Rosemarie Ewerard

Név: Rosemarie Ewerard
Nem: nő
Kaszt: árnyharcos
Kor: 19


Kinézet: Betegségeiből kifolyólag haja fehér, szemei pedig vörösek. Magas, karcsú testalkattal bíró lány. Bőre szintén fehér, mi szintúgy betegségének köszönhető.


Jellem: Általában agresszív és utálja mások társaságát. Jobb szeret egyedül lenni. Keményen megtorolja, ha valaki beléköt, mi legtöbbször csak abból áll, hogy hozzászólnak. Legbelül azonban más. Eddig senkinek nem tárulkozott ki, nem is nagyon tervezi. Megveti a gyengeséget és élvezi, ha másoknak szenvedést okoz. Ezen utóbbi tulajdonsága néha őt magát is megrémíti, ezért magát is gyűlöli olykor.


Képességek:
I.
Shadow walk: A használó képes a saját környezetében lévő árnyékokban megbújni és közlekedni közöttük láthatatlanul. Amikor használja, hirtelen eltűnik, és akkor jön elő, mikor elő akar, ott, ahol elő akar és árnyék is van. Az árnyékból képes akármikor előjönni és támadni is. Viszont ha az árnyék, amiben rejtőzik, hirtelen eltűnik, ismét láthatóvá válik.
1. szint: A használó tíz méteres körzetben bármelyik árnyékban eltűnhet. Maximális tartózkodási idő: 2 perc.
2. szint: A használó tizenöt méteres körzetben bármelyik árnyékban eltűnhet. Maximális tartózkodási idő: 4 perc.
3. szint: A képesség korlátozása húsz méterig kiterjed. Maximális tartózkodási idő: 6 perc.
4. szint: A képesség határa huszonöt méter. Maximális tartózkodási idő: 8 perc. stb.


Előtörténet:

- Válaszolnál néhány kérdésemre?
Már megint ezzel idegesít. Nem értem, hogy mit akar. Mégis mit hisz, mi vagyok én, fogyatékos? Már vagy ötödször teszi fel ugyanazt a kérdést. Én pedig mindannyiszor csak biccentek.
- Megint megkérdezem… Válaszolnál néhány kérdésemre? – teszi fel ismét ezt az idegesítő kérdést a dokinő.
Ez a pszichológus idegesít. Nem inkább neki vannak problémái? Én persze ismételten csak bólintok. Ő megint felteszi a kérdését, én meg már nem bírom tovább. Kezeim ökölbe szorulnak és felpattanok arról a nyomorult ágyról, amire minden alkalommal feküdnöm kell. Nem, mintha nem lenne kényelmes. Igazán jókat szoktam aludni rajta.
- Nyögje már ki a kérdéseit! Hányszor fogja még megkérdezni, hogy: „Válaszolnál néhány kérdésemre?” Elegem van! Tegye fel a nyamvadt kérdéseit és hagy menjek! Nem értem mi értelme ennek az egésznek… - rivallok rá.
A nő persze csak mosolyog. Az az idegesítő picsa, csak kapjam el egyszer az utcán.
- Rendben… Mi a neved?
- Rose… - felelem egyszerűen.
- Milyen Rose?
- Tudja jól, ott van azon a pakkon, amit a kezében szorongat. Miért kérdez olyat, amit már tud?
- Milyen Rose? – ismétli meg a kérdést, csak hogy engem tovább idegesítsen.
- Mi a következő kérdés? – kérdezek inkább én is, hátha haladhatunk.
- Tudod, hogy miért vagy itt? – kérdi a nő beletörődve.
- Persze, hogy tudom! Elvégre én vertem szét azt a barmot, nem? – mordulok fel.
Mivel úgy sejtem, mostanában innen nem szabadulok, visszafekszem. Lábaim felhúzom és kényelembe helyezem magam a magam módján.
- Miért csináltad?
- Mert belém kötött. Mehetek már? – kérdem nyűgösen, már sokadszor.
Ő továbbra is csak mosolyog. Idegesítő egy némber. Remélem, többször nem küldenek ide. Ez is azok miatt a szemét egyenruhások miatt van. Ha nem köteleznék rá a szüleimet, hogy ide küldjenek, a részvételemet meg nem ellenőriznék, itt sem lennék.
- Ha kiengedlek, megint megversz valakit? – tesz fel egy igencsak érdekes kérdést.
Nos, lássuk csak… Tisztában vagyok magammal. A hajam és a bőröm pigment-hiányos. Csak ez nálam nem foltokban jelenik meg, hanem az egész testemre kiterjed. A szemeim meg… Azt még az orvosok sem tudják, hogy azoknak mi baja. Épp ezért, nem szívesen járok az utcán. Néhányan igen szívesen gúnyolódnak a magamfajta különcökön. Nem is kevesen vannak az ilyenek.
- Igen, ha valaki belém köt, azt megverem. Mégis mi baja ezzel? – kérdezem teljesen felháborodva.
Kérdésekkel csatázunk, valahányszor találkozunk. A doki mégsem tud velem semmit kezdeni. Ezen pedig én nagyon jól szórakozom. Attól eltekintve, hogy nagyon is idegesít, hogy itt kell pazarolnom az időmet.
- Hova mennél most?
- Egy edzőterembe, hogy szétüssek valamit legálisan… Valahol le kell vezetnem a feszültséget, nem gondolja? Különben is, mégis mire másra lennének jók azok a kötekedő állatok, ha nem arra, hogy a szájukba lépjen valaki? Ideje megtanítani nekik, hogy hol a helyük… - fejtem ki véleményem és egyben válaszolok kérdésére.
- Nem gondolod, hogy inkább a szüleidnek kellene segítened? Lehet, hogy a középréteghez tartoztok, de a bírságokat, amiket összeszedsz, nekik kell kifizetni. Ha így haladsz, gondjaitok lesznek…
Na jó, most már elegem van ebből a nőből. Most betelt a pohár, nem érdekel, hogy hány diplomája van, vagy mivel jár ez az egész, de lezúzom. Felpattanok, és dühöngő léptekkel kezdek el felé közeledni. Ő nyilván látja szándékom, mert őrökért kiált. Két nagydarab alak toppan be. Karjaimat megragadják, én pedig keményen küzdök ellenük és próbálok kiszabadulni. Hamarosan azonban nem érzek mást, csak egy szúrást a karomon és minden homályosodni kezd, mígnem elsötétül a kép.

A szüleimnek ezek után tanácsokat adtak, amiket teljesítettek is. Azt javasolták, hogy költözzünk valahova máshova, ahol nagy eséllyel nem tekintenek majd különcnek. Így kerültem el Japánba. A másik tanács pedig az volt, hogy próbálják meg számítógépes játékokkal levezetni a feszültségem, hátha az segít. Így jutottam hozzá a Nerve Gear-hez, ami persze jóval komolyabb egy átlagos PC-nél. Az egész más. Gyorsan összeszereltem, nem vártam vele. Valahogy kíváncsi voltam, hogy milyen lehet az a másik világ. Eredetileg egy fekete hajú, zöld szemű, árnyharcos karaktert készítettem. Hogy miért azt a kasztot választottam? Azért, mert az ált hozzám legközelebb. Leszámolni mindenkivel, aki az utamban áll. Ha kell aljas módon bosszút állni és itt legalább lehetőségem van arra, hogy végezzek azzal, aki belém köt.
Amint beléptem érdekesen alakultak a fejlemények. A játék valósággá válik, én pedig ennek csak örülök. Nagy sajnálatomra azonban külsőm átalakul, s az olyannyira áhított zöld szemek helyett vörös tekintet meredt a többiekre, párosítva a fehér hajjal. Ami viszont tetszett, hogy akivel itt végzek, azzal a valóságban is. És itt senki nem tud megbüntetni. Senki! Remélem, találkozok olyanokkal, akik a valóságban sértegetni merészeltek. Az olyanokkal akarok elsőként végezni. Utána pedig már senki életét nem fogják megkeseríteni… Ennyi az egész.