Saiba Kunochi

Adatlap

Név: Saiba Kunochi
Nem: Férfi
Kaszt: Állatidomár (?)
Kor: 21

Kinézet: Tényleg tudni akarod? Igazán? Nagyon, de nagyon? Van egy rossz hírem számodra, nem fogod. Jó érzés mi? Nekem az. Mindig van rajtam egy köpeny, ami túl jól áll nekem ahhoz, hogy levegyem. Mindig rajtam van. Rajtakapnál, mikor alszom? Benézted, mert köpenyben alszom. Szereznék egy köpenyt, ami erősít? Nem probléma, felveszem ez a köpeny fölé. Amúgy, ha megnézel látszik a zöld hajam, a szám, az orrom, de semmiképpen sem a szemem. Nem akarnád látni a szemem. SAO-nak köszönhetően nem is kell, hiszen ez a köpeny plusz a hajam dupla védelmet ad neki. Ó, igen, ha keresnél, akkor egy átlagos srácot keress... találgass, hogy miben... igen... mindjárt megvan... köpenyben.

Jellem: Schadenfreude. Aki nem tudná az a gyönyörű német szó, aminek az a jelentése, hogy örömteli pillanatokat okoz, ha valaki mással valami vicces dolog balszerencse történik. Semmiképpen sem keverendő a szadizmussal, hiszen nem szeretek másoknak fájdalmat okozni... na jó, talán néha kitépem a kisállatom szívét, de nézzük csak, hogy ki nevet a végén... itt nincsen fájdalom! Ha-ha! Nem vagyok gonosz és nem vagyok oda a szarkazmusért sem. Senkit sem bántanék csak úgy és nem vagyok ellenséges. Mindenkinek imádnia kéne engem.

Képességek

Consume - Kunochi kitépi a petjének a szívét, majd ha lenyeli, akkor a gyorsasága és a kitartása a pet gyorsaság és kitartás pontjaival nő. Hátrány: A pet meghal.

Előtörténet

A legeslegtökéletesebb családban élhettem le mennyei gyermekkoromat. A szüleim soha, semmiféle körülmények között sem veszekedtek és mindig is segítettek mindenben. Nem voltak elfoglalva a drogokkal, sőt, hozzá sem nyúltak a szerhez, a cigiről nem is beszélve, hiszen azt sem tudták mi az. Nem sírtam gyerekként, hiszen senki sem utált engem, főleg nem a szüleim, hiszen annyira imádták rám költeni a pénzüket, ahelyett, hogy vásároljanak valamit, ami még a legeslegkörülményesebb véletlen esetén sem eshetett szóba, hogy drog vagy nikotin hatású szer volt. Mindig mindent ajándékoztak nekem, de sajnos a végtelen szerelmük és törődésük kilökött a gyönyörűséges villából, amiben éltek és ahol a falak nem omladoztak. Elmenekültem, vagyis az utcán kötöttem ki, ahol igazából nem volt hová mennem, így csak mentem, ahova jónak láttam. Körülbelül egy napot kellett ott élnem, majd egy másik család fogadott örökbe. Bár... ez a család más volt a többinél. Sok illegális dologban voltak benne, de kisgyerekként nem láttam mindezt. Én úgy gondoltam, hogy jók, hiszen a törődő szüleim után ez volt maga a megváltás. Tehát úgy nőttem fel, hogy ők testesítették meg bennem a jót, az ő munkájuk volt a jó munka, ők voltak a példaképeim, úgy akartam élni, mint ők, teljesen boldogan, nem törődve. Kiskoromban nem tudtam számolni, de ha visszaemlékezem körülbelül öten lehettek, négy pasi, egy nő. Természetesen legtöbbször a nővel voltam. A többi nővel ellentétben ő nem a prostitúció szakmában volt benne, sokkal inkább tárgyak elrakásával foglalkozott. Idegen tárgyak elrakásával. Mikor nagyobbra nőttem, úgy hét éves voltam, akkor már őrködhettem és én ennek biza' nagyon is örültem. Ezúttal semmi szarkazmus, tényleg odavoltam, hogy segíthetek az új családomnak. Minél nagyobbra nőttem, annál inkább kezdett kiderülni, hogy egy rabló, egyben gyilkos bandába csöppentem. Őszintén szólva nem annyira zavart, tizenhat éves koromra már viszonylag jól lőttem a pisztolyokkal és a karabélyokkal. Emellett tudtam hogyan kell valakinek kitekerni a nyakát, megfojtani egy damillal és tökéletesen el tudtam törni valaki lábát. Egy szóval tartalmas napjaim voltam. Természetesen a család tagjai változtak, évente cserélgették egymást és a cserének általában csak egy oka volt, mégpedig halál. Mire 18 lettem már csak "anyu" élt, a kezdeti csapatból már mindenki alulról szagolta a rózsát. A társaság mondjuk azóta kicsit megnőtt, egész kemény helyeket uraltunk Tokióban. Mindig is jobban érdekeltek a karabélyok a pisztolyoknál, de egyikük sem közelítette meg a távcsöves puskákat. Tizenkilenc éves koromra, közel egy év alatt egy kifejezetten jó mesterlövészt képeztek belőlem. Sokat segíthettem a csapatnak, főként távolról, a puskával fedezve mindenkit, ha valami rosszul sülne el. Az egyik nap a fejesek egy kifejezetten kellemetlen összetűzésbe kerültek egy másik bandával. Főleg a mi hibánk volt, hiszen túl messzire mentünk, túlságosan ki akartuk terjeszteni a határainkat. Sokunkat elkapták, majd kínoztak minket. Mesterlövész létemre kinyomták a jobb szememet. Annál fájdalmasabb dolgot még a világon nem tapasztaltam. Ordítottam, mint a vadállat, de sajnos az sem segített az enyhítésén. Miután megtették elájultam és valamelyik konténerben ébredtem. A jobb szememnek annyi volt, tehát ha továbbra is lőni akartam, akkor teljesen pozíciót kellett váltanom. Mondani sem kellett, hogy visszatérésem után ismét a bázison kötöttem ki. Haszontalan lettem, ha lőni próbáltam, mindig elrontottam néhány centiméterrel, a karjaim is remegtek a kényelmetlen pozícióban, így megcsapott a depresszió. Már huszonegy éves korom első hónapjait éltem, mikor lebuktunk. Végleg. Nekünk teljesen annyi volt, Tokióval azért tényleg nem kellett volna szívózni, hiszen nem az a város, aminek nincs rendes rendőr főkapitánysága és képzett egységeik. Rohantunk. Egy boltban bújtam meg, az ablak felé néző polcnak dőlve. A rendőrkocsik zajongtak, az egységek néha-néha elszaladtak az ablak előtt. Én pedig csak a TV-t néztem, az ijedt boltos feje felett. A kicsi, rezgő képű képernyő volt végül az, ami megmentett. A boltos már tárcsázta a rendőröket. Odarohantam és tenyérrel orrba vágtam, majd míg felkelt mögé mentem és kitekertem a nyakát. Lekaptam a polcról egy Nerve Geart és egy SAO-t. Gyorsan felállítottam a boltban, bár amennyi tudásom volt az ilyenekben nem volt az valami gyors. A híreket ismételgettem a fejemben. "A Sword Art Online internetes játék botránya! Az emberek bent ragadtak és sehogy sem lehet őket kihozni. Kérem, hogy semmi körülmény között se engedjék, hogy a gyereke megvegye a játékot!"... "sehogy sem lehet őket kihozni"... LINK START! A játékba kerültem és össze-vissza nyomkodtam a gombokat, hogy minél hamarabb bekerüljek. Állatidomárként a kezdetek városában kérdezősködtem az ottaniaktól. Egyre többet tudtam meg a játékosoktól, körülbelül két nap alatt. Köztük azt, hogy ha leveszik a sisakot, meghalok. Ha a játékban meghalok, meghalok. Szerencsére a játékban egy dolog nincs... rendőrök. Örültem, hogy kaptam egy második esélyt, meg valami fekete tojást, de semmiféleképpen sem arra használom ki, hogy jobbá tegyem az életem. Inkább élvezni szeretném a játékot. Az egyetlen kérdés, hogy kórházban rohad-e a testem vagy börtönben... mert ha börtönben, akkor remélem, hogy a szüleim ott ülnek mellettem és nézik, ahogy én egy jobb világba kerültem. Ha-ha! Ha!