Kimiko vs. Peter

A sétánk közben a korábbi párbajunkon gondolkoztam és azon, hogy az akkori ellenfelünk merre mehetett. Sajnáltam, hogy csak úgy elfutott, de ugyanakkor örülnöm is kellett volna, hogy nyertünk ellene. Én örültem valamennyire, de a társamnál jobban, ha akartam, se lehettem volna boldogabb emiatt. Teljesen lázba jött és kereste számunkra a következő ellenfelet a győzelem reményében. Mellkasát a földhöz nyomva, mintha vadászni készült volna, úgy szemlélte a körülöttünk levőket.
- Nem. Túl nagy. – vicsorított egy pocakos fiúra, ki ránézésre körülbelül másfél fejjel lehetett tőlem magasabb. Ruháiba vagy ötször beleférhettem volna.
- Nem. Túl kicsi. – húztam félre a számat, miként egy soványabbnál is soványabb fiút nézett ki nekünk. Szegény, szemüveges, esetlen fiút nem akartam bántani.
- Nem. Túlontúl erős. – egy lovag sétált el mellettünk vállán egy jó három méteres lándzsával.
Miközben a hatalmas fegyvert csodáltam, Hisame hangos morgásba kezdett és kellett észrevennem, hogy egy újabb célpontot írt a képzeletbeli listájára. Figyeltem, hogy tekintetével merre nézett, majd vettem észre egy gyönyörű lányt nem sokkal előttünk. Haja rózsaszínes, szemei tűzpirosak voltak. Alakja karcsúsága és arca szépsége miatt sok fiú fantáziájába lehetett már főszereplő bizonyos helyzetekben.
- Nem, nagyon nem szeretnék még egy lányt. Nézzél másikat. – szóltam, de mintha az ellenkezőjét értette volna, mit mondtam neki és kezdett el rohanni a lány felé – Hisame állj meg! Ez nem így működik! – kezdtem el futni utána, de nem sok esélyem volt, hogy elérjem őt, nagy volt a tömeg és ő fürgébb volt tőlem.
Löktem félre az embereket, míg ő a lábak közt egyszerűen szaladt. Végül elrugaszkodott a földtől a lány felé és kaptam el a levegőben sikeresen a farkát. Hallottam fogait miként csattogtatta, hallottam, hogy már rég harapta volna az ártatlan lányt, de húztam az ölembe a testét és tartottam erősen őt.
- Hisame, nyugodj már meg! – szóltam rá hangosan, majd hogy látta nem szabadul a fogságból, nyugodott meg egy kicsit.
- Elnézést kérek, - néztem fel a lányra – a sárkány túl lelkes és nehéz visszafogni őt. – próbáltam mosolyogni a megértés érdekében - Csupán csak párbajozni akartunk volna és ő téged szemelt ki magának. Ötletem sincs miért téged, – sóhajtottam - de én nem akarlak bántani, túl szép vagy és tested túl törékenynek tűnik, hogy ártsak neked. Bocsánat még egyszer. – mosolyom őszinte volt, míg eszembe nem jutott, hogy más szavakkal, de legyengéztem a lányt.

Hisame támadása sikertelen volt, de a lelkesedés nem csappant. Kezdőkésemhez nyúltam és dobtam meg vele a lányt. Vártam, hogy a penge miként áll a lány mellkasába, de a kés, majd két méterrel suhant el a lány feje fölött és állt a földbe nem sokkal a társam előtt.
- Ez reménytelen. – sóhajtottam nagyot. A fegyverkezelési képességem a nullával volt egyenlő, de valahogy mindig reménykedtem benne, hogy mint a filmekbe a főhősök, én is meg tudok dobni a fegyveremmel valakit.
A sárkány nagyot nyelve hajolt ki a lány mögül és nézett rám kikerekedett szemekkel. Nem értette, hogy miért akartam őt bántani.
- Bocsánat, - vakartam a fejem tetejét zavaromban – nem téged céloztalak. – társamon látszott egy pillanatra a bizonytalanság, ugyanakkor ismert már annyira, hogy tudta mennyire szerencsétlen vagyok - Reménytelen vagyok. – váltam szomorúvá és döntöttem el magamban, hogy a késdobálást hajnalokig fogom tanulni, hogy egyszer sikerüljön a támadás.
Sikertelen cselekedetemmel a lány került most kedvező helyzetben, ugyanakkor két tűz között volt. Egy harcias kicsiny sárkány és egy hasznavehetetlen idomár között. Az én életem számított, engem kellett sértenie, hogy az életpontjaim csökkenjenek, így vártam, hogy megindul majd felém. A kard nem állt olyan biztosan a lány kezében, így éreztem némi reményt. A pálcámmal jeleztem Hisaménak, hogy nyugodtan támadásba lendülhet újra, ha akar, de emeltem is a kezem védekezésképp Kimiko ellen. Bár a kéz nem sokat érhetett a kard ellen, így készültem elhajolni is a fegyvere ellen, ha már én olyan sikeresen megváltam az enyémtől. Nem volt mit tenni, most Kimiko következett, vártam a cselekvését, hogy miként dönt.

A társam ügyes volt és sikerült megsebeznie Kimikot, de féltettem is őt, hisz egy kardos lánnyal állt szemben. Nem igazán volt ötletem, hogy hogyan tudtam volna segíteni neki, pedig akartam, hisz élesnek tűnt a lány fegyvere.
Szinte már toporzékoltam, hogy szülessen ötletem, majd fel is gyúlt egy pillanattal később az a bizonyos villanykörte a fejem tetején és jutottak eszembe nagyapám bölcs szavai. „ Öleld ellenfeled, hisz ha két kezével ölel téged, nem tud fegyvert rántani.” Akkor nem tudtam, hogy egy kisgyereknek miért mondta ezt, de most jól jött a tanácsa, most meg tudtam fogadni ezt. A cél megvolt, ugyanakkor a kivitelezésen még gondolkodnom kellett. Léptem egyet és egy váratlan kérdés jutott az eszembe.
- Ha ölelem, utána mit csinálok vele? – szóltam magamhoz, de kérdésem részemről megválaszolatlannak tűnt, végül jutott eszembe, hogy nem voltam egyedül. Hisame velem volt és gondoltam, hogy majd a fenekébe harap a védtelen leánynak.
Ördögi tervemet egyszerűen csodásnak hittem, jobb volt, mint egy egyszerű hajhúzás, vagy oldalba bökés, azonban még közel kellett kerülnöm Kimikohoz, mi nem tűnt könnyű feladatnak. Csupán csak egy karddal volt hosszabb keze, mint nekem és nem tudtam, hogy a kard egy tapasztalt harcos, vagy az ő kezébe volt veszélyesebb. Hisz a csápolás összevisszaságát nem lehetett kiszámolni, ha esetleg ilyen számomra szerencsétlen tetthez folyamodott volna.
Sietve indultam meg a társamhoz, ki vicsorítva morgott a lányra beleélve teljesen magát a viadalba.
Készültem, hogy majd hajolni kell egy vágás elől, de se akrobatikai tudással nem rendelkeztem, se a gyorsaságom sem volt kiemelkedő. Ha sérülést szerezve is, de két kezem közt akartam tudni Kimikot és e szándékkal indultam meg felé oldalamon a támadásra készen álló társammal. Ha támadni akart volna Kimiko, tudás szegényen igyekeztem volna kikerülni pengéjét, ha nem akkor csak ölelni őt.