[Küldetés] Thingamajig - Az első

Résztvevők:

• Kurokoto
  
• Jay
  
• Itachi Saton
  
• Mameko
  
• Raven
  

Határidő: átlag 1 hét/kör

----------

Egy kislány és fehér macskája robog végig a Kezdetek Városán, minden egyes Hirdetőtáblára egy cédulát ragaszt, bepötyögi a megfelelő beállításokat, majd tovább áll. Van, aki felismeri és vidáman köszön neki, "Szia, Ellen, hogy vagy ma reggel?", ám ő minden alkalommal csak mosolyog és legyintget a kezével, hogy "Köszönöm, jól, de most sietek!"
Akár tőle magától kérdezitek meg, akár a hirdetőtáblához mentek, ugyanazt az információt kapjátok:

És valóban, délben a Főtéren terem, kifáradtan a sok futástól. Egy percig csak a levegőt kapkodja és próbál megnyugodni, ám szemmel láthatólag ez nem sikerül neki teljesen. Mikor végre szóhoz jut, elkezdi a beszámolót:
-Sziasztok. -Jaynek még külön mosolyog is egyet. -Jaj nekem. Köszi, hogy jöttetek, úgy tűnik, más nem akar segíteni... -fintorogva néz körbe, majd folytatja. -A nevem Ellen, és nagy bajban vagyok. Én... gyűjtő vagyok, de most pár értékes holmim elszabadult és nem tudom őket visszahozni. Állatokról van csak szó, nem kell tőlük félni, nem veszélyesek, csak hát jobb lenne, ha inkább itt lennének nálam. Viszont én nem mehetek el értük, mert vigyáznom kell a többire, meg a szintem sem elég hozzá T_T
Kicsit közelebb húzódva halkabban folytatja. -Kayaba annyit segített csak, hogy megmondta, hol vannak. Megtennétek, hogy elmentek oda és visszahozzátok nekem őket?
Ha beleegyeztek, akkor sugárzó mosollyal átküldi nektek a koordinátákat az egyik állatka helyéről. A különleges negyedik szintre vezet titeket, az egyik szigethez, ami tulajdonképpen úgy néz ki, mint egy nagy dzsungel.

Hogyan juttok el oda?

Ismét egy átlagos nap, ismét egy nyugalmas nap. Itt Aincradban annyira egybeolvadnak a napok, hogy már eldönteni sem tudom, hogy kedd, szerda, csütörtök, vagy vasárnap van-e. Olyan egyformák, hogy fogalmam sincs, ünnep van-e avagy sem. Se a dátum, semmi...minden egybefolyik.
Felkeltem, megreggeliztem, aztán elmentem némi virágért Channak. Mert miért ne? Meglephetem néha csak úgy nem? Amúgy is, szeretik a nők a meglepetéseket. Már épp indultam haza a virágostól, mikor egy ismerős alak rohant el előttem: Ellen volt az és cicája, akitől a sokfarkas-állatkás küldit kaptam-tuk. Megkérdeztem tőle, mi a helyzet vele, de alig válaszolt: "Köszönöm, jól, de most sietek!".
Megnéztem, hogy mit ragasztott ki, és elfogott a gyanú..csak nem megint elvesztek a nagy teremtmények? Bár múltkor vesztek el, csak át kellett kelni rajtuk...
Visszavittem Channak a virágot, amit boldogan át is vett egy puszival megtoldva, majd el is indultam a főtérre. Szegény Ellen levegőt annyit kapott, annyira végigrohangálta az egész szintet...vagy akár az összeset. Egyértelműen ideges, de még nem tudom miért. Még.
Ellen személyes mosolyt is nyújt felém, majd mikor elmondja, mi a helyzet, elmosolyodom: senki nem akar neki segíteni, bajban van, és "gyűjtő"...ja, elég "egzotikus" állatkákat gyűjt a kicsike, az egyik egy mozdulattal képes elharapni a torkodat, a másik villámokat
vet, a harmadik vihart arat
Amikor belekezd, hogy az állatok nem veszélyesek és nem kell tőlük félni, furcsán nézek rá, majd megkérdezem:
-De ugye nem olyan mint a hat és a hétfarkú?
Tisztán él még bennem az emlék, ahogy a vihart keltő szörnyetegek szépen szedegették le az életpontjainkat, és ha nem veszem észre Sokrates-t, talán ott is haltam volna meg.
Na meg azok a megoldások, amit közvetlenül azok után jutott eszembe, hogy másvalaki megmondta... *fejbekólintja magát*
-Persze, hogy segítünk Ellen, legalábbis én segítek.- mosolyogtam vissza rá.
Körbenéztem, de az egyik csávó nekem nagyon nem tetszett, már a kinézetéről lejött, hogy alkoholista -.-
-Egy biztos- mondom az ott levőknek- Először is sziasztok, az én nevem Jay. Másodszor, jobb ha együtt maradunk. Vállaltam már el küldetést Ellentől, és sokat segített a csapatmunka, szóval, ha megoldható, ne nagyon váljunk el egymástól. Először is keressünk hajót, vagy valami hasonlót -vetettem fel az ötletet.

Különösen kezdődött a nap, talán túlságosan is. A megszokottól eltérően most egy kis eldugott fogadóban aludtam a Kezdetek városában. Talán ez volt az első alkalom, hogy bemerészkedtem és még egy éjszakát is el mertem tölteni itt. Korábban tele volt minden játékosokkal, még a sikátorokban is nyüzsgött az élet. Viszont amióta a frontvonal belehúzott a bossok aprításába néhány aprócska zegzug elfelejtve lett, és most már nyugodtan maradhatok itt is, indikátortól függetlenül. Viszont továbbra is éber vagyok, figyelmem pedig töretlen, a legapróbb rezzenésre is felkapom a fejem, és fél szememmel magam mögé lesek. Az utcák zajosak és páran túlságosan aktívak is. Éppen a mezőség felé tartottam, Kagamin terve szerint ma is vadászattal szerzünk tapasztalatot, amit valljuk meg én is illetve Shimogu is kezdünk unni. Mindennap ugyanaz, alig egy maréknyi alkalommal tértünk el a szokásos "bolyongjunk céltalanul a vadonban és aztán majd csak lesz valami" tervtől, talán most is tehetnénk máshogy. Egészen addig semmilyen tervem nem volt amíg ki nem figyeltem egy ártatlan szőkeséget aki sietve felrakott valamit egy táblára. Amolyan plakát féle volt. Nyughatatlan kíváncsiságom mindaddig nem akart szűnni amíg közelebb nem merészkedtem, hogy aztán egy kósza pillantást vethessek az említett papírlapra. Tökéletesen az emlékezetembe véstem a lány külsejét, és némi reggeli séta után vissza-vissza látogattam arra a pontra amit  megjelölt találkozóhelynek.
- Mi baj lehet belőle ha meghallgatom mit akar?
- Lehet valami értékeset veszített el.
- Mi van ha csapda?
- Ha átver megöljük.
- Miért beszélsz többes számban? Én fogom megölni, nem pedig te... De szerintem még hasznunkra is válhat ez az egész... - zajlott le egy halk kis párbeszéd egy üres sikátorban, miközben lábaim lógattam. Hamarosan idő van, és még mindig nem sikerült elhatározásra jutnunk afelől, hogy megbízzunk e egyáltalán a szőkeségben. Időközben felbukkantak néhányan és még a kis hölgy is megjelent, nagy sietségében csoda, hogy nem bukott orra. Egy darabig csak fél füllel hallgattam a többiektől távol miről is lehet szó, majd amikor már kezdtem biztos lenni benne, hogy most már tényleg nem érkezik senki kibújtam a rejtekemről mintha most érkeztem volna.
- Miféle küldetésről van szó?! - felemelt hanggal kiáltott oda Kagamin a lánynak.
- Muu Kagg! Nem szép dolog köszönés nélkül csak úgy kérdéseket feltenni. - szidta meg a lány az izgatott kissé bunkó játékszert - Szia! Miféle küldetésről lenne szó? - azonban a köszönés után semmi nem jutott eszébe szóval inkább csak megismételte a sötét hajú kérdését, szemei csak úgy csillogtak az izgalomtól.
- Egek... - rázta meg a fejét a szőkébbik.

Szép lassan összeverbuválódott a csapat, páran el is indultunk  egy hajóval. Régen hajókáztam már, összesen egyszer, akkor is a valódi világban, életem egyetlen nyaralásán a Balaton vizén, éjszaka...gyönyörű volt. Valamilyen innivalóval a kezemben, egy csoport tizenéves fiúval és lánnyal, magányosan inogtam a vízre bocsájtott szerkezeten, szívemben egy érzéssel, ami mostanra elhalt, pontosítva más felé szegeződött, aki jelen pillanatban nincs itt mellettem...valószínűleg otthon főzőcskézik, vagy a könyvtárban olvas. Igen, ez előfordulhat. Sőt.
Amikor leszállunk végre, megintcsak egy gyönyörű táj terül a szemem elé, amit még sohase láttam: susnyás, dzsungeles, vizes, homokkal borított táj. Hát, igen, ez már szép. Egyszer én is megtapasztalnám a valódi tengerpartot odakint...de vajon mikor jutok el én oda? Szerintem soha.
Előhúztam a menüt és megnéztem Ellen koordinátáit. Hát, az se itt a part szélén van, az is biztos. Bőven befele mutat, és az biza tele lehet szörnyekkel. Mindenesetre, jobb bemutatkozni az embereknek, akik már itt vannak. Megint. Elmondom hát a nevem, honnan jöttem, miért vagyok itt, mik a terveim, hogy forró tűzhelyen vasalok...öö...he?
-Üdv mindenkinek, akivel még nem találkoztam, én Jay vagyok.
Bennetek kit tisztelhetek?
Majd amint megbeszéltük a dolgokat, el is indultam az erdő felé, amin át kellett vágnunk valószínűsíthetőleg. Remélem, nem megszentségteleníthetetlen ez a hely, semmilyen monumentális dolog nincs itt, nem is manifesztálódik semmi olyan különleges lény, ami egy csapásból levenné az életcsíkom at..
És ekkor perszehogypersze, elkezd iszonyatosan viszketni a fejem. Csaknem valami erdős lény mászott rám? Vagy tetves lennék? Na, az biztos hogy nem. Korpa az még lehet, de tetű, az biztosan nem! Nem volt soha, és nem is lesz.
Kis kuncogás, ahogy beljebb nyomulok az erdőbe, majd kicsi csengés üti meg a fülemet, és szemüveggel kiegészített sasszememnek köszönhetően 1 millisecundummal hamarabb veszem észre azt a csilingelő-repdeső-fénykibocsájtó-gömböcskeformájú valamit, mint a többiek. De lehet, hogy csak azért, mert épp arra néztem? Rejtély.
Mindenesetre, szépen el kezdek közelíteni felé.
-Szerintetek sem veszélyes ez a kis izémicsoda, ugye?
Valószínűleg nem, mert akkor a veszélyérzetem már jelzett volna! Legalábbis remélem  

Unott arckifejezéssel hallgatta a lány, ahogyan a kis szöszi beszél, majd átküldi neki a koordinátákat, amikre csupán egy fél pillantást vetett.
- Szóval 4. szint… - jegyezte meg, majd lecsukta a panelt, és rövidesen egy félreeső sokak által nem ismert úton indult el a teleportáló kapu felé. Nem lenne túl jó ötlet más játékosokkal közösen közlekedni. Főleg az indikátor különbségek, és gyanúkeltés miatt. Sosem tudhatja, az ember mi történik vele, amikor elhagyja csapatban a védett területet. A sárgákkal ellentétben én különösen veszélyben lehetek, főleg mert ha zölden vöröst ölsz, akkor nem színeződsz át. Mennyi fejfájás… habár nem tűnnek túlzottan erősnek, se nem veszélyesnek azért jobb lesz óvatosnak maradni. Sosem tudhatom, kivel kerülök össze, egy beépített Army tag és végünk. Se én se Kagamin, se Shimogu… mi lesz így az új generációs terveimmel? Ezt nem hagyhatjuk… Sietve berohantam abba a vékonyka mellékutcába, amit korábban már kinéztem magam, és a lehető leggyorsabb módon közelítettem meg azt a fránya kaput. Majd a négyes szintre indultam. Csak reménykedtem benne, hogy nem találkozok össze túl sok játékossal odaát. A fehér homok és a véget nem érő tenger látványa lenyűgöző viszont nem tétlenkedhetek. Berohantam a közeli bozótosba és ott vettem elő újra a térképet, hogy útvonaltervezésbe kezdjek.
- Hjaaj… Úgy tűnik, óvatosabbnak kell lennünk. Az erdőben bárhonnan érhet, meglepi… - sóhajtozott Kagamin, közben értetlen fejjel néztem rá. Nem tudtam hová tenni az iménti mondatát, főleg azért mert pontosan tudom milyen nehéz is egy olyan helyen bujkálni ahol nem látom át a környéket.
- Ne nézz hülyének…! – fújtam fel a pofazacskóimat és bezártam a térképet, majd egyenesen előre indultam el amerre a lány által küldött koordináták is mutattak. Rövid séta, kezemben az íjammal, másikban pedig egy nyíllal, hogy a lehető leghamarabb készenlétben állhassak, az esetleges meglepi támadásokra. Ahogyan haladtam előre a lombok és bokrok egyre csak fogyatkoztak, és hamarosan láthatóvá vált számomra az egy srác, és egy világító fény gömböcske.
- Az mégis mi? – lepődtem meg kicsit hangosabban, mint kellett volna közben Shimogu és Kagamin is az arcomba temetkezett, hogy elhallgattassanak, mielőtt magamra vonzom a többiek figyelmét.

//A helyszínre egyedül érkezem, viszont egy bokorban lapulok, bárki rám találhat ha szeretné...owo //

Mikor kiértem a tengerpartra egy elég szép látvány fogadott de még egy annál kevésbé szép is. Ott fogadott valami látszólag szerencsétlen két bal lábas inas akit ha megláttam egyik szemem sírt másik nevetett. Körbenéztem először és figyeltem a srácot de hamar odajött és bemutatkozott.  Jay... Még a neve is rossz na de mind egy bemutatkozok én is.
-Saton vagyok! Ugye te nem a küldetésen vagy?
De attól féltem, hogy igen. ~Remek. Ezt a bovden karú srácot védelmezhetem egész küldetés alatt. Remélem kellemesen fogok csalódni de ha nem én esküszöm küldetés közben megölöm és majd valami mob-ra fogom.~ Majd a srác mint egy pici 7 éves kislány beijedt egy kis fénylő pöttyre.
-Dee biztosan nagyon félelmetes vigyázz meg ne egyen! ~Nevetséges ez a kölyök. Komolyan mondom ez valami kandi kamera, ilyen sehol nincs~
Aztán elindult a pötty után. Én egy helyben maradtam olyan rossz közérzetem volt. ~Mintha valaki figyelne~ De szétnéztem és sokat nem láttam. Körbenéztem ismét aztán a srác után indultam sokat úgy sem tudok csinálni a jel arra mutat. ~Na akkor menjünk ezzel a szerencsétlennel mást nem tudok csinálni.~ Neki indultam és távolról figyeltem mit csinál a srác. Aztán pár méter után szóltam a srácnak.
-Héj! Nem gondolod, hogy óriási nagy őrültség követni egy fénylő kis repülő valamit ami megy  az erdőbe? Ennyi erővel egy legyet is követhetnénk vagy egy szúnyogot. Nem értem miért is követjük... Igaz, hogy más irányba egyébként nem igen tudnánk menni de megoldható lenne. Erre mi mit csinálunk? Egy fényt követünk! Előre szólok nem foglak megvédeni senkitől sem semmitől szóval úgy csináld!
Majd mentem tovább és vártam mit reagál

Egyszer csak a kis gömb megkerül minket, furcsán néztem de kit érdekel sétáltam volna tovább mikor valami elsuhan előttem és a kis pontot magával ragadta.
-Hoppá ez valószínűleg valami farkas lesz bár nem láttam tisztán csak a farkát...
Ahogy tovább sétáltunk ismét valami zajt hallottam és elővettem a késeket. Nem láttam senkit ezért pár méter után el tettem és az állatokra fogtam majd egy elágazáshoz értünk...
-Na merre menjünk? Ketté is vál... -de egy srác vágott a szavamba. A szemeim kikerekedtek ~Mii? Akkor még is csak követtek? Francba...~
Ismét előrántottam a fegyvereket és odakiabáltam neki:
-Takarodj innét! Nincs kedvem megölni téged most menj el vagy darabokra szabdallak!
Itt van velem ez a srác rá is vigyáznom kell... Inkább megölöm mind kettőt és az ő jutalmukat is elveszem. Nem is tudom nem lenne rossz de én nem őrült gyilkos vagyok. Vagyis az vagyok de ok nélkül nem ölök ártatlanokat.
-Még mindig itt vagy? Tényleg megöllek!
Majd taszajtottam kicsit hátra a velem jövő srácot és halkan mondtam neki:
-A jobb az mindig jobb úgyhogy jobbra megyünk! Nyomás!
És lökdöstem a jobb oldali ösvényre majd elindultunk én közben figyeltem a srácot!
-Nem vagyok tisztában az adottságaiddal így nem akarok harcba szállni feleslegesen. Nézd talán neked nem itt kéne lenned, én nem fogok rád folyton vigyázni. Egyszer-kétszer talán de a küldetés végéig biztosan nem! Ha élni akarsz védd meg magad!
Aztán sétáltam tovább és figyeltem az íjász-ra aki "ránk tört" miközben a társam válaszát is vártam. Egy biztos: elég nagy szarban vagyunk így, hogy a jel is eltűnt és követnek minket....

Csendben mozdulatlanul ültem a bokor tövében, félve, hogy túl hamar elveszítem a tökéletes álca nyújtotta biztonságot. Fülemet nyitva tartva hallgattam miről társalognak a kint lévők, kicsit meglepődött arcot vágva amikor egy újabb férfi hanggal bővült a korábbi repertoár.
- Ezek szaporodnak - halkan súgta oda Kagamin a szokásos nyugodt hangnemét leváltva egy kicsit megrémültebbre.
- Semmi pánik mi is hárman vagyunk, kiegyenlítődött a két csapat létszáma. - hasonlóan halkan, alig hallhatóan súgtam vissza a választ a fekete hajú szörnyetegnek - Egyébként is erősebbek és tapasztaltabbak vagyunk mint pár buta fiú... - mégis hová gondol, majd megrémülök néhány semmirekellő nagyszájú láttán? Majd én megmutatom, hogy ha valaki akkor én büszke lehetek arra, hogy vadász vagyok. Morgolódtam magamban amikor is kicsit távolabb az egyik bokor erőteljesebben megrezzent, majd újra és újra, végül valami keresztül suhant rajta olyan erővel és gyorsasággal, hogy kis híján átlyukasztotta a bozótost. Csak kapkodtam a fejem, viszont már elkésztem egy újabb zörejt hallottam, minden bizonnyal az volt a következő bokor amibe átrepült. Sietve megfordultam kíváncsi szemeimmel keresve merre is mehetett az a fura dolog.
- Láttad ezt?
- Persze, hogy láttam! Biztos sokat ér...
- Keressük meg. - tört elő belőlem a kíváncsi kalandor az egyszerű vadász helyett, és mintha egy kincsről lenne szó rögvest el is kezdtem tervezni az útvonalat ami alapján megtalálhatom az én kis drágámat. A kinti vitával mit sem törődtem, egyre inkább úgy érzem, hogy jó döntés volt nem velük indulni, úgyis csak hátráltatnának. Elindultam az út mentén négykézláb, a lehető legészrevétlenebbül és hangtalanabbul ami csak tőlem telt, egészen az útkereszteződésik.
- Na most legyél okos... merre ment... ?
- Ummm... menjünk... balra! - jelentettem ki magabiztosan majd a bal ösvény melletti haladtam tovább, továbbra is kerülve az utat, sokkal biztonságosabb rejtve maradni a kíváncsi szemek elől...

\\Balra mentem owo\\

A kicsike fényforrás ami fele elindultam, fura módon távolodni kezdett tőlem. Az, hogy elindultam felé, egy tagból elég nemtetsző reakciót váltott ki. Nem szóltam rá semmit, vannak ilyen emberek, pedig én csak kérdeztem valamit. Mindegy, kötekedni nem kezdek el, gondoljon amit akarjon. Meg ha beszól is, úgy teszek, mintha nem is hallanám, egyik fülemen be, másikon ki. Igen, ez lesz a legjobb. Najó, de azért visszaszólok:
-Jobb lenne, ha békénhagynál, és nem fenyegetőznél, még a végén pórul jársz.- szóltam hidegen.
Hirtelen hangra kissé megrezzentem, és már kaptam is elő a fegyveremet, de nem láttam mást, csak egy kék-lilás farkat. Eszméletlen sebességgel rohant el előttem, és nagyon hasonlított gyerekkoromból valamire. Hát persze! Ez biztosan a Kengyelfutó Gyalogkakkukk (Nagyongyorsusz Otthagyusz)!
De, hogy valóban az volt-e, avagy sem azt nem tudom. Azt viszont biztosan, hogy a kis sárga repülőizémicsodát úgy eltüntette, mint a sicc! Azt a kutya meg a macska rúgja meg! Háezmiezmá'?
Épp megérdeklődtem volna a többiektől, hogy merre szeretnének menni a következő elágazásnál, de se szó, se beszéd elindultak, ki-ki a saját irányába. Jómagam pedig lökdösésre
indultam VOLNA el, de erre nem voltam hajlandó.
-Ne lökdössél már, nem vagyok sem a csicskád, sem pedig a szolgád! Kinek képzeled te magad? Menjél amerre akarsz, engem pedig lehet békénhagyni, nem kell rám vigyázni, sem gyerek, sem gyenge nem vagyok! Szevasz! - majd eltávolodtam tőle. Elővettem egy érmét, majd annak feldobásával eldöntöttem, hogy a bal oldali részt fogom választani, arra megyek. Amúgy sem tetszett a jobbramenőnek az arca meg a viselkedése. Így legalább csendem és nyugtom lesz tőle.
Újdonsűlt társunkat már csak biccenéssel köszöntöttem, komoran.
-Semmi különös. Esetleg te is meg akarsz ölni, mint ez a szerencsétlen itt mellettem? Mert ha igen, akkor inkább öljétek meg egymást. Na. A viszont látásra.Miután befejeztem mondandómat, elidultam a bal oldali ösvényen, mit sem törődve azzal, amit gondolnak most rólam. Elegem van az ilyen emberekből!

Gyorsan némi hezitálással ráböktem a bal oldali ösvényre és mielőtt még rám ragad a hülyeség a a lehető leggyorsabban el is tűnök a fura bagázs közeléből. Ugyan lehet mérlegelni kellett volna mielőtt még vakon elindulok a bozótosban egy számomra teljesen ismeretlen helyen, még a térképre sem lestem rá, pedig nem ártott volna. A szokásos elővigyázatosságomat felváltotta a féktelen magabiztosság, sietve rohantam pár méterre a kitaposott úttól, de éppen elég közel ahhoz, hogy tudjam mikor merre kanyarodik, ha egyáltalán kanyarodik, vagy mikor ágazik ismét ketté, vagy három további irányba. Fegyverem szokás szerint a kezemben szorongattam, nem kockáztatom meg, hogy az esetleges vadak célpontja legyek, akár egyetlen támadás elejéig sem. Tudni illik aki hamarabb kapcsol azé a győzelem kulcsa, és én szeretek győzni. Na meg amióta a fejem felett lebeg ez az idegesítő karmazsin vörös rombusz még annyira sem kockáztathatom meg, hogy óvatlan legyek. Ha úgy érzem, hogy valami veszély lapul abban a bokorban, csak felhúzom az íjam és tüzet nyitok az irányába, épp úgy mint most. Amíg a nyíl keresztül hatol bokron, gyengéden megzörgetve a rajta csöngő leveleket, és már elő is kaphatom a következőt, habár legjobb esetben is csak egy vadállatot kaptam el, a jutalom ablak jelzése legalábbis erre engedne következtetni, ha valami tényleg lett volna ott... Az erdő sötét és kísérteties hangulata egyre nyomasztóbbá kezd válni, már-már paranoiássá kezdek válni tőle, a szokásosnál is jobban. A lombokból felszálló madarak szárnycsapkodása, tücskök ciripelése, bokrok rezzenése, és megannyi háttérzaj ami éppen elegendő ahhoz, hogy kirázza az embert a hideg. Tudat alatt is, de egyre szaporodtak a másodpercek alatt megtett lépéseimnek a száma, pontosan ugyan olyan iramban, mint az is, ahogyan olykor-olykor hátra pillantok. Egyszer csak véget ért a sűrű erdő, és egy kisebb tisztásra tévedtem ki, a fényviszonyok hirtelen változása pillanatnyi vakságot okoz, szemeim összébb húzom íjam a hátamra akasztom, és ökleimet körkörösen forgatom a szemeimnél.
- Oi!
- Mi az? - nyávogtam vissza, miközben Shimogu hevesen rángatni kezdte a ruhám, majd amint ráfigyeltem, ö a földön heverő szemétdarabok irányába mutatott. - Mit akarsz ezekkel? Azok a kőszobrok sokkal gyanúsabbak mint ezek a valamik...
- ü-üümm - rázta meg a picinyke rongy buksiját,  úgy látszik nem hagy mindaddig nyugodni amíg nem kezdek magammal valamit...
- Hjaj... nem értem mi olyan érdekez ezekben... - felkaptam két darab akármit a földről, majd picit alaposabban is szemügyre vettem a darabkákat. A színük, és anyaguk hasonló, viszont nem vagyok biztos benne, hogy lehet ezekkel még kezdeni valamit. Helyet is foglaltam a földön és elkezdtem puzzlezni, egymáshoz illeszteni véletlenszerűen a darabkákat, hogy kielégíthessem Shi vágyait. Mindeközben leeresztve védelmem, az esetlegesen felbukkanó játékos irányába.
- Utálom a puzzleket... Meg ez így elég furán néz ki nem? Biztos, hogy nem egy légy akar ez lenni...

// Bocsi a késésért nem akartam elsőnek írni, és emiatt el is felejtettem, a képet küldöm Pü-ben :3//

Nana, valami itt nagyon nem oké, valaki vagy valami itt biztosan van a közelben, pedig egyedül voltam a bal oldali úton... vagy mégsem? :S Senki sem volt a közelben, ez az, amiben biztos vagyok. De lehet hogy tévedek. Mostanában meg egy kicsit bizonytalan is vagyok a dolgokban, de lehet, hogy nem? Áh... *fejbkólintja magát*
Viszont ahogy haladok egyre beljebb és beljebb, annál inkább az az érzésem van, hogy én bizony a rossz irányba jöttem: hát, ez kezd az az igazi esőerdő lenni. Enyhe csobogást is hallok a távolban: talán egy vízesés? Előferdülhet.
Aztán a nagy erdőségből egy annál jóval szerényebb méretű rét-szerűségen valami izémicsodák vannak: jó néhány alkatrész.
Plusz egy játékos, vörös indikátorral. Ajh, mindig nekem kell kifognom ezeket? Akárhova megyek, csak ilyen embereket látok.
Kissé elővigyázatosan, de azért odaköszönök, fegyveremet azért magam mellett tartva.
-Üdv! Látom, itt van alkatrész a kettőnknek bőven, nem gond, ha csatlakozok, vagy megtámadni szándékozol? - kérdezem egyértelműen. Na ja, akár hogy is van ez a "nincs bennem senki iránt sem előítélet" szabályom, akkor is: itt a játékban a vörös indikátor azt jelzi, ha valakit megölt az illető. És ez számomra egy olyan dolog, ami már alapból arra hajaz, hogy vigyázzak vele. Mégha önvédelemből tette, akkor is. Sajnálom, ilyen a természetem.
Na, aztán neki is álltam szerelgetni, bár egy tuti: sose voltam ügyes az ilyenekben. Hátha azért sikerül valamit összeeszkábálni, ami még netalánták röpcsizik is egy jót
Ha kész voltam, akkor vártam az eredményre, hogy mondhassam: NI! Vagy valami ilyesmi.
Amúgy meg merre vannak az a sárga repkedő izéke? Meg az a barnafarkú valami? O.o

Gyors helyzetfelmérés, szobrok, alkatrészek a földön, fű, sehol semmi gyanús, és Kagamin szokásosnál is parancsolgatósabb. Hiába vonzanak annyira az óriási ember alkotta akármik, mégis inkább a szemét felé terelget, aprócska utalásokat téve, hogy bizony az nem véletlen lehet itt. Óvatosan elkezdtem összeszedegetni a szimpatikusnak látszó darabokat, de végül is mind egyforma valamilyen szinten, ezért gyakorlatilag az összeset egy kupacba pakolgattam.
- Tényleg szükséges ezt?
- Csak csináld!
- De ez olyan unaaalmas.. Valódi időpocsékolás...
- Dolgozz!
- Muu... olyan zsarnoki vagy Kag...
- Hmm ez tetszik... - De hé! Azok a valamik szárnyak! Nem rakhatod akárhova!
- Miért nem?
- Fuu... majd én megmutatom... - rázta meg a fejét, majd ezzel egy időben az kitaposott  ösvény irányából egy hang szűrődött ide. Egy ismerősnek mondható férfi hangja. Túl késő volt ahhoz, hogy elmeneküljek, elrejtőzzek, vagy fegyvert ragadjak és le lőjem, fenyegessem vagy legalább megfélemlíthessem. Túl közel merészkedett, csupán felé fordultam, és kicsit hátrább toltam magam tőle. Átkozott íjász kaszt... közelről lehetetlenség megölni valakit egy íjjal. A férfi korábbi kérdésére reagálva megráztam a fejem, majd a bal karom felé fordítva hagytam, hogy Kagamin "válaszolhasson" neki.
- A kupac fele a tiéd, de ne próbálkozz semmi gyanússal! - a mondat befejeztével vissza is tértünk a munkálatokhoz, viszonylag hamar össze is rakva valamit ami kicsit jobban néz ki, mint a korábbi random össze vissza pakolt alkatrészek. A hosszú cső szerű valami egy testnek tökéletesnek tűnt, előre pedig hozzácsatlakoztatva a szurony szerű valamit pedig, olyan mintha egy szúnyog féleség lenne. Kerek valamik szemeknek, és a hosszú Kagamin szerint szárnyak pedig a hátára lettek pakolva.
- Hogy fog ez megállni? - kérdeztem magamtól, de jól hallhatóan, a magasba emelve a tárgyat, megforgatva a levegőben, majd végigmérve a megmaradt alkatrészeket, kiszúrtam néhány "L" alakú valamit amik tökéletes lábat alkotnának. Amint a helyére került az utolsó alkatrész is, magunk elé helyeztem, elégedetten bólogatva, a kész munka látván.
- Legyen a neved... Mosquito... Mossan leszel. - neveztem el a kis játékszert, majd rémültem vetődtem hátra amikor a semmiből hangot adott ki magából az a dolog.
- Az nem köpőcső! - reagált dühösen Kagamin, főleg, hogy az ö útmutatása alapján készült a kis lény.

Közeledésem során bizonyosult bennem, hogy a meglepetés ereje az enyém volt: bár rákérdeztem, hogy meg akar-e támadni, abban már biztos voltam, ha hamarabb észrevesz, már régesrég megtámadott volna. Válasza viszont meglepett, mert nem is "ő" válaszolt, hanem valami babaszerűség, ami a karján volt. Bábost nem igazán láttam még itt, szóval érdekes. De a kasztja valószínűleg íjász lehet, legalábbis a mellette heverő íjból erre asszociáltam. Mert hogy én azt is tudok. HA!
Amikor odaértem és elkezdtem összerakosgatni az alkatrészeket, amik szét voltak szóródva, megint elkezdtem gondolkodni a kinti életen, és azon, hogy idebent mennyivel egyszerűbb minden. Itt nincs áramszámla, nincs vízszámla, enni sem muszáj, mert nem halsz bele. Egy idő után meg megszokod az éhséget. Odakint úgyis etetnek, infúzión keresztül... Tényleg. Milyen lehet mostanra a testem? Biztosan csontsovány. Ilyen vegetatív állapotban tartanak minket... biztosan már lassan a halál közelében járunk. De amennyit fejlődött mostanra a technika...elképzelni is alig merem. Talán már a telefonok is ilyen hiperszuper-okosak. Meg a számítógépek is.
És a kicsiny családommal vajon mi lehet? Aggódik értem egyáltalán valaki? Mamám biztosan. Meg talán a testvéreim is. Szüleim nem érdekelnek, szerintem nem is tudják, hogy én a valóságban valahol egy korházban fekszek, bennt ragadva ebben a világban. Őket sosem érdekelte semmi sem, ami velem kapcsolatban volt.
És Chan. Ő meg itt van velem bent, szóval ő annyira nem aggódik értem. Persze, amikor napokra eltűnünk egymástól különböző küldikre, akkor megijed, meg én is, de idebent legalább együtt lehetünk, nem úgy mint kint. Emlékszem, milyen volt, és valahogy itt jobban érzem magam vele. Ha nem lennénk életveszélyben, talán itt is maradnék örökre. Itt minden olyan könnyű...
Amíg a gondolatok a fejemben kavarogtak, a kezeim meg nem álltak, és immáron készen is állt egy szúnyogféleség. Bár azok kisebbek, és nincs ekkora szemük sem. Bár ezek robotok. Az meg, hogy megszólalt amint rendesen össze lett rakva, igencsak meglepett, főleg, amilyen gyorsan beszélt. Szerencsére megértettem, amit mondott, így hát válaszoltam is, már ha meghallja a nagy röpködés végett:
-Szia, én Jay vagyok, te pedig egy szigeten vagy Aincrad negyedik szintjén. Hogy miért vagy itt, és mi történt veled, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy én egy küldetés miatt vagyok itt: Ellen, aki egy kislány elveszített valamit, pontosabban valamiket, pár állatot, és errefele voltak a koordináták, viszont kissé talán eltévedtünk. Hogy ő is ezért van-e itt, azt nem tudom - bökök fejemmel a másik lány felé, akivel azóta egy szót sem váltottam.
-És neked van neved?- érdeklődöm.

Pik-pakk összeraktam a számomra fontosnak tűnő alkatrészekből a kis gépszúnyogot, Kagamin pedig úgy tűnik úgy ahogy jó tanácsokkal látott el eközben. Büszkén figyeltem az alkotásom, lestem, egy-egy pillantást vetve a fiúra és annak művére. Távolról össze is hasonlítottam a két robotot, vicces, hogy egy halom szemétből mennyi különböző dolgot össze lehet állítani. Karba tett kézzel bólintottam, elégedett voltam a művemmel, habár nem igazán értem mi is ez valójában.
- jó, akkor most ünnepélyesen is meghívlak a csapatomba Mossan! - nyújtottam kezet a repdeső kis valaminek, amolyan kezet rázunk feelingel, viszont közben rádöbbentem, hogy nincs is olyan testrésze amivel tudnánk ilyet csinálni ezért hamar vissza is rántottam, közben Shimogu elkezdett mozgolódni.
- Stop... Először is... Mi is vagy te pontosan? - kérdezte gyanakvó hangnemben. Majd mindhárman Mossan válaszára vártunk. Eközben a másik lényecske hadarása törte meg a csendet.
- Nem mindegy kicsoda, ha erős? Amúgy sincs kabala állatunk... Csak taktikai tanácsadónk, stratégánk, meg mesterlövészünk...
- Nem nem az... Lehet ellenség!
- Neem! Mossan biztos, hogy jó embe... szúnyog! - szálltam az újdonsült kis barátunk védelmére, közben a maradék alkatrész életre kezdett kelni. Vagy sokkal inkább pattogásba kezdtek. Forgattam a fejem, hogy most mi történik, majd hallgattam a magyarázatot, hogy ezek nem alkatrészek és kavicsok tömkelege, hanem "pöttömök". Mint aki megvilágosodott csaptam össze a tenyereim.
- Nem mintha mi együtt jöttünk volna vagy valami ilyesmi... csak véletlenül ugyanoda vezetett az út! Ne értsd félre! - hevesen kapkodtam a kezeim a levegőben, mielőtt még kombinálgatni kezd a pufi szúnyog, még, hogy én egy fiúval... - Egy hatalmas ritka állatot keresek. - nyitottam szét a kezeim, olyan szélesre amilyenre csak tudtam, - vagy egy pici állatot - majd hirtelen összébb húztam őket. - Fogalmam sincs mit keresek, csak ritka és sokat ér...

Nolám, nolám, nolám, társam itt mellettem kevésbé ügyesen rakta össze a saját szúnyogját vagy mi a csudáját. De hát előfordul az ilyen, senki sem tökéletes, még én sem. XD
Nevenincs másik társam pedig olyan szintű hadarást nyom le, amit alig értek, még szerencse, hogy volt egy olyan munkatársam, aki ilyen sebességgel beszélt, és muszáj volt minden szavát megértenem ahhoz, hogy együtt tudjak dolgozni vele, így hát még ezt is megértettem.
-Hmm, tehát nem ismered Ellent...- elmélkedem. Na, hála az égnek, itt legalább nem lesznek farkas lények, amik meg akarnak enni minket. Mondjuk anno is csak a cápa akart felfalni minket, a többiek inkább csak támadtak mérgesen, vagy feladványokat adtak, vagy hülyék voltak, vagy büdik X3 Vagy részegek. Na, azt már nem szerettem.
Kisebb földrengés, bár nem akkora, mint anno még odakint átéltem a nyolcadikon, szóval ezt igazából alig vettem észre, viszont azt észrevettem, hogy biza alólunk jön. Mondjuk egy földrengés honnan jönne? Fölöttem nem lehet, meg mellettem sem, csak alattam...ja, de hogy pontosan alattam! Micsoda zseni vagyok! Még jó, hogy ezt a monológot a többi élőlény itt körülöttem nem hallja, mert tuti, hogy hülyének tartanának!
Még egy hadarás, viszont ez már az én fülemnek is hallhatatlan volt, ám megoldást is kapok az átmeneti zavarra: Mossan, vagy hogy is hívják felel nekem.
-Hát, hogy hova tartottunk... Igaza van a lánynak, nem együtt jöttünk erre. Valószínűleg ugyanazt a küldetést vettük fel, és így kereszteződtek az útjaink. Mások is voltak itt, de ők eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket :S
Egyenlőre egyetlen, különleges állatot keresünk, ami biztosan elég értékes, vagy ritka. Ellennek kitűnő érzéke van ahhoz, hogy összeszedje azokat az állatokat, amikből csak egy van. Szóval valami igazán ritka, okos vagy nagyon értékes állatot keresünk. De ha ez nem elég, szívesen venném, ha elkísérnétek engem a Pöttömökhoz.- "szónokolok".
Már megint szómenésem van :S Jaj apuskám, le kellene erről szokjak, mert nagyon nem tetszhet senkinek sem, hogy ennyit po....beszélek. Tuti idegesítő lehet, főleg akkor, amikor nem kéne.

Válaszoltam a robotállatkák kérdésére, majd heves tagadásba kezdtem, talán túlságosan is, de igazam van, nem szabad hagynunk, hogy lealacsonyítsanak, és egy szintre süllyesszenek ezzel a... férfival... Hasonlóképp cselekszik ö is, úgy látszik hasonló ellenszenvvel tekint rám mint ahogyan mi is ö rá. Viszont az ö kérésére a géprovarok elindultak, pontosan azon az úton amin ide lyukadtunk ki. Tisztes távolságot próbáltam tartani a férfitől, ha hagyta inkább mögötte közlekedtem, kezeimet egymásba ágyaztam, és ha nem két hű társam foglalna helyet rajtuk, akkor talán úgy nézne ki mintha játszadoznék az ujjaimmal idegességemben. Cseppet sem örülök neki, hogy együtt kell vele mennem, de nincs mit tenni, ha most letérnék az ösvényről mint ahogy azt korábban tettem most eltévednék, ugyanis semmiféle koordináta nem áll rendelkezésünkre, ami alapján tájékozódhatnánk. Bánatos tekintettel döntöttem le a fejem, amolyan most mit kellene tennem tekintettel aprócska bajtársaimra, viszont hiába vártam választ, vagy leszidást, nem történt meg. Egy aprócska bólintás, semmi több. Bizonytalanságom tovább fokozódott, amikor elértünk a válaszúthoz, ahol korábban a bokor rejtekéből figyelhettem az idegesítő fiú parancsolgatását, ahogyan csoportba kívánt verődni, és főnökösödni társai felett. Utálom a fajtáját, nem akarom látni, biztos a közelben van, megelőzött minket... de úgy érzem, hogy egyedül mégsem menne semmire... azok akik parancsolgatnak csak, egyedül semmire sem képesek. Undorító. Az út csendjét egyedül a géprovarok halk zúgása törte meg, majd a sötét erdőségből, egy fényesebb partszakasz közelébe jutottunk. Egy csónak, se több se kevesebb, a túlparton pedig egy méretes épület. Meghökkenten álltam, kissé elsápadt arccal a csónak előtt, majd a szúnyog felé fordítottam a tekintetem.
- Hol van az én csónakom? - kérdeztem halkan, rekedtes hangon. Miért nincs itt másik? Együtt kellene utaznom ezzel a férfival? Túlzott közelsége csak gondot okoz, megölhet, egy egyszerű törrel ledöf és végem. Itt nem érek semmit a nyilaimmal, és a holtestet is könnyel elrejtheti a vízbe... holtest? Itt ezzel nem is kell törődnie... megannyi hülye gondolat között ezek is végigfutottak az agyamon, majd megráztam a fejem és ismét kierőszakoltam néhány mondatot a torkomon.
- Tee.. khm akarom mondani... Te evezz, és nem esik semmi bántódásod! - mutattam a férfi felé, kissé remegő kézzel, hatalmasat nyelve, válaszára. Még van esélyem menekülni.. Még nem történhet semmi baj. Ha a fiú vállalja az evezést, akkor beszállok a csónakba, ha nem akkor úszva közelítem meg a kastélyt.

Díszes palota, márványlépcsők, unalmas értelmetlen figurák, és díszek. Létezik egyáltalán olyan aki ezeket szereti? Ügyet sem vetve mindezekre haladtam egészen addig amíg meg nem jelentek a kis törpikék. A butácska jelenetükre, nem reagáltam. Helyettem inkább Kagamin szólalkozott fel.
- Kuss! Mit gondoltok, csak úgy király lehet bárki az én jelenlétemben? Adjátok csak ide azt a koronát..
- Kag.. ez szerintem nem jó ötlet. - riadtam fel, miközben karom már automatikusan nyújt a koronáért.
- Dehogy nem jó ötlet. Amíg nem tanulják meg, hogy ki a király addig én leszek. Amúgy is... mindig is hercegnő.. király akartam lenni *-*
- fejezd be... - csattant el egy pofon. - Tudom, hogy döntsétek el ki a király... legyen az aki a legsegítőkészebb. Szóval válaszoljatok a srác kérdésére és aki legelsőnek teszi kapja a koronát.. - monoton és unalmas hangon mondta végig a monológját, majd a végén a fiú felé mutatott aprócska rongybaba karjaival.