkodást, izgalmas helyzeteket, mit tán ő meg is tudott adni a számunkra. Íjász volt. Elméletben közel kellett volna kerülnünk hozzá, de nem tudom, nem ez volt az elsődleges cél. Igazából még nem volt kitervelt cél, nem volt előre tervezett taktika, ám szóltam, hisz miért is vártunk volna.
- Mi készen állunk. – Hisame a bólintásával jelezte a szavaim igazát, majd vártunk. A pálcámra rámarkoltam, a lábaim megfeszültek. A Lányom mellettem, pedig a földre tapadt, hogy az elrugaszkodása a talajtól gyorsabb legyen.

A tenyeremet tartottam a nyíl útjába. Az okát nem tudtam, hogy miért cselekedtem így, de felébresztett a bizsergető érzés, miként a vessző keresztül ment a kézfejemen. Mintha azt akartam volna, hogy álljon meg. Kuncogtam magamon, hogy milyen ostobaságra is gondoltam.
Most mi jöttünk, meg kellett előzni, hogy még egyszer felénk lőjön, vagy legalábbis hogy azt sikerrel tegye meg. Elindultam. Futva eleinte, de használva a képességemet hamar elrugaszkodtam a talajtól és a könnyebbé tett testemmel ugrottam felé, a magasból támadtam. Nem voltam egyedül. Hisame is használta a szárnyát az induláshoz, ám bár elemelkedett a talajtól, nem szállt fölém.
Ketten voltunk, de mondhatni egyfelől támadtunk, csupán csak annyi különbséggel, hogy egyikünk magasabban volt, mint a másikunk. Hogy ennek volt e haszna, abban már az elinduláskor is kételkedtem. Nem szoktam támadni, minthogy nem tudok, de reméltem a látszatott még sikerült fenntartanom, hogy tőlem is tartson az ellen. Természetesen a pofonom mit sem ért, de a torna után talán bizonyítani akartam, hogy én is érek valamit. Talán, nem tudtam és az is biztos volt, hogy csak magamnak akartam bizonyítani, mert mások mit sem törődtek a gyengeségeimmel. Mindenki úgy szeretett, ahogy voltam, ha szerettek egyáltalán. Nem panaszkodott még senki sem nekem, hogy lehetnék más, de tudtam magamról, hogy gyenge vagyok. Hiába lett volna, ki ezt tagadja, a tények ezt mutatták.
Azt hiszem a gondolataim elkalandoztak. Tehát támadtunk, én fentebbről, míg a lányom a talajhoz közel repülve akarta elsodorni az íjászfiút.
Egy beszürkült íjászlány ellen már harcoltam, valamennyire ismertem Ranmarut is és Esutel is volt már a társam. Egy dolog biztos volt mind a hármójukban: Gyorsabbak voltak, mint én. Ezt feltételeztem az előttünk állóról is és tán az lepett meg volna jobban, ha nem tér ki előlünk.

Nem volt látásunk, így a porfelhő - mibe kerültünk, vagy kerültem - tökéletes csapdának bizonyult. Nem láttam és csak reméltem, hogy ő sem lát engem. Hisame szeme mintha felvillant volna egy pillanatra, ám félő csak képzelgés volt ez, nem több, mi engem ért.
- Hisame! A magasba! – egyszerű parancs, melynek eredménye, hogy ő kikerült innen. Éreztem a szárnycsapása erejét és következtettem, hogy az égből néz már le ránk.
Egy váratlan rúgás az oldalamba. Nem mondom, hogy fájt, mert nem, de éreztem a lökést, a taszítást, nevezzük bárminek is, mi léptetésre késztett. Úgy tűnt a fiú nem az íját használta, nem állt a testembe semmi sem, csak még egy ütése, mi görnyedésre késztette a felsőtestem. Éreztem a bütykeit a gyomromban, hisz sokak számára bokszzsák voltam, mint tényleges ellenfél. Felismertem egy kéz minden porcikáját már.
- Nyavalyás. – hívtam elő a panelom és pillanatnyi vakságom okán a kristályaimhoz fordultam segítségül. Ha én zavart helyzetbe kerültem, ő se legyen másképp.
Denevér kristály, mely mondhatni ilyen helyzetekre született. Az ujjaim közt fogtam, majd a földhöz vágva törtem is azt a darabjaira. Megérdemli, ha már ilyen aljas trükkhöz folyamodott ő is. Sok kicsiny szárnycsapás, mi elhaladt a füleim mellett és mosolyogva nyugtáztam a sikert, hogy jó kristályt törtem, hisz magasugrással nem sokat értem volna most itt.
Ütöttem a levegőt, birkóztam a láthatatlannal. Tán egy percig is vergődhettem mire sikerült szabadulnom az általa generált csapdából, mibe a szemeimet száműzte.
Lihegve néztem körbe. Hisamét kerestem elsőnek az égen, majd miként láttam őt, úgy le tekintettem, hogy lássam az íjász mire jut a denevérekkel.

- De támadhatnak. – és még ő a denevérekkel civakodott, addig én futásnak eredtem. Nem el, hanem inkább felé futottam. Láttam az alakját és a testemmel akartam elsöpörni őt. Ha ő ütött, hát én se tehettem másképp.
Ha egy íjász megtehette ezt ellenem, én sem küldhettem mást magam helyett! A kezdetek óta magamat ócsároltam a gondolataimban, hát cselekednem kellett. A testemmel akartam elsodorni őt és úgy a földre teperni. Egyszerű, férfias birkózást terveztem, – elkerülve a félreértéseket – a földön akartam püfölni őt és nem kímélni.
Az én ütésem is ért valamit, bíztam benne, hogy megérzi majd a pofonjaim.
Kellemetlen volt a denevérek közé befutnom, de jól tudtam, hogy nem sebesítik a testet, csupán csak kellemetlenül zavaró hatásuk volt. Megtaláltam. A vállam találkozott a mellkasával. Kemény volt, masszív, de nem állított meg teljesen. Toltam még magam a lábaimmal és döntöttem fel magunkat. Nem ez volt a legjobb megoldás, közel sem, de nem értettem máshoz. Hogy a földre vittem a testét az inkább csak egy pillanatnyi megoldás volt, egy elkerülés, hogy ne tudjon a távolból támadni. A lendület egész egy árokig borított minket, legalábbis engem. Bár felborítottam őt, abban már nem voltam biztos, hogy ide is követett engem. Nem éreztem a testét se magamon, se magam alatt.
Hogyan tovább? Foglalkoztatott a kérdés. Hisamét még nem akartam hívni, csak akkor, ha az íjász is a fegyveréhez fordul segítségül. Így lett volna igazságos, vagy valami ilyesmi. Tisztességes küzdelem, ezt hirdették mindenhol, ám kedvem mennyi volt ehhez, azt töklétesen megmutatta, hogy hol feküdtem épp. Kitoltam magam és néztem körbe, hogy merre van az íjász.

- Két tűz közé. Nem is rossz ötlet, bár igaz, eddig nem is gondoltam rá. – igazából se én se Hisame nem tudtunk tüzet okádni, így téves volt e megfogalmazás, de értettem, hogy mire gondolt.
Az íját szegezte, de nem lőtt még. Nem tudtam, hogy mire várt, de nem is érdekelt most különösebben. Minél kevesebbszer szabadott engednem, hogy lőjön és hogy találjon.
Valami látványosat akartam, valamit, miről elhiszi, hogy veszélyes. Persze eleinte csak egyedül akartam cselekedni, de olyan helyzetbe kerültem, hogy nem volt mit tennem, Hisamétől kellett segítséget kérnem. Persze ez így túl egyszerű lett volna így. A pálcámmal a fiú felé mutattam, majd egy különleges dolgot tettem. A képességem nem csak magamon tudtam használni. A tenyeremet szegeztem felé, hogy féljen, majd egyszerűen csak könnyebbé tettem most az ő testét.
Temérdek lehetőség tárult így elénk. A terv az volt, hogy Hisame a magasba emeli a fiút, hisz hogy könnyebb lett a teste, így ezt megtehette, ám a fiú még lőhetett, mi elől persze nem igazán térhettem ki. Az is megtörténhetett, hogy félre ugrik, ám meglepetés érhette így, hogy nagyobbat lép, mint kéne, esetleg messzebbre esik, mint amire számítana. Egy ilyen felismerés mókás, persze csak számunkra, ő neki új és szokatlan történés, legalábbis azt hiszem. Tudtam, hogy a képességem nem tart soká, gyakorlatilag csak e támadásig, de büszke voltam magamra, hisz ez valamennyire új megmozdulás volt a részünkről és végre Hisame és a saját erőmet egyesíteni tudtuk. Lehet nem egyedül cselekedtem, mint azt akartam, de mosolyogtam, tetszett ez. Ha fiú félre ugrik? Hát az szívás, de panaszkodni nem fogok.