Clark Corben

Név: Clark Corben
Nem: Férfi
Kaszt: Állatidomár
Kor: 24 év

Kinézet: Viszonylag rövid fekete haja van, valamint hasonló sötétségű körszakálla. Megközelítőleg 170-175 centi magas, és 70-75 kilo, ami a versenysúlya. Nagy átlagban egy farmert hord, felső ruházata pedig egy fekete pólóból és egy hozzá passzoló szürke pulóverból tevődik ki. Az összeállítás tökéletesen passzol hozzá. Birtokában van még ez igen sötét napszemüveg is, ugyanis nem bírja az erős fényt.

Jellem: Néha elsüt egy két poént, ironizál és be-beszólogat, de egyébként egy komoly személyiség, acélos jellemmel, amit képtelenség megtörni. Törődik másokkal, de ez csupán a hozzá közel állókra jellemző, akik számára idegenek, vagy ránézésre nem bízik bennük, azokat képes hidegvérrel a sorsára hagyni. Sokak szemében hős, másokéban maga a sátán, ezt embere válogatja. Hangulat ember, így isten óvja azt, aki képes nála kihúzni a gyufát.

Képességek:
Képes beszélni az állatokkal. Ez egy passzív képesség, ám fejlesztésre szorul. Számára az állatok nyelve olyan, mint egy idegen nyelv, így tanulás kérdése az egész. Négy fokozatból áll a képesség, amik a magasabb szintekre jutva érhetők el. Külső szemlélő számára viszont állat hangokat ad ki.

• Kezdő: Nehézkesen érti meg, sokszor leginkább a „kézzel-lábbal” stílus érvényesül.
  
• Közép haladó: Már nincs szükség mutogatásra, ám nem sokkal jobb az előzőnél. A szókincse gyér, így nagyon nehezen beszél, sokszor eltéveszti a hangokat, és sokszor képtelen megszólalni is.
  
• Haladó: Társagási szinten beszél az állatokkal, akiket megért, és már ők is sokkal könnyebben értik meg, amit mondani akar nekik.
  
• Mester: Akadály és hiba nélkül folyékonyan beszéli az állatok nyelvét.

Előtörténet

Úristen de régen volt! Épp vissza gondoltam arra a napra, amikor még nem kellett aggódnom semmi miatt. Huszonnégy évvel ezelőtt születtem. Apám Timthy, anyám pedig Susan Corben voltak. Vagyis még mindig azok, de értitek, na. A lényeg, hogy egyke gyermek voltam, és bár nem voltunk a felső tízezer tagja, az erejükhöz és a határokhoz mérten a szüleim próbáltak a legjobb neveltetésben részesíteni. A családunkat valahova középre, a második harmad kategóriába sorolnám. Jesszus! Szóval nem voltunk kő gazdagok, de nem volt okunk a panaszra. Szóval ide születtem ide s tova két és fél évtizeddel korábban. A szüleim mindketten vállalkozók voltak, és egy fuvarozó cégnél töltöttek be egy közepesen jó postot. Amíg dolgoztak, a nagynéném, Jessica vigyázott rám mindig. Azt tudni kell, hogy Jess néni iszonyatosan makacs volt, és nem tudom, melyik következik melyikből, de a WWF nevű szervezet oszlopos tagja. És mit kell tenni egy gyerekkel? Tanítani. Jess néni pedig ezt is tette. Amikor rám vigyázott folyamatosan történeteket mesélt, amik jobbára arról szóltak, hogy hogyan harcolnak az állatok jólétéért, és azért, hogy minél kevesebb faj haljon ki, illetve kerüljön a kihalás szélére. Folyamatosan tömte a fejem ezekkel a dolgokkal, és bár a szervezet logója nagyon bejött, anyáék nem nézték jó szemmel, amit velem tesz a nénikém, illetve, azt, hogy mit próbál elérni velem, nálam. Ebből igen komoly családi viták keveredtek, és ilyenkor inkább elvonultam. Nem szerettem, ha az emberek marják egymást. Az elemi után jött a gimnázium, ahol sportolni kezdtem, mint ahogy ezt minden gimnazista megteszi. Az amerikai álom nem csak a külföldieknek van kitalálva. A legtöbb velem egy idős kölyök ugyanúgy álmodozik, hogy majd egyetemre megy, ahonnan a saját maga által választott sport profi ligájába válogatják, és majd a gyerekkori kedvencei alatt, vagy mellett küzdhet a győzelemért. Jessi nénivel megromlott anyámék kapcsolata, de mikor elég idős lettem, nem voltam hozzájuk kötve, így suli után és hétvégén néha napján átmentem a nagynénémhez. Jókat beszélgettünk, és olyan volt nekem, mintha a nővérem lenne. Szegény azonban korai halált halt, amikor egy fakitermelésnél baleset történt. Ezután napokig bezárkóztam a szobámba, és nem akartam senkivel sem beszélni. Elhagytam magam emberileg és nem is voltam hajlandó visszatérni a civilizációba. A szüleim próbáltak hatni rám, de semmit nem értek el. Alig ettem, azt is csak akkor, amikor nem voltak otthon, és nagyon durván lefogytam. Kritikus eset voltam abban az időben. Aztán jött Ő. Igen, lehet, hogy ez egy klisés dolog, de egy lány igenis képes megváltoztatni az embert. Felkarolt, és segített, hogy talpra álljak, és ne kelljen nekem is idő előtt a nénikémet követnem. Mondjuk értette a dolgát, pszichológiát tanult. Claire-nek hívták. Fél évvel később már nem csak barátok voltunk, és két év alatt visszanyertem a majdnem régi formámat. Valahol mélyen Jess néni halála ott volt bennem, és ez megváltoztatott, ezt Claire is tudta, bár ő egyébként teljes sikernek fogta fel a dolgot. Tőle hallottam először erről a Nerve Gear nevű izéről. Azt mondta, hogy most ez a legújabb, legmenőbb a piacon. Nem nagyon voltam oda az ilyen dolgokért, persze a többi korombelihez hasonlóan én is használtam a számítógépet, meg volt régebben egy régi fajta konzolom, de eladtam, mert nem használtam, és jobbnak láttam, ha inkább pénzre cserélem. Karácsonykor érkezett a fordulópont, amikor a szüleim megvették ezt a Nerve Gear-t. Egy kicsit meglepődtem, mert nem erre számítottam, még akkor sem, ha nem sokat, de lejjebb kúszott az ára. Az ünnepek végeztével, úgy ahogy volt, dobozzal betettem az ágyam mellé, és hagytam porosodni. Egészen két hétig. Akkor történt ugyanis, hogy nagyon összevesztünk a szüleimmel, és egy hajszál választott el minket attól, hogy az étkészlettel dobálózni kezdjünk. Már nem tudom mi történt pontosan, arra emlékszem, hogy bevonulok a szobámba, bevágom az ajtót, majd észbe kapok, és kulcsra is zárom, hogy véletlenül se tudjanak bejönni. Ledobtam magam az ágyra, és bámultam a plafont. Valamilyen indíttatásból felpattantam, és összekötöttem a Nerve Gear-t, majd kivettem a dobozból a játékot: Sword Art Online. Megfordtottam a dobozt, onnan a legfontosabb információkat le tudtam olvasni. Egy MMORPG-ről volt szó. Végül is nagy gond nem lehet belőle. Meg hát eredeti is. Na hajrá. Elindítottam a játékot, rögtön feldobott néhány technikai infót, majd tovább lépkedve elértem a karakterkészítőt, ahol is nagyon gyorsan összerakosgatta a saját karakterem. Egy Frankeistein-nek éreztem magam és ezen kicsit elmosolyogtam. Név, kaszt, és már indulhatunk is. A kaszton gondolkodtam. Íjász és állatidomár között filozofáltam, végül az utóbbi mellett tettem le a voksom, de fogalmam sincs, hogy miért. Fény árasztott el mindent, és egy általam ismeretlen helyen tértem magamhoz. Körül néztem, de nem igazán volt ismerős. Voltak rajtam kívül többen is, de nem foglalkoztam vele. Megláttam egy pökhendi alakot, aki szónoklatba kezdett, mi szerint fogva tart minket, és csak akkor hagyatjuk el a játékot, ha végig toljuk mind a száz szintet. Ez megkattant? Ezután hozzá tette, hogy ha esetleg megpróbálnánk kilépni, akkor meghalunk. Semmi kétség, a csóka totál megkattant. Zsivaj támadt, és ezt vehetjük akár természetesnek is. Mindenki elindult valamerre, én is. Alig tettem meg pármétert, hátulról majdnem fellöktek. Egy srác rohant el mellettem hátra-hátra pillantva. Utána kiabáltam, hogy legközelebb jobban figyeljen oda. Befordultam egy sarkon, ahol megláttam az iménti srácot. Odamentem és belekezdtem az okításába, de nem vette a lapot. Felpattant, és a kezembe nyomott egy tojást, majd ismét elviharzott, de most legalább nem vitte el a vállamat, mint az előbbi akciójánál. Nem sokkal később egy tagbaszakadt alak jelent meg mögöttem, és a fiút kereste. Nem tudtam, hogy mi a célja vele, ezért készséggel megmutattam neki, hogy merre ment. A tojásra nézve megkérdezte, hogy honnan van. Elmondtam, hogy került hozzám, mire elmesélte, hogy a srác ellopta ezt a tojást mástól, de mivel jó fej voltam vele, tartsam meg. A tojás nem volt különösebben érdekes, egy sima fehér alapszínen két fekete folt, amik egymás tükörképei is lehettek volna, ha van közöttük tükör, kicsivel alatta pedig egy közepesen vastag fekete csík, ami körbe futott a tojáson. Forgattam a tojást, kissé meg is ráztam, hogy vajon miféle lehet ő, de egyelőre ezt rejtély fedi szerintem.
Hogy miért nem fejlődtem semmit sem eddig? Azt gondoltam majd más lenyomja ezt a barmot, azátn mindenki boldog lesz. Tévedtem, és rájöttem, hogy ha valamit csinálni akarsz, akkor csináld magad.