[Játékos küldetés] - A földalatti boszorkány

Egy borús, esős napon egy idős néni botorkál oda a hirdetőtáblához, és egy fecnit ragaszt rá, majd amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan távozik. Itt jártát csak a papírlap jelzi, és az utána maradt esernyő, amit az erős szél csavart ki megfáradt kezeiből.
Másnap ugyanolyan rossz idő van, a vizes út ezer csillámló szikraként veri vissza a lámpák izzó fényét. Igen, a lámpák fel vannak kapcsolva, hisz az egymásba nyúló felhők semennyi napfényt sem engednek át. A vaskos réteg sötétség formájában telepszik rá az egész tájra. És az eső csak esik, és esik, a szél vadul, mindent megtépázva fúj.
Kinek van ilyenkor kedve küldetésre menni? Az utcán szinte senkit nem lehet látni, csak elvétve egy-egy szerencsétlent, aki menedéket keres a vihar elől, vagy pár alakot, akik eresz alá húzódnak be, pénz híján.
Néhány vállalkozó alak mégis fel-feltűnik a küldetés táblánál. Ilyenkor több szerencsével találhat mindenki magának feladatot, hisz a sokaság úgyis a meleg szobában lustálkodik, és lehangoltan bámul ki a koszos ablaküvegen.

Ti, merész lelkű játékosok azok közé tartoztok, akiket nem tántorít el a vihar és a ború sem. Kimerészkedtek az utcára, és a hirdetőtáblánál megpillantjátok a néni által kirakott cetlit.
Göcsörtös, összevissza, szinte olvashatatlan betűkkel a következő áll rajta:
„ Egy idős hölgy kérne segítséget bátor utazóktól, szerény jutalomért cserébe. Nem tudok sokat felajánlani, de tapasztalat szerzés szempontjából egy érdekes feladatom lenne számotokra. Ha valakit érdekel, kérem, jöjjön el hozzám. A házamhoz a kezdetek erdeje melletti úton juthattok el. Előre is köszönöm minden kedves vállalkozónak a segítséget.”
A pár jelen levő közül mind elolvassák, de a szerény jutalom hallatán inkább odébb mennek, de ti valamiért mégis elfogadjátok, és elindultok a kijelölt út irányába.
Mind külön-külön, az úton még csak véletlenül sem találkoztok. Az utatok egy összetákolt, dülöngélő kis faviskónál ér véget, ahova mind bementek egyesével.
Egy szépen berendezett, tiszta, kicsike kis szobába léptek be, ami egyben konyha, és nappali. Az asztalon gőzölgő tea, és csészék, az ajtóban pedig egy kedvesen mosolygó idős NJK néni fogad benneteket, és amint mind megérkeztek, ismerteti a feladatotokat.

- Sziasztok! Örülök, hogy elvállaltátok a csekély jutalom ellenére is. Nagyon szépen köszönöm önzetlenségeteket. A feladatok annyi lenne, hogy megkeresitek nekem Meredith-et, egy gyógyszerészt, aki az én különleges gyógyszeremet készíti. Sajnos olyan betegségem van, amire nincs átlagos boltban kapható orvosság, csak ő tudja elkészíteni nekem. – ezzel átnyújt nektek egy kis csomagot, benne egy levéllel, és gyűrűvel. – Ha ezt oda adjátok neki, akkor tudni fogja, miről is van szó. – mondta. Ezek után kivezetett titeket a házából, egyenesen egy nem messze lévő kőhalom mellé. Ott a köveket arrébb gurítva egy kis csapóajtóra lehettek figyelmesek.
- Erre kell menni! Csak kövessétek az ösvényt! Jó utat! – köszönt el. Most már csak rajtatok múlik az, hogy beléptek-e, vagy sem...
/Most van alkalmatok a bemutatkozásra, szóváltásra. /

Résztvevők: Judy, Nariko
Határidő: 4 nap/ fő.

Elég sokáig botorkáltam az erdőben, ahol gyakorolhattam a képességeimet. Amióta itt vagyok, inkább az erdőben élek, minthogy a város zajában tengődjek. Nagyszerű túlélési gyakorlat a Kezdetek Erdejében való tartózkodás, valamint nyugalmasabb körülmények között megtanultam meditálni, amit eddig nem tettem, hiszen keleti harcművészetet tanultam az iskolák mellett.
Pár nappal később végül arra gondoltam, hogy talán a városban néznem kéne küldetéseket. Soha nem jutok ki a játékból, ha egész életemben az erdőben lebzselek, itt meg aligha vannak NJK-k, akik küldetéseket adnának. Hosszú idő után - amióta elmentem a főtérről - bementem Aincrad-be, hogy feladatot vállalhassak. A keresés azonban nem volt könnyű; megfordultam pár NJK-nál, de azok már feladták másnak a feladataikat, de volt pár játékostársam, akik meg szó szerint az orrom elől nyúlta le.
Eközben szakadt az eső, sokak az eső elől menekültek nedvmentes területekre, vagy meleg, kényelmes házakba, hogy kivárják az eső múlását. Én csak mentem az esőben. Köpenybe burkolóztam hiábavalóan, így is bőrig áztam. Ez nem rettentett vissza attól, hogy találjak valami feladatot. Az utam egy hirdetőtáblához vezetett, amelyben ilyen időben szabad küldetés reményét véltem. Az erős szél, amely az esővel együtt jött, egy elhagyatott esernyőt sodort.
Megálltam a tábla előtt, és végignéztem a hirdetéseket. A legtöbbet már annyira elverte az esővíz, hogy alig tudtam kivenni belőle egy betűt is. Lehetetlen volt bármit is elolvasni... kivéve egy szerényke kis papírfecnit, amit talán nem sokkal előttem raktak fel. Elolvastam, majd egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. Egy öregasszony őszinte, kedves hirdetése, melyben azt kéri, hogy ha van derék vándor, aki szívesen segítene neki csekélyke jutalomért, akkor menjen el hozzá. Valami érdekes feladatról lenne szó.
Engem nem izgat, ha keveset fizet, a tapasztalat mindennél fontosabb számomra. Elfordultam a fecnitől, és elindultam ahhoz a Kezdetek erdejének szélére, ahol a nénike lakott. Kisebb-nagyobb viharban tett séta után eljutottam egy erdőszéli kis faviskóhoz. Ablakfényből látva megtapasztaltam, hogy otthon vannak. Sárban totyogva odamentem a házhoz, és bekopogtam az ajtón. Amint engedélyt kapok a belépésre, megtörlöm a lábam a lábtörlőbe, leveszem és kicsavarom a köpenyemet, majd belépek a kis erdőszéli lakásba.
A ház otthonos, tiszta és rendezett. Látszik, hogy ezt a helyet jó körülmények között tartják. Bár nem zavart, hogy csurig áztam, de már nagyon örültem, hogy egy kellemesebb, meleg helyre kerültem. Az asztalon meleg tea gőzölgött, körülötte csészék. A csészék számát megállapítva lehet, hogy nem egyedül fogom megcsinálni a feladatot.
Az ajtóban egy kedves anyóka fogadott.
- Kezit csókolom, asszonyom! - köszöntem a néninek udvariasan a beinvitálásnál, majd fejet hajtottam neki. - A nevem Judy Noxia, íjász. Olvastam az ön kedves hirdetését, és gondoltam, kötelességem segíteni egy ilyen kedves öregasszonynak. Kérem szépen, ugye nem venné tolakodásnak, ha kérnék egy jó forró teát? Igen jólesne egy ilyen eső után egy kellemes és meleg felfrissülés.
Valóban egy ilyen eső mellett megkívántam a teát, de nem akartam modortalan lenni, hiszen a néni segítséget kérne tőlem, vagy tőlünk...
Vártam, hogy az állítólagos társak is megjönnek. Ha megjönnek egyenként, akkor semlegesen köszönök nekik, miután őket is beinvitálta az anyóka.
- Üdv, Judy Noxia vagyok, íjász. - mutatkoztam be.
Amint összegyűltünk, a nénike elmondja a feladatunkat, ami annyi lenne látszólag, hogy menjünk el egy Meredith nevű gyógyszerészhez, hogy elhozhassunk neki egy gyógyszert, ami az ő különös betegségére kell. Egy csomagot nyújtott át nekünk azzal a mondattal, hogy ezt adjuk át a gyógyszerésznek, aki ebből tudni fogja, miről van szó. Mielőtt átadtam volna annak, aki szívesebben magára vállalná a csomagot, megnézegettem.
- Rendben van, asszonyom, én a magam részéről benne vagyok. - bólintottam.
Megvártam a többiek reakcióját, majd a dolgunk végeztével (azaz a néni engedelmével elfogyasztottuk a teát), elkísért minket a házból egyenest egy kőtörmelékig, ami mögött egy csapóajtót véltem felfedezni a kövek közti rések mögül. Magam részéről elkezdtem arrébb gurítani a köveket az útból, amíg teljesen sikerül eltüntetnünk azokat az útból. Az anyóka azt mondta, erre kell mennünk, csak az ösvényt kövessék, aztán búcsút intve visszament az otthonába.
Én megvárom a többieket, majd azután megszólaltam.
- Szerintem induljunk. Jobb, ha együtt maradunk és odafigyelünk. Nem tudni, hogy mi várhat ránk.
Ezután is várok rájuk, aztán együtt indulunk el a csapóajtón túlra. Ezután nem szóltam többet, hanem az ösvényre, és a minket körülvevő környezetre figyeltem.

Az eső valahogy mindig képes volt megnyugtatni, ellazítani és átgondolni a dolgokat. Gondoljunk csak bele, mi lenne ha annyi ideig tartana egy emberi élet, mint egy esőcsepp, ami kiválik egy szép felhőből és a ruhádra esik? Ők ennyi idő alatt ismerik meg egymást, élik meg az élet mindennapjait -ebben az esetben perceit- és lesznek boldogok. Talán ha az embereknek is annyi idejük lenne, mint egy esőcseppnek jobban odafigyelnének a környezetükre, nem pedig csak az "énénénénénénénén"...
Már megint elkalandoztak a gondolataim, de ezúttal olyannyira, hogy az esőt sem vettem észre, ahogy a kabátomon kopogtat. Még a kedvenc helyemen -egy templom teteje- sincsen remek kilátás a városra, mindent beborított az eső és az undorító köd. Már épp indulni akartam, mikor lepillantva meglátok egy siető öreg nénit. Tényleg eléggé siethetett, ugyanis berontott a hirdetőtáblás házba, néhány másodpercig ott marad, majd ahogy jött, úgy is tűnt el.
-Hát ez meg...- húzom össze szemöldökeimet.
Gyorsan le is mászok a kupola tetejéről, mert a végén még megfázom. Várjunk csak, létezik ilyen opció, hogy "megfázás, ezért mínusz erő, sebesség és élet" vagy mi a csoda? Mikor betérek a kellemes melegbe, észreveszem hogy mások is a hirdetőtáblát bámulják. Érdeklődve odasétálok és megtalálom a kicsit vizecskés küldetéslapot az alábbival:


Úgy tűnik sokak nem akartak kimenni az esőbe egy küldetés elvégezni vagy csak szimplán nem tetszett a "szerény jutalom" rész. Én is egy pillanatra elgondolkoztam, hogy elvállaljam a feladatot: valahogy mindig is bennem volt ez a segítőkészség. Erősen megvakartam a fejemet, majd előkapva begépeltem a GPS-be a találkozási pontot és indultam is, mielőtt még az eső megerősödne.
Így is vagy negyed órába került, mire egyáltalán megtaláltam abban a nyamvadt erdőben a kis kuckót. A sötétben sajnos nem igazán tudtam, hogy merre is van egy bejárat, szóval valamilyen hátsó bejáratot választva némán a szobába léptem, egyelőre senki sem vett észre.
-A nevem Judy Noxia, íjász. Olvastam az ön kedves hirdetését, és gondoltam, kötelességem segíteni egy ilyen kedves öregasszonynak. Kérem szépen, ugye nem venné tolakodásnak, ha kérnék egy jó forró teát? Igen jólesne egy ilyen eső után egy kellemes és meleg felfrissülés.- szólalt meg az egyik lány.
Haja talán a válláig érhetet, karcsú alkat volt, ezt főleg hátulról volt jó látható és majd csak később vettem észre az élénken csillogó zöld szemeket. A közönséges embernek nem tűnik úgy fel, de ezen a lányon látszott, hogy rendesen edz és bízik saját erejében.
~Judy, hm?...Érdekes...~ mondtam magamban, majd előre léptem.
-Egy tea nekem is jól esne...- törve meg a csendet s főleg jelezve, hogy én is itt vagyok a szobában.- Matthew vagyok, örvendek!- mutatkoztam még be gyorsan.
Nekidőltem a legközelebbi falnak és amíg vártam a teára, megpróbáltam letörölni magamról az esőcseppeket.
-Sziasztok! Örülök, hogy elvállaltátok a csekély jutalom ellenére is. Nagyon szépen köszönöm önzetlenségeteket. A feladatok annyi lenne, hogy megkeresitek nekem Meredith-et, egy gyógyszerészt, aki az én különleges gyógyszeremet készíti. Sajnos olyan betegségem van, amire nincs átlagos boltban kapható orvosság, csak ő tudja elkészíteni nekem.- szólalt meg a néni, részletezve a küldetést.
~Szóval csak el kell hoznunk neki egy gyógyszert?...Miért van ennek átverés szaga?...~ jött megint elő a gyanakvó énem és érdeklődve elrugaszkodtam a faltól.
-Ha ezt oda adjátok neki, akkor tudni fogja, miről is van szó.- tette még hozzá a néni és előkapott egy csomagot.
Néhány percnyi összepakolás után az öreg néni kivezetett minket a házából és egy kőhalomhoz vezetett minket, ami alatt egy csapóajtó terült el. Ezek szerint csak végig kell menni az ösvényen, fogni a gyógyszert és visszajönni. Mi sem egyszerűbb, de mint minden dolognak, itt van valamilyen "apró betűs" részlet ami persze csak később fog kiderülni...
-Ne lankadjon a figyelmetek...- figyelmeztetem a társaimat és indul is a következő kalandom.

Sajnos Zero nem jelentkezik. Írtam neki üzit, de arra sem válaszolt. Ha majd megérkezik, akkor ír, ha meg nem, akkor nem szeretném, hogy mindenkit ez miatt várassak meg, ezért folytatom a küldetést.

Sorrend:
1.Judy Noxia
2.Nariko
3. Matthew D. Blackfire
Határidő: egy 3 naposat tudunk tartani?

]Judy Noxia:
Élet 2
Fegyverkezelés 3 +1
Erő/Irányítás -
Kitartás 3
Gyorsaság 5
Speciális képesség 2
Páncél +2

Nariko:
Élet 3
Fegyverkezelés 4 -1
Erő/Irányítás 3 +2
Kitartás 2
Gyorsaság 2
Speciális képesség 1
Páncél +2

Matthew D. Blackfire:
Élet 3
Fegyverkezelés 3
Erő/Irányítás 3 +1
Kitartás 1
Gyorsaság 3
Speciális képesség 2
Páncél +2

Judy kérdésére a néni bólint, és sietve kiönt a lánynak egy kis teát.
- Ezért készítettem! Igyatok csak nyugodtan! - mosolygott barátságosan. - Ilyen ronda időben gondoltam jóleshet..
Az újabb érkezőkre felfigyelve teával kínálja őket is, jóllehet, furcsának találta a sarokban kuporgó, félénk kislányt, és hirtelen a semmiből előtűnő fiút. De az ember a kalandoroktól elviselhet azért egy kis tartózkodó viselkedést. Rövidesen a megadott irányba is kalaúzol titeket.
Sikeresen elgurítjátok a köveket a csapóajtó felől, és egy alagútra lesztek figyelmesek, végig szegélyezve van fáklyákkal, amik meg is vannak gyújtva. Az alagút pont akkora, hogy elfér benne egy nagyobb ember. Folyamatosan lefele lejt, ami kissé megnehezítheti a járást, hisz egy kis botlás is ahhoz vezethet, hogy az ember el kezd lefele gurulni. Nem túl hosszú séta után végül fény látszódik, majd kiszélesedik, és egy hatalmas csarnokban végződik. Lehet úgy 200-300 méter átmérőjű is. Nevezhető persze barlangnak is, mert lényegében egy lyukról van szó, a földben.
Itt világos van, mintha csak nappal lenne, mégis mindenhol fedett, és sehol sem láttok lámpákat. A barlang egész területét egy hatalmas labirintus foglalja el, szépen csiszolt, magas falakkal. Lehetetlen felmászni rá, átugrani, vagy áttörni. A labirintus bejáratnál egy fekete macska áll.
Nézhetitek esőre szobornak is, hisz meg se mozdul, de amikor közelebb mentek, észrevehetitek, hogy lélegzik. Amikor megpróbáltok belépni a labirintusba, utatok állja, és megkérdezi:
- Mi célból jöttetek ezen az úton egészen idáig?

A nénike megkínált egyből a teával, amit várakozás közben lelkesen, de lassan iszogattam. Hamarosan megismertem két leendő útitársamat. Az első egy reszketeg kislány, aki látszólag akár egy "bú"-ra is úgy elinal, mint egy kisegér. Őt nem sokkal egy srác követett, aki annál közvetlenebb volt. Azért tőle elvárhatta volna egy illemesebb ember, hogy udvariasabban is köszönjön a néninek ahelyett, hogy "örvendeket" mond. Úgy tűnt, hogy egy darabig engem bámult, de aztán ő is elkezdett teázgatni még az útmutatás és az indulás előtt, ha nekilátott.
A srácot Matthew D. Blackfirenek hívják, de csak ennyit tudtam meg róla (kivéve, hogy külső ránézésre nem is néz ki rosszul és kisugárzásaiból egész rendes és figyelmes srácnak tűnik, de azért nem bízhatok meg benne). A félős kislány egy-két japán üdvözlő motyogást hallatott csak, de nem mutatkozott be. Ezt illetlenségnek tituláltam el. Nem csak azért, hanem azért is, mert ismeretlennel nem lehet utazni (bár látszólag annak tűnik, akinek, de ő is kivívta a bizalmatlanságomat).
A bevezetők és a kíséret után beléptünk az égő fáklyákkal megvilágított alagútba, amelyen egy kisebb-nagyobb ember is átfért. Azért nem volt annyira nagy, hogy egymás mellett haladjunk, inkább libasorban, de szorosan egymáshoz. Matthew ennyit mondott: - Ne lankadjon a figyelmetek. - Persze, miután én is mondtam egy hasonlót, de legalább egy ember odafigyel mindenkire rajtam kívül.
- Az utolsó fedezze a többit! - szóltam hátra.
Az út folyamatosan lejtett, úgyhogy lassítottam a lépéssel, hogy el ne csússzak. Nem lenne kellemes, ha a sötétség végtelenjébe tátongó lejtőbe legurulunk, és ki tudja, hol kötünk ki.
Hosszú és lassú barangolás után megérkezünk az átjáró egy csarnokszerű barlangi helyre vezetett, amely egy nayobb közösségi terület méretét is magába foglalja. Itt a világítás olyan erős, mint felszínen fényes nappal.
~ Talán a kontrát levehették volna egy kicsit a készítők. ~ gondoltam.
Azonban szemünk előtt láttam a legfőbb problémát: a labirintust. Ebből arra következtettem le, hogy valami itt nem stimmel, de nagyon nem. Biztos, hogy egy gyógyszerészhez kellene mennünk egy ilyen helyen? Már korábban láttam Matthew szemében a gyanakvás fényét, de most már nekem is szöget ütött a fejemben. A labirintuson nem lesz könnyű átkelnünk, hacsak van nálunk egy térkép vagy egy olyan ember, akinek jó a tájékozódó képessége. Nekem nem rossz a tájékozódásom, de kis idő után én is eltévedhetek egy ilyen labirintusban. Máshogy nem lehet átkelni rajta.
A bejáratnál megláttam valami nem oda valót. Egyből levettem a hátamról az íjat és odaszegeztem. Azt hittem, valami útonálló, vagy más szörny lesz, de kiderült, egyik sem az; csak egy fekete macska. Épp olyan fekete macska, mint az enyém otthon, akit Lucifernek hívok nőstény létére.
Megközelítettük a macskát (már ha Matthew és a kislány is így tesz), az íjamat azért még mindig kifeszítve tartottam magam előtt. Még így se történik semmi, de amikor úgy véltem, hogy bizonyára egy kíváncsi kóbor macska, mely valahogy idekerült, majd ki akartam kerülni a bejárat felé, az egyszer csak elénk ugrott.
- Mi célból jöttetek ezen az úton egészen idáig? - szólalt meg a macska.
Én már meg se döbbentem ezen. A SAO világa elég sok mindent rejtegethet magába, mint például karatézó széket, vagy vérszomjas griffet, vagy akár ebben az esetben egy békésnek látszó beszélő macskát. Lehet, hogy egy beszélő macska, de ki tudja, kinek dolgozik, úgyhogy nem mondtam el a konkrét okot az utunkról.
- Egy gyógyszerészhez kell eljutnunk. - adtam meg a semleges választ. - No, és te mi járatban vagy itt, kedves macska úr/asszony?

Hiába is szeretem az esőt, hiába jó átgondolni benne a dolgokat azért én sem szeretek bőrig ázni, még ha csak egy virtuális játék is. Ahhoz képest viszont kitettek magukért a készítők, tényleg lehet érezni hogy a ruhákra rákoppannak az esőcseppek. Mennyi munka lehetett ez? Miért fecsérlik ezt a tudást egy ilyen halálos játékra?
A köveket arrébb gurítva egy lépcsőt pillantunk meg, ami egyenesen a mélybe visz minket. Még szerencse, hogy legalább az út fáklyákkal van kitűzdelve, de ez sem segített eltüntetni a gyanakvásomat, sőt inkább fokozta azt. Mivel az út végét sem láttam, óvatosan és viszonylag lassan lépkedtem lefele a lépcsőn. A fokok nem voltak valami szélesek, ráadásul moha is borította egy-két helyen, amit az eső még csúszóbbá tett. Volt egy pillanat a lépcsőzés során, mikor tényleg azt hittem hogy belegurulok a semmibe és jön a "game over" felirat.
Hamarosan viszont megpillantottam a lépcső alját és bejáratot, amiből viszonylag lágy és kellemes fény áradt ki, mintha csak hívogatna minket. Belépve egy hatalmas kupolás vájatba kerültünk, ami szerintem jó pár focipályát ki tett volna, a világításról nem is szólva, szinte a semmiből van itt ennyire világosság. A fene a logikába, mi, SAO készítők?
-Áh!...Valahogy sejtettem...- motyogtam az orrom alatt, mikor én is észrevettem, amit a többiek.
Előttünk egy hatalmas labirintus terült el, amivel beigazolódott a sejtésem: ez is valami gyilkos próbatétel, amin át kell menni. Nem csodálom, hogy a néni nem volt képes lejönni idáig, de akkor miért nem figyelmeztetett minket a labirintusra? Kicsit gyanakvóan követve a többieket meglátunk egy beszélő macskát -személy szerint én meg voltam lepve tőle, nem hittem volna, hogy ilyen lesz a játékban <--[n00b] -, de hagytam a többieket érvényesülni.
-Egy gyógyszerészhez kell eljutnunk. - ekkor vettem észre, hogy a másik lánynak felcsillantak a szemei. - No, és te mi járatban vagy itt, kedves macska úr/asszony?- mondta Judy.
-Areareee~ egy beszélő egérke!- szólal meg a kislány döbbenten, mire a számhoz emelem a kezem, hogy eltakarjam a kuncogásomat.
-Feltételezem tudsz valamit segíteni, hogy átjussunk a labirintuson, tisztelt Macska Úr/Asszony?- térdelek le hozzá és próbálok kedves lenni.

- Kérlek, bocsáss meg, ha megsértettelek szóval. - kértem elnézést, amikor a macska közölte, hogy semmi járatban nincs itt. A kislány felsikkantott, mert beszélő egérnek nézte a macskát. Hogy lehet egy ilyen nagyobb testű állatot egy icike-picike rágcsálóval keverni? Nem értem. De ami igaz, az igaz, ebben a halálos játékban bármi megtörténhet, de azért az embernek mégis tudnia kell különbségeket tenni egy macska és egy egér között.
A macska Sierraként mutatkozott be, és azt mondta, hogy feladata segíteni a játékosokat a labirintuson, ha méltónak talál rá. Tehát próbák elé leszünk kitéve, ha el akarunk jutni a gyógyszerészhez. Sok segítséget nem kaptunk, de a macska reménykedett benne, hogy van bennünk GPS. Aztán eltűnt. Megnéztem a panelen a térképet, de valahogy az se sokat segített. A labirintus még térképből nézve is nagy összevisszaságba vezet.
- Kár, hogy nincs nálam semmi, amivel kijelölhetném a bejárt utakat. - mondtam szomorúan. - De hát próbaszerencse, mégis vállaltuk ezt az utat.
Ha a többiek készen álltak, elindultunk a labirintusba. Egyenes út után egy elágazáshoz értünk, amely három további helyre vezetett. Mindháromhoz egy kis tábla. Közelebb mentem, hogy elolvassam:


- Érdekes. - jegyeztem meg. - Az elsőt nem igazán értem, de a másik kettőben van valami felettébb gyanús. Azt mondanám, azért nem árt szétválni, de a logikám azt mondja, jobb ha együtt maradunk. Nekem mindegy, merre megyünk. Neked van ötleted, Matthew? - fordulok Matthew felé.

A macska arcmimikáján teljesen el voltam képedve, tényleg úgy mozgatta a szemöldököt, a száját, a szemhéját, még az orrát is, mintha csak egy szőrös emberke lenne. Vajon ehhez mennyi idő kellett, hogy ilyen részletesre elkészítsék ezt az arcot vagy a pontosabb kérdés, honnan tudták, hogy valaki ilyen grimaszra fogja kényszeríteni szerencsétlen állatot?
A cicusnak, vagyis Sierra-nak nem nagyon tetszett az "egérke" megnevezés, de szerencsére nem vette szívére a kislány megszólalását.
-Itt ülök, és az a feladatom, hogy segítsem az erre tévedőket a labirintuson átjutni, de csak akkor, ha méltónak találom őket erre. A nevem Sierra, üdvözlet nektek. Ha a gyógyszerészt keresitek, akkor t kell jutnotok itt,és be kell bizonyítanotok bátorságotokat, eszeteket, erősségeteket, és szerencséteket, emlékező képességeteket,illetve végig önmagatokat adjátok! Ha még mindig vállaljátok ezt, akkor induljatok el, nyitva áll a kapu. Sok szerencsét, remélem van a fejetekben GPS!- mondta morcosan a macska, majd egyszerűen eltűnt.
~Nah remek, sokat segített...~ mormogtam magamban, majd sóhajtva kiegyenesedtem. Egyáltalán nem tetszett, hogy egy labirintusba akar minket küldeni a küldetésünk. Hogy miért rossz? Láthatólag nem valami széles a hely, így -legalábbis én- nem igazán tudom használni az erőmet és a fegyveremet, másodszor túlságosan zárt az egész. Szépen fogtam magam és leültem a labirintus elé törökülésbe és elkezdtem lehunyt szemmel elmélkedni.
-Amit mondasz kicsi lány...- törtem meg hirtelen a csendet.- Nem rossz ötlet, de csak a valós világban válna be. Itt viszont lehet, hogy követünk egy falat és a semmibe vezet, mert miért ne? -elkezdtem jobban koncentrálni, amitől ráncok jelentek meg a homlokom felett. - A falak közötti távolság nem valami széles, így a harc is nehézkessé válik, arról nem is beszélve ha az utunk két oldaláról megrohamozz minket egy-egy hord, semmi esélyünk sincs különválva túlélni. Na és ha valakinek még is sikerül elérni a labirintus végét, akkor hogy fog szólni a többieknek? Visszamegy értük vagy hagyja őket ott sínylődni. Egyik sem valami okos vagy erényes megoldás...- kinyílnak a szemei és a két talpamra pattanok, végezetül gyorsan leporolom magam. -Egyetlen esélyünk, ha összetartunk és együtt nézünk szembe az előttünk álló akadállyal!- majd leemelem a kaszámat a hátamról és a bejárat felé emel. - Válasszuk a bal irányt! Számomra az a leggyanúsabb...- néztem farkasszemet a lehetséges sírgödrömmel.
Eléggé kellemetlen volt úgy belépni egy olyan területre, hogy fogalmam sem volt, mi vár rám. Sőt, a "11, de nem mind egy" felirat is eléggé gyanakvóvá tett, de igazából nem attól féltem a legjobban. Inkább azért imádkoztam, hogy a játék készítői nem olvastak görög mitológiai könyveket, mert könnyen lehet, hogy az útvesztő közepén egy olyan lénnyel kellene megküzdeni, ami sokkalta erősebb mint mi...
A Minotaurusz...

- Végül is ebben teljesen igazad van. - adtam igazat Matthewnak. - Valóban jobban oda kell figyelnünk itt, hiszen ez nem a valóság. Akkor együtt maradunk! Csak a kérdés, hogy merre tovább...
Amíg ezen gondolkoztam, elővettem az inventorymból egy bort, amit furcsa módon nagyon olcsón vettem egy piaci NPC-től. Nagyon érdekes íze volt, de nagyon hiányoltam az igaziakat, köztük a legjobbakat. A fél karomat is odaadnám egy vörösboros kóláért!
Aztán egyszer csak jött a segítség, aki nem más, mint Sierra. Az imént nem sokat segített, de most a jó segítséget adott azzal, hogy merre mi van.
- Döntöttetek már az úttal kapcsolatban? Külön, vagy együtt mentek tovább? Esetleg visszafordultok? Most ehhez nem tudok semmilyen segítséget sem hozzá fűzni. Csak annyit mondhatok, hogy melyik úton miket találhattok.
A balra vivőn: Egy ajtó lesz, és hozzá kulcsok, szám szerint 11. Mindegyik kinyitja az ajtót, ám mindegyik kulcshoz más út párosul. Például ha tegyük fel az elsővel kinyitjátok, egy barlanghoz hasonló képpé változik a labirintus, míg ha a másodikkal akkor egy kövekkel tarkított út nyílik meg előttetek. Az összes választás jó lehet, hisz a labirintusnak csak a kinézete változik, az út maga nem, viszont ezek megnehezíthetik a továbbjutást, és a különböző utakon különböző erősségű szörnyekkel találkozhattok.
Az egyenesen: Egy csendes, szelíd, virágokkal tarkított úton haladtok majd végig, melyet fák öveznek, így tényleg olyan benyomásotok lehet, mintha egy erdőben bóklásznátok.
Amelyik jobbra ágazik: Egy dzsungel környezeten vezet keresztül, de itt nem élnek különösebben veszélyes álatok.
Ennyit szabad mindössze segítenem, a többi a ti dolgotok. Már így is túl sokat mondtam.
Azzal a macska elment. Most már tudjuk, hogy mi merre van, és valahogy nekem a dzsungeles sokkal csábítóbbnak hangzik, mint a többi. Azonban a névtelen kislányra (aki még mindig nem mutatkozott be, csak helyette értelmetlen japán szövegeket habog) tekintettel voltam, és úgy döntöttem, hogy akkor a kulcsos út legyen.
- Menjünk akkor a 11-es úton, de csak a félénk kis útitárs kedvéért.
Mikor éppen megindultunk, hirtelen úgy éreztem, hogy az agyi bitjeim kezdenek megzavarodni, és ez nem mástól volt, mint a bortól. Hát már nem csoda, hogy miért kaptam olcsón azt a bort... annak az NPC-nek bugos borai voltak, amik összezavarják a játékosokat. Aztán egyszer csak a rossz bor hatására teljesen kifordultam önmagamból.
Megláttam egy apró, nagy szemű kis békát, ami ki tudja, hogy kerülhetett az elágazáshoz.
- Jéééé, békuci. - gügyörésztem. - Gyere ide, kicsi békakirályfi!
A béka menekülni akart, de sikerült elkapnom, aztán a szem elé emeltem, hogy megcsókoljam. Meg is csókoltam nagy lelkesen vagy kétszer, aztán csak néztem a békát nagy hévvel, hogy mikor változik már át jóképű királyfivá.
- Gyerünk már, kicsi békácska! Változz át!
A bugos bor jól elvette az eszemet, és bizonyára a kislányt jól meg is ijesztem vele. De mire végre elindultunk azon az úton, ahová javasoltam, addigra a részegség kasztolás lejárt, és újra magamnál voltam.
- Bocsánat, remélem nem okoztam kellemetlenséget. - kértem bocsánatot. - Nem szoktam ilyen lenni, és általában vigyázok az italokkal. Ez jó lecke volt a számomra, főleg a béka után... mostantól kezdve csakis normális kocsmákban iszok normális italokat.

//Bocsi, de ez a fogadás miatt kellett beraknom, a "részegség" még egy posztig tart, aztán a karim észhez tér.XD//

Végül Judy tanácsára mindannyian elindultok a balra vivő, "11-es" úton. Körülöttetek továbbra is ugyanaz a kőfal húzódott, melyet borostyán futott be. Egy alig 100 méteres séta után egy kis, kör alakú térre értek, mely továbbra is teljesen körbe van kerítve. A fal túloldalán egy ajtó található, mely fölött egy "Szeresd a természetet" tábla húzódik.

a falon szemben végig elhelyezve 11 kulcs, 11 kicsi kampón lógott.

- Máris ideértetek? No rendben.. A feladat egyszerű, mint már azt kitalálhattátok, illetve Sierra is említette már, válasszatok egyet a kulcsok közül, és azzal nyissátok ki az ajtót, és menjetek tovább. - szólalt meg ekkor egy kellemes, bársonyos hang a fal mellől. Eddig észre sem vettétek, de egy jó kiállású, fekete ruhába öltözött férfi feküdt a földön, a füvön, és épp a kicsiny kis fekete macsekot kényeztette, aki ezt láthatóan élvezte, és dorombolással díjazta.

- Természetesen ez nem olyan nagyon egyszerű..- kuncogott, szája elé tartott kézzel, majd a macskával együtt eltűnt a semmibe.
Amikor hozzá szeretnétek érni egy kulcshoz, hirtelen megmozdulnak az eddig földön és falon húzódó indák. "Önálló életre kelnek" , és arrébb lökdösnek titeket, majd teljesen ráfonódnak a kulcsokra. Ekkor Matthew hirtelen ötlettől vezérelve meg próbálja levágni azokat az arany tárgyakról, de ekkor az egyik inda elkapja, és őt is teljesen körbefonja.
- Magatokra vontátok az indák haragját.. - mondta megint a férfi, de őt nem láttátok, csak a hangja visszhangzott a teremben. - Nélküle kell tovább mennetek.. Vagy ha nem vagytok ügyesek, ti is itt ragadtok, mindörökre! - Persze mindez lehet egyértelmű lenne a "szeresd a természetet" tábla mellett. Nem kellett volna azokat a növénykéket bántani. Máshogy kell odajutnotok a kulcsokhoz. De vajon hogy?

Feladat: Írjátok le, hogyan szereztétek meg, és hányas kulcsot, kulcsokat. Küzdjetek meg a növényekkel, de még csak véletlenül se "sebesítsétek" meg őket.

Mentünk tovább a baloldali "11-es" úton, addigra már teljesen kijózanodtam a bugos ital hatásából. Valami sós, nyálkás dolgot éreztem az ajkamon. Nem akartam tudni, mihez ért hozzá a szám, úgyhogy meg se kérdeztem a többieket.
Kis séta után egy kör alakú térhez értünk. A talaj itt-ott füves. A körterem másik oldalán észrevettük az ajtót a kis kulcsakasztókon lógó tizenegy kicsi kulcsot, amiről Sierra beszélt.
- Szeresd a természetet! - olvastam el az ajtó fölötti írást. - Érdekes. Még hasznos lehet ez a fajta tanács.
Egyszer csak megszólalt egy hang:
- Máris ideértetek? No rendben.. A feladat egyszerű, mint már azt kitalálhattátok, illetve Sierra is említette már, válasszatok egyet a kulcsok közül, és azzal nyissátok ki az ajtót, és menjetek tovább. Természetesen ez nem olyan nagyon egyszerű..
Eddig észre se vettem, de most már igen, hogy egy csinos forma férfi NPC fekszik a fűben, és egy Sierrához hasonló fekete macskát pesztrálta. Úgy tűnik, ha néha nem tudnak logikus felépítéseket összehozni a készítők, legalább elismerhettem, hogy ezzel a fickóval kitettek magukért.
De amint elmondta a dolgot a férfi, eltűnt a macskával együtt. Már megszoktam, hogy az NPC-k hajlamosak magyarázkodni, majd hirtelen a semmibe vesznek.
Azt már rég észrevettem, hogy indák húzódnak mindenütt, de talán a bugos ital utóhatása miatt megfeledkeztem arról, hogy egy ilyen virtuális világban bármi megtörténhet (mondjuk például gondol egyet a gamemaster, és látunk egy Megatront is - egy Űrdongónak külön örülnék, hehehe ). Nem kapkodtam, de mégis a kulcsok egyikéhez akartam érni, az indák védelmi mechanizmusba léptek. Eltaszítottak minket a kulcsoktól, amiket körbefonták, hogy ne tudjunk hozzájuk érni.
Matt elkövetett egy csúnya baklövést. Le akarta vágni a növényeket, de azok őt is körbefonták rendesen. Úgy tűnik ez a hiba annyira el lett lőve, hogy ezek után már nem is csodálkoznék, ha a fiú képtelen továbbmenni, így már csak én és a Kisegérke maradtunk.
Ezt a már megismert férfi hangja is a teremben megerősítette: - Magatokra vontátok az indák haragját... Nélküle kell tovább mennetek... Vagy ha nem vagytok ügyesek, ti is itt ragadtok, mindörökre!
Tehát az indákat irritálta az, hogy megérintettük a kulcsokat, melyek a kampócskáikkal rajtuk lógtak. Először kezembe vettem az íjamat, de ahogy ránéztem a növényekre, és szegény Mattre, aki számára itt véget ért ez a küldetés, letettem a fegyveremet. Ha bele is lőnék az egyik növénybe, én is a srác sorsára jutok, a Kisegér meg egyedül nem fog tudni továbbállni, és vagy visszamegy az elágazáshoz, hogy a másik utat válassza, vagy pedig őt jól ismerve elmenekül a labirintusból és feladja a küldetést. Bár nem hinném, hogy ez utóbbi könnyű lenne, mert lehet, hogy a főbejárat már le is zárult, ahogy átmentünk rajta. Leleményes készítők igyekeznek egy lapáttal is alánk tenni, nemde?
El kell jutnom a századik szintig, és ezt az elvemet nem adhatom fel. Nem fogom holmi indák miatt feladni.
Aztán ismét elolvastam a táblát az ajtó fölött. Szeresd a természetet... szeresd a természetet... szeresd a természetet... fény az alagút végén!
~ Megvan! Hiszen tényleg egyértelmű! Miért nem jutott korábban az eszembe?
Szép lassan a növények felé közeledem. Közben az egyik kulcsra irányult a figyelmem. Nem akartam mindet megszerezni, egy is bőven elég. A hetes számú kulcs jó lesz... az az én szerencseszámom.
Tán lehet, hogy körbe akarnak fonni a növények, vagy eltaszítani, vagy egyszerűen nem csinálnak semmit, amíg nem ártok nekik. De én nem akartam nekik ártani. Ellenkezőleg gyengéd szándékom volt.
Lassan az egyik legvastagabb indához nyúltam. Bármit is tesz az, akkor is meg akartam érinteni. Ahogy sikerül, olyan kényeztetően kezdtem simogatni, ahogy az NPC a macskáját. Szép lassan simogattam, nem kapkodtam, hiszen a növények is a maguk módján érző lények.
- Bocsássatok meg, kedves indák. - suttogtam. - Nem akartalak bántani titeket, semmi rossz szándék nem vezet engem ilyen kegyetlenségre, mint ahogy az egyik partnerem tette. Békével vagyunk itt, csak szeretnénk átmenni az ajtón, hogy átadhassunk gy csomagot egy gyógyszerésznek és elvihessünk egy gyógyszert egy kedves öreg nénihez, aki nagyon beteg. Kérlek titeket, engedjetek utunkra, kedves inda barátaim.
Szavaim közben még mindig lágyan simogattam a növényeket. Ha sikerül, és beválik a módszer, megszerzem... illetve megkapom az indáktól a hetes számú kulcsot, majd megköszönve ezt visszahátrálok tisztességes távolságba. Remélem, a Kisegérke nem fog semmit se elszúrni.

A Kisegér reakciója az NJK láttán kiakadt. Ezt nem is hagytam szó nélkül, és nagyon szúrós szemmel ránéztem.
- Szedd össze magad, Kisegér! Így akarsz túlélni? - szóltam rá. Hidegvérű típus vagyok, de kezdtem úgy érezni, hogy a kislánnyal szemben kezdek türelmetlen lenni.
Az indák akcióját követve bevetettem azt, amit kiterveltem. Bevált a módszer, és tényleg volt értelme a feliratnak. A növények gyönyörűséget élvezték a kedvességemben, engedelmesen visszahúzódtak a helyére, a hetes számú kulcsot már problémamentesen megszerezhettem. Rajta ez állt: kívánság kulcs. A leendő labirintus-dizájn azzal kapcsolatos lehet.
- Hát igen, a hetes szám az én szerencseszámom. - adtam hangot ennek, és benyomtam a kulcsot az ajtó zárába, majd elfordítottam. Az ajtó kinyílt.
Ránéztem a Kisegérre, aki egyáltalán nem csinált semmit. Örültem volna, ha ő is csinálna valamit az átjutás ügyében, de helyette csak zavarodottan állt az események előtt. Szegény Mattre már nem számíthatok, úgyhogy mindent nekem kell egyedül megcsinálnom... ezért dolgozom inkább egyedül, mert aligha találok Mattnél ezerszer normálisabb játékosokat, helyettük a Kisegér- és Enheriel-féle mitugrászokat, akik inkább púpok lennének az ember hátán KT és küldetés idején.
- Gyerünk, Kisegér, menjünk. - intettem a kislánynak, aztán az indák fogságában senyvedő fiúhoz fordultam. - Ne aggódj, kitalálunk valamit, és megpróbálunk visszajönni érted.
Azzal átléptünk az ajtón, ami mögöttünk el is tűnik.
Egy nagy füves helyen találtuk magunkat, aminek se vége, se hossza, csak úgy a végtelenségbe nyúlik. Vagy talán hallucináció. Annak ellenére, hogy ez egy labirintus, a csarnok után ez jött. Talán ennyire nem szerették csinálni ezt a labirintust a készítők?
Mindennek a tetejébe ott állt egy üvegpalota. A lehető legrondább csicsába elkészítve, amit valaha láttam. Kisegérnek talán tetszene is.
- Hová csöppentünk most meg? My Little Pony-ba? - jött a cinikus, gúnyos megjegyzés belőlem.
A palotát lehetetlen volt elkerülni, mert egy láthatatlan fal nem engedett. Ezek szerint be kell mennünk a palotába. Nem is volt tenni, hát bementünk.
Azt hittem, a belső helyiség még annál is csicsásabb lesz, de tévedtem. Szürrealisztikus látvány fogadott. Hatalmas sötét, komor terem fal, átjáró vagy ajtó nélkül. Csak egy elszáradt liliom meg tükör állt a helyiségben, semmi több.
Innen hova tovább? Agyam itt most leblokkolt. Semmi segítség, semmi arra utaló jel. Sierra vagy a macskás férfi nem biztos, hogy jönnének tanácsot adni.
Elővettem a vizes kulacsot, és töltöttem a liliomnak egy kis vizet, akár száradt volt, akár nem. Legalább annak a kis növénynek legyen jó napja.
- Mit gondolsz, Kisegér? - kérdeztem a kislányt. - Szerinted itt is kell valamit csinálni ezzel a növénnyel vagy a tükörrel? - Remélem, nem fog siránkozni itt nekem. Nincs kedvem óvónénit játszani.

A lány igen-igen bosszantóan viselkedett. Semmi különbséget nem tett az elnevezések között, gondolkodás meg nulla, persze a Kisegér fejében nem létezik ilyesmi.
Mikor megöntöztem a virágot, elvette, és elkezdett ostobaságokat hadarni. Erre mit cselekedtem? Nem szokásom ilyesmit csinálni, de ezúttal kissé bunkóbbra vettem a stílust, csakhogy végre némi észt varázsoljak abba a kongó üres fejbe.
Karom észrevétlenül átsuhan a Kisegér válla fölött, és az ellnkező irányból megkopogtatta a vállát. Mikor odafordul, akkor veszem el tőle a növényt ellenkezést nem tűrően, és visszaraktam a helyére.
- Idefigyelj, te idegesítő kis vakarcs. - mondom neki. - Először is nem vetted észre, hogy téged hívlak Kisegérnek? Igen, Kisegér a neved, mert olyan ijedős és buta vagy, mint egy kölyökegér. Másodszor meg gyűlölöm, ha magáznak. Húsz éves vagyok, főiskolás diák, könyörgöm! Harmadszor meg hagyd békén a növényt, jó ott, ahol volt. Nehogy még a végén a szarkazmusod sodorjon bajba minket... és hozzá ne nyúlj még egyszer, megértetted? Negyedszer meg elegem van abból hogy mindent nekem kell megcsinálnom, amióta Mattet elvesztettük. Talán összeszedhetnéd magad és próbálj meg végre érett felnőtt módjára viselkedni. Ilyen agyi szinttel még szép, hogy örökre ebben a világban fogsz elsorvadni. Sőt, az is lehet, hogy így is fogsz meghalni nemsokára, ha így folytatod tovább. Ötödjére meg egy illemtelen... köhöm, az ilyet hogy is hívják. Hogy durván fejezzem ki magam: tapló kisvakarcs vagy. Egy dolog, hogy nem jegyezted meg a nevem, de hogy nem mutatkoztál be, az már pofátlanságnak tartom. Mostantól kezdve jobb, ha inkább megkomolyodsz végre, nem nyúlsz a dolgokhoz, nem sikkantasz fel és ilyenek, és aktivizáld magad a küldetésünkben. Kezdheted is azzal, hogy elgondolkozzál, hogy mit kell csinálnunk ebben az átkozott helyiségben, vagy itt ácsoroghatunk ítéletnapig. Még egyszer mondom, amíg nem produkálsz valami nemesebb cselekedettet a gyerekeskedés helyett, addig Kisegér lesz a neved. Amúgy engem Judynak hívnak, és elvárom, hogy úgy is szólíts, nem máshogy, mert nyakleves lesz a vége.
Lehet, hogy "túl durva" voltam vele, de hát amiket megmondtam neki, az a nagy-nagy igazság. Remélem, végre felfogta. Ha nem, hát nem, akkor a Kisegér egy reménytelen alak. Ha meg elkezd bőgni, azzal csak neki lesz rosszabb, nem csak nekem.
Ekkor ismét megjelent Sierra. Szokásostól eltérően most több ideig elidőzött, majd még furcsább volt a türelmetlen okoskodás. Igaza van a hangja megemelésében; ha Matt nem követte volna el a hibáját és a Kisegérnek valamivel több lehetne az IQ-ja, és segítene nekem a hátráltatás helyett, nem itt tartanánk. Aztán a körülírt segítség után a macska el is tűnt.
Elkezdtem csendben gondolkozni. Látszik rajtam, hogy ha a Kisegér megszólít, képes lennék rászólni, hogy maradjon csendben, mert megzavarna a gondolkodásban. Aztán hirtelen eszembe jutott a felirat a kulcson.
- A kívánságok kulcsa... hmmm... igen, ez az! Oh, eszem a drága eszemet! Tudnom kellett volna, és végig az orrom előtt volt!
Aztán kitaláltam valamit. Csak nem vagyok biztos benne, hogy beválik. De azért cselekedtem, és odamentem a tükörhöz. Szépen elé álltam, méregettem egy darabig a tükröt, gondolkoztam a szavaimon, majd azután szóltam.
- Bárcsak lenne itt egy átjáró, amin átmehetnénk vagy kijuthatnánk az üvegpalotából.

Joey Chrome csatlakozik a küldetéshez.

A tükör felületén apró hullámok keletkeztek, és hirtelen egy ajtó termett a falon a túloldalt, és a virág is kirepül Nariko kezéből, egyenesen a földre, és gyökeret ereszt. Sajnos a kesztyűcskét már nem kaphatja meg, mert mindenkinek csak egy kívánságát tejesíti.
Az intarziával csodásan díszített, hatalmas sötét fából készített ajtót kinyitva teljes sötétség tárul szemetek elé, az ajtóra cirkalmas betűkkel felírva: Csodaország.
Belépve rajta elkezdtek zuhanni lefelé, hamarosan mindketten két különböző üregben estek, majd landoltok két teljesen más helyen. Szerencsére puha, rugalmas párnácskákra értek, így nem esik bajotok.

Nariko: Körbenézve egy nyuszit pillantottál meg.
-Jaj, istenem, még elkésem! - kiáltotta el magát az, majd kihúzott egy órát a mellényzsebéből, és megnézte rajta, hogy hány óra, s aztán elrohant.
Szerencsédre még éppen láthattad, amint az besurrant egy jókora lyukba a sövény alatt. Bemászva rajta előtted egy hosszú folyosó nyílik meg, és abban a rohanvást rohanó fehér nyuszikát látod. Ha követed, akkor egy hosszú, alacsony csarnokba érsz, amelynek mennyezetéről egy sor lámpa világít lefelé. Körös-körül ajtók voltak itt, de valamennyi zárva. Egy háromlábú asztalka helyezkedik el középen, csupa-csupa üvegből. Ezen nem volt semmi egyéb, mint egy icike-picike aranykulcs. A kulcs talán nyithatja az ajtót, de vagy a zár volt vagy nagyon nagy, vagy a kulcs nagyon kicsi, ám sehogy sem akarta kinyitni egyiket sem. Amikor azonban másodszor is körülnézel, megpillantasz egy függönykét, amelyet eddig nem vettél észre. A függöny mögött egy parányi, alig harminc centiméter magas ajtócska van. Az icike-picike aranykulcs pont beleillik. Ekkor hirtelen összemész, és így pont be férsz rajta. Átlépeve rajta egy gyönyörű kertben találod magad.

Judy: Előtted egy ajtócska van, de az nincs zárva. Kinyitva azt egy szűk folyosót pillantasz meg, alig szélesebbet, mint holmi patkánylyuk. Ha átkukucskálsz rajta, egy gyönyörű kertet pillantasz meg.
Tündöklő virágágyak, meg hűs szökőkutak fekszenek mindenfelé. De még a fejedet se tudod keresztüldugni az ajtón.
Ekkor hirtelen egy asztalkára lehetsz figyelmes, amin egy kis üveget találsz.
Az üveg nyakára papírszelet volt ragasztva, erre pedig gyönyörű nagy betűkkel ezt írták: Igyál meg!

Ha belekóstolsz, egész érdekes ízt érezhetsz. Szakasztott olyan íze van, mintha cseresznyés lepényből, madártejből, mazsolaszőlőből, csokoládéból, pulykapecsenyéből és vajas pirítósból keverték volna össze.
Ekkor hirtelen összemész, és pontosan akkora leszel, hogy átférsz az ajtócskán.

Joey: Te is észrevetted a küldetést, amit az anyóka kínált, kicsit késve meg is érkezel hozzá, és ő ugyanazon a bejáraton tessékel be téged, mint a többieket, viszont amikor sietve utánuk szeretnél rohanni, egyszer csak megnyílik alattad a padló, és te is elkezdesz lefele zuhanni egy alagútban. Érthetetlen módon már órák óta zuhansz, de egyszerűen nem érsz földet, amikor egyszer csak te is kilyukadsz egy pihe-puha párnás helységben. Előtted egy hatalmas asztalka terül el, rajta egy kulcs, veled szembe a falon pedig egy óriási ajtó. Hirtelen egy kis üvegszelencét pillantasz meg az asztal alatt a földön. Ha kinyitod, egy vékony szeletke süteményt találsz benne. A süteményen mazsolaszőlőből gyönyörűen kirakva ezt olvashatod: Egyél meg!
Ha megeszed a sütit, hirtelen megnősz, és már eléred a kulcsot, amivel kinyitod az ajtót, és átlépve rajta te is egy gyönyörű kertben találod magad.

/Megj.:mind a hárman teljesen más helyen vagytok, de ugyanazon a kertben, viszont nem találkoztok, nem látjátok, és nem is halljátok egymást./