Re: Marome falu

by **Hayashi Yuichi** Szer. Okt. 22 2014, 10:33

Csókja könnyed volt és érzéki, hunyorogva tekintettem lehunyt szempilláira, érintésébe beleborzongtam az örömtől. Szíve dobogását mellkasomon éreztem és derekán végig simítva csókoltam, míg csak el nem váltak ajkaink.
- Veled megyek mindenhová - mondtam én is neki, és újra közel hajoltam piros orcájához. Kezemmel bal kezemmel haját félre húzva cuppanós puszit adtam szájára és megálltam ott, elmosolyodtam egy pillanat erejéig odafigyeltem a környezetre is. Hátam mögött van valami és kezei, minimális szél fújja arcunkat, ami inkább könnyedén simogat, és tömör virág illatot hoz. Felőle frissességet érzek, és csókjának ízét, szembogarának kedvességét és törődését.
- Mit szólnál, akkor ha megmutatnám a kertet? - kérdeztem még mindig nagyon közel szájához, halkan, közben puszit adtam állára és kezem vissza helyeztem derekára.
Természetesen megvártam válaszát, és ha szeretett volna máris megindulni, kézfejét kezembe véve vállam az ő vállához érintve szorosan közel hozzá megindulhattunk. Közel száz-százötven méter megtétele után elértük az első nyitott parcellát a kert bejáratát, amit az út szélén összesen két magasra nőtt,, gondozott tuja jelentett. Út közben néztem őt és néhol az utat, ha kérdezett bármi információt a kertről persze készségesen elmondtam, és elkezdtem sorolni, milyen növények merre vannak. Érdeklődtem melyik érdekelné, ha nem választana, úgy egyből arra részre viszem, amit Maxweld tanítása mellett alakítottam ki.
Azonban, ha nem azonnal indultunk volna még, még így is maradt sok minden amit szeretnék tőle kérdezni és jobban megismerni. Az a szerelem ami kiült arcára hihetetlen melegséggel töltötte el szívem, meleg volt arcom is érzem fejemben a felszökött hőt. Át ölelve őt úgy maradok és neki suttogva kérdezem.
- Emlékezetből tudsz rajzolni? - szerelmem tettem hozzá magamban.

by **Nio** Csüt. Okt. 23 2014, 15:58

A csók leírhatatlan volt. Eddig ugyan nem csókolt meg senki, de mégse tudnám semmihez hasonlítani azt az érzést, amit most éreztem Yuichi csókja közben, és most a csókja után... Testem, lelkem szinte tűzben éget. Vajon milyen lehet a valóságban a csókja? Ha itt így élem meg ezt az érzést, akkor biztosan a valóságban sokkal jobb lesz, ahol a SAO már nem szól bele...
Elmélázásomból Yuichi hozott vissza. Kérdését egy pillanatra nem is tudtam felfogni annyira elmentek gondolataim a valóság felé. Bár ez arcomon nem látszott. Csupán egy enyhe mosoly jelezte, hogy gondolataimban is boldog vagyok.
-A kertet?- kérdeztem vissza és néztem körbe. Olyan jó volt ebben a pózban. Nem szívesen mozdulnék innen el, de valahova menni kell.- H...- kezdtem volna bele, de el is halhattam, majd egészen máshogy folytattam.- Hová sietnénk? Időnk rengeteg van. Egy picit még pihenhetünk, nem? Eléggé messziről jöttünk...- mondtam a végét inkább a mellkasának, melyre időközben ráraktam tenyereimet, melyeknek egyikének ujjaival most játékosan kezdtem körözni.- Illetve, én nem sietek. Egyenlőre így is jó. Ha neked megfelel...- néztem ezen a ponton vissza fel rá még mindig piroskás arccal.
Válasza után ismét visszatért tekintetem mellkasára és kezemre. Ha lehetne és ez tényleg csak egy játék lenne, akkor vajon megismertem volna Őt? Valószínűleg nem, mert csak a rajzolás miatt léptem volna be néha-néha. A fejlődés és a világ felfedezése talán soha nem is érdekelt volna. Be kell vallanom, annak ellenére, hogy ez egy börtön eléggé sokat köszönhetek neki. Nem csak Yuichire gondolok, bár ami azt illeti főleg rá, viszont azokra is akiket itt megismertem, arra is hogy változtam, akivé lettem...
Itt ismét felnéztem és abba is hagytam, addig a játszadozást ujjaimmal. Én nem kérdeztem ugyan semmit, de Yuichi igen:
-Emlékezetből? Mire gondolsz? Igazából, ha rajzolok soha nem másolok. Mindig fejből. Bár az esetek többségébe soha nem az a vége amit a fejemben látok, hanem valami egészen más. Kicsit olyan érzés, mintha a kezem vezetne és nem a fejem... vagy hogy is van...- kezdtem válaszom, ami egy cseppet talán zavarosra sikeredett. -Nincsen két egyforma rajzom, próbálkoztam vele, de mind más lett. De miért kérdezed?- néztem rá érdeklődve. Meglepett kérdése, bár a mai nap is meglepett. Arra se számítottam, hogy hamarosan egy eldugott csodálatos helyen fogok álldogálni vele, és szerelmes szavakat suttogni fülébe. De ennek kifejezetten örülök.

by **Hayashi Yuichi** Szer. Okt. 29 2014, 16:53

Enyhe pírral arcomon tekintettem vissza rá, ahogy éreztem ujja körözését. Sietnék? Igaza lehet, leginkább elszégyellném magam ezért, de valahogy nem úgy fest még ő sem hogy haragudna ezért. Megráztam fejem és nem akadályoztam meg, hogy tovább játsszon mellkasommal. Kényelmes így itt lenni és nyugodt, de egyben valahogy felhevít is, de nem csak a szívem. Visszamosolyogtam rá - nekem is megfelel - mondtam könnyedén és gondolatban újra átöleltem, kezem azonban nem mozdult, hisz még mindig ölelem. Kérdésemre felhagyott a jóleső könnyed cirógatással, de nem bántam érdekelt, hogyan rajzol, válaszából könnyen leszűrtem én hol vétettem minden alkalommal. Az nem elég, ha nagyon akarok elérni valamit ha a kezem képtelen jól rajzolni. Nem szerettem talán szívből a rajzolás és festést. Megráztam a fejem és szóra nyitottam szám, azonban előtte még rámosolyogtam.
- Próbáltam másolni rajzokat, hogy fejlesszem magam és emlékezetből is, de azt hiszem belőlem ez hiányzik - közben kezemmel átölelve őt és hátát simogatva mondtam továbbra is szemébe nézve - belőled viszont nem, helyén van a szíved a rajzoláshoz és tehetséged is. Arra gondoltam, hogy mikor kijutunk innen, lesz elég emlék, hogy megörökítsd - egy pillanatra elhallgattam és folytattam, - tudod a céh aminek a tagja vagyok ezért harcol, hogy mindenki kijusson, hiszek bennük. És hiszek benned, hogy ezt a pillanatot is újra alkosd, ha már biztonságban vagyunk odakint. Tettem hozzá még magamban. - Mármint kóbor ötletnek gondoltam, hogy itt is alkothatnánk valamit. Amire gondoltam pedig.. - ha érdeklődő pillantást vet Nio, akkor lassan megcsókolom előbb és folytattam utána - kertészkedéssel is lehet alkotni, kompozícióban együtt alkothatnánk maradandót. Hamar fejembe is ötlött pár homályos kép egy virág ágyásról felülről, ami képet formál. De el is hessegettem, mégis csak rohan előre a fejem, mire csak mosolyogtam magamon. Ránéztem és hagytam kissé újra megnyugodni, örökmozgó testem és élveztem a kellemes egybefonódást Nioval. - Akár egy ábrát, egy motívumot, vagy a célt amit kitűztél magadnak, bármi ami eszünkbe juthat - mondtam lehunyó félben lévő szemeimmel, próbáltam elképzelni magam előtt Őt így csukott szemmel. Biztosan a te képmásod alkotnám meg virágokból, csak az ügyességemben kételkedem. Vagy a közös portréval, az sem lenne egy rossz dolog.
Maradtam így csukott szemmel még egy kicsit és csak őt akartam érezni testem többi porcikájával. Majd amikor volt lehetőségem felnyitottam szemem, bár csak alig résnyire, hogy lássam Őt és ajkai felé hajoltam, megcsókolni készültem újra.

by **Nio** Szomb. Nov. 01 2014, 13:35

-Nem hiszem hogy kifejezetten erről lenne szó- ráztam meg fejem enyhén, majd folytattam is.- Lehet, hogy rosszul által hozzám. Rossz technikát vagy stílust próbáltál ki, valami olyannal próbálkoztál, ami nem neked való. Például festeni nem szeretek, és nem is tudok, bármennyire is tetszenek a festett képek. Viszont ceruzával szeretek is és a magam módján tudok is. Vagy példaként a stílus. Olyan képet, ami egy fényképhez jobban hasonlít, olyat talán nem is tudnék rajzolni. Kissé, mondhatni mangásabban, egyszerűbben... vagy inkább...- kerestem fejemben a megfelelő szavakat.- Inkább kötetlenebben szeretek rajzolni. Röviden, elképzelhető, hogy rossz helyen kopogtattál. Viszont, ahogy mondani szokták, gyakorlat teszi a mestert. Én se úgy születtem, hogy szépek rajzoltam. Amint találtam valamit amit érdemes tudnom, megtanultam- bújtam mellkasához. Eszembe is jutottak eszembe a rajzaim. Tényleg sokat fejlődtem, mint valami evolúciós szalag vagy micsoda... Ha egymás mellé raktam a rajzaim látszott rajtuk a fejlődésem. Bár lehet, hogy időbe telik majd míg újra úgy rajzolok, mint régen.
-Lehet, hogy nem is a rajzolással kéne foglalkoznod, hanem a virágokkal- jegyeztem meg kis szünet után és némiképpen halkabban, de nem suttogva. -Annak is megvan a maga varázsa, és gondolom gyakorolni is sokat kell- mosolyodtam el egy hirtelen jött gondolatra, majd ezzel a mosollyal fel is néztem rá, és úgy folytattam. -Majd együtt megtanuljuk újra mesterségünk.
Szinte láttam is magam előtt azt az idili képet, melyben egy kertben vagyunk, mely tele van szebbnél szebb virágokkal, és ott vagyunk mi is. Yuichi éppen egy ilyen gyönyörű virággal kezében jön felém. Én meg egy fa tövében ülök, és keresem az ihletet Őt nézve.
E gondolatra le is szegtem fejem, mivel úgy éreztem hogy az arcom szinte lángol. Olyan közelinek tűnt az a kép a fejemben, de mégis olyan távoli volt. Nem nagyon akarok itt rajzolni, bár mondtak, hogy van rá lehetőség, de attól tartok, hogy ha vége ennek a majdnem rémálomnak, akkor elvesznek. Minden elveszik, amit itt csinálok, és csak az emlék marad. Ha ezt a percet most le akarnám rajzolni, akkor hihetetlenül rossz lenne, ha elveszne.
-Bízok benned, és abban is amiben te is bízol. De itt nem tudnék alkotni semmit- néztem ismét fel rá.- Egy művet csak egyszer lehet elkészíteni. Jobban várom azt a pillanatot, mikor a valóságban tesszük ezt. Az sokkal maradandóbb- öleltem át derekát és símúltam hozzá.
Egy röpke pillanatra el is néztem, de mikor ismét rá emeltem tekintetem... ismét édes és gyengéd csókjával találtam szemben magam. Ami szintén egy jó ok, hogy a valóságban rajzoljak ismét, hiszen ez a világ nem valódi. A valóság milliószor jobb. És biztos vagyok benne, hogy a csókja is. És hogy a kép a fejemben nem egy ábránd, hanem egy nap a valóság lesz.

by **Hayashi Yuichi** Szer. Nov. 19 2014, 14:55

Magyarázatáról egyből a számológép programom jutott eszembe, vagy akar portré rajzolásom, valami mindig is hiányzott belőle, hogy tökéletes legyen. Nem éreztem kezemmel, nem láttam magam előtt, hogy kellene annak a vonalnak kanyarodnia, vagy csak egyszerűen a számológépnél, hiába volt képes mind arra, amire az eredeti is, valahogy különb volt, de nem rosszabb. Csak egyszerűen más. Egyszer mesteri lehet, ebben igaza van, sokat kell gyakorolni és próbálni. Hisz ezt más területen meg tapasztaltam, egyik a kard.
- Virágokkal már odakint is foglalatoskodtam.. - csuktam be egy pillanatra a számat, valószínűleg túlélték a növények azt, hogy ide jöttem, hisz más is tudja gondozni őket - igen onnan lyukadhattam ki itt is, hogy ezt a jártasságot választottam elsőnek - folytattam, szemébe nézve. - Együtt, igen - szemébe nézve mosolyogtam. Mire ő elkapta tekintetét, de nem tűnt túl távolinak ettől a pír az arcán. Melegséggel töltött el, akár a levegővétele, akár a közelsége, de leginkább az ami Ő. Hajára néztem vagy a feje búbjára, s elvesztem egy a szóban, hogy együtt. Nappaliban, a fiunk és a lányunk a kanapé körül játszanak, fogócskát, közben Ő a fotelben ül nevetve rajztábla fölött, amin örökítheti meg, hogy én hogy próbálok egyensúlyt tartani közöttük. Vagyis egyfajta fogócska kiindulópontként, szolgál a lábam és a kezem, az arcom pedig jó eszköz rá, hogy lepasszolják épp ki kerget kit.
Hangja ébresztett fel és a hajáról kissé lentebb tekintettem újra a szemeibe.
Viszonoztam ölelését, és ajkának érintése ajkamon, felpörgette szívverésem. Varázslatos.
- Köszi, Nio - mondtam épp csak felengedve a csókot. - Egy maradandót szeretnék én is itt tenni, hogy minél több ember jusson el a sok-sok szint tetejére. Csak kíváncsi voltam, hogy itt próbáltad-e a rajzolást - suttogtam neki. Újra megcsókoltam épp csak egy pillanatra, miközben kezemmel hátát simogattam. - Köszönöm, hogy mellettem állsz - mondtam felé, miközben tekintetem elkalandozott homlokán és haján.
Szívverésem is lenyugodott, és kezeim lejjebb engedtem derekára.
- Tudod - adtam szájára egy puszit a következő szótag előtt - itt - újabb puszi - még - újabb puszi - nem - egy kicsit lassabb csók - csókoltalak meg, még elégszer - kuncogtam, halkan és lassan közel szájához. Itt vele, most megállnék, és legszívesebben, itt maradnék, míg mások kiviszik a játékot, majd csak kiteleportálnak innen. Ez esetben jó volna tudni, hogy Nekot merre keressem, Tsurugából elindulva.
- Nio, japánban élsz te is, ugye? - kérdeztem szembogarát fürkészve, ahogy felhagytunk a csókkal levegőért kapkodva.

by **Nio** Csüt. Nov. 27 2014, 19:21

A mai napon nem hittem volna, hogy pont ide lyukadok ki. De kifejezetten örülök neki. A táj egyszerűen csodálatos. A társaság... nos jobbat nem is kívánhatnék. Yuihci karjában lenni pedig egyszerűen leírhatatlan érzés. "Soha nem akarok innen elmenni..." Ez a gondolat volna fejemben, ha nem ismerném a körülményeket. Az előbbi kép a fejemben olyan távolinak tűnik, ha arra gondolok, hogy ez nem a valóság, ez egy kegyetlen játék, ahonnan ki kell jutnunk.
Viszont most valahogy könnyebb ez a teher. Yuichi szavai szinte megigéznek, tekintete megdobogtatja szívem és csókja szinte elvarázsol. Soha nem voltam ezelőtt még szerelmes, de szerintem ez az érzés más nem lehet. Mindig vele akarok lenni, és mellette maradni. Történjék bármi, én ott akarok lenni.
Csókáradata után szólaltam csak meg, mikor kérdezett. Addig nem igen tudtam mit mondani, félő volt, hogy elrontom a pillanatot, vagy elszalasztok valamit. Bár az is igaz, hogy nehezemre esett volna értelmes mondatokat kimondani. Valahogy nem jött számra semmi, mellyel reagálhattam volna szerelmes szavaira.
-Igen ott élek. Miért kérdezed? Mármint nem úgy értem!- javítottam mielőtt valamit félreért, és tényleg elrontom a hangulatot.- Jelenleg itt vagyok, és ha nem ott élnék, akkor is meg keresnélek. Amint vége ennek a rémálomnak, én...- kezdtem kissé dadogva, és még jobban vörösen ami miatt a mellkasába túrtam arcomat, hogy csak most ne lássa- én... nem akarok többet egyedül lenni. Nem akarok nélküled lenni odakint sem sokáig...
Nem hiszem, hogy az ölelése, a csókjai, a szavai nélkül sokáig tudnék élni. Nem akarok megint egyedül lenni, főleg ez az érzés után... miatt. Persze, csak akkor, ha Ő is így érez. Nem akarom magamra erőltetni szeretetét.

by **Hayashi Yuichi** Szer. Dec. 10 2014, 14:55

Csodálatos itt lenni, igaza van nem japánban vagyunk, hanem egészen máshol, még ha minden annyira megfogható, elragadó, vagy akár hátborzongató, kihívást jelentő. Visszatértem a harcokba és első adandó alkalmammal, már nem bírtam magamban tartani mit érzek iránta. Már tudom, korábban sem kellett volna elfutnom, de nem akartam, hogy bizonytalan legyek, mint a fáról lepottyanó lánynál, vagy akár a láthatatlanul lopózó lánynál. Esetleg a cápás incidensemnél való megingásom esetében.
Arcát teljesen mellkasomon éreztem, csak homlokát láttam alig alig, hol hajának egyenessége elhajlik ruházatomon. Túl sokat kérdezek? Lehet, de kevesebbet meg nem tudok, hiszen érdekel mit lát Nio, hogyan érez, még ha ez éppenséggel tapintható is. Feje búbja fölött eltekintettem a messzeségbe és egy a távolban magányosan álló fában véltem felfedezni önmagam. Ahogy kié fordítottam tovább a fejem több ilyen fát keresni ez a fa eltűnt. Ekkor fedeztem csak fel azt az apró vibrálást, ami a levegőt uralta és attól függően hogyan nézek arra a délibáb megjelenik. Nem leszek ezentúl egyedül, és ha el is indulok valamerre, te légy ott Nio. Kicsit mozdítva ujjaimon jobban átöleltem.
- Mióta bent vagyunk a játékban, körülbelül egy évvel ezelőtt felkeltem. Megjelent előttem a kilépés a játékból felirat. Egy mesterséges fénnyel megvilágított ablak nélküli teremben voltam. Nem hallottam semmit, nem láttam senkit, azok közül, akik odakint.. - nyeltem egyet - fontosak. Csak egy gép a falakból beszélt, és kérte, hogy vegyem fel azt a másik nerve gearhez hasonló eszközt. Megtettem, mert csak ismételte a szöveget - tíz másodpercig nem szóltam semmit, utána folytattam, ha kérdezett, vagy felnézett, láthatott szememben némi csillogást, ami könnyekből eredt.
- Visszakerültem a játékba, de amit láttam sosem fogom elfeledni, ezért szeretnék kijutni. Mosolyt csalt az arcomra, az hogy itt van. Szempillantás alatt kikerült szemeim elől az a csontsovány ember, aki ott azon a bizonyos asztalon feküdt. Erőtlenül.
- Az meg, hogy japánban vagy, és egyben itt is boldoggá tesz. Én sem akarok nélküled élni - államat homlokához érintettem, ha még nem nézett volna fel és halkan éppen csak sustorogva dúdoltam a levegőbe. "Egy álom éppen valóra válik, a patak lassan halad előre, ott hol ég s mező eggyé válik, együtt haladunk előre. Szerelmem" Elpirultam és nagyon jó kedvem volt, kedvem volna futni és ugrálni, de azt hiszem bármennyire is gyerekes vagyok, ideje felnőnöm. Hátát lágyan cirógattam, miközben öleltem, és enyhén csikiz, ahogy a kezét tartja mellkasomon, még így is, hogy előtte van pólóm.

by **Nio** Pént. Dec. 12 2014, 18:44

Szinte lélegzet vétel nélkül halhattam végig amit mondott. Boldog voltam, határtalanul boldog. Most már van egy olyan célom, amiért érdemes küzdenem. Illetve eggyel több. A családom, akik várnak rám... a suli, amit félbehagytam, és lehet hogy csak évek múlva fejezek be... a barátaim, akik valahol kint élik az életük helyettem is, bár ami azt illeti mióta komolyabban "játszok" az életemet is megtaláltam ismét... illetve az álom, melyet követtem kint... és most már Ő, akit megkeresek, ha kint vagyunk, és aki megkeres, ha ennek a rémálomnak vége.
Egy igeid még némán álltam ott úgy abban a helyzetben karjai között. Nem akartam semmit sem mondani, nem akartam elrontani a pillanatot felesleges locsogással. Valami ismét összehozott minket, ami nem lehet véletlen. Nem hiszek a sorsban vagy egyéb ilyen erőben, de ennek így kellett történnie.
Mosollyal néztem fel Yuichire, felpipiskedtem, gyengéden puszit nyomtam ajkaira, majd játékosan két szót suttogtam:
-Kapj el...
Ezt követően gyorsan hátraléptem egyet majd, egy szökkenéssel és egy játékos arckifejezéssel laza futkorászásba kezdtem, ezzel is megcsodálva azt a festői tájat, ami éppen körülvesz minket. Kicsit emlékeztetett arra a bizonyos éjszakára, az onsen után arra a lila parkra, de ez most más volt. Most jobban vert a szívem, melynek most már nem tudtam parancsolni. De nem is kellett.
Ahogy előre futottam biztos voltam benne, hogy Yuichi követni fog, nem is néztem hátra, tudtam. Pontosabban nem az eszemmel, hanem a szívemmel. Egy fa mögé perdültem be a sűrűbb részen, bár nem volt egy megbízható rejtekhely, elvégre láthatta hogy oda "bújok el".
Tényleg jó volna ha ennek a napnak soha nem lenne vége, de ha ismét a valóság lesz az otthonunk, akkor egy sokkal szebb álom fogja kezdetét venni, ami nem fog soha véget érni.

by **Ayse** Vas. Feb. 08 2015, 16:49

~Szóló-szafari~

Az utóbbi időkben némileg szét voltam esve… most sem volt ez másképp… viszont valamivel jobb kedvem volt. Vagy talán csak belefáradtam a bús, morc komor világszemléletembe és önsajnáltatásba… nem tudom, de azt hiszem elértem azt a mélypontot ahonnan már csak felfele van út. Azt hiszem hálás lehetek ennek a pontnak… Az emberekben nem csalódtam, tudtam mit várjak tőlük, de talán velük is elnézőbb vagyok hisz… mondjuk nem is tudom miért. Talán a jobb hangulatom okozhatja. Bár ha így van bár mindig így lenne.

Korán keltem, valahogy hozzá szoktam a hajnali órákhoz, talán már nem is tudnék nyolcig, tízig aludni. Amúgy sem épp akarok, bár a reggeli futás el-el maradozgatott most sem volt túl sok kedvem hozzá. Szintúgy a harcokhoz sem, se küldizni, se küzdőterezni sem pedig arénázni… a kazamata még csak-csak szóba jöhetett volna, de a múltkori is úgy elhúzódott, nem… ahhoz sem igazán. Majd felötlött bennem egy gondolat, mégpedig a szafari. Rég szafariztam főleg egyedül, bár úgy macerásabb valahogy mindig jobb eredményeket értem el csoportban, de a solo szafarinak is meg van a maga érzése. Megnyugtat a halászat és a vadászat is. Így indultam útnak legalábbis, vagyis a mai nap központi terve ez volt, miután a bolhapiacon szétnéztem. Kinéztem pár nekem való dolgot de arany és érc híján sokra nem jutottam. Az aranyat még gyűjtögetnem kell ugyan de ritka érchez a bank kivitelével aligha juthatok. A kinézett itemhez vagyis a rúnácskám megszerzéséhez ugyanis kell egy borostyán kő, ami ritka és a piacon sem árulnak… A szafari jelvényeivel sok hasznos dolgot kaphatok, így ez csak erősítette a mai terveim céltudatosságát. A bankban épp hiány volt, de szerencsére a hozzá szükséges gyakoribb ércek megvannak, de a ritka híján van. Elhúztam a szám, de legalább ténylegesen tehetek a kőért, és utána fel kell keresnem azt aki ért hozzá… Az a rúna kell nekem. Eldöntöttem. Kiválasztottam pár könnyen teljesíthető teljesítményt a szafari listán majd neki is indultam… Mehettem vissza felé, az első a kettes szinten lévő vadászat volt. Nem tűnt nehéz feladatnak, egyáltalán nem. Nem úgy mint az egyes szinten lévő, kútból halászás… Elhúztam a szám a dologra, milyen az már hogy mindenki előtt bele nyúljak aztán ki tudja mit húzok elő onnan… már ha találok ott valamit. Lehet csak valami szívatás az a teljesítmény, de a jelvényér csak megéri kísérletezni vele. De egy teleport és máris a kettes szinten vagyok. A városban portáltam, és beszereztem az utam előtt pár dolgot, útravalónak. Némi élelmet, innivalót és egyéb csemegét. Végül csak útnak indultam, neki egyenest az erdőnek. Tudtommal ezen a szinten kevés a víz így tavat elérnem macerásabb egyszerűbb ha vadászok. Az erdőt elérve, megindultam a sűrűjébe, azon belül is a magasabb, cserjésebb szakaszokhoz… magam előtt nyestem a magasabbra nőtt füvet, lecsaptam pár bogarat, amit ugye nem számít bele a rendszer, de valahogy mintha a vadak éreznék a jelenlétemet, és elbújtak volna előlem. Hiába a hallgatózás csupán a szél gyengéd susogását hallom, távoli madarakat, és meglepettségemre néhány az erdőben kószáló ember beszélgetését. Mókás kihallgatni őket, ugyanakkor mivel semmi érdekfeszítőt nem említenek így hamar abba is hagyom s inkább a saját céljaimra koncentrálok. Ami pedig nem más mint a legközelebbi vad amit elfoghatok. A húsuk jól jöhet, a szőrméből szintén hasznot húzhatok. Az észlelésem és hallgatózásom egyszerre használva próbáltam a természetben lévő közelebbi élőlényekre fókuszálni. Igazság szerint nagyszerű ez a képesség, imádom és még hasznát is vehetem. Élveztem miképp látom a többieket, a két méterre tőlem lévő százlábú zaját miképp menedéket keres, hallva a lábaim topogását. A lépteim gyorsulni kezdenek, egész fürgék lesznek, a végére már szaladok szinte a kardom a kezemben, majd megkerülve két fát, döftem le az első mobot amit kiszúrtam a képességeim kombójával. A hangjából ítélve azt hittem valami nagyobb termetű lényt szúrtam a pallosom élére, de csak egy borz volt az. Szerencsére a szagát nem éreztem, szinte azonnal pixelekre robbant, s csupán az ehető, megfőzhető hús maradt belőle. A főzéstudományom nem épp a legjobb, de legalább már nem égetek oda mindent így azt gyorsan az inventorymba dugom, a jelvényt is elteszem szépen a helyére, had gyülekezzen, és nagy levegőt veszek… Még legalább egy jelvény kéne. Sőt kéne valaki aki ismer számomra megfelelő képességgel rendelkező kovácsot. Igazság szerint azt hittem nehezebb lesz, de örömmel konstatáltam hogy tévedtem. Határozott léptekkel csörtettem előre, egyenest az első szinthez. Most nem akartam teleport kristályt használni, leginkább élveztem a természetet a nyugalmat a friss levegőt, és ki be kapcsolgatva igyekeztem megtanulni a jártasságaim apróbb csínját-bínnyát útközben. Hol máskor tanulhatnám meg jobban, nem bíznám a dolgokat éles helyzetre. Így tehát útközben is végig azt gyakoroltam. Lassan megérkeztem az első szintre, a kezdetek városába.

Borz

by **Hayashi Yuichi** Kedd Feb. 24 2015, 10:55

Nem lepődtem meg azon, hogy szó nélkül hallgatta, hisz a lehetőség, hogy újra embernek érezhettem magam egy évvel ezelőtt, csak azt bizonyította, ami a frontharcosok fejében van, az nem illúzió. Kézzel fogható, bizonyítéka van, és szívvel mérve végtelen. Ölelésemből kibújva a hallott szavak, azt a játékosságot erősítette fel, amit el akartam hessegetni. Örültem, hogy nem kellett. Egy kicsit vártam mielőtt megmozdultam, hátam még mindig a híd peremének támasztva, néztem, ahogyan szabálytalan irányban és távokkal halad távolabb és távolabb. Felnéztem a napsütéses égboltra, aminek kékségét néhol szabdalta fel pár bárányfelhő. Megcsodáltam a nap melegét, és lelkem révbe érhetett. Könnyed futásnak kezdve löktem el magam a támlától, és nem egyenesen követve, kissé forogva futottam Nio után. Gyorsaságom, nem tudtam kordában tartani, így se perc alatt letudtam a táv felét, azonban meg-megállva, vártam, hogy ne érjem egyből utol. Láttam, ahogy eltűnik egy fa mögött, de nem bukkant fel, megállt ott. Pördültem még párat, de a szédülés nem jött olyanformán, mintha saját testemmel tenném ezt. Odasétáltam hozzá és hátamat nekivetettem a fa túloldalának. Megpihentem ott és a bennem kavargó érzelmek lenyugodhattak egy pillanatra, tudom ez mindössze addig tart, míg a fa túloldalán álló Niohoz odalépek. Akkor újra feltörhet, amit sokáig elfojtottam és lepel alatt tartottam.
Átfordultam jobbra hátamat, majd jobb vállamat nekivetve a fa törzsének, hogy mellé érjek.
- Meg vagy – mondtam könnyedén és nyomtam egy puszit arcára. Végül kitartásom is megmutatta elég nagy hibáját, mert hiába vagyok gyors, gyorsan ki tudok fáradni. Léptem előre párat és leültem lába elé, hátamat kissé lábának nekivetve. Szerelemnél, nincs is jobb érzés, ugye? Ha viszont szeretnek, az még jobb érzés.

by **Nio** Kedd Feb. 24 2015, 13:45

Nem telt bele sok időbe, míg utolért, bár mit is várhattam volna, elvégre pontjaink és szintjeink határoznak meg ebben a világban. Jóval magasabb szinten lehet már, mint amin én vagyok, de ha jobban belegondolok ennek így kell lennie. Érthető, hogy lassabban jöttem rá a dolgokra, hiszen még nem volt tapasztalatom, de egy nap utolérem. Mosollyal fogadtam apró pusziját, majd mikor a fa tövébe ült én is mellé huppantam.
Csodálatos ez a világ, de van egy nagy hibája, nem igazi. Gyönyörűen ki van minden dolgozva és találva, de mégsem érhet fel a valódival, mely odakint vár rám... ránk.
Ahogy a tájat néztem, el tudtam volna veszni a látványban, nemcsak mint valaki, aki nézi a tájat, de úgy is mint valaki aki szívesen lefestené. Viszont volt egy jobb érzés, egy jobb "kilátás", melyben talán sokkal jobban el tudtam, volna veszni. Pontosabban valaki...
-Vajon a valóságban is vannak még ilyen helyek...?- kérdeztem lágyan már szinte suttogva és dőltem gyengéden vállának. Egész nap el tudnák így üldögélni, és csak nézelődni. Bár úgy is tehetnénk. Jelenleg ugyan semmi dolgunk, de hamarosan gondolom Yuichinek is a fronton kell harcolni, és ha eljön az idő nekem is. Ezt a tényt, kötelességet sajnos nem felejthetjük el sokáig, csak egy pillanatra.

by **Hayashi Yuichi** Kedd Feb. 24 2015, 16:12

Játékosan felnéztem rá, mire Ő is elhelyezkedett a fa tövében lévő ritkásabb pázsiton mellettem. Örömmel fogadtam közelségét és szívem felmelegedett tőle. Álltam, ahogy megtámasztotta fejét vállamban, és egy leheletnyi csókot intéztem hajára, majd visszafordultam kinyújtott lábaink irányába, és fölöttük elnézve a távolban, ahol valahol a kertek vannak, Maxweld gyakorlókertjei, kerestem a választ. Nem kutattam sokáig, hisz fejemben megvannak még azok a képek, emlékképek, amerre jártam barátokkal. Mindegyik a maga módján hideg, kegyetlen és gyönyörű volt, nem úgy, mint ez a táj. Talán mindig csak attól függ, épp kivel vagyok és milyen helyen, de ezt melegnek és szeretetteljesnek érzem, valahogyan azokat a helyeket, vele ugyanígy érezném. Nem azt a nyers kalandvágyat, amikor meghódítok egy sziklát, vagy végig megyek egy keskeny peremen a szakadék fölött. Azt a fajta adrenalint elő lehet idézni, de amit érzek itt belül, az sokkalta jobb, mint valaha korábban. Akár ez az illúziók mögé bújtatott világ, ahol megadatott a lehetőség, bárki elérhet bármit, vagy akár frontharcosként, tehetek valamint bárki másért. Ő érte szeretnék tenni, mégpedig akár egynek, a kinti csodálatos világot együtt megismerni. Sok helyen jártam, de bizton nem mondhatom, hogy vannak ilyen helyek. Hisz minden ember más, de azért vannak metsző határok, jelenleg pont egy ilyen metszetben ülünk szerelmesen.
- Vannak ilyen helyen, és ránk várnak – mondtam halkan, amennyire hangom engedte. – Sok féle terepviszonyok között kerestem szép helyeket, ahova érdemes eljutni, de van olyan, amit nem láthatott egyikünk sem. Szereted a nyugodt sétákat? – kitartásáról keveset tudok még, főleg arról, ami nem számoktól függ, hanem a tovább.. tovább.. tovább érzéstől. Sátrazás a semmiben, ami ezen a világon kicsivel könnyebb, ugyanis nem fáj, ha egy kényelmetlen faágon alszik az ember, vagy akár tövisgyökér bozót alatt, hisz oda a vadak is nehezebben jutnak el, egyetemben a vörös indikátoros játékosokkal.
Hajával takart arca felé néztem, s eszembe jutott egy nagyon régi vers. „…oly gyönyörű, hogy belehal a gondolat.” Akkor fiatalként és most is másfajta vonzódásnak értelmeztem, mint holmi kényszer, vagy bizonyos érzetek pótlása. Ez valahonnan másfelől jön, és mélyen a szívből. Bal kezemmel szívemhez kaptam, bár így is érzem hogyan dobog, de ez alkalommal örülök, hogy még mindig dobog.

by **Nio** Kedd Feb. 24 2015, 20:26

-Valahogy nekem is hasonló jutott eszembe- kezdtem iménti lágyabb hangomon, majd egy apróbb sóhaj után folytattam válaszom. -Bár nem vagyok valami tájékozott ezen a téren. Nem jártam sok felé, nem láttam sok mindent maximum a fejemben vagy képeken. Bár mindig jobban szerettem a nyugalmat- réginek tűnő kép jutott eszembe, melyben éppen a könyvtárban vagyok és akkor hobbimnak élek, a könyveknek. Olyan réginek tűnik ez a kép, hogy már abban se vagyok biztos, hogy valaha igaz volt. Egészen nagyot fordult az életem, bár ami azt illeti annyira nem bánom.
Jelent meg egy jól ismert mosoly arcomon, amivel Yuichi felé fordultam magam alá húzva lábaim. Csak az szomorított el egy röpke pillanatra, hogy fejem elvettem arról a vállról. Bár az is igaz, hogy szerintem bármikor visszatehetem.
-Már alig várom, hogy a valóságban körbe vezess. De kezdetnek itt is megteszi. Biztosan van itt is olyan hely, mint ez, vagy az a csodás lila park...- halkítottam le a hangomat és gondoltam vissza arra a varázslatos estére. Mosolyom egy kis pirrel párosult. Biztosan van még a SAO-ban ezekhez hasonló hely, amit Yuichivel fedezhetek fel, és így biztosan lesz még ahhoz vagy ehhez hasonló alkalom, melyet féltve fogok őrizni emlékeimbe, és melyek miatt egyáltalán nem bántam meg azt, hogy beléptem.

by **Hayashi Yuichi** Csüt. Márc. 05 2015, 13:51

- Az éppen elég – feleltem mosolyogva miután elmerengett és én is belevesztem röpke pillanatra a távolban. Az a park a maga módján egyedi és gyönyörű éjszaka volt a csillagos ég alatt, ahogyan a mai is az lesz, de nem egyetlen, és a valóságban is vannak ilyen helyek, csak kicsivel hiányosabb. Viszont Ő ragyoghat, mint most is. Közben fejem a vállára helyeztem és onnan néztem tovább a tájat, de inkább felé fordultam és úgy mondtam tovább – a negyedik szinten is találtam pár szép helyet, az ötödik szint kastélyaival már más a helyzet, de maga Nyster is szép hely és biztonságos is. Taft városa már kicsit másabb, viszont attól még ott is körbelehet nézni. Az aranylegelők is egy darabkái a józan világnak, ahogyan az erdős szinteknek, is megvan a maga kis varázsa. De ott a szörnyek már jóval nehezebbek, csapatostul járnak és a céljuk, nullázni a velük szemben álló pontjait – felvettem a válláról a fejem, de csak annyira, hogy aztán lábbelijének tetején megtámasszam kobakom. Látóterembe két térde került és a felénk tornyosuló fa, állam felé a tiszta kék eget láttam, ahol valahol a nap fenn megvilágított minket, és a teljes szintet. Nyugalmas volt, tudom megkell vívni még pár harcomat a közeljövőben, de az odébb van még. – Azonban ez mégsem könnyű nekik. Ha bármi veszélyes is, mindig van egy lehetőség, hogy elkerüljük, ebben különbözik a valóságtól, és sok minden másban is, de abban biztos vagyok, bármelyik helyen is járok, azt veled és melletted szeretném tenni – mosolyra húzódott szám. Bármilyen helyzetbe kerülünk is. Leheveredtem teljesen a fűben, míg fejem, ha nem zavarta továbbra sem lábfején hagytam, vagy éppen ahogy mozdult. Tudtam sokat beszélek, de csak azért mert vele akarok is beszélni. Furcsa, hova lett az a csendes fiú, aki voltam?

by **Nio** Csüt. Márc. 05 2015, 21:12

-Már alig várom- hallgattam végig felsorolását a szebbnél szebb helyek listájáról, ahova remélem vele fogok eljutni. Jól is hangzik. Nagyon is.- Emlékeim szerint a veszéllyel is képesek vagyunk megbirkózni. Vagy tévedek?- tettem fel egy kérdést szórakozottan, bár kissé pirosan és oldalra fordított fejjel, mikor emlékeim közé bevillant egy kép, melyben Ő van és én egy erdőben. Nem valami romantikus emlék, de élveztem azt a napot. Ezt le sem tagadhatom. Az utóbbi mozzanatom azért esett meg, mert közben fejét vállamról a lábamra helyezte át és elterült a fűben. Ilyet ez előtt senki sem csinált velem, így az iménti mozzanata meglepett és egy kicsit zavarba is jöttem. De cseppet sem bántam.
-És mivel ott leszel, így nem érhet semmi baj... -tettem hozzá halkabban, úgy éreztem mondanom kellett valami, így mondtam. -Ahova most megyünk az is ilyen szépen van megcsinálva?- kérdeztem ismét némi szünet után, ezúttal már nem annyira kipirultan, és már rá emelt tekintettel.- Bár lehet hogy hülyeséget kérdezek, elvégre kertészféle az illető,... vagy micsoda.... -szólaltam meg elgondolkodva, miközben egy kósza tincset simítottam, el Yuichi tekintete elől egy apróbb mosoly kíséretében.

by **Hayashi Yuichi** Kedd Márc. 10 2015, 14:26

Elmosolyodtam. – Nem tévedsz, megoldjuk közösen, ha vész fenyeget minket – mondtam és felderengett az emlékkép, hogy futunk az erdőben, és egymást védve meglógunk a kobold áradat elől. Vicces volt, és nem éreztem szégyennek sem a menekülést e szerint Nio sem annyira.
Ahogy elhelyezkedtem, csak egyetérteni tudtam, és picit nevettem is hozzá. Amit ismerek konstansként a világból, hogy menekülő út van, ha már nem volna akkor meg készítünk egyet, a fellelhető eszközökből.
- Igen, számtalan más játékos és az itt élők hoztak létre kerteket Maxweld felfedezései alapján. Köztük van az a parcella is, amit én gondozok, de az szerintem annyira nem jó, mint a többi – pirultam el. Azonban Nionak szeretném megmutatni. Ott megismerheti a gondolataim és azt, hogy alkotás terén mire lehetek képes. Bár még csak tanuló vagyok, de egy nap szeretném tanítani is. Amint kivisszük a játékot, a való életben is ezzel szeretnék foglalatoskodni és a kardot leteszem utána végleg. Törődése jólesett és örömmel fogadtam, mosollyal viszonoztam és lehunytam a szemem míg kézfeje eltakarta a napot. Odakint jobban bántotta a szemem a napfény, itt viszont ebből adódóan örültem, a röpke mesterséges árnyéknak, mozgolódtam kényelmesebb helyzetbe, majd újra kinyitottam szemem és őt láttam meg.
- Maradjunk még egy kicsit – kértem gyengéd hang tónussal. Igaz én hívtam el, hogy megmutassam a kertet, ami szép – estig még rengeteg idő van, és remélem a park változatlan - mosolyogtam rá – tényleg, voltál az óta ott? –kérdeztem egyből.

by **Nio** Kedd Márc. 17 2015, 23:50

Mosollyal arcomon hallgattam végig Yuichi szavait. Bár ami azt illeti máshogyan nem is tudtam volna, mert ha vele vagyok az a mosoly mindig előjön és nem tűnik el addig, amíg vele vagyok. De ennek így kell lennie. Most igazán boldognak érzem magamat, nem úgy, mint mikor egyedül bolyongtam ebben a virtuális börtönben tudatlanul. Mindenesetre azok a napok elmúltak. Sokakkal ismerkedtem meg, sokat változtam, amit remélek jó irányba tettem.
-Maradhatunk, ha gondolod... Bár kezdek egyre kíváncsibb lenni, hogy milyen is a kerted, amit ápolsz. A laborod is érdekes volt, mikor megmutattad. Biztosan a kerted is az- ezen a ponton kicsit sajnáltam, hogy itt nem találtam módot arra, hogy tovább rajzoljak. Így most nem tudom neki megmutatni, hogy én mire is vagyok képes ezen a téren. Bár az is igaz, hogy nem nagyon láttam értelmét neki akkor amikor Kyuu felhozta, hogy a SAO-ban is van lehetőség a rajzolásra is, éppen úgy, ahogyan minden másra. Lehet, hogy mégiscsak bele kéne fognom ismételten...
Merültem el gondolataimban hátamat a fának vetve óvatosan, nem akartam, hogy Yuichi lecsusszanjon lábaimról. Ismételtem egy apróbb jövőkép jelent meg szemeim előtt. Ez viszont eléggé közeli kép volt, még itt a SAO-ban szándékozom végrehajtani. Elvégre nem lehet mindig csak a harcra és fejlődésre gondolni. Erre gondolom Yuichi is rájött, másképpen nem foglalkozna kertészettel, vagy bármi mással, és hasznosan is tölti szabadidejét. Ellentétben velem. Egyetlen kikapcsolódásom a sütizés volt mostanában.
-Hm...? Oh, nem. Sajnos az óta nem jártam arra- eszméltem fel kérdésére, mely vissza is rántott a jelenbe.- Bár nem bánnák egy kisebb nosztalgiát- tettem hozzá már Yuichi arcát fürkészve.

by **Hayashi Yuichi** Szer. Ápr. 08 2015, 16:25

- Ez nem lesz olyan veszélyes, mint a laborom volt – kuncogtam egy keveset. Hogyan is tudnám elfelejteni azt a harcot, amit ellene vívtam, ennek pedig okozója talán az, hogy egyedül itt érdeklődtem az alkímia után, de itt valahogy minden esetben csúnya tréfát űz, velem és másokkal, ha nem azokat a komponenseket használom, ami elő van írva. A kísérletezés veszélyes, de eredménye konstans. A kert ennél szerencsére kedvezőbb, ott a kellékek előállításán kívül tudok kísérletezni, de nem úgy, mint magamon, vagy másokon. Nem lankadt továbbra sem jó kedvem, még akkor sem, ha nem minden úgy ment a kísérletekkel, ahogy kellene, félre sikerült mindig is lesz, viszont sokkal jobb megtapasztalni, hogy nem volt olyan szörnyű élmény számára. Ahogy számomra sem az Ő felfedezése, sőt kifejezetten, finom! Sok-sok finom sütemény vár még ránk. – Persze, hisz tudod, este visszasétálunk oda – mosolyogtam rá, ahogy visszafordultam a kert felé tekintéstől. Igazából, bennem is pezseg az energia, és nem is azért, hogy kapjak tőle egy dicséretet, hanem mert szeretek mellette létezni. Felemelkedtem lábairól és hátam mögé kinyújtottam kezeim, mosolyogva néztem rá, majd közelebb csusszantam. Lágy puszit adtam ajkaira. Maradtam még így közelében és beszívtam illatát. Tudtam, hogy piros lehetek, legalábbis pír eluralkodott rajtam, ahogyan mellkasomban is zakatolt szívem. Kezemmel kezeit kerestem, és amint elváltak ajkaink egymástól, gyengéden felálltam és húztam kezeimmel rajta egy keveset. – Gyere, megmutatom – mosolyogtam rá – érdekel mit szólsz hozzá – engedtem el bal kezét, hogy tudjunk egymás mellett sétálni. Igazándiból Ő fogja először látni, a kertben dolgozó játékosokon és karaktereken kívül. Emiatt elfogott némi plusz izgalom, érdekel, hogy milyen az a világ, amiben ketten lehetünk együtt Nekoval.

by **Nio** Hétf. Ápr. 20 2015, 16:54

Kuncogása miatt az én szám is felfelé görbült. Az a párbaj volt ugyanis az egyik olyan emlék, melyet nem tudok kiverni fejemből. Bár nem volt egy hagyományos összecsapás, és egy kellemetlen emléket hozott elő, mégis arra a harcra jó emlékként gondolok vissza, mint minden olyan emlékre, melyet Yuichivel éltem át ebben a világban. Ezek azok a dolgok, amik miatt ismét vágyom arra, hogy megszűnjön létezni ez a világ és ismét a szabad ég alatt járhassunk.
Rövid elmélkedésemből Yuichi csókja zökkentett ki, mely váratlanul ért, de kifejezetten kellemesen. Pontosan úgy, ahogy minden érintése és csókja. Nem szóltam semmit, bár ami azt illeti nem is tudtam volna kicsikarni semmilyen hangot torkomból. Csak néztem Őt, majd vele együtt álltam fel én is és indultam meg nyomában kezét fogva. Bármiben lefogadtam volna, hogy olyan piros lehetek, mint Ő, vagy talán még nála is vörösebb. De nem érdekelt. Lehet, hogy ezt a reakciót nem fogom kinőni, de nem bánom, míg mellette lehetek.
Menet közben se találtam még meg a hangomat. Jóformán csak szívem dobbanását hallottam fülemben. A csend viszont nem volt kínos, kellemes volt. Bár meg akartam jegyezni egy-két dolgot, de nem baj. Majd, ha látom akkor biztosan ugyanezek a szavak fognak előjönni. Feltéve, ha megtalálom hangom.
Menet közben, bár nem szóltam, de egy lépéssel közelebb léptem hozzá, hogy olykor-olykor nemcsak kezeink értek össze, hanem lábunk is. Már az is boldogsággal tölt el, hogy mellette vagyok. Az meg csak hab a tortán, hogy megmutatja keze munkáját. Biztosan az is olyan lenyűgöző, mint a laborja.

by **Hayashi Yuichi** Szer. Ápr. 22 2015, 14:52

Egyszerre éreztem olyan kellemes nyugalmat testemben és mellkasomban, miközben szívem pedig hevesen zakatolt. Valószínűleg, ha valaki erre sétálna, most két napon felforrósodott embert láthatna, akik szerelmesen andalognak a ragyogó őszi napfényben. Ugyan kellemes érzés volt, kéz a kézben vele lenni. Azt hiszem, romantikusabb lehetne, ha előtte befognám szemét, de ezzel most nem élnék, had lásson mindent szabadon, nem akarom megfosztani egy kis rejtély miatt. Pár perc lassú séta után, ami alatt, épp csak néhol pillantottam félre róla, mégis merre mehet az út, ne bukjunk fel. Ujjaim szorosabban ujjai közé fúrtam, olyan jó érezni, hogy van és Ő. Hamarosan fel is bukkant a keretet jelölő tábla és a mögötte elnyúló terület egészen a kastélyig, amit egy njk uralt. Tulajdonképp az ő birtokát kaptuk meg, mert szereti a virágokat és örömmel fogadta a játékosok önkéntes jelentkezését, hogy beborítják az udvarát.

Marome falu - Page 3 1472812-bigthumbnail_zps77bc2330

Nio szemébe néztem, majd lazábbra engedtem a kézfejét, ha bármikor el szeretne lépni, ne akadályozzam meg benne. Csak néztem sokadik alkalommal az íves megoldásokat, ahogyan felfut a rózsa, ami a tövisgyökérből fejlődött ki sok gondozással. Jött a késztetés is, hogy tépjek le neki egyet.., de ez meg ütközik a természet iránt érzett tiszteletemmel. Nagyon lassan lépegetve, elindultam a bal oldali emelkedő felé, ami kockakövekből volt kirakva, és hirtelen emelkedett. A fölötti területen alakítottam ki a számos parcella közül azt a helyet, ahová ültetem az éppen kihasználatlan növényeket, valamint a díszvirágokat.
- Hogy tetszik? – kérdeztem az elénk táruló látványra mutatva, amit alig derékig érő kerítés védett. Talán ez ilyen emberi szokás, hisz itt nincs veszélyben. Szörnymentes terület, a kastély személyzete miatt.
Ebben a pillanatban viszont elszégyelltem magam, nem vagyok dicsekvő ember, és nem is honoráriumot várok ezért, csak szerettem volna osztozni Vele, abban amilyen érzést nyújt e kert varázsa.

by **Nio** Csüt. Ápr. 23 2015, 16:30

Séta közben egyre izgatottabb lettem, bár nem igazán akartam vagy értettem, hogy miért. Yuichinek több oka lenne annak lenni, mint nekem. Biztosan az is. Bár nincs miért annak lennie, mindig csodálatos helyekre vitt. Mindig lenyűgözött, hogy milyen tájékozott a SAO-t illetően. És a helyek, melyekre mentünk...
Néha lopva felnéztem rá mikor éppen nem volt semmi akadály lábam előtt. Az arcán még látszott iménti pirosság, mely valószínűleg az enyémen is látszott még annak ellenére, hogy a körülőtönk játszadozó hűs szellő valamennyire lehűtötte pírben úszó arcomat.
Mikor egy ilyen alkalom után ismét magam elé néztem előttünk fel is fedeztem úti célunkat. És ahogy sejtettem Yuichi ismét megmutatta ennek a világnak az egyik szépségét. Ismét egy gyönyörű élménnyel lettem gazdagabb, melyet Yuichi mutatott.
-Ez már most gyönyörű...- jegyeztem meg halkan egy kicsit megszorítva kezét, melyet eddig is fogtam.- Remélem még sok ilyen helyet megmutatsz nekem, és nemcsak itt a SAO-ban.
Lassan átvágtunk a kastély kertjén, és hamarosan Yuichi kertjéhez is megérkeztünk. Mely egy kisebb nyugodtabb rész volt a területen, melyben számtalan virág kapott helyet. Nem igazán vagyok járatos a virágok neveiben, de ha jól sejtem többségük csak ebben a világban létezik.
Miután kérdése elhangzott körbenéztem távolabb is.
-Nagyon szép, kellemes és nyugodt- néztem rá mosollyal és léptem elé. Előtte állva szinte kislánynak éreztem magam, több mint egy fejjel magasabb volt, mint én, ami nem is csoda. Ennek ellenére lábujjhegyre álltam, lágy puszit leheltem ajkaira, már amennyire elértem, majd, még mindig ebben a pózban kérdeztem-Körbevezetsz?

by **Hayashi Yuichi** Szer. Jún. 24 2015, 11:40

A színek kálváriája mindig megfogott és itt a játék a telítettségét úgy állította be, hogy ne legyen zavaró, de mégsem tökéletes mása a valóságnak. Viszont már olyannyira hozzá szokott a szemem, nem tudnám megmondani, milyen egy valós kerítés léc, vagy akár járdalap. Pedig ilyenekkel dolgoztam is a kikötőben még gyerekként, utána jött a választási lehetőség. Kezének tapintása viszont kirángatott a reggeli ködből, amit az iránta érzett szerelem úgy sepert el, mint lágy szellő a tollpihét. Ahogy pörögve forgatja a szellő és virágillattal tölti meg orrom, orrunk. Az már igaz, Maxweldnek sok tehetséges tanítványa van, és én is így lettem mester kertész és feltaláló Lewis után. Ha ő nincs talán sosem fog meg annyira a növények tanulmányozása, hogy ide jussak. Pírral arcomon Niora mosolyodtam és vezettem tovább. Természetesen rengeteg ilyen helyet megmutatok még. Hisz azt az időt, amit itt töltünk miért is ne lehetne szórakozással és nyugalommal is eltölteni? Nem csak szörnyöléssel és fejlődéssel. Nem csak itt a SAOban. Ez a szó valahogy többet ad, áttudtam adni célom és akar is tenni érte. Rámosolyogtam szememmel és biztosítottam, hogy ez így is lesz. Majd tovább vezettem a parcellámig. Érzéki csókja lágyan simított végig testemen és lelkemen is. Kérdésére amúgy sem tudtam volna ellent mondani, és kezét el nem engedve kifordultam oldalra. Mutattam a járástól balra és jobbra eső virágokat, aminek legtöbbje már keresztezés. Pitypangok és faenó levelek, keresztezéséből, valamint némelyhez kellett ritkaság is. Elmutogattam mi milyen nevet kapott, aminek legfőbb jellemzői a színek voltak, utána pedig mely komponensekből állnak. Igaz bonyolult nevek jöttek létre a virágoknak, de könnyebb azonosítani bármikor miből készültek. Becenevekre még várnak, de egyet azért letéptem, míg lehajoltam érte. Nem pixeleződött el, hisz elixir alapanyag volt, akár a legtöbb itt. Halvány piros szirmok között narancsos bibék meredeztek felénk.
- Virágot a virágnak - mondtam Nionak, és megvártam míg elveszi, majd cuppanós csókok nyomtam ajkaira. Az idő a környék, a hangok, mind nyugodt volt. Olykor-olykor mozgatta meg lenge szellő a virág fejeket, melyek úgy festettek Nio háta mögött, mint hajlongó tömegek sokasága, kik néha éljenzik királynőjüket, ki színre lépett. Tovább vezettem Niot, hacsak meg nem torpant. Majd a kék kerítés egy pontján megálltam és neki támaszkodtam. Vártam, majd megszólaltam - nem túl nagy a kertem, de a sok kis kert alkot egy nagyot, az itteni helyi nemes megadta nekünk a lehetőséget, hogy gondozzuk udvarát, csere alapon. Szeretett volna egy szép kertet magának, míg mi tanítványok pedig tanulni. Ezzel foglalatoskodom, amikor épp nem harcolok. Valamint van még egy másik hobbim is, de azt már közel fél éve nem űztem - mondtam és vártam mit cselekszik. Nagyon jól éreztem magam és vártam az estét, amikor is visszatérünk a ligetünkbe, immáron nem csak egymást nézni és nem lesz ott a kényszer sem, hogy elfussak előle.

by **Nio** Kedd Jún. 30 2015, 16:54

Egy szó nélkül követtem és hallgattam végig minden szavát. Igaz voltak olyanok, amiket nem nagyon tudtam értelmezni, de gondolom a virágainak nevei voltak, melyeket bemutatott nekem. Örömmel hallgattam végig, elvégre régen hallottam hangját ilyen hosszú ideig... talán túl régen is. Ha nem történik meg ez a mai találkozás, akkor talán el is felejtem. Mindenesetre most végre itt van Ő is és én is. Egyik pillanatban egy virágot szakított le és adta át nekem, melyet el is fogadtam a lágy csókkal együtt mely vele járt. Váratlanul ért, hisz inkább hangjára figyeltem és keze melegére.
A rövid körbevezetés lassan a végéhez közeledett, Ő meg befejezte a rövid ismertetést, majd a kerítésnek dőlve lezárta, és rám emelte azt a szempárt, mely szinte megigézett. Kezét elengedtem és a virágra emeltem tekintetem egyre erősödő pirrel arcomon. Először nemigen tudtam, hogy mit mondhatnék, de végül az első kérdést tettem fel, ami eszembe jutott.
-Hobbi...?- néztem ismét fel rá miközben a virágot két ujjam között kezdtem el pörgetni. Ilyenem nekem is van, bár én idebent egyáltalán nem foglalkoztam vele. Engedtem le kezem és elindultam felé, majd még válasza előtt hirtelen átöleltem.
Ezen a ponton kicsit megmozdult bennem valami, amit legutolsó találkozásunk óta leplezek. Pontosabban az óta, hogy egy időre elváltak útjaink. A valóságban is magányos voltam, nem tagadom. Nem volt sok barátom, de Őket is másfelé sodorta tőlem az élet. Még idebent sem megy olyan egyszerűen a barátkozás, főleg, hogy nem is keresem a társaságot túlzottan. Bár megvagyok egyedül, mégis most valahogy rossz volt. Legszívesebben kimondtam volna, hogy "Soha többé ne hagyj magamra..." vagy valami hasonlót, de e szavak nem jöttek számra.

by **Hayashi Yuichi** Szer. Júl. 08 2015, 13:13

Elmosolyodtam illetődöttségén, és boldogsággal töltött el a tudat, ahogy átölelt.
- Tudod az ember olyan, mint a virág - suttogtam halkan - törődsz vele és kinyílik - talán pont ezért tetszett meg a kertészkedés, ahogy volt céhmesterem elindított ezen az úton. - Igen, hobbik nélkül nélkül olyan üres lenne minden és mivel szeretek állandójelleggel mozogni, így muszáj vagyok hóbortoknak élni. Amit féléve nem tettem már az nem más, mint az erdőkön és mezőkön mob vadászat. Nem olyan, mint a szafarin, hanem olyan ami kihívás féle, amiben - jelenléte megnyugtatott, ugyan tudom halhatatlan nem vagyok, és túl vakmerő sem, csak van amikor szívesen elé állok bárminek, hogy más ne sérüljön. Szintén átöleltem. Jólesett jelenléte, az egész nap alakulása. Az esti programunk lágy szellőjének fuvallata, ahogy majd ott fekszünk megint a fák alatt, de most már ölelhetem, karjaimban nézheti a csillagokat, kijutásunk kulcsát a felsőbb szinteket. Nem akarok itt maradni a játékban, nem túl soká, mert félek. Félek meghalok. Vagy meghal. - a túlélésért harcolok. Vakmerő voltam, ahol csak az lehettem, de ezen ígérem változtatok. Ez a hobbi nem ér annyi kockázatot, hogy ebben a formában folytassam. Viszont ketten eredményesek lehetünk, és ha még mindig él benned aktívan, hogy szeretnél megtanulni harcolni, próbáljuk meg először mit tudunk ketten elérni. Mit gondolsz? - kérdeztem egészen közel hajolva és amennyiben nem távolodott el, továbbra is öleltem Őt.
Ugyanis a játék, ami körülöttünk van, haladni fog, és az elő nagy pihenő előtt amit csak lehet megszeretnék rólad tudni Nio. Legfőképp, mennyire vagy kitartó és ragaszkodó ahhoz, amit Te szeretnél. Mert a közös álmunk megvan már. Azonban, folytattam a gondolatmenetet mindkettőnknek jól kell teljesíteni.

by **Nio** Csüt. Júl. 09 2015, 17:37

Csendben hallgattam végig minden egyes szavát, melyet mondott vagy suttogott. Miután elhallgatott néhány lélegzetvételnyi ideig gondolkodtam, kerestem a megfelelő szavakat, hogy elmondjam gondolataim, melyek lehet hogy nem éppen azok a szavak lesznek, melyet hallani akar, viszont számomra igaza... én így érzek.
-Szeretnék harcolni, és akarok is, -kezdtem halkan továbbra is őt ölelve. -de félek. Talán jobban, mint szabadna. Volt pár borzalmas küldetésem, ezeket tudod. Mindegyik után meginogtam. Gyanítom, hogy ahogy feljebb jutnak a fronton úgy fognak a küldetések is nehezedni és egyre jobban igyekszik a játék is kivetni minket magából. Nem akarok senkit elveszteni, és nem is nagyon akarok többet olyan küldetésekben részt venni, de attól tartok, ez lehetetlen. Nem igaz?- öleltem át még jobban és bújtam hozzá.
Mióta itt ragadtunk a játékba azóta fedeztem fel ezt a gyengeségemet, amit eddig még nem tudtam legyőzni, bármennyire próbálom, mindig visszatér. A valóságban nem kellett soha megküzdenem az életemért, de itt igen.
-Nem hiszem, hogy erre a válaszra számítottál...- engedtem ölelésemen, így kisebb hézag lett kettőnk között. -remélem egy nap én is meríthetek bátorságodból, hogy ne törjek többet össze... feltéve, ha nem hagysz magamra...- néztem fel rá kissé szomorkás tekintettel.
Nem hiszem, hogy erre a válaszra számított, azt se csodálnám, ha ezt meg is mondaná. Azt sem csodálnám, ha elveszíteném, amit talán nem tudnék elviselni. Bár jelenleg ez vagyok és, csak abban bízom, hogy ez hamarosan változni fog.

by Ajánlott tartalom