Re: Szophie - Vezér - Falat - Yaru lak

by **Szophie** Pént. Dec. 06 2013, 20:28

Barátkozzanak csak szépen össze a farkas és a maci, nekem az lesz a legjobb. Viszont macifülessrác is ideköltözik, nem ártana átrendezni egy picikét a házat, hogy neki is legyen helye. Valahogy el kéne különíteni a pet lakrészt és a Szophie részt. Nem is lenne nehéz.. csak egy kevéske pakolás..
Vajon mit csinálnak vezérék? Ilyenkor sajnálom, hogy nincs hallgatózásom. De persze most tuti ki nem megyek, a végén még leharapnák a fejemet. És sajnos ezt szó szerint értem. Nem, előbb megvárom, míg lecsillapodnak a kedélyek egy kicsit. Jó lenne, ha maci-sama nyugtató hatással lenne a farkasra. Igen, annak nagyon örülnék.

Hogy a franc egye meg! Itt hagyott! Most mi a francot kezdjek én ezzel a mackófüles sáccal?
- Hé, te! Ugye egy játékos vagy? - kérdeztem hetykén, mikôzben bosszúsan leheveredtem a kanapéra. Talán meg is ölhetném. Fenét sem érdekli a gazdi szín mániája az indikátor esetében. Persze mások színe nem is érdekes, de nekem bezzeg figyelnem kell, hogy a milyénk rendes maradjon. Cöhh.. Még egy kis szórakozást sem engedhetek meg magamnak. Egyébként mégis miért halgatok én egy ilyen alakra..? Sosem kéne. Ha szeretném, akár most azonnal eltaposhatnám ezt a srácot. Vajon..
- Hány éves vagy? - nem tudom miért, csak úgy kicsúszott a számon a kérdés. Egyáltalán tud beszélni? Eddig ugyanis csak a hmmrrrgg hangokat hallottam tőle. Hjaj, és miért is foglalkozok én ezzel? Egyáltalán úgy vele..
Tekintetemet a srácra fordítotam. Végignéztem az alakján. Aztán újra elfordítottam róla a tekintetem. Tényleg piszkos. Felálltam a kanapéról.
- Errre van a fürdő. - vezettem. - hozzám ne merj érni! - ripakodtam aztán rá, ahogy madnem hozzámnyúlt a piszkos mancsival. Szerencsétlen. Le merem fogadni, hogy gyenge is. Egy harapásba kerülne kivégeznem.
- Itt van. - nyitottam ki neki az ajtót. De akkor miért nem öltem már meg?

by **Yaru** Kedd Dec. 10 2013, 14:35

Kíváncsi pillantásokat vetett az ajtók irányába, érdeklődve forgatta a fejét, mintha tudni akarná, hová tűnt a lány, és miért hagyta őt itt. Miközben elkényelmesedve ült a szőnyeg közepén, mancsát huzigálva rajta jobbra, s balra, tekintetét ismét magára csábította a farkas. Figyelte ahogyan, idegesen eloldalgott, mérgelődött egy pár sort, majd mit sem törődve a kanapéra huppant ahol, korábban mélyen aludt, egészen a harapás pillanatáig. Azonban nem tartott túl sokáig, és ismét érdeklődést mutatott az eltunyult medve irányába, tekintetük összetalálkozott, és hamar kérdésekkel kezdte bombázni, amiket türelmesen végig is hallgatott, még ha érthető, értelmes választ nem is sikerült kicsikarnia belőle.
- Mrrrrr - adott ki egy furcsa, jellegzetes, de korán sem mindennapi hangot, amivel próbálta utánozni a farkas morgását. De valahogy sokkal másabbnak hangzott mint ahogy azt fejben eltervezte, összezárta a száját, és ismét fülelt, alaposan megfigyelte, hogyan kerekíti a száját miközben beszél, majd ismét megpróbált morogni. - grrr - megrázta a fejét, és ismét figyelte a reakciókat. A két fél tekintete egymásra szegeződött, a farkas felállt és közelebb sétált, mire ő izgatottan követte, közben a kis farkinca mozgását figyelte, próbálta pofozgatni a mancsaival, de hamar lebukott és meg is lett szidva érte. Fejét lehúzta, majd csak az ajtó halk nyitódására kapta fel ismét. Kíváncsian rohant be a korábban nem látott helyiségbe, ahol a padlószőnyeget csempe váltotta fel. A jéghideg márványlapokon először csak csúszkált, majd végül szagolgatta, vizsgálta. Fejét egészen közel tartotta hozzá, és úgy tolta előre magát, egészen addig amíg falba nem ütközött.
- aaaaawww - fájlalóan felnyögött, és kérdő pillantásokat vetett, társára, hogy most mi következik. Vár egy pillanatot, majd a kád irányába lépdelt, karjait egyenként feltámasztotta rá, és belelesett, majd próbált belemászni. Azonban az utóbbi bármennyire is szerette volna nem akart sikerülni neki, mivel a szőrös bakancsai csúsztak a talajon, ezért idő előtt vissza süllyedt. Amint ráunt a próbálkozásra, megelégedve a teljesítményével, rohant vissza a farkashoz, de megállni már nem tudott, amikor már meglehetősen közel volt hozzá, elrugaszkodott és próbált a karjaiba vetődni, édeskés hangokat hallatva.

by **Szophie** Vas. Dec. 15 2013, 17:13

Felvontam szemöldököm. Mégis mit tervez?
- Gúnyolódni akarsz velem? - néztem rá szúrósan, de tekintete nem ezt sugározta. Sokkal inkább tükröződött kiváncsi figyelés rajta, mint sem maró gúny.
Újra csinálta. Érthetetlen okból. Talán utánozni akar? Vagy meg akarja tanulni tőlem? Tanulni akar tőlem? Esetleg a példaképe lennék? Büszkén kihúztam magam. Nos, megvan a magához való esze, hisz a lehető legtökéletesebb egyént választotta. Heheh. Lehet, a végén még meg is kedvelem. . Vagy legalábbis elviselem. Persze ahhoz kell még mit tanulnia. És fejlődni. Vajon menyi időbe telik, hogy ő is boss ölő szintű legyen? Az a hely lesz a legtökéletesebb a tanuláshoz, és a bizonyításhoz is. Igen, ha ő is ugyanúgy élvezni fogja a harcot, mint én, akkor majd elmondhatom, hogy sikerült kitanítanom. És akkor majd talán elviselem.
Csillogó szemekkel néztem a fiúra, miközben a jövő képzete elvakított. Ám a valóság a jelenben volt. Ahogy végigmértem, le is hervadt a mosoly az arcomról. Most csak egy szerencsétlen. De az én feladatom tenni ez ellen.
- Na, figyi, - léptem mellé. - Ezt így kell! - mutattam be. - Az ajkaidat hátra húzni, csücsöríteni, a fogadat kimutatni, és mélyről, szinte a gyomrodból morogni. - és újra megmutattam.
- Persze a morgás több mindent is kifejezhet. Leginkább a dühöt szokta jelenteni, és a legtöbször ennek is értelmezik. Szóval gondold meg, mikor használod. - utasítottam, tanítgattam. Majd elvezettem fürdeni. Ekkor el kezdett a padlón csúszkálni, meg ilyenek.. Van még rajta mit nevelni. -.- Már nyitottam volna a szám, hogy fejezze be, amikor végre mrgtalálta a kádat. Már mondtam volna, hogy vetkőzzön, és a többi, de akkor megint elkezdett bohóckodni. Nagyot sóhajtottam, és azt terveztem, megölöm, amikor fel is lökött.
- Vááá! Mrrrrr! - morogtam haragosan, ahogy a földön feküdtem, rsjtam meg ez a medve ember. De nem öltem meg. Mert védett területen voltunk. És mert ennél kitartóbb tanár vagyok.
- Na ide figyelj! - kaptam fel a földről, és a kádba raktam. - Most megfürdesz, és abba hagyod a bohóckodást a továbiakban! - ekkor eszembe jutott valami. Egyáltalán tud egyedül fürdeni? Vagy képes magától levetkőzni?
- Cöhh.. - mértem újra végig. Tuti nem. - Gyere, vegyük le ezeket. - húzni kezdtem a mackó ruhát. Úgy terveztem, fürdés után majd valami normálisat adok rá ezek helyett.

by **Yaru** Csüt. Dec. 19 2013, 14:54

Első morgásánál már felkeltette a fiú figyelmét, a másodiknál viszont már tanácsokkal látta el, izgatottan figyelte ahogyan mellé lép, majd az arcizmai rövidke tornáztatása után felmordul. Szemei szinte csillogtak a hang hallatán majd azon nyomban ö is kipróbálta amit az imént tanítottak neki. Nagy levegőt vett, aztán pedig hatalmasra nyitva száját, próbálta a hangot kiadni.
- Gaaaarrrrr - majd hirtelen összezárta a száját, még maga is meglepődött milyen hangosra sikeredett, de koránt sem volt olyan jó mint ahogyan azt egy igazi tenné. Nem figyelt arra, hogy mit magyaráznak neki, sokkal inkább azzal volt elfoglalva, hogy újra és újra kierőltesse a torkán a hangot ezúttal sokkal élethűbben. - Grrraaarr - és ezeket a különös hangokat hallatva maga után lépkedett be a fürdő helyiségbe amit tüzetesebben fel is fedezett. A csúszkálás a fürdőszoba padlóján annyit eredményezett, hogy a mestert még sikerült is fellöknie, az arca idegesnek tűnt, valójában természetes, hogy az volt. Senki se kívánná azt, hogy fellökjék, hogy aztán beverje a fejét a hideg, kő kemény betonba. Fejét a mellkasán tartotta, miközben a másik hatalmasat felmordult, amire rögtön fel is emelte a fejét, nem értette mi baj lehet.
- Mrr - morgott vissza egy rövidet, csínytálan mosollyal az arcán. Azonban a várt dicséret helyett sokkal inkább leszidást kapott. Összehúzta magát, tudta, hogy rosszat csinált, a magas férfi könnyű szerrel felkapta a földről, és magabiztos léptekkel masírozott a fürdő kád felé, ahova bele is tette a medvét. Értetlenül bámul vissza, hogy miért vitte oda, fogalma sem volt róla most minek kellene következnie. Mancsát a csúszós felületen huzigálta végig, de látható rajta, hogy nem először van benne. Amikor már azt hitte, hogy büntetésből lett belerakva, valami más történt. "Gyere vegyük le ezeket" szavak hallatán a fejét lehajtotta, mintha nem tetszene neki az ötlet, viszont a hátán lévő cipzár is előkerült ezért könnyedén le lehetett róla fejteni a ruhákat. Csendben mozdulatlanul tűrte ahogyan vetkőztetik. Ha megfosztották a ruháitól, és megengedte Vezér a vizet, azt viszont már nem tűrte csendben, hirtelen felpattant, és nagy mennyiségű vizet harcolt szét szanaszét a szobában, a partnerére is természetesen. Majd ha lehetősége volt rá, próbált kimászni a hideg vízből, az ajtó felé menekülve.
- Mouu -

by **Szophie** Pént. Dec. 27 2013, 14:35

Úgy látszik, a morgás felkeltette figyelmét. Nagyon helyes! Ezt a fajta kifejezőeszközt igen fontos használni néhány helyzetben, így elengedhetetlen tüzetesebb tanulmányozása. Pláne, hogy elsajátítása nem egyszerű, kivéve persze ha a farkasok nemes falkájába születtél. Ésetleg ha valamely satnya mellékágba tartozol, képes vagy könnyed morgásra, ámbár az nem bírhat ugyanolyan erővel, mint ahogy tisztelettel sem. Holmi kutyák a nyomunkba sem érhetnek. És mit nekik hűség, ha nálunk az erő és szépség. Egyébként peig hűséges vagyok. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még mindig gazdámmal tengetem életem, pedig nálánál sokkal alkalmasabb személlyel is lehetnék. Az igazat megvallva ennél a lánynál sok mindenki alkalmasabb. És mégis ittvagyok, és ittis fogok maradni. Mellette leszek, amíg csakez a játék tart. És utána? Nos.. oda nem mehetek sajnos vele. De ott lesz az együtt töltött idő, és tanításaim, melyek megvédik hátralevő életében. De addig még sokat kell tanulnia, felnőni gyermeki énjéből, kivetkőznie lezser szétszórtságát. És ezt a medvét is normális morgásra kell nevelnem.
- Nem-nem! - ingattam meg fejemet. - Vigyél bele érzést is! Ne csak morogj, dühhel és felsőbbrendűséggel csináld mindezt. - és újra megmutattam, hogy tegyen.
Közben a fürdőszoba felé terelgettem, ahol szórakozását lelte.. úgy mindenben. Mintha csak Szophiet látnám.. Itt lenne az ideje, hogy Mackó-pajtás is felnőjön. Majd én tanítom. Cool

Gazdám parancsának engedelmeskedve elkezdtem fürdetni. Először a mackó jelmezt áztattam be, majd megnyitottam a vizet a kádban is. Nem mintha itt akárki piszkos lenne, de.. gazdi fél valamiféle bolháktól. Életemben nem hallottam ilyesmiről, de legyen. A szappanért nyúltam, ám ekkor víz borította el arcomat,ezzel látásomat korlátozva. Mikor végre kipislogtam a vizet, egy árnyat láttam elsuhanni magam előtt. Menekül! Utána!
Sokkal gyorsabb voltam, mint ő, így hamar utolértem, és súlyemelés jártasságomat kihasználva a kezembe vettem, felemeltem, és úgy cipeltem vissza a kádba, morcosan.

by **Yaru** Hétf. Dec. 30 2013, 22:04

- murr - mordult fel már sokadszorra, habár már kezdte unni a sorozatos morgásokat amiket a farkas nagy örömmel és büszkeséggel töltve magyarázott, oktatott neki. Kíváncsi, s egyben játékos tekintettel nézett fel a farkasra, aki váratlanul beledobta a jéghideg vízbe. A meztelen medvén végigfutott a hideg, háta kiegyenesedett, és hirtelen felszisszent egyet. Majd olyan hirtelen ahogyan belekerült a vízbe, próbált kimászni onnan. Nagy lendülettel pattant ki a vízből akár egy szöcske, magával pedig elég nagy mennyiségű vizet hozott, amiből jócskán jutott szegény farkasra. Sietve menekült a fürdőszoba ajtaja felé, remélve, hogy elég ideje lesz meglógni és egy rejtekhelyet is találni a dühös farkas elől. Azonban tévedett, az ajtó kinyitása előtt utolérte, majd oly könnyedén felkapta, mintha egy párna lenne. Hatalmas szemekkel nézett fel Vezérre, aki bizonyára morcosan, morgolódva vitte vissza. Egy pillanatra teljesen lefagyott, nem bírta megérteni, hogy egy olyan nehéz, sőt inkább súlyos dolgot, hogy képes ilyen könnyűszerrel cipelni valaki. Majd mire felfogta mi is történik, mancsait ijedten legnemesebb szerve felé dobta, kis szégyenlősen, arcán pedig kis pír szaladt végig. Csupán a pillanatnyi kedvességtől, vagy talán a gondoskodástól... maga sem tudja, azonban némi melegséget érzett odabent. Szégyenlősen elfordította fejét, hagyta, hogy a továbbiakban is vigye majd ismét belehelyezze a fagyos vízbe. Türelmesen várt, mielőtt belecsobbant volna egyet felnyögött, mancsát pedig szorosan Vezér nyaka köré fonta, jó erősen, majd ha sikerült neki berántotta magához a vízbe. Ha sikerült neki, óvatosan felé mászott, hogy véletlenül se tudjon kimászni onnan.
- brr - harapott rá az ajkára, és kerek szemekkel figyelte mit reagál ezúttal társa. Elégedetten húzta ki magát, a víz valamiért már nem tűnt számára hidegnek. Sőt kellemessé vált.

by **Szophie** Szer. Jan. 15 2014, 17:29

Enyhe vörösbe váltottak a farkas fülei, ahogy a törékeny kis testet mancsai közé fogta. Apró kis vízcseppek csorogtak végig arcán, egyenesen az immár medveszőr nélküli fiú testére csöpögve, hogy onnan tovább gurulhassanak le, egészen a jéghideg padlóig.
Önkéntelenül is a fiú hirtelen mozdulata felé terelődött figyelme, és egy darabig értetlenül meredt a kezekre, majd lassan felfogta, hogy ezt mégsem kéne. Nem szabad ilyen meredten bámulni._. Pont odaa.. Embarassed

A farkas fiú arca pont olyan vörös lett, mint a medvéé. Bár a pet a szörnyű illetlensége miatt vette fel ezt az arcszínt, míg arról fogalma sem volt, hogy a medvének mi oka volt erre. Hisz férfiak voltak, egymás közt.
A kádhoz lépett, és a törékeny testet nagy odafigyeléssel helyezte újra bele, figyelve arra, hogy ne hagyjon menekülő utat a fiúnak. Ám az sem hagyott neki. Két szempillantás sem telt belé, és ő is csurom vizesen fetrengett a kádban. A két test a csöppnyi helyen összesimult, és a farkas került alulra, így minden lehetséges menekülőutat elzárva előle. Kalimpálva próbált szabadulni. Ám ekkor meglátta azokat a szemeket. A sötétbarna szempár ragyogásában saját arcának tükröződését vélte felfedezni, és ez a mindig komor arc, most melegséget sugárzott, jámbor törődést. És meglepettséget. Ahogy egyre jobban elmerült a csokoládé folyamot idéző barnaságba, azok egyre jobban magukba is szippantották, és egyre közelebb is kerültek. Majd egy harapást érzett. Egy apró, ártatlan harapást. De ez bőven elég volt, hogy megrémüljön, és visszatérjen fejébe a tudat. Hirtelen lökte el magától a nem is igazén medve medvét, és pattant ki idegesen a kádból, hogy egy törölközőt leakasztva szárítani kezdje vizes testét. Nem szólt egy szót sem, még csak nem is nézett Brumira. Véletlenül sem.

by **Yaru** Hétf. Feb. 10 2014, 18:59

A farkast könnyűszerrel maga alá gyűrte, talán túlságosan is könnyen ment. Nagyobb erőfeszítések nélkül is sikerült egy pár másodpercig mozdulatlanná tennie a leblokkolt Vezért. Kérdőn pillantott rá miközben próbálta megtalálni mit vizsgálgat annyira a szemeivel. Először úgy gondolta talán van valami az arcán, majd a karjaira pillantott, kicsit kihúzta magát és a mellkasát, és utána a derekának tájékát és az azt következő részeket leste, hogy vajon melyik is izgathatja ennyire a fantáziáját, hogy hosszas bámulásba kezdett. A korábban hidegnek tűnő víz ezúttal sokkal melegebbnek hatott, vizes haját egy fejrázással igazította félre, hogy ne aggassa illetve akadályozza a látásban. Az türkiz tincsek elsőre nem akartak engedelmeskedni, de többszöri megismétlésre végül kikecmeregtek az arcából. A farkas ledöbbent arca láttán kicsit megrémült, vöröslő arcocskájának látványa pedig aggódást ébresztett benne, óvatosan megbökte orrával, majd lassan elkezdte nyalogatni, mintha egy darab hús lenne, vagy inkább valami édesség. A gyengéd nyalások fentebb és fentebb haladtak az arcon, majd a meleg fülek felé indultak. Egy pillanatra félrehúzta a fejét, és mintha vizsgálná a két kis szende testrészt, majd egy határozott mozdulattal beleharapott, természetesen gyengéden és inkább nyelvét dolgoztatta rajtuk. Magába feledkezve nyalta őket mit sem törődve a Vezér morgolódásával, már ha egyáltalán tette, egészen addig amíg érezni nem kezdte az erős férfi kezeket a mellkasán amik könnyedén hátrébb lökték a medvét. Miközben hátraesett hátát beütve a kád szélébe meglepetten, és kicsit csalódottan néz vissza a menekülő Vezérre, közben lábaival és mancsával kapálózva próbál kimászni a kádból, több kevesebb sikerrel.
- Se...hahh...ghhii - nyöszörgött remélve, hogy megsajnálja és segít rajta.

by **Szophie** Hétf. Márc. 03 2014, 21:46

Hosszú percek teltek el, és nem hallottam mást, csak csendet. Nem tudtam eldönteni, hogy ez vajon jó, avagy rossz dolog. Azt tudtam, hogy még a házban vannak. Néha egy-egy loccsanás jelezte, hogy fürdenek. Ám nem tudtam eldönteni, hogy ez fojtogatásos fürdés-e, vagy barátkozós, vagy milyen. Szerencsémre sikolyokat nem hallottam. Szóval annyira nem aggódtam. Macika csak tud sikoltozni, arra mindenki képes. Azt hiszem...

Kissé megilletődve nézte a fölébe kerekedő embert. Ahogy ráhasalt, érezte testén a testét. Lejjebb csúszott a nedves kádban, hogy a hideg víz még jobban érje felhevült testét, csitítsa idegeit. Ám jobban nem mozdult, csak elmerült a szemekben, nyelte a belőlük áramló sugarakat. Érdekes dolog az emberi szem. A belőle érkező pillantások ugyanúgy lehetnek hűvösek, mint melegek. Az bizonyos, hogy könnyedén borzongatnak. Hol rossz értelemben, hol kellemes borzongással. Ez most a kellemes fajta volt.. Nem is érzett még ilyet. Talán a simogatáshoz tudná hasonlítani. Ámbár az korántsem ilyen mély, és nem fut tőle végig gerincén ez a különösen bizsergető érzés. És ahogy végig nyalt az arcán.. Különös érzés fogta el, és ez az érzés nem engedte, hogy ellökje magától. Egyszerűen hagyta, miközben agya vadul kattogott, ám még is üres volt minden gondolata. Csak ez a különös fiú töltötte ki azokat.. Azt hiszem, ez a farkasoknál azt jelenti.. Nem, az embereknél biztosan nincs ilyen jelentése. Mégis zavarba ejtő. És a fülek, a fülekhez ért. Annyira kényesek azok. Egy picit, alig hallható sóhajtásnyit felnyögött, szinte már-már kéjesen.
Ám hamar megtörte a varázst a józan ész, és ellökte magától társát. A végén még felfalja ez a medvember. Lelkét, vagy testét, az kérdés..
Kivette társát a kádból, immár minden arcvonását a szokottba rendezve. Mintha mi sem történt volna.
- Öltözz! - dobta a ruhákat a fiúnak, ezzel le is zárva a fürdést. Egyébként is.. Aincradban vagyunk. Itt nincs piszok.

by **Yaru** Kedd Márc. 04 2014, 19:48

A kád meleg vize után, hirtelenjében mintha egy jégkockákkal teli folyóban úszkálna, legalábbis ilyen érzés kerítette hatalmába amikor a farkas hirtelen kiugrott a vízből. Nagyokat sóhajtott miközben szemeivel hívogatóan, de egyben magányosan pillantott az említett illető irányába. Fura érzés kerítette hatalmába, ugyanis nem számított rá, hogy miközben nyelve és foga segítségével kényeztetni próbált valakit, az majd elmenekül, vöröslő arccal. Korábban nem történt ilyen, ezért nem is érti, hogy mi lehet az oka ennek. Elrontott valamit, nem jól csinálta, vagy csak megunt játék lett? Esetleg nem szeretné ezt tenni vele? Rejtély, legalábbis számára biztosan az marad. Amint közelebb jött a Vezér néven emlegetett farkas, láthatóan zavarban érezte magát, viszont kiemelt a hideg vízből. Hosszú meleg férfias kezei érintése megdobogtatták a medve aprócska szívét.
- Ha aah - halkan szuszogott miközben a földre "pottyant" fél fejjel vissza fordult, "megmentőjére" pillantott, majd karjait a kádba helyezte, picit játszott mancsaival a vízben, utána a ruha szó hallatán kiemelte és azok felé vonszolta magát a csúszós földön. Ahogyan a ruha felé kúszott, a földet figyelte szemeivel, hogy ne csússzon ki alóla a talaj, és orra ne bukjon. A ruha mellett elhaladt, csupán kettőt bökött rajta kezeivel, és mintha nem is érdekelné ott hagyta a maci szerkót. Majd lassan kezeivel elengedve a biztos talajt, két lábra állt, meggörnyedt hátát fokozatosan egyenesítette ki, majd a farkas felé vetette magát, karjait átfonva nyaka körül, ölelés szerűen, fejét gyengéden a vállára hajtotta.
- Sze...retlek. - súgta a fülébe, miközben széles vigyor húzódott végig a száját, amit minden bizonnyal a farkas nem láthatott. - Mrrr - morgott a fülébe, majd szorosan magához szorította, meztelen, vizes testét hozzádörgölve a másik férfiéhoz, mintha csak egy egyszerű törölköző lenne. Majd olyan gyorsan és váratlanul mint ahogyan rávetette magát, el is engedte, visszapattant négykézlábra, és az ajtó felé vette az irányt, időnként elcsúszva a vizes csempéken, viszont ügyesen kinyitotta az ajtót, amit korábban alaposan megfigyelt. Amint átjutott az ajtón pedig nyöszörögve a lány ajtaja felé vette az irányt, feltéve ha a farkas hagyja neki, hogy odáig juthasson ilyen állapotban.

by **Szophie** Szomb. Márc. 29 2014, 18:51

Összegezzük a napom..
Felkeltem, verőfényes, szép napos idő, melynél jobbat nem is kívánhatnék. Aztán beütött a krach az uborka képében, vagy sokkal inkább ízében. A legszörnyűségesebb dolog volt ez, ugyanis.. ugyanis nem szoktam én ilyesmit kívánni. És az uborka megkívánása az állapotos nőkre jellemző. Szóval.. szóval nagyon könnyen megeshet, hogy terhes vagyok. Persze nem tudom, kitől, vagy hogyan is történhetett volna ez az egész, hacsak nem álmomban, vagy valami ilyesmi módon.. De akkor is szörnyű ez a dolog. Írtam is Tachinak a félelmemről, de ő azóta sem válaszolt, kezdek egy kicsit aggódni is ez miatt. Aztán.. Megtaláltam a szemétben azt a szerencsétlen, árva fiút, akit ha otthagyok, talán ugyanolyan módon megerőszakolnak, mint ahogy lehet, hogy engem. És.. szegényke sem két lábon járni, sem beszélni nem tud. Hazahoztam így, hiszen kötelességemnek tartottam befogadni szerencsétlent. Itt viszont összevesztünk Vezérrel, és most kettesben vannak odakint. És valami kaparja az ajtót.. mintha ő lenne itt. Meg kéne nézni..

Összegezzük a történteket. Először Szophie volt oly szemtelen, hogy órákig itt hagyjon, majd hazaállít egy idegesítő emberrel, aki még meg is zavar az alvásban, és a fülembe harap, majd bezárkózik, és rám hagyja a fürdetést. Ha ez nem lenne elég, akkor még ez a lény itt teszi magát nekem, és be rángatott a vízbe, és a bundám csurom vizes lett tőle. És még itt van ez a felfoghatatlan, érthetetlen érzés így hirtelen. Miért engedtem az egészet? És egyáltalán.. mi volt ez az egész? Fogalmam sincs, fogalmam sincs. Most meg ez.. Miért nem öltözik? Miért tart felém? Miért nem mozdulok meg?
Ő tényleg.. felállt és megölelt? Tényleg.. kimondta azt a szót? Vagy csak a képzeletem játszik velem? Nem, ilyesmiről nem képzelődhetek csak úgy. Sőt, semmiről sem szoktam. De hát.. nem is tud. Ő nem tud ilyesmit. Nem.
És most Szophie ajtaja felé tart. Én meg csak állok itt mozdulatlanul, csurom vizesen és nézem.. nézem, ahogy mozog, nézem a csöpp kis testet, ahogy a padlón halad előre. És nincs rajta semmi._. Nyílik az ajtó..

Úgy döntöttem, kinyitom az ajtót, és kinézek, mi is történhet a petek között. Itt az ideje végre..

Gyorsan rádobtam egy plédet, és azzal körbefontam.

O.O - Vezér!! Engedd el! - kiabáltam rá a petre. Meg akarja fojtani egy pléddel Brumit. Nem engedhetem! - Nem szabad így bánni a vendéggel!

by **Szophie** Vas. Okt. 12 2014, 21:59

~Tachibana Makoto~

Üzenetem egyértelmű volt, és ugyanolyan, mint az összes többi, melyben találkára invitálom. Egy általa választott időpontban találkozzunk a JL palota előtt. Aztán majd elmegyünk valahova.. Akárhova. Ahova éppen kedvünk van.
A megadott napon Vezért Brumival és Falattal kézenfogva küldtem el játszani. Így pedig egyedül készülődhettem, azon agyalva, vajon mit csináljunk ma.. Azt tudom már régen, hogy beszélni akarok vele. Fontos volna. De eddig nem mertem. Most talán lesz bátorságom?
Egy fekete, hosszú kabátban léptem ki az utcára, lévén ősszel már hűvös van, még Aincradban is. Alóla viszont semmi nem látszódott ki fehér szoknyácskámból.
Vártam és vártam, a kapunak dőlve. Korábban kimentem, mint kellett volna. Addig volt időm gondolkodni a mai napi programon. Egy ötlet át is villant az agyamon, habár nem tudtam, érzek-e elég bátorságot magamban hozzá, hogy végre is hajtsam.
Széles mosollyal köszöntöttem aztán a következő pillanatban megjelenő Makotomat, a hirtelen ötlet hevében, és látva a kihat utcát és a kínálkozó alkalmat, gyors döntésbe bocsátkoztam. Az üdvözlő csók elmaradt, és minden más köszöntés is. Egy szó nélkül kaptam el kezét, és húztam magam után gyorsan be a palota kertjébe, elbújva a bokrok között az esetleges utcai járókelők elől. Arcomra ekkorra már huncut vigyor ült ki. Mutatúujjamat a szám elé téve jeleztem, hogy maradjon csendben, és ne tegyen mást, csak kövessen.
- Megmutatom a szobámat. – suttogtam. Továbbra is szorosan fogtam a kezét másik kezemmel. Vettem egy nagy, mély levegőt, majd gyorsan végigszaladtam a kapu és a bokrok közötti területen. A folyosóra beérve viszont lelassítottam. Ez volt a leveszélysebb rész. Akárki erre járhat véletlenül.. Habár talán mindenki tud a kapcsolatomról, azt nem biztos, hogy boldogan elnézik, hogy az igazság palotájába hurcibáljam Kedvesemet. Nagy körültekintéssel, minden sarokba benézve, észlelésemet aktiválva lépdeltem végig a lépcsőfokokon, mentem végig a folyosókon, próbálva lépteimet lehalkítani. Végül amikor megláttam a szobám ajtaját, tökéletesen megkönnyebbülve rontottam be rajta. Hát minden gond nélkül bejutottunk…
- Itt lakom. – mutattam körbe, légzésem még mindig szapora volt, és csak most kezdtem igazán érezni a bennem tomboló adrenalint. Izgalmas kis kaland volt ide bejutni. Elmosolyodtam, még nevettem is egy kicsit. Milyen hirtelen ötlet volt. És ez a hirtelen ötlet újabb ötletet szült. Persze párosodott mellé a köszönés és érintések hiánya, a különös helyzet, az izgatottság, hogy a házamban tudhatom, és nem utolsó sorban a vágy.
Megfordultam, rámosolyogtam, majd hirtelen tempóban léptem mellé. Kezeit egy szempillantás alatt elkaptam, és felemelve a falhoz nyomtam a feje mellett, miközben testemmel is odaszorítottam testét. Így csókoltam meg, vadul, meggondolatlanul. Légzésem és szívverésem üteme tovább gyorsult. A beszélgetés... Én komolyan beszélni akarok. Majd.. mindjárt.

by **Tachibana Makoto** Hétf. Okt. 13 2014, 18:44

Meglepően izgalmas volt átosonni az épületen. Maga az ötlet, hogy Szophie berángat az igazság kastélyába engem, a vörös indikátorost, kifejezetten botrányos volt, azonban ha belegondoltam, hogy kik laknak még itt és hogy viszonyulok hozzájuk, máris elkopott valamelyest az izgatottság. Ettől függetlenül maga a hangulat, amit a lopakodás és a lebukás veszélye teremtett, szórakoztató volt, és ennek megfelelően csendben követtem a kabátos lányt. Az öltözetéből ítélve mást tervezett, hirtelen ötlet állhat a háttérben. Nem mintha bántam volna, valahol kíváncsi voltam rá, hogy milyen körülmények között élhet :]
Magára a palotára nem fordítottam sok figyelmet, inkább az érdekelt, hogy milyen arckifejezést láthatok Csillagom arcán, míg végigosonunk a folyosókon. Ő valószínűleg izgatottabb volt mint én, de ha tudná, hogy ha meg is látnak, annak nem lenne komolyabb következménye, biztosan csalódott lenne :] Persze végül az ideiglenes adrenalinlöketet nyújtó kaland véget ért, ahogy elértünk a lány szobájához és... nos, belépésnek nem nevezném, a berohanás találóbb. Egyből megállapíthattam, hogy meglepően tágas a lakás, sok a világos szín és a díszes bútor. Gazdag úrikisasszonyoknak lehet ilyen szobája, azokra jellemző az elegáns bútorzat és a sok felesleges hely. Ha belegondolok, hogy a japán nagyvárosokban minden négyzetcentiméter kincs, egészen nagy pazarlásnak tűnt a kihasználatlan hely.
- Illik hozzád :] - léptem beljebb, miközben elharaptam egy olcsó bókot, melyet már méltatlannak éreztem a kapcsolatunkat tekintve. Viszont amíg bámészkodtam, ő megelőzött. Ugyanis az én fejemben megfogant egy gondolat, hogy ölbe kapom és megtámadom vele a kanapét, de mire tehettem volna érte, addigra azt tapasztaltam, hogy Szophie közvetlenül előttem van, és éppen azon van, hogy vasmarkába szuszakolja a csuklóimat. Sikeresen tette, a meglepetés erejétől lebénultam, de az ellen az erő ellen, amit a karjai képviseltek, nem tehettem sokat egyébként sem. Hiába tudtam, hogy ez nem az ő ereje, hanem csak a rendszer adja a számára, így is lenyűgözőnek éreztem. Persze nem sokáig voltam megilletődött nyuszi, a heves csók hamar felébresztett. Nem haboztam, felvettem a vadságát, ugyanolyan mohón és szenvedélyesen csókoltam vissza, ahogy ő támadta az ajkaimat. Volt is rá indokom: zavart, frusztrált, hogy lefog, és nem érhetek hozzá, ezt adtam ki magamból. Pillanatok alatt vágyat ébresztett bennem a szokatlan viselkedése, de most nem törődtem azzal, hogy nem lehetett hova tenni.
- Hiányoztál - szuszogtam abban a fél pillanatnyi szünetben, amit a levegővétel jelentett, aztán haraptam, faltam tovább a lány ajkait, miközben azon voltam, hogy legalább az egyik kezem kiszabadítsam, és megszabadíthassam a kabátjától. A felsőjétől. A szoknyájától - Kívánlak - használtam ki egy újabb pillanatot, hangom már rekedtes volt, a vágy uralta, amit Szophie puha és törékeny teste, az illata, az íze keltett bennem. És talán az is, hogy ilyen erőszakosan bánt velem. Élveztem, hogy irányítani próbált :]

by **Szophie** Kedd Okt. 14 2014, 18:44

Nem is igazán hittem el, hogy tényleg nálam van. Habár már párszor gondoltam rá, hogy felhozom. Igazán szerettem volna neki megmutatni a szobámat, ahol élek, a dolgaimat, holmijaimat. De legszívesebben azt kívántam volna, hogy éljen a szomszéd lakrészben. Csak hát nem hiszem, hogy Hinari kiadná neki azt a helyet. Főleg hogy még a felcsempészése is gondot okoz. De izgalmas gond, az tény.
Még ötletnek is nehezen nevezhető az, amit a következő pillanatokban műveltem. Egy egyszerű érzés volt csupán, hogy azt kell tennem. Talán egy kicsit túl heves is voltam, de véleményem szerint ez érthető. Régen nem voltunk már kettesben. Túl ritkán találkozunk, és akkor is inkább tömegben.
A Mirikával, és főleg a Suzumével folytatott játék alatt volt alkalmam kitapasztalni pár dolgot magammal kapcsolatban. Ezek mind segítettek előteremteni a mostani helyzetet. Meg talán az adrenalin löket is segített benne. Mindenesetre abban a pillanatban elég határozottság uralta cselekedeteimet, habár a meggondoltság már sokkal messzebb állt tőlem. Csak két dolog járt a fejemben: Ő és Ő. És habár egy emberről volt szó, kétszeresen is lekötötte gondolataimat. Agyam egy hátsó zugában a beszélgetés kattogott, melyet terveztem már egy ideje. De buksim többi részét a jelen helyzet történései tették ködössé.
Végigcsúsztattam kezem a kezén, le a derekára, aztán a felsője alatt újra fel. Vetkőztettem én is őt, s már ő is engem.
Aztán a következő pillanatban hirtelen ellököm magamtól. Hátrálok pár lépést,remegő lábakkal, majd törökülésbe leülök.
- Egy kis.. büntetés. - jelentem ki. Megjegyzem, magamnak is az. Mélyeket lélegzek, próbálva lenyugtatni szapora légzésem, zsongó fejem és mindenemben lüktető szívverésem.
Legszívesebben visszarohannék a karjaiba, de nem teszem. Csak még mindig vággyal teli tekintetemet emelem rá. És ezzel meg is érkeztünk a tárgyhoz. Vajon miért is büntetem meg?

by **Tachibana Makoto** Pént. Okt. 24 2014, 17:19

Furcsán viselkedett. Önmagában ez nem váltott ki okot a megrökönyödésre, hiszen Szophie gyakran viselkedik mások számára furcsán. Szokatlan asszociációk, spontaneitás és esetenként hiperaktivitás jellemzi, különösen ha süteményekről van szó :] Ebben a tekintetben nem volt semmi különös abban, amit most tett, egy külső szemlélő számára semmiképp, de számomra egyértelmű volt, hogy valami nincs rendjén. Nem mintha ezt lett volna időm felmérni, csupán az elmém egy pókhálókkal teli sarkában suttogta egy berekedt, kivágott nyelvű, áttetsző kisördög. Minden agykapacitásom és érzékem a lány kötötte le, az ő tettei és az enyémek. Hiányzott már, hogy vele legyek, és bár már azzal is megelégedtem volna, ha láthatom és átölelhetem, ez így természetesen sokkal jobb volt :] Nincs miért tagadnom, elragadott a hév, pedig nem jellemző rám. Annyi minden nem jellemző rám, ha a Csillagom körül keringhetek.
Az a bizonyos rekedt kisördög csak akkor mászott ki a sarokból, miután Szophie ellökött magától és a padlóra telepedett. Mikor megszólalt. A szavak önmagukban nem érdekeltek, az összkép lett különös. Ha ez egy játék lett volna, akkor félresöpröm a gondolatot, hiszen a lány bármire képes, ha játszhat. Még arra is, hogy ilyen vadul és hevesen nekem essen, majd elszakítsa magát tőlem. Így azonban furcsállottam. Mégse meredtem rá értetlenül, helyette vetkőzni kezdtem. Mindösszesen egy szál alsónadrág maradt rajtam, hogy az öltözetünk passzoljon egymáshoz. Hiszen én is csupán a fehérneműjét hagytam rajta :]
- Nahát... mivel érdemelted ki, hogy magadat bünteted? :] - léptem oda mellé, és leereszkedtem. A tenyeremmel finoman végigsimítottam a combján, élveztem a bársonyos bőre tapintását. A nyakába csókoltam, másik kezemmel pedig átöleltem hátulról, és finoman a földre fektettem, a mozdulat közben pedig a combján nyugvó kezem felsiklott a csípőjén, a derekán, az oldalán, egészen a melléig.
- Nem hagyhatom... - súgtam a fülébe a keble simogatása közben. Láttam rajta, hogy mennyire nehezére esik ez a "büntetés", meg kívántam törni az ellenállását - Mi történt, hogy ilyen különösen viselkedsz? :] - kérdeztem aztán, hiszen csináljunk most bármit, átvette az uralmat az elmémben a kisördög, és ezért megadtam az én kis Tündérkémnek a lehetőséget, hogy kiöntse nekem a szívét.

by **Szophie** Szomb. Okt. 25 2014, 00:56

Egészen különösen indult a nap, ahogyan aligha tervezheti akárki is egy napja kezdetét. És fogalmam sem volt, mi lesz ennek az egésznek a vége. Valahol féltem attól, amit megkívántam beszélni Nyuszimmal, egy másik részem viszont már régóta akarta ezt. Még én magam sem tudtam, mit kezdjek a helyzettel, vagy hogyan álljak hozzá. Igazság szerint a legfőbb gondom az volt, hogy nem volt viszonyítási alapom. És bár aligha foglalkozom olyasmikkel, hogy milyen viselkedés lenne elvárható, vagy normális a helyzetemben, azért mégis ott volt bennem a gondolat, hogy jobb lenne, ha tudnám. Az legalább már egy lehetőség lenne, amihez viszonyíthatok. Így viszont akárhogyan is törtem a buksimat, nem jutottam egyedül dűlőre a helyzettel. Meg kell vallani, érzelmileg egészen szegényes ismeretekkel rendelkezem. És már pedig így, hogy egyedül nem sikerült rájönnöm, mit is kéne tennem, úgy döntöttem, majd ha meghallgatom őt, érezni fogom, hogy.. mit érzek (?). Szóval valami olyasmi volt a terv, hogy a helyszínen rájövök, útközben. Ha belegondolunk, egészen nosztalgikus a helyzet, ugyanis, annak idején, első találkozásunkkor is ugyanilyen tanácstalan voltam a birkózásunk alkalmával. Ott is az volt az egyetlen taktikám, hogy lesz, ami lesz. És lám, lett.>.>
Meg kell vallanom, amikor elképzeltem a beszélgetést - mert természetesen ezer, meg ezer variációt lefuttattam már a fejemben. Egyetlen gond, hogy ez nem üzlet, ahol így működnek a dolgok. -, egyszer sem képzeltem bele azt a helyzetet, amit végül kialakítottam. És már itt megdőlt az összes képzeletbeli tervem.
- Azzal, hogy trófeát gyűjtöttem. - jelentettem ki. - Vagy azzá váltam...? - ez a trófea dolog megragadt ugyan bennem, de nem vagyok biztos benne, hogy most akkor engem raknak ki a falra agancsként, vagy én rakok ki valamit. És hogy ennek mi értelme. Kicsit érthetetlen volt Snowi számomra. De abban biztos voltam, hogy most ilyen trófeás dologról lehet szó.
- Szóval.. szóval.. Elvileg hülye liba vagyok. - hajtottam le a fejem durcásan, miközben Enheriel szavai visszhangoztak a fejemben. - Én pedig nem tűröm, hogy mások ilyennek lássanak, önhibámon kívül. Mert abban remélem egyetértünk, hogy nem vagyok az.
Megfogtam a kezét, úgy toltam el magamtól, hogy még csak véletlenül se érintsen. Abban a helyzetben valahol pont félúton lebegtem érzések között. Egy oldalon ott volt az, hogy beszélgetni akarok, tényleg, ezt most komolyan megbeszélni, és megoldani. Egy másik részem viszont sutba dobta volna az egészet, és folytatta volna azt, amit elkezdett. Bőröm még mindig forró volt érintése nyomán, légzésem összeszedetlen. Mondhatni, pengeélen táncoltam valahol az elme és a test vágyának határvonalán.
- Azt neked kéne tudnod. Mi történt, ami miatt ilyesmiket feltételezhetnek rólam? - eddig is elég sok kulcsot adtam neki a megoldáshoz, akár ki is mondhattam volna én magam is, hogy miről is szeretnék beszélni. De azt akartam, hogy ő mondja ki, lehetőleg hangosan. Kíváncsi vagyok a reakciómra.

by **Tachibana Makoto** Szomb. Okt. 25 2014, 19:07

Megálljt parancsoltam magamnak, mert azt kellett tennem. Ő nem akarta, ellenkezett. Eltolta a kezem, mert beszélni akart, és azt nem tudott volna, miközben egymással vagyunk elfoglalva. Bevallom, nekem is nehezemre esett, de úgy véltem, képes lennék fenntartani egy értelmes beszélgetés színvonalát, miközben szeretkezünk. Legalábbis az elején mindenképpen :] Annyiban változtattam a stratégiámon, hogy máshogy nyúltam hozzá, és a karjaimba vettem, úgy öleltem át a törékeny kis testét. És hallgattam. Hallgattam, amit mondani kíván. Egyszer régen, Friben szélén azt mondtam neki, hogy a szívére hallgasson, ne az eszére. Most ugyanabban a dilemmába került, a szíve mást diktált, mint amit az elméje. Ennek most nem volt akkora súlya, és most úgy voltam vele, hogy fontosabb, ha nem az érzelmeit követi. Azt követheti később is. Türelmes vagyok, megvárom. Meg tudom várni :]
- Trófeagyűjtés alatt csak egyvalamire tudok gondolni - jegyeztem meg tárgyilagosan, mikor már remélhetőleg kényelmesen elhelyezkedtünk, és én tarthattam kedvesemet a derekánál fogva. Ahogy jöttek belőle a szavak, úgy összeállt bennem valamiféle kép, felidéződtek emlékek, jelenetek, amiknek a tanúja voltam. És két név. Enheriel és Suzume.
- Ha nem tévedek... ő azt mondta, hogy az én szememben vagy hülye liba. Muszáj tagadnom, vagy el tudod dönteni te is, van-e igazságtartama? :] - kérdeztem, egy pillanatig se titkolva, hogy tudom, kinek a szavait idézte vissza. Ott voltam, követtem őket, mert kíváncsi voltam, mi mindent próbál majd Enhi-chan Szophie fejébe tömni, és a Hallgatózásom elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ne figyeljenek fel rám - Miért zavar még mindig mások véleménye, hm? - kérdeztem finoman, cseppet se szemrehányóan. Békés, amolyan atyai volt a hangszínem. Végigsimítottam az arcát, félresöpörtem egy hajtincset, hogy láthassam a szemeit. Lassan talán megnyugodhatott a légzése, ahogy az enyém se volt már olyan szapora.
- Köze van Suzume-channak ahhoz, hogy ilyen heves lettél? :] - jött az újabb kérdés, és az újabb sejtetése annak, hogy tudok valamiről, amiről nem feltétlenül kéne tudnom. Ez a gyanú fogalmazódott meg bennem végül a trófeákat, a viselkedését és azt a beszélgetést összekötve, amit azzal az íjászlánnyal folytattam. Rendkívül érdekes irányt vehet a kettőnk mai napja, ha kibontjuk ezeket a témákat, izgatott lettem. Most másképpen, mint egyébként kéne lennem egy fehérneműs Szophieva a karjaimban :]

by **Szophie** Vas. Okt. 26 2014, 18:25

Elengedtem a kezét, hagytam, hogy átöleljen, sőt, még segítettem is neki azzal, hogy az ölébe telepedtem. Előre húztam a copfját, és az orrom alatt babrálni kezdtem vele, miközben a vállára dőltem kényelmesen. Egy csöppnyit fellélegezhettem, lassan lenyugodtam.
- Te is a szarvasagancsokra? *.* - kérdeztem felcsillanó szemekkel, remélve, hogy nem csak én nem tudok asszociálni a trófeából arra, amire Snowi próbált rávezetni. Nekem a trófeáról a vadászház jutott eszembe, melyet apu annyira szeretett, és mely tele volt aggatva állatok kitömött fejeivel. A fa illata, az erdő közelsége, a vadászkutyák, a puskák... És full nem értem, ehhez hogy jön a téma. De végül is a többiben láttam fantáziát, amiről Snowi mesélt, szóval ez is biztos úgy van, ahogy mondta.
- Ha ily módon nem is fogalmazódott meg benned a gondolat, abban az értelemben, ahogy ő szánta, lehetséges, hogy az vagyok számodra. - nézek fel rá vöröslő ragyogó pillantásommal, ám nem vádlón, mint inkább tárgyilagosan mondtam ki a szavakat. Közben a haját a szám elé emeltem, és bajuszt csináltam belőle magamnak.
- Mások véleményével nem foglalkozom. A tiéd zavar. És a sajátom, az a leginkább. - közlöm még mindig ugyanabban a hangnemben, és a haja végét pamacsként nyomom az arcához. Közben próbálom figyelni magamat és a reakcióimat, de egyelőre.. semmi. Viszont az is valami.
- Hümm, igen. Megjegyzem, célom volt azzal, hogy a nevedet említettem neki, de nem gondoltam volna, hogy ilyen szintű segítségemre lesz a lány. - vontam meg a vállam. - Csak egy próbának indult, de.. egészen érdekes vége lett. - vettem elő gyors mozdulatokkal egy fotó kristályt, és a kezébe nyomtam. Ha megnyitotta, egy igen érdekfeszítő kép ugrott fel róla és Suzume-chanról. [Suzume engedélye megkapva.] Meg kell valljam, Kun-kun jobban végzi a dolgát, mint azt parancsoltam neki. Nem szeretem az önálló bábukat, de ebben az esetben még hasznosnak is bizonyult. Meg persze kérésem volt, hogy Kedvesemet figyelje, de azért nem ennyire. Mindenesetre róla nem akartam beszélni senkinek, még Makotonak sem. Viszont most beállíthattam úgy, mintha ezt Suzume segítségével terveltem volna ki. Persze fogalmam sincs, hogyan találkoztak, így lehetett teljesen véletlen is a dolog. De azzal, hogy előtte beszéltem Kedvesemről Suzunak, már helyzetelőnyben vagyok ebben a kérdésben. Hisz mondhatom azt, hogy elmeséltem neki, hogy Enheriel mit mondott. Hogy ez miatt Suzu úgy döntött, teszteli a fiút.. És a tény, hogy a lány közben köpött a mi kis játékunkról, csak egy érdekes csavart adott a kezembe. Mert így mondhatom azt, hogy az eredeti tervem csupán annyi volt, hogy elhíreszteljen egy aprócska kis hazugságot rólam.

by **Tachibana Makoto** Vas. Okt. 26 2014, 23:17

- Csakis :] - nevettem fel, de a hangsúlyomból kiérződött, hogy nem, nem gondoltam semmilyen szarvasagancsra. Arra is gondolhatnék, de nem felelt meg hozzá a hangulat, a kontextusa a beszélgetés indulásának. Illetve a saját asszociációim sem, hiszen jómagam is trófeagyűjtő voltam még annak ellenére is, hogy komoly párkapcsolatom volt. Úgy érzem rég volt már, amikor arra voltam kíváncsi, hogy ami a vérembe került, azt kitisztítja-e Szophie jelenléte. Akkor még azt bizonygattam magamnak, hogy Hürrem különleges nő, és bár ezt ma sem tagadnám, de nem azért történt meg köztünk az, ami. A többiek bizonyították.
Hagytam, hadd játszadozzon a hajammal. Én is hasonlóképpen tettem az övével, kiszemeltem egy tincsét, és azzal foglalkoztam, miközben hallgattam. Hallgattam, ahogy kibontakozik, ezúttal a néma pszichológust játszottam, aki csak hagyja, hadd beszéljen a páciens. Hadd ismerje meg a saját gondolatait, mondja ki, fogalmazza meg őket hangosan. És ezzel együtt én is világosabb képet szerezhettem arról, hogy mi jár a kincsem fejében. Amikor ez változott, az az a momentum volt, amikor a kezembe nyomta a kristályt, én pedig néhány begyakorlott mozdulattal kivetítettem a képet, amit megörökített. Kiszaladt a számon egy "nahát." Persze az első naptól kezdve fejem felett lebeg Damoklész kardja, ily' módon nem is meglepő, hogy a végtelenségig nem maradhat titokban a tevékenységem, nem kellene rajta meglepődnöm. Azonban az ember természetes reakciója ilyenkor a meglepettség, hiszen olyasmi történt, amiről nem tudtam. A különbség köztem és mások között, hogy a félreérthetetlen kép láttán nem fogok elkezdeni magyarázkodni.
- Bárkit küldtél utánam, veszélybe sodortad. Most hogy tudom, figyelnek, tenni fogok érte, hogy ne tehessék meg :] - tájékoztattam a lányt - Mindenesetre szép munka - bólintottam elismerően. Aki ezt a fotót készítette, kiváló szakember lehet, ha nem vettem észre, hogy követnek. Ugyanis azt csak a bolond gondolná, hogy teljesen véletlenül készült a kép. Nem, Szophie rám állított valakit. Talán pont azután, hogy Enheriel-channal beszélt. Nem azért, mert kételkedett volna bennem, hanem mert kíváncsi volt.
- Büntetést említettél. Mi vele a célod? - kérdeztem, elengedve a kristályt, ami így végül kikapcsolt, és a padlón koppant. Immár újra, mindkét kezemet a lányon nyugtattam. Én is kíváncsi voltam. Mit szeretne ebből kihozni?

by **Szophie** Hétf. Okt. 27 2014, 14:53

- Azért fizetem, hogy vállalja a veszélyt. - jegyzem meg hidegen. - A sorsa csupán annyira érdekel, hogy nincs kedvem újra büdös kocsmákban nyomozni azért, hogy megtaláljam a megfelelő embert. - felsóhajtok. Neki sok mindent elmondok, és habár ez nem túl sok információ, mégis információ. Kevésbé Kunról, mint rólam. Veszélyes dolog hagyni, hogy valaki belelásson az eszközeimbe, és esetlegesen a bábuimba. De Makoto az más, neki megengedem.
- Hee? - mosolyodok el, mint mikor az anya szokott, ha gyermeke azt mondja, hercegnő lesz. - Azt hiszed, szükségem van rólad több információra? - kérdezem, hangomban enyhe gúny. - Beképzelt vagy. - jelentem ki, a haja pamacsát ezzel egy időben játékosan az orrába nyomva.
- Csupán annyi volt, hogy elindítsam a beszélgetést. - vontam meg a vállam. - Konkrét büntetésre nem hiszem, hogy szükség lenne. - helyezkedtem egy kicsit, majd hátradöntöttem a fejem a vállára, oly módon, hogy a plafon felé nézhessek. Közben továbbra is kutattam magamban, a gondolataimban, az érzéseimben. Ez a semmi kezdett nyomasztóvá válni.
- A beszélgetés célja pedig csupán a saját érzelmeim tisztázása ezzel kapcsolatban. - folytatom, mintegy megmagyarázva az egész eddigieket. Végül csendben maradtam, s ha ő nem szólalt meg, csak az óra ketyegése hallatszott valahonnan a könyvespolcról.
Természetesen vérig voltam sértve. Ám Makoto esetében aligha tudtam párhuzamot vonni egy átlagos bábummal, akitől a legszörnyűbb bűnnek számított, ha nem engem szolgál, ha elárul. Viszont egyezést találtam mással, és így megtalálva az okot, ami engem igazán zavar. Ez pedig a szükség, sőt, az elvárás, hogy csak velem foglalkozzanak. Ez volt a legnagyobb probléma, és az előzőnél még talán sokkal súlyosabb is a szememben, habár a kettő nem zárja ki igazán egymást. Azon kívül, hogy egy átlag bábu törődhet másokkal is, amíg nekem engedelmeskedik. Kedvesemnek ezt nem engedem.
- Voltaképp az elején megmondtam már.. - mondom aztán hosszú csend után, majd újra nem szólok semmit percekig.
- Egyszer arról beszélgettünk, hogy ha majd semmit sem érzek, akkor.. süllyedek vissza. - nem mondtam egy szóval sem, hogy ez történt, hiszen nem. Azt hittem, hogy semmilyen reakcióm nincs, de voltaképp van. Sértődöttség? Hümm, tönkretesz ez az ember. Pont azt nem kapom meg, amit a legszükségesebbnek tartok. Hát nem mondtam el elégszer neki, mennyire is önző vagyok? Csak én, csak nekem, csak értem!
Elővettem egy cigarettát. Az Anattal folytatott beszélgetés során jutott eszembe újra ez a szokásom, és attól kezdve, rengeteg olyan helyzet teremtődött, amikor használni is volt kedvem. Szörnyűség. Mélyet szippantottam, majd a fiú arcába fújtam, miközben fel is keltem az öléből, és kecses mozdulatokkal a kanapéhoz léptem. Ott aztán a kényelembe helyezkedtem, majd a földre hamuztam. Eközben két lehetőség járt a fejemben.
Az első, hogy eldobom a plüssmackómat, és az ágyamhoz láncolom a fiút, hogy engem szolgáljon mindörökre. A második lehetőség lényegesen fájóbb számomra, ám sokkal méltóságteljesebb. Persze lehetséges, hogy a fiúnak vannak még használható ötletei, ezt a lehetőséget sosem szabad elvetni. Keresztbe tettem a lábaimat, majd úgy bámultam ki az ablakomon.
- Már az elején is megmondtam, hogy ez nem működhet. - szólalok meg, miközben fejemet kezdtem masszírozni. - Karácsonykor már azt hittem, tudom, mi az a szerelem. - folytatom hűvösen, majd hirtelen kifújom a levegőt, és újat veszek, hogy kimondjam az "ítéletet". Aztán hirtelen eszembe jut valami.
- Nem kérsz curryt? - terelem el a témát hirtelen, és lehívok a menümből egy tál ételt.
- Neked készítettem, a Karácsonyi beszélgetésünk után. - mosolygok rá, és rakom le magam elé, a földre a tányért. - Azt mondtad, szereted. - közben lehajtom a fejem szégyellősen.
Valahogy nem akaródzott kimondani. ~ Elbuktad a próbát.~ Vajon tényleg végig próba volt? Vagy a végére igazi kapcsolattá alakult? És vajon nem maga a kapcsolat volt egy próba?
Okokat akartam. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy ne én legyek a legfontosabb, az egyetlen. Azt pedig különösképpen nem értettem, hogy miért lehet ez. Nem igazán tapasztaltam még ilyet, de nem tetszett. És ott volt bennem a gondolat, hogy talán én nem vagyok elég jó. Persze, hisz itt, ahol se pénzem, se hatalmam, majdhogynem senki vagyok. Odakint senki nem tette ezt velem. Odakint nem történhetett volna meg.
~ Odakint nem is találkoztatok volna. Odakint érdekből mentél volna férjhez. ~
Nem értem, miért voltak különlegesek azok a lányok. Miért jobbak, mint én. Vajon hol buktam el?
Nem szóltam. Féltem, hogy összetörök a szavak súlya alatt. És ott volt a lehetőség, hogy sikerül egy harmadik megoldást találni, ami kedvezőbb az eddigi ötleteimnél
Vajon ha kimondom a szavakat, a játék kezdetét veszi? Vagy elfut előle? Mennyire lesz rossz? Mennyire kötődtem hozzá? Jobban, mint a szüleimhez?
Heee, érdekes kérdések. Egy csöppnyit kíváncsivá is tett a dolog. De nem eléggé ahhoz, hogy cselekvésre késztessen. Nem, még nem. Legvégül tanácstalanná lettem. Mutass utat, Szívem.

by **Tachibana Makoto** Csüt. Okt. 30 2014, 17:57

- Természetesen. Mindent tudni akarsz rólam :] - jelentettem ki magabiztosan elvigyorodva. Nem volt érdemes ezt a szerepet játszania, egy olyan kíváncsi lányka, mint az én kis Tündérkém, nem szalasztana el egy lehetőséget sem, hogy a számára érdekes információkat megkaparintsa - Ha valami baleset történne vele, ismerek néhány megbízható informátort - utaltam vissza az előző mondatára. Márpedig baleset igen könnyen történhet vele, ha rossz helyre lép, és nagyon ingoványos talajra tévedt. Vannak olyan részei az itt tartózkodásomnak, amit nem kívánok megosztani Szophieval, és most nem is arról van szó, hogy hajlamos vagyok elcsábulni. Persze nem kételkedtem benne, hogy átlát a motivációmon. Ha valaki olyan szerzi neki az információkat, aki felett van befolyásom, az nyilván kedvező nekem...
Mindenesetre hosszú percekre némaságba borult a szoba. Nem kívántam reagálni arra, amit az érzéseiről mondott, ahogy ő is valószínűleg éppen azon töprengett, hogy miféle elmeállapotba került éppen a konfrontálódással kapcsolatban. Ezt pedig miért is zavarnám meg? Már túl voltam azon a szakaszon, amikor befolyásolni kívántam a lányt, vagy ha szépen akarok fogalmazni, akkor helyes útra tereltem, megszüntettem a zavarodottságát. Most már nem kívántam ilyen eszközökkel élni, hacsak nem kér meg rá kifejezetten Szophie.
- Azonban valamit érzel. Máskülönben nem hoztad volna fel :] - válaszoltam végül egy félmondatára. Az már lényegtelen volt, hogy mit érez: csalódottság, becsapottság, sértettség, düh, közöny. Pozitív jelzőt nem kevertem most ide, mert nyilvánvalóan nem volt boldog, habár amilyen kiszámíthatatlan volt, könnyen nem várt érzelmeket is csalhattam volna az arcára.
A lány ezt követő viselkedése némi homlokráncolást csalt ki belőlem. Mintha nem is Szophiet láttam volna magam előtt, egy olyan oldalát mutatta meg előttem, melyből eddig csak egy aprócska ízelítőt kaphattam. Végtelenül hűvös volt. Saját magamra emlékeztetett. Végül feltápászkodtam a földről, és legalább egy nadrágot húztam magamra, mielőtt elindultam volna feléje. A tányért félretoltam. Ez nem az a pillanat volt, majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy valami mást akart mondani, vagy éppen tenni, csak nem volt hozzá mersze. A szavak súlya... :] Kivettem a kezéből a cigarettát, és elnyomtam a tenyeremen, majd elpöcköltem. Még a levegőben pixelekké esett. Most nem azt a barátságos arcomat láthatta, mint általában. Komoly voltam. Erőt mutattam. Hatalmat. Nem féltem tőle, vagy attól, amit mondani akart. Nem a kegyeit kerestem, mint bizonyára oly' sokan. Leültem mellé és szembefordítottam magammal. A szemébe néztem.
- Nem vagy elég jó - jelentettem ki kertelés nélkül. A legtöbb nő ilyenkor erre gondol, és bár Szophie nem a legtöbb nő volt, a viselkedése most nem mutatott jelentős eltérést a normától - Tapasztalatlan vagy, fejletlen és hiányzik belőled a vadmacska, amire igényt tartok egy nő esetében - fejtettem ki címszavakban a miértet nyersen. Nem érdekelt, ha megbántom, vagy sírás közeli állapotba taszítom. Azt sem hagytam, hogy közbevágjon, ha megpróbálta volna, akkor az ajkára teszem az ujjam - De ha veled vagyok, ez teljesen lényegtelen. Képes vagy olyasmit adni, amit egyik másik nő sem. Azt a pluszt, amit nem csak a test, hanem a lélek egybeforrása is jelenti, és ami sokkal nagyobb élményt jelent, mint bármelyik másik csók vagy simogatás - enyhültem kicsit meg. Rámosolyogtam gyengéden, és megsimogattam az arcát - Akkor mégis miért? Amiért te sem hagysz ott egyetlen sütit sem a tányéron, még akkor sem, ha rajta van a kedvenced :] - vigyorodtam el most már, egy olyan példával érzékeltetve a hozzáállásomat, ami talán hozzá a legközelebb áll. Ahogy ő sem mond nemet a sütire, ha elé teszik, úgy én sem, csak az én tálcámon nem süti, hanem lányok vannak.

by **Szophie** Vas. Nov. 02 2014, 10:15

- Beképzelt. - jelentem ki újra, talán még határozottabban, mint az előbb, miközben elfordulok, és hajamat látványosan hátradobom.
- Ha valamit tudni akarok rólad, megkérdezem. Vagy tán úgy érzed, szükséges lenne rád állítanom valakit, hogy valós képet kapjak rólad? - nézek most a szemébe kérdőn.
- És köszönöm a felajánlást, de jobb szeretem magam válogatni az embereimet. - fordulok el újra, miközben tárgyilagos hangnemre váltok.

Bólintottam. Így van, nem szükséges titkolni. Valamit érzek. Végül is, ha úgy vesszük, ez egészen pozitív. Mert legalább nem semmi. Ami azt illeti, számomra a semmi volt a legrosszabb, ami csak lehet. Így egy csöppnyit meg is nyugodtam. Habár lassan, mélyen, valahol tudat alatt fontolóra kezdtem venni, hogy visszasüllyedjek. Egy részem tudta, hogy most az egy kiváló megoldás lenne mindenféle probléma elkerülésére. Egy okosabb részem viszont tudta, hogy azzal csak eldobnánk minden lehetőséget a probléma megoldására. És ott voltam a kettő között én, aki meg akarta oldani az egész helyzetet, de mindezt fájdalommentesen. Viszont arra is kezdtem rájönni, hogy ez lehetetlen. Az önzőség, az irigység és a gyűlölet elegye keveredett bennem. És egyre nőtt a nyomás, melyet pöfékelve, füst formájában próbáltam szakaszosan kiadni magamból.
Aztán egyszer csak eltűnt a kezemből a cigaretta, és már csak a pixeleket tudtam elkapni dühösen villanó tekintetemmel. Ám nem szóltam semmit, csak csendben elővettem egy másikat, és meggyújtottam. A hangulat, a hangnem már-már nem csak hasonlított, hanem pontosan olyan volt, mint egy tárgyaláson. És most nem azokról a békés fajtájúakról beszélek, amikor a következő év üzleti tervét készítjük el. Ez a mostani helyzet a másik fajtára hasonlított. Szinte éreztem a hurkot a nyakam körül, a fojtogatást. És valahol mélyen egészen különleges borzongást okozott ez. Szerettem ilyet játszani, és a testem emlékezett erre. Habár aligha emlegethettem a jelenlegi helyzetet egy lapon akármelyik játékommal. Ez sokkal komolyabb volt. Itt érzésekkel is harcolni kellett.
Nem szóltam, s Makoto szavai után még hosszasan csendbe burkolóztam. Nem kívántam hirtelen haragból dönteni, így megvártam, amíg leül szemem sarkába a készülődő könnycsepp, s elmúlik kezemből a bizsergés, mely pofonra késztet.
Végül csak a tények maradtak. Tények az érzéseimről. S a tudatom tudta, hogy ez az egész engem most így vagy úgy, de össze fog törni. De majd, csak ha vége van a beszélgetésnek. Amint ez megtörténik, elő fog bújni a most oly gondosan elrejtett fájdalom.
Világos gondolatokról, és tudatról beszélek, de voltaképp ezeket mind uralták az érzések, melyek körül forogtak. És habár tudtam, mit is kéne tennem, mégsem járt a fejemben más, csak hogy csináljuk vissza az egészet. Meg akarom ölelni. Hozzá akarok bújni.~
De már túlságosan megsértette a büszkeségemet ahhoz, hogy mindezt el lehessen felejteni. Már nem is akartam mást, csak bőgni, egyedül, mint akkor, nyolc évvel ezelőtt.
- Akkor csak barátok voltunk. - jelentem ki, halványan elmosolyodva. Igazából nem volt valami hatásos a menteni próbálás az előtte lévő sérelmek után. Konkrétan a nőt utasította el bennem, így pedig csak a gyerek vagyok, aki csak barát képes lenni.
- Egy farkas nem tűri meg egy macskakedvelőnek még csak a szagát sem. - folytatom, példámat nagyon egyszerűen a közelemből merítve, ha már vadmacskákat emlegetett.
- Nos, Tachibana-san. Ha egyszer valakiben megtalálod azt a barátot, akit bennem, és a nőt is tiszteled benne, akkor haladéktalanul vedd feleségül. - kelek fel a helyemről, és az ajtó felé sétálok, hogy kinyissam. Egyfajta vágy fog el, hogy siettessem kifelé. Minél előbb a plüssmedvém mellett akarok zokogni.

by **Tachibana Makoto** Kedd Nov. 04 2014, 17:51

- Nem pont ezt tetted? :] - hívtam fel a figyelmét arra, hogyan került ama fotó kristály birtokába, ami még mindig ott hevert a földön, és talán ott is marad. Addig mindenképpen, amíg én itt tartózkodom, mert látszólag egyikünk sem foglalkozott már vele. Mindenesetre azt nem firtattam, hogy az állításával szemben miért nem kérdezett, hiszen egyértelmű volt, ahogy az én válaszom is az lett volna. Voltak olyan részletei az életünknek, amit nem volt érdemes egymás elé tárni, legyünk bármilyen közel egymáshoz. Általában ha egy ilyen titok kitudódik, az katasztrófát okozhat, de ennek ellenére nem pánikoltam. Nem az a típus voltam, ellenben a higgadtságom majdnem végtelen volt. És csak azért majdnem, mert Szophie képes volt kizökkenteni olykor-olykor. Például, ha veszélybe került.
- Voltunk...? - súgtam magam elé némán, miután hosszú hallgatás után újra megszólalt. Becsuktam a szemem egy hosszú pillanatra, átgondoltam, mindez mit jelent és milyen hatással lenne rám. Lassan nyitottam ki a szemem. Az járt a fejemben, hogy a gondolkodása hibás volt. Hiszen egy nőt nem az definiál, hogy milyen idomokkal rendelkezik, vagy hogy milyen a kisugárzása. Nem látta meg a mondandóm lényegét. Nem kívánta meglátni, nem kívánta levonni a jó következtetést. Azonban szavai kapóra jöttek. Jobban nem is fogalmazhatott volna, és bár még egyszer sem gondolkodtam ilyesmin, nem is kellett rajta töprengenem. Itt és most tudtam, mi a válasz a bennem felmerülő kérdésre. Csak úgy jött, érzésből. Talpra álltam én is, ökleim összeszorultak és némán bámultam a lány hátát. Nagyjából sejtettem, mit érezhet, de amit tettem, nem azért csináltam, hogy a számomra legkedvezőbb kimenetel felé sodorjam a beszélgetést. Hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy semmi ilyesmi nem motivált, hanem csak egyszerűen azt tettem, amit az érzelmeim diktáltak. És hogy mi is volt ez a tett? Utána léptem, határozottan. Ellentmondást nem tűrően fogtam meg a kezét, és magam felé fordítottam Szophiet, majd egyszerűen magamhoz húztam és átöleltem.
- Már megtaláltam - jelentettem ki halvány mosollyal az arcomon. Nem érdekelt, miről volt szó éppen kettőnk között. Feljebb emeltem az állát az ujjammal, hogy a szemébe nézhessek - Szophie Iryana-san. Leszel a feleségem? - tettem eleget a kérésének. Haladéktalanul, ahogy kívánta. És bár hirtelenség sütött a szavaimról, a súlyuk ugyanúgy érződött. Nem egy könnyű mondat volt, ami akárki előtt ki tud bukni a számon. Csakis Szophie volt jogosult rá, hogy meghallja ezeket a szavakat, senki más.

by **Szophie** Csüt. Nov. 06 2014, 20:31

- Nem. Csak bizonyítékot gyűjtöttem, hogy ne vádoljalak ennek hiányában. - mosolyogtam rá. - De látod, hisz végül megkérdeztem.. - utaltam arra, hogy éppen ezekben a pillanatokban beszélgetünk erről a témáról. Meg akartam tudni, így most itt vagyunk. Ennyi az egész. És mivel azt mondta, nekem nem hazudik, én pedig naivan hiszek is neki, így hát semmi okom nincs rá, hogy más módszerekhez folyamodjak.

Utolsó összekapargatott tartásomat segítségül hívva lépdeltem az ajtó felé, amikor valami elkapott, megpördített. És máris azokba a fájdalmasan gyönyörű szemekbe néztem, tenyeremet önkéntelenül is csupasz mellkasán nyugtatva.
- Hogy mi? - nézek értetlenül rá, fel sem fogva, mi történik. Hosszú pillanatig tartott, míg a hallójáratomban az idegek felfogták az ingereket és közvetítették az agyamnak, hogy aztán ott átalakuljon információvá.. Ezalatt pislogtam egy párat, mint a birkák. Aztán valami kattant.
- Te szemét! - löktem el magamtól kiabálva. - Nem elég, hogy összetörsz.. - kapom fel az első kezem ügyébe kerülő tárgyat - most egy könyvet -, és vágom hozzá. - Megalázol.. - következik aztán egy cserepes virág. - Utána még a földbe is tiporsz.. - folytatom további könyvekkel, egy hógömbbel, egy vázával. - Most meg ezzel jössz nekem? - zárom le a folyamatot egy székkel. Lényegtelen, hogy fájdalom híján nem volt sok értelme hozzá vágnom a tárgyakat. Lényegtelen, hogy csak azok mentek tönkre. Valahogy jólesett az, amit tettem. Félig. Kiadtam a dühöm. Így a nyomás a fejemből csökkent, és áthelyeződött a torkomban növekvő gombócba. Csak álltam ott, hitetlenül meredve a fiúra, és a következő pillanatban csak azt vettem észre, hogy valami nedves csöppent a kézfejemre. Aztán akaratlanul is hüppögni kezdtem. Megáztam a fejem. Nem, nem sírhatok! Most nem. Előtte nem. És mégis, már nem volt megállás az egyre hisztérikusabbá váló rohamban. Még egyszer dühösen pillantottam rá, majd berohantam a szobámba, magamra csapva az ajtót, és rohantam ahhoz a bizonyos medve plüsshöz, hogy eleget tegyek zokogási kényszeremnek, miközben magamra tekertem a takarómat. Ebben a sírásban pedig ott volt minden sérelmem. Gondolatban egyre csak azt hajtogattam, hogy gyűlölöm. Gyűlölöm. Gyűlölöm. Miért teszi ezt velem? Olyan jelenetet rendeztem előtte, melyről egészen eddig úgy gondoltam, képtelenség, hogy megtegyem. Ez az egész annyira gyerekes. És mégis ez az egyetlen válasz, amire képes voltam. Az összes tartásom oda, mindörökké. És hogy a fenébe kérdezhet ilyet mindazok után, amit előtte mondott? Hát miért nem érti meg, hogy nem érem be azzal, hogy félig jó vagyok? Neki tökéletes akarok lenni. És ez az egész feleség dolog.. Mintha csak ennyitől a nyakába borulnék, elfeledve azt, hogy épp előtte közölte velem, hogy elbuktam feladatom, mint nő. Ez egy vicc. Játszik velem. Játszik velem? Nem, azt nem teheti. Azt én szoktam. Velem senki sem... És én ezt miért engedem? Vagy egyáltalán.. Miért csak most veszem észre?
De tényleg? Tényleg ez lennék neki? Egy bábu a táblán? De akkor mi ez a kérdés? Ez egy nagyon gonosz eszköz. De ha mégsem az? Viszont akkor is egy szerencsétlenség vagyok csupán. Semmire sem jó. Muuhh... És ezt ő is elismerte.
Miért rossz ez ennyire? Az egész..
Anyu! Anyut akarom! Miért nem tud itt lenni? Miért kell úgy felnőnöm, hogy nem tud ilyenkor segíteni? Az egész az ő hibája. Meg Tachibanáé. Meg Friebené. Én megmondtam, már akkor is megmondtam. Vagy inkább akkor még megmondtam. Sőt, ez Nii-san hibája, amiért megvette a játékot. És a tervezőké! Lágy átkozott, Kayaba Akihiko! Ha nem élne az az ember, akkor most is otthon ülnék, játékmesterként nagy vidáman. És nem történne ennyi értelmetlen dolog. Mert ebben az egészben semmi logika sincs. Nem értem. Tachibana... Szophie? Áhhmm, még gondolatnak sem szabad. Plüssmaci-saan, te vagy az egyetlen barátom ezekben a pillanatokban! Az egyetlen, aki megérthet az érzéketlen kis gombszemeiddel! Az egyetlen, akiben megbízom. Segííts!

by **Tachibana Makoto** Pént. Nov. 07 2014, 00:53

És még így is szeretsz. Szívesen megszólaltam volna, de most jobb volt, hogy hagytam dühöngeni. Álltam a különféle tárgyak által okozott lökéshullámokat, és bár nem voltam megingathatatlan, de stabil maradt a tartásom. A hógömböt megmentettem mondjuk az összetöréstől, a többi viszont, legalábbis ami törékeny volt, mint a váza vagy a szék, az beborított pixelekkel. Az arckifejezésem viszont végig változatlan volt: egy eltökélt, döntésre jutott férfi komolyságával néztem Szophiera. A reakciója várt volt, de pontosan ez a dühkitörés jelentette azt, hogy az imént sületlenségeket beszélt, és a jéghideg, kimért stílussal együtt csak egy védelmi mechanizmus volt. Szeret. És épp ezért viselkedik így, ezért nem tudja lesöpörni a válláról. És ez jó volt :] Mondhatnék olyasmiket is, hogy boldoggá tett és sokat jelentett nekem, hogy megdobált, de miközben ez valamilyen szinten igaz volt, nem gondoltam ilyesmikre. Igazság szerint egy kicsit csalódott is voltam, hogy ennyire forgatókönyv szerint alakult ez a súrlódás. Azonban annak ellenére, hogy Szophie mennyire másképp gondolkodik, azért fundamentálisan mégiscsak nőből van. Úgy, ahogy én férfiból. Ez a konfliktus annak az eredménye, hogy mindketten őszinték vagyunk az alapvető szerepünkhöz az állatvilágban: én hímként azt a célt tűztem ki magamnak, hogy a génjeimet a lehető legnagyobb eséllyel örökítsem át, ő pedig nőstényként arra törekszik, hogy a legkedvezőbb partnernek nemzhessen utódot. Még akkor is, ha itt valójában semmi ilyesmi nem történik, és csupán egy olcsó utánzata a valós fajfenntartásnak a virtuális valóság adta lehetőség. Előjöhetnék akár azzal az érvvel is, hogy csupán gondolati úton csaltam meg, hiszen valós fizikai kontaktus nem történt Suzume-channal, csupán a fejünkben játszódott le az egész. Azonban egyrészt megcsalást maximum az emlegetne, aki monogám, márpedig én nem vagyok az, másrészt egy nővel ilyen helyzetben lehetetlen érvelni :]
Elkalandoztam, de ott tartottam, hogy némán tűrtem a rohamokat, és szó nélkül végignéztem azt is, ahogy bemenekül a szobájába és magára csapja az ajtót. Ekkor hallattam csupán egy kisebb sóhajtást, és miután letettem a hógömböt az egyik asztalra, a curry-re tévedt a tekintetem. Szophienak időre volt szüksége, hogy megnyugodjon, így ideális időhúzás volt, hogy megkóstoljam az ételt. Szóval megettem. Finom volt :] Nem sokra rá viszont már az ajtónál álltam és bekopogtam. Három nyugodt koppantás, köztük a szokásosnak mondhatónál nagyobb szünettel. Természetesen szó sem lehetett róla, hogy távozzak az épületből. És most, hogy kiadhatta magából a feszültséget, jó esély nyílt rá, hogy beszélgessünk.
- Bemegyek, Csillagom - szólaltam meg fennhangon, majd még vártam néhány hosszú pillanatot, mielőtt lenyomtam volna a kilincset, és szélesre tártam az ajtót. Nem hiszem, hogy cserébe kapni fogok valamit az arcomba, hacsak egy párnát nem. De akkor párnacsata lesz :]

by Ajánlott tartalom