Judy & Asuka

Móóóó, hogy ez a világ ennyire gonosz legyen! T.T Mindig is gyanakodtam arra, hogy az egész életemben van valami bibi, mégpedig nem is olyan kicsi bibi, hanem olyan egészen nagy, hiszen már gyerekkoromban rájöttem arra, hogy nem bírok mások fejével gondolkozni, és hát micsoda dolog ez! Annyiból jó, hogy ez viszont sem történhet meg soha-soha, és senki sem tudja meg, mi jár valójában a fejemben a napocskákon, szivárványokon meg a kisnyuszikákon kívül, pedig szép dolog is lenne, ha csak napocskák meg szivárványok meg édes kisnyulacskák lennének a fejemben, akkor pedig nem lenne soha olyan problémám, hogy el kéne fojtanom mindazt, ami egyáltalán nem szereti a napocskát, se a szivárványt, a kis hosszú fülű szőrgomolyokat meg aztán pláne nem! >.< De erről azt hiszem, csak én tudhatok, ami így van jól, éppen csak az a probléma, hogy lehet, még ez is hazugság, ahogyan ez a világ is, és már nem is igazán értem, mi az igaz és mi az, ami nem is valóság. T.T
Szóval, tiszta hisztériában bandukolok egy kedves kis utcán, már majdnem olyan kedves, mint amilyen Kaguci szokott lenni, csak sokkal szürkébb, meg nem sminkeli magát, de ettől a gondolattól csak még nagyobb, ám magamhoz mérten igen csendes hisztériát kapok, mert az egyszerűen jól esik nekem. ráadásul se szivárvány, se kisnyuszika nincs ezen a téren, és hát milyen dolog ez? >.> Persze egy kívülálló biztosan jót szórakozna rajtam, ahogy egyik pillanatban feldúltan trappolok előre néhány háznyit a semmibe, aztán megtorpanok, csak hogy elszomorkodjak a helyzet szomorú valóságán, miszerint nem tudom, mi az a valóság. Nem tehetek róla, azt hiszem, picit bolond vagyok, pedig ez nem is így van, hanem úgy, hogy egyszerűen elhitetem magammal, hogy az vagyok, és annyira elhiszem, hogy gyakorlatilag az is vagyok. Szóval, nem vagyok egyszerű eset, és mintha soha senki sem viselne el, de hát ez nem is számít igazán, legalábbis itt, hiszen itt Aincradban ők nem is léteznek. >.>
Tehát magányos, egyszerű séta, már amennyire az én esetemben bármilyen cselekedet is egyszerűnek mondható, hiszen főzni sem bírok úgy, hogy ne csapjak állandóan zajokat az edényekkel. Az egyik depi pillanatban lefele pillantva pedig találok egy meleg színű szalagot! *.* Imádom a karmazsint! Hű, vajon kié lehet? És miért hagyták itt szegény tárgyat?
- Elnézéééést! Valaki itt felejtette Ribbon-chant! - teszem közhírré, hátha valaki elhagyta, mert hát biztosan így kellett lennie. Szegénynek nem lehet túl jó érzés, hogy kikosarazták. :/
Egy barna hajú lányt kivéve senki sem fordul azonban vissza, szóval egészen biztosra veszem, hogy ő dobta el a szalagot, holott az is lehet, hogy semmi köze hozzá, de nem, idenézett, biztosan az övé lehet! >.< Szólítom hát meg őt személyesen, ártatlan pofi felöltve, a szalag pedig a kezemben lengetve.
- Szió! Izé... Ne haragudj... Nem te hagytad el szegény szalagot? - a következő kérdésem persze az lesz, hogy miért tette, és miért nem gondolt bele abba, hogy szegényke megsértődhet. Legközelebb az időt fogja elütni, tudom ám! És akkor az idő is megáll.

Kötelességem Ribbon-chant visszaszolgáltatni tulajdonosának, na persze, mielőtt kifaggatom az illetőt, hogy mi tette tönkre a kapcsolatukat. Az ilyen elhagyott Ribbon-chanok könnyedén az utcára kerülnek, majd alkoholizmusba fulladnak, hogy ezzel pótolják elégedetlenségüket, s azt az űrt, amit az elhagyatásuk okozott bennük. Na persze ez nem olyan űr, amit olyan lelkesen szoktam kutatni, márpedig én egyszer akkor is a Marsra jutok, hiszen életem legnagyobb achievmentje lenne benne lenni abban a csapatban, akik az első kolóniát hozzák létre a Marson, lennének botanikai kísérletezéseink is meg minden, és tisztára izgi lesz, és akkor itt hagyhatom ezt a gusztustalan Földet! *.* Majd egyszer, talán, ha kikerülök ebből a világból, ami még csak nem is létezik, és tisztára izé már az egész, egyszerűen nem értem. ¬_¬
Hát azt sem értem teljesen, hogy ez a lány miért ilyen gonosz, pedig tudom ám, hogy nem is gonosz igazából, mert biztosan ő is szereti a kisnyuszikákat, meg a kiscicákat, azokat mindenki szereti, a leginkább viszont nem is az elutasító hangnemén akadok fenn, mert azt már megszoktam, mert valamiért kevesen tudnak elviselni, és egyáltalán nem is értem, hogy miért, hanem azon, hogy lekislányozott! TT_TT Pedig talán vele egy korú lehetek, még az is lehet, hogy idősebb, de akkor is olyan izé volt!
- Kislááááááány?! - hápogok döbbenten, s tátott szájjal, némán ismétlem a szót. Ez a lány elérte azt, amit eddig soha senki. Néhány másodpercre elérte, hogy szóhoz se jussak! Hű, biztosan csomó más dologban is tehetséges lehet! *.*
- Hűűű, te aztán tényleg morci tudsz lenni. Haragszol valamiért szegény Ribbon-chanra? Nem segítesz megkeresni a gazdiját? *.* Tudod, csúnya dolog ám, amikor valakit elhagynak. Téged hagytak már el? Hű, vajon milyen érzés lehet? Biztosan legalább annyira fájdalmas, mint amikor valakinek belemarnak a húsába! *.* - nem foglalkozom vele, hogy szegényke éhes, hiszen amíg ő a saját kényelmével van elfoglalva, addig több millió etióp kisgyermek éhezik, ráadásul szegény Ribbon-chant meg elhagyták, és ez mégis csak fontosabb probléma ám.

Móóó, nem értem, hogy ez a lány miért ennyire durci. :/ Pedig csak egy ártalmatlan kérdést tettem ám fel, és még csak nem is azt kérdeztem meg tőle, hogy milyen elven működhet a magfúziós atomreaktor, és hol találunk a legközelebb egyet. Hű, vajon az itteni napocska is úgy működik? *.* Szeretem a Napot, mindig felvidít. Meg olyan vidám lesz tőle az ember, pláne, ha akad strand is valamerre. Vajon Aincradban találok valamerre strandot? *_* Jó lenne egyszer találni egyet. Mondjuk egy sima tavacskát is. Csak félő, hogy a tavacskák is tele vannak csúnya monsztákkal, és úgy aztán nem lehet kikapcsolódni ám, ha közben egyfolytában bántanak a pirahnják, mert ha nem vagy elég ügyes, még fel is falhatnak ám, úgy, ahogyan egyszer egy régi filmben is láttam, amiben gonosz, olasz maffiózók voltak, akik belelógatták a szegény embert, aki elárulta őket, egy akváriumba, ahol lerágták a húsát, és fúj, tisztára izé volt, és én nem akarom, hogy lerágják a húsomat! TT_TT
Kétségbeesve keresnék ám támaszt azonnal, akinek elnyíghatom minden bajom, meg aztán főleg azt, hogy én nem akarok gonosz halacskák áldozatává válni, pedig a halacskák egyébként cukik, főleg azok, amik az égen úsznak, kivéve a naaaaagy cápákat, mert azok veszélyesek ám, de amíg tiszta az ég, és nem takarja túl sok felhő, addig könnyű őket kiszúrni. Tehát, követem továbbra is az undok lányt, valahogy nem igazán fogom fel, hogy neki mennyire, de mennyire dolga lenne, hiszen az ő apró-cseprő bajai olyan lényegtelenek az enyémek mellett, hiszen éppen az előbb állapítottam meg, hogy nem minden halacska aranyos, és így nem tudom, mit csináljak a halacskás ragtapaszaimmal, mert a dínósokat már kidobtam, amikor megtudtam, hogy voltak köztük húsevők is, és azt hiszem, én lehet, hogy vegetáriánus leszek, mert nem akarok goni lenni. T.T Csak akkor nem mehetek többé gyorséttermekbe, mert ott amúgy is tele van husival minden.
- Hűűűű, nem is vagy te annyira buta. Tényleg jó ötlet megtartani a szalagot! *.* Pedig egyáltalán nem néztelek okosnak... :/ Egyébként csúnya dolog így beszélni egy tárgyról. Neked is nagyon rosszul esne, ha valaki egyszerűen tárgyként kezelne. Biztosan kezeltek már tárgyként téged. Tudod, engem is kezeltek már annak, nem szégyellem. Nagyon rossz volt. T.T *.* - annak ellenére, hogy egyik legborzalmasabb élményem, beszélek én róla úgy, mintha katarzis közelbe kerülnék tőle.
- Veled is éreztettek már ilyet? Miért? Ki volt az? Lefogadom, hogy valami fiú volt! Ők szoktak olyat. Azért a lányokban lehetne annyi empátia, hogy nem kezelik szegény tárgyakat tárgyként. Tudni illik, hogy nekik is van lelkük. A szalag helyében neked is nagyon rosszul esne ám! Tudod, én sosem szoktam kidobálni a tárgyaimat, emiatt kicsit kupi van a szobámban. Meg aztán nem is érek rá. Mármint most ráérnék, ha nem lennék bezárva ide, de akkor megint csak tanulnék. Te mit csinálsz? Milyen dolgod van? Mi a kedvenc állatod? Na és a kedvenc virágod? Képzeld, nekem a tulipán! *_* Azok olyan szépek! *-* - követem továbbra is, meg se fordul a fejemben, hogy esetleg idegesítem. Vagyis, igazából tudom én azt, hogy idegesítem, hiszen általában mindenkit idegesítek, akire egyáltalán csak ránézek, de nem tehetek róla. Így aztán miért érdekeljen az, hogy mások mit gondolnak rólam? *.*

Végre, végre választ is kapok a kérdéseimre! *.* Legalábbis, valamennyire, és még mindig jobban, mint előtte. >.< Hihetetlen, hogy az embernek ennyi felesleges energiát kell beleölnie a zaklatásba, hogy valami értelmes választ kaphasson. :/ Energiából viszont van bőven, pörgök még mindig, mint egy duracell nyuszi, pedig nem vagyok ám nyuszi, nem ám, bár volt, aki azt mondta, de csak mert rózsaszín a hajam, pedig a nyuszik nem is rózsaszínek, bár húsvéti kiscsibét tudok pinket csinálni, csak a tojásba kell némi színezőanyagot belevinni, bár nem vagyok biztos benne, hogy a pipihusira nem lesz káros később, igaz, néhány hét után a kiscsibék kinövik a pinket, meg a kéket is, a zöldet meg aztán pláne, pedig remek rejtőszín lenne ám nekik, és akkor a rókucik sem kapnák el őket meg minden. >.<
Számomra felfoghatatlan az, amit a lány válaszol. Ha valakinek van lelke, az érez. Vagyis azt hiszem, mert nem tudom pontosan, az mit is jelent. Mert én akarok ám érezni, de azt hiszem, már régen rájöttem arra, hogy úgy igazán nem is tudok. Szóval lehet az is, hogy én egy tárgy vagyok? TT___TT Pánikolva hadarászok a karjaimmal, teljesen lesokkol a lány válaszának ezen része, meg aztán azt sem tudom, mit jelent az, hogy kényszergyűjtőbetegség, és nem tudom, nekem aztán miért lenne olyanom ám, hiszen engem nem kényszerített senki, hogy törődjek meg foglalkozzak Ribbon-channal, aki mostantól a legjobb képzeletbeli barátom lesz. *3*
Szóval, meredten előre tekintek válasza után, és hagyom, hogy betérjen valamelyik vendéglőbe, hiszen túlságosan sokkolt a tény, hogy lehet, hogy egy tárgy vagyok. Ez borzalmas lenne! Persze máris érthető, miért vagyok ilyen jóban új barátommal, Ribbon-channal, de akkor pedig például Kagu-chan tulajdonává kell válnom, hogy vele lehessek, márpedig én nem akarok senki birtoka sem lenni! TT_TT
Néhány perces meditálás után döntök úgy, hogy még több válaszra van szükségem, ez a lány pedig már majdnem olyan okosnak tűnt, mint amilyen én vagyok. Na persze, csak majdnem... Térek be fülig érő mosollyal ugyanabba a vendéglőbe, ahol ő is tartózkodik, a tárgyak azonban nem esznek, köszönik, így a magam részéről semmit sem rendelek. Egyszerűen leülök Judy asztalához, nem foglalkozván azzal, hogy egyébként egyáltalán nem kíváncsi rám, én viszont kíváncsi vagyok magamra, és úgy tűnik, csak ő tud nekem választ adni.
- Képzeld, borzalmas dolog történt! Rájöttem arra, hogy lehet, hogy tárgy vagyok. :/ Szerinted lehetséges ez? Nem teljesen értem ezt az egészet. T.T Hű, vajon miféle tárgy lehetek? *-* Kagu-chan vajon megharagszik rám, ha megtudja? :/ - folytatom a faggatózást, szegény Judyt még enni sem hagyva. De az én problémám fontosabb. Muszáj megtudnom az igazat! >.<

az én dilemmám igenis, nagy! Érzem is úgy, hogy csak olyasvalaki tud ebben segíteni, aki szintén olyan nagy, vagyis legalábbis azt hiszi magáról, de ha elhiszed magadról például azt, hogy magabiztos vagy, akkor magabiztossá is válsz előbb-utóbb. Lehet, hogy a lány is tudja ezt, és szeretne naggyá válni! *.* Szóval még egy indok, amiért nem bírom ki, hogy őt faggassam, mert hát ki más tudna választ adni a kérdéseimre? Ráadásul nem is ismerem, így egyáltalán nem kell rá haragudnom, ha csúnyát mond nekem. ^w^
Hogy tettetem-e, hogy hülye vagyok? Hűűűű, ez a lány lehet, hogy nagyon tud valamit! Csillan fel egyetlen röpke pillanatra tekintetem, azonban az egész tényleg csak egy pillanatnyi változást eredményez, és kicsi az esélye annak, hogy kiszúrja, s még kisebb, ha egyáltalán bármilyen jelentőséget tulajdonít neki. Ahhoz nagyon jó emberismerőnek kell lenni ám! Az emberekhez pedig én annyira nem értek, csak ahhoz, hogyan lehet hazudni nekik, mert a legtöbben egyszerűen buták, és elhiszik azt, amit látnak, s mi több, csak azt hiszik el. Meg néha még azt sem. Például réges-régen azt sem hitték el, hogy léteznek meteoritok, mert hogy Lavoisier szerint lehetetlen, hogy az égből kövek hulljanak, mert az égen nincsenek kövek. Aztán egy embert még azért is megmurdáltak, mert azt merészelte állítani, hogy léteznek kacsacsőrű emlősök. Mert hát olyan nem lehet, hogy valaki kacsa, meg hód is egyszerre. A repülőgépekről meg már nem is beszélve. Hiszen nehezebb a levegőnél, akkor nem repülhet, ugyebár. Aztán ott a fonográf is. Tudniillik, amikor először kipróbálták, a főtitkár azt hitte, hogy a bemutató igazából hasbeszélő, és ő adja ki a hangokat.
- Szerintem viszont igenis, úgy értetted! T^T - bambi tekintetet meresztek rá, és szempillarebegtetek cukin, úgy, ahogyan azt megtanultam. Ez sokszor be szokott válni, kivéve, amikor nem.
Jó, akkor türelmes leszek... határozom el magam, mert én olyan nagyon határozott vagyok, hogy ihajj, s ezúttal megvárom, amíg a lány megeszi az ebédjét. Bár lehet, kicsit frusztráló lehet számára, hogy még úgy is csak pislogok rá és egyfolytában őt nézem, amíg ő a másik asztalnál eszik, de hát no, tudatnom kell vele, hogy várok rá, mert... hát már igazából el is felejtettem, hogy miért. ^^" De nem baj, majd csak eszembe jut! Amikor feláll az asztalától, akkor én is felállok, és - egyelőre kérdések nélkül - követem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. ^.^

Lehet, egy picit eltúloztam? Talán csak egy indurnyi-pindurnyit. Éppen csak. De hiszen nem hagyott más választást, hiszen, hát igazából már rég elfelejtettem, hogy miért is kezdtem bele az egészbe, mert hát Ribbon-chan azóta már belekerült a zsebembe, még csak nem is az inventorymba, és valahogy az is tisztára kiesett a fejemből, hogy minek okán is akartam még kérdezni, csak egy a biztos, hogy amilyen undok-mundok, ugyanolyan okos is. Én pedig szeretem az okos embereket, hiszen ez a lány még az is lehet, hogy majdnem olyan okos, mint én, mert nálam már csak a Professzor okosabb, de hiszen nem csoda, hiszen mindent tőle tanultam, na jó, a deriválást azért nem, mert olyat már általános iskolában is tudtam.
Szóval, a következő kérdésemen kezdek el agyalni, majd pedig azon, hogy mik voltak az előző kérdéseim, mert tisztára elfelejtettem őket, sosem volt valami jó memóriám ilyenekben, meg követem közben a lányt, amikor végül megelégeli, s kihív engem párbajra. Hűűűű, annyira nem is paprikáztam fel akkor? *_* Kardos-kun, aki egyébként Majdnem Gyilkos-chan is egyben, egész életes párbajt akart vívni velem, csak mert nem hitte el, hogy a kardja tud beszélni. De az ő hibája, ráadásul azóta már meg is sértődött rá a kard meg minden, szóval megölte Ken-chant, aki így soha többé nem fog megszólalni. :/ Pedig mondtam én, hogy a tárgyaknak lelkük van, s bosszút állnak magukért, ha nem figyelnek oda rá.
- Hűűűű, még sosem voltam kisegér! *_* De nem is szeretem a kisegereket, mert azok nem hordanak nadrágot. Nem értem, hogy lehet nadrág nélkül élni. Szóval azt hiszem, nem akarok kisegér lenni. - fogadom el a kihívást, s kicsit talán úgy tűnhet, mintha egyébként semmit sem fognék fel ebből az egészből.
Az inventorymból előveszem a csatabárdom, bár még mindig elég furcsa és szokatlan látvány a kezemben ez az ormótlan fegyver. Még mindig nem értek a harcokhoz, főleg nem egy ilyen fegyverrel, azonban elég egyszerűnek tűnik az, hogy csak megyek és csapok, nem? Hát, egyszer ideje lenne majd néhány trükköt is megtanulni... Közelítem hát meg kihívóm cuki mosollyal, a fegyverem ezúttal a bal oldalamon, alul lengetve, s megpróbálok egy alulról felfelé bevitt csapást mérni rá. Bár valószínűleg ezt is elhibázom, mert nem vagyok jó az ilyenekben. ^^" Éppen csak nem korlátozza boldogságom, ha elvernek.

Azt hiszem már csináltam ilyet, mármint párbajt, mármint úgy emlékszem, hogy az az volt, amit Kardos-channal csináltunk, igaz, ő az egész életemet akarta levenni, csupán nem bírt ellenállni csábos bambi tekintetemnek, mert hát annak soha senki sem tud ellenállni! *.* Nem csoda, hogy Bambit is mindig mindenki megsiratja a mesében, pedig én nem is szeretem a Disneyt, meg az aztán már nekem is túl nyálas, inkább foglalkozom pónilovakkal, mert azok sokkal cukkerebbek ám. ^3^
- Páncél? Hűha, elég komolynak hangzik. - bár csodálkozó és ábrándozó arckifejezésemből valószínű, egészen mást szűr le, valójában én igenis, komolyan veszem a dolgokat! >.< Általában... Igen, igen, láttam már péncélos maskarában rohangálóakat a városban, és ennek a nőnek is szép kis páncélja van, ha pedig ennyire hasznos cucc, rá kéne jönnöm, honnét szerezhetnék egyet, ha már teleszkópot még csak magam sem tudok összeállítani itten. Bár tudom magamról, ha nagyon para van, akkor még a páncél sem számít, de ahhoz aztán tényleg rettegnem kéne, mert hát anélkül nem éri, úgy csítelés lenne, én pedig nem vagyok csíter, mert olyat csúnya dolog csinálni. >.>
Kezdetleges csapásom nem ér célba, Judy könnyedén eltáncol előle, mint az utolsó falat a tányéromon szokott, csak az befele, a gyomromba, és ezt a nőt meg azért még sem ehetem meg. Meg aztán nem is élek cukorteremben, mint a Willy Wonka, pedig ott aztán tényleg minden ehető. Még én is. Csak ugyebár, az kannibalizmus lenne, és mint tudjuk, azt a törvény bünteti.
A nő feldobja egy picit a játékot, már úgy értve, tényleg játékot csinál az egészből. Bár sosem szerettem bújócskázni, mert egyszer annyira jól elbújtam, hogy elfelejtettek megkeresni! TT_TT Nagyon-nagyon gonosz dolog volt ám tőlük! Picit morgolódok is magamban hát, hogy nem jó ez a játék, és így nem éri, de azért csíternek nem nevezem, mert nem vagyok ám olyan, szóval össze-vissza futkorászva, na jó, csak készenlétben körbe-körbe sétálgatva keresem meg, hogy merre is bújhatott el. Túl óvatos azonban, én pedig mint mondtam, sosem szerettem ezt a játékot, veszítek is néhányat HP-mből már most.
- Valahogy így? T-T - próbálkozok meg egy trükkel, azonban ehhez nagyon gyorsnak kell lennem. Megfordulok Judy felé, és bal oldalam mentén, két kézzel markolom fegyverem, megrohamozva ellenfelem. Úgy tűnhet így, hogy egyszerűen bal oldalról akarom bevinni a sebzést, de megpróbálok egy apró trükköt is bevetni, s jobb lábammal elgáncsolni őt. Ha ez sikerül, akkor nem lesz esélye arra, hogy olyan könnyedén kitérhessen a támadásom elől, mint legutóbb.

Talán a gáncsolást nem egy ilyen méretű fegyver használatára találták ki, azonban tapasztalatból tanul a tapasztalatlan játékos! Időben sikerül ám visszafognom annak lendületét, s ami még jobb, még Judyt is sikeresen kigáncsolom, ami azt hiszem, nem is olyan rossz teljesítmény tőlem. *.* Na persze, bőven van még hova fejlődnöm, hiszen amióta a játékba kerültem, nem igazán fektettem hangsúlyt arra, hogy szinteket ugrándozzak, mert egyszerűen nem érdekelt, meg mert Kaguci annyira maga alatt volt attól a pindurnyi kis apróságtól, hogy itt tényleg meghalhatunk, hogy egyfolytában őt kellett babusgatnom. >3> Valahogy nem is csodálom, hogy voltak, akik azt hitték, egymásba vagyunk zúgva, és az egészben a legmeglepőbb az, amikor éppen egy másik nő állítja rólad ezt, ami persze egyáltalán nem igaz! >.< Nem mintha egyáltalán őszintén képes lennék ilyesfajta érzelemre, de ez már bőven elég, ha az én titkom marad. *.*
Vigyorodok el tehát a bóktól, mert azt hiszem, ez egyfajta elismerési jel, hogy ilyet mond nekem, amikor biztos vagyok benne, hogy sokkal erősebb nálam, de hát én sosem foglalkoztam ilyenekkel. Mert hát ciki lenne ám, ha megijednék valakitől pusztán csak azért, mert nagyobb szám van az adatlapján, az efféle apróságok engem egy ilyen virtuális valóságban sem érdekelnek. :/ Azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy pont őt sikerült felidegesítenem, hiszen akaratlanul is bár, de egy csomó tök hasznos dolgot tanít nekem, amik hasznomra fognak válni ebben az aincradi utazgatásban! *-*
- Móóó, igazad van. T.T - szontyolodom el azonnal, mikor megfed, hiszen valóban van valami abban, amit mond. Csupán szerencsés voltam. Fura, pedig nem is hiszek a szerencsében, ahogyan a tehetségben sem. Mert ezek nem léteznek. Csak az létezik, amiért te magad küzdesz, hogy jobb legyél valamiben. Minél több munkát fektetsz bele egy adott cselekvésbe, annál jobb leszel belőle. Legyen szó zenéről, rajzolásról, tudományról, vagy éppen sakkozásról. Tehát ha én magam jó szeretnék itt lenni, akkor nagyon egyszerűen elérhetem azt. Egyszerűen csak tennem kell érte, és csinálnom, amíg csak tudom. Hiszen ember vagyok, és sikerre vagyok beprogramozva. Ennek a bizonyítéka az, hogy megtanultam járni. ^3^
Szóval, a gáncsom ugyan sikeres, de nincs igazán esélyem arra, hogy a következő támadásait kivédjem. Na persze, könnyedén arrébb gurulhattam volna a földön fekve, ha már én is a földre lettem terítve, vagy éppen felpattanhattam volna időben, de hát megint csak azzal a fránya idővel van a probléma! Nem akartam megsérteni azzal, hogy elütöm, mert akkor megáll, meg az agyam sincs kellőképpen harcra beprogramozva. Mindkét nyíl pontosan talál, pláne ebből a közelségből, így a harcnak tulajdonképpen már most vége szakad.
- Hűűű, te nagyon okos vagy, ha csetepatéról van szó! *.* - visszateszem az inventorymba a fegyverem, már nem látom hasznát, s feltápászkodok a földről. Nem érzem cikinek a vereséget, engem nem nehéz megverni amúgy sem, akkor mégis mitől tartanék?
- Köszönöm szépen a leckéket! *>* És izé, ne haragudj, ha idegesítelek. T.T Néha nem tudok leállni, tudod, van ez a dolgom, amikor csak beszélek és beszélek, és hű, azt hiszem, megint elkezdtem. T.T Valamiért nem sokan bírnak elviselni, tudod. :/ - porolom le kicsit a ruhám, nem mintha valós lenne rajta az a kevés kosz.