Legendák történetmesélője

by **Sarugami** Kedd Nov. 09 2021, 09:56

Kuromori végső elégiája
Egy vitéz utolsó lehelete

Nem egy meghitt történet, mely egy szokatlanul hideg reggelen kezdődött. Élt egyszer egy állatidomár, akit K-mononak hívtak. Nagyra törő, ambiciózus férfi volt, tele erővel, de annál kevesebb jó szándékkal. Ugyan erkölcse azt diktálta, hogy sose gyilkoljon, mégis, e világ természeti törvényei mást diktáltak. Az ő országában söpredéknek hívták – az aljanép legaljának. K-mono azonban fellázadt a saját sorsa ellen és ebbe a világba száműzte magát. Még akkor is, ha azt maguk az istenek tagadták!
Mint az elhangzott, K-mono sosem gyilkolt. Helyette másokba tiport, ahol csak tehette azt. Azonban sosem volt egyedül. Társául szegődött egy óriáspók lárvája: Kuromorinak nevezte el. A kispók imádta mesterét. Minden áron el akarta nyerni a kegyetlen férfi osztatlan figyelmét és szeretetét. Mint ahogyan egy gyermek is vágyott apja gondviselésére. K-mono azonban kegyetlen volt, még saját kedvencével szemben is. Csak annyit adatott meg a lárvának, amennyitől nem veszett éhen. Még a szeretetéből és gondviseléséből is. És amikor egy éjszaka egy kutya odaadásával akarta fejét a férfi ölébe hajtani, a bestia-idomár undorában haragra gerjedt. Büntetésül levágta a pók egyik mellső csápját, leckeként!
Kuromori sírt. Sírt és sírt. Megannyi éven át, még ha egy pók számára lehetetlen is volt könnyeket ejtenie. Addig sírt, amíg el nem fogytak. Valami megapasztotta azokat: az apátia. A kiüresedés. A gyűlölet megfagyasztotta a pók szívét. Onnantól vakká vált a gondviselésre… elfogadásra… és a világ szépségére. Kegyetlen gép lett: egy vérszomjas penge, mely gazdája parancsának eleget tett. Az erőszakra éhes bestia még a saját fajtársait sem kímélte, ha arról volt szó. Temérdek tekintetéből eltűnt a kedvesség szikrája. Fagyos lett, akárcsak a szíve és lelke. Attól kezdve a „Hétlábú Éjsötétségként” nevezték.
K-mono büszke volt alkotására. Mert ahogyan ránézett, a saját tükörképét látta, és ez a gondolat tetszett neki. Készen állt arra, hogy Kuromorit teljes lényével elfogadja…
…de a pók is látta a hasonmását. Jogos, de annál zabolázhatatlanabb haragra gerjedt. A sok-sok éven át ejtett könnyek, a sok-sok éven át tartó erőfeszítések mire voltak jók? Hogy egy gonosz, önző földi halandó beteges vágyát kielégítse? Kuromori az utolsó csepp józan eszével határozott „nem”-et mondott minderre! Nem hallgatott többet a kegyetlen szelídítő szavaira… sem a könyörgésére, amikor csáprágói szépen lassan a nyaka köré záródtak.
CSATT! K-mono feje hangtalanul a földön landolt. Annyira jelentéktelenül hullott el, mint amennyire jelentéktelen életet élt. A bestia azonban nem gyászolta egykori mesterét. Elvégre a szíve is éppoly kőkemény volt, mint az övé. Elvesztette a józan eszét és egy velőtrázó sikollyal bevetette magát az erdőbe.
Hamar híre ment annak, ami történt. Egy kegyetlen ember kegyetlenül bánt a bestiájával, így az elvadult. Szomorú dolog, de arra nem volt mentség, hogy a szörny másokkal is végzett. Rengetegen megpróbálták megtalálni és megölni Kuromorit. Megannyi ember és idomított állat veszett oda, a Hétlábú Éjsötétség pedig mindnyájukat felfalta. Már nem az a pók volt, ami a kedvességért bármit megtett volna. A megevett áldozataitól valami egészen mássá változott. És attól nevezve nem a Hétlábú Éjsötétségként nevezték.
Ő volt Kuromori, a Hétlábú Végkezdet. Ha rajta múlott, akkor most és mindörökké…
…azonban még voltak, akik nem adták fel egykönnyen a harcot. Ifjú vitézek, akik az életük árán is végezni akartak ezzel a szomorú, de gonosz teremtménnyel.

…..

Az Aranyharcos ott ült némán, a tábortűz másik végében, hallgatván a félvak, öreg mesemondó regéjének a végét. Néhányan már a történet felénél felálltak és elmentek. Néhányan elaludtak. Csak ő és egy maroknyi vándor hallgatta végig a szomorú történetet. És akik végighallgatták, azok is egy „köszönöm” után felálltak, majd elvonultak. Nem kockáztatták meg, hogy életüket veszítsék egy ilyen fenevaddal szemben. A halottak nem követeltek igazságot, legalábbis szerintük. Sarugami azonban másképpen vélekedett erről. A vén félvak megérezte ezt. Szemét a férfiúra szegezte és végigszántotta ujjait kotoján.
- Jól meggondolta, mire vállalkozik? – Hangját nem emelte meg. Nyugodt volt, annak ellenére, hogy mennyien haltak bele ebbe a reménytelen küldetésbe. Sarugami nem torpant meg.
- A holtak nem kérnek áldozatot. Azonban az élők és az, aki egykor még a „Hétlábú Éjsötétség” volt, igen. – felelte határozottan az ifjú harcos, majd felállt. – Meg akar halni. Én eleget teszek a követelésének.
A névtelen mesélő felhorkantott. Nem szólt, hanem újabb dallamot játszott le ősi hangszerén. A csendet végül az Aranyharcos szakította félbe.
- Ki volt az utolsó, aki szembeszállt Kuromorival?
Szomorú sóhaj hagyta el az öreg félvak ajkait.
- Egy fiú. Alig ért fel a bordáimig. – Mutatta fél kezével magán a magasságát. – Vadásznak mutatkozott be, de íjat hordott magánál. – Fél szemét szomorúan lesütötte. – Ugyanolyan tűz égett a szemeiben, mint önnek, Sarugami-san.
Az Aranyharcos őszintén elmosolyodott.
- Ha ugyanaz az akarat él benne, akkor még életben lehet.
Az öreg keserűen felkacagott, majd öléből a földre, maga mellé helyezte kotoját.
- A fiút két napja nem látták. Még ha életben is van, valahol a Végkezdet hálójában vagy a szorításában küszködhet. – Fejét rosszallóan csóválta. – Semmi értelme hamis reményeket táplálni.
- Egyik remény sem hamis. – sziszegte a férfi, aztán sóhajtott. – De megpróbálom észben tartani.
A mesélő helyeslően bólintott. Jobbjával keletre mutatott, ahol az erdő elterült.
- A fészket ennek az erdőnek a sűrűjében, a dombtetőn fogja megtalálni. Kuromori éjszaka a legéberebb. Fel fogja ismerni a hangját.
Sarugami komorul biccentett és elindult volna, ha az öreg mesélő meg nem ragadja kezét.
- Imádkozok, hogy sikerrel járjon.
- Ne értem imádkozzon. – felelte magabiztosan a férfi, kiszabadítván a karját. – Imádkozzon azokért, akik elesetteiket gyászolják ezekben az órákban is!

…..

Amint átlépte az erdő határvonalát, fagyos érzés fogta el. A majdhogynem kézzel fogható halál odora csapta meg orrát. Szinte lehetetlen volt ezt érezni, de ő? Ő érezte, hogy a rengeteg erdő halálról mesélt. Befedte a pókfészek és a rothadó hús bűze. Sarugamit azonban a vész első jele nem tántorította el attól, hogy tovahaladjon.
Látta és olvasott a jelekből, amit valaki hátrahagyott. A nyíl az egyik közelebbi fatörzsbe volt beleállítva. A vesszőt körbetekerték egy vörös, kimart ruhaanyaggal. Arra egy szót rajzoltak bele, feltehetőleg faszénnel: VÍZ. Magában nem sok jelentősége lehetett. Az Aranyharcos úgy gondolta, ha eléri célját, egyszer s mindenkorra fény derül az igazságra, a szétmart posztóval kapcsolatosan.
A második jelre félórányi gyalogút után bukkant rá. A pókhálókkal körbefont fára egy mókustetem volt felrögzítve. Ki tudja, hogy a szerencsétlen pára meddig vívhatta haláltusáját. A nyaka köré egy vékony kötélre egy cédulát erősítettek. Apró jelekkel, gyermeteg kézírással ez állt rajta: HA AZ ÉJSÖTÉT SZEM MEGVILLAN, NÉZZ A TŰZMADÁR IRÁNYÁBA. Sarugami ennek az értelmét se kereste túl sokáig. Minden bizonnyal megvilágosodást nyer, ha eléri Kuromori melegágyát, gondolhatta.
A harmadik jelzés hamarabb érkezett, mint a második. Már maga a tudat, hogy az erdő sűrűjét vastag pókháló-mindenség váltotta fel, rossz ómen volt. Az Aranyharcos egy kicsavart fával állt szemben, melybe nyilakat véstek: fel, fel, le, le, balra, jobbra, balra. Egyre különösebb jelzések, vélekedett róla. Minden valószínűség szerint a fiú hagyta ezeket hátra, hogy mások figyelmét felhívhassa a Hétlábú általi veszélyekre. Bizakodott benne, hogy élve talált rá, s nem holtan.
A negyedik figyelmeztető jel a sárral összejárt füves-bokros, félig-meddig lápos rét volt. Nagyon nehezen lehetett rajta mozogni. Csak az elhagyatott, kettétörött zászlókból tudta a férfi megállapítani, hogy itt emberek hullottak el. E világ törvényei megtiltották, hogy holttestükkel bemocskolják a szent földet… ahogyan Sarugami sem hagyta, hogy a pókdémon magából az életből űzzön undok gúnyt. Magához vette az egyik fehér zászlót, melynek anyagára sárral ezt írták: A LEGNAGYOBB ELLENSÉG LÁB ALATT TERÜL EL. A harcos kezdte sejteni, miről szóltak ezek a jelzések. S ahogyan kutatásával telt az idő, az ötödik – egyben utolsó – jel az erdei dombtetőn megmutatkozott: kettétörött íj, valamint néhány félrelőtt nyílvessző. Végső, elkeseredett próbálkozásról tett tanúbizonyságot.
- Mily kár, hogy mindnyájuk az enyészeté váltak a bendőmben. Szívesen eljátszadoztam volna a csontjukkal is!
Az ősi ellenség megmutatta magát. De már nem egy pók képében jelent meg, hanem valami máséban. Megannyi bestiát falt fel, nem csak embereket. Teste valami mássá kezdett átalakulni, ahogyan az Aranyharcos felmérte ezt a hétlábú iszonyatot! Pók mivoltára emlékeztető lábai, csáprágója és fullánkja megmaradt. A lábai végén azonban szörnyűséges karmok sorakoztak, potrohából három ostorszerű kígyófarok nyúlt ki. Nyakát oroszlánhoz méltó sörény fedte. Ez a kiméra tornyosult Sarugami fölött, a rétet kupolaként beburkoló hálóján ide-oda táncolva.
- Névtelen senkiházik, az aljanép legalják.
- Hétlábú Végkezdet, Kuromori! – zengte az Aranyharcos, kardját a bestiára szegezve. – Felelni fogsz azért, amit tettél!
A póklény sziszegéshez fogható nevetést hallatott.
- Mindannyian ezt mondták, mégis, szerinted hol vannak, fiú?
- Lehet, megölted őket, de nem vagyok egyedül. Érzem a csontjaimban! – Sarugami egyenesen állt, megrendíthetetlen oszlopként. Nem hátrált meg az iszonyat elől.
Kuromori temérdek szemei vérvörös haraggal izzottak fel. Mégis, ahogyan felelt, az fagyos higgadtságról tett tanúbizonyságot:
- …Valóban?
Ahogyan két farka előrenyúlt, azok eddig is valami köré fonódtak. Egy ernyedten lógó kéz tűnt fel először… majd a nyúlványok közül feltűnt az ájult gyermek alakja. A férfi szinte hallotta a reccsenő hangot, miképpen a kígyótestek lassan összepréselték a bukott íjászt.
Ahogyan két farka előrenyúlt, azok eddig is valami köré fonódtak. Egy ernyedten lógó kéz tűnt fel először… majd a nyúlványok közül feltűnt az ájult gyermek alakja. A férfi szinte hallotta a reccsenő hangot, miképpen a kígyótestek lassan összepréselték a bukott íjászt. A fiú fél-eszméletlenül ugyan, de a "megmentőjére" nézett. Nem a szörnyre, hanem őrá, miképpen suttogta e szavakat:
- Kérlek... engedj békével... elmenni...
Dühöngő Majomszellem néma haragra gerjedt. Kardját minden előjel nélkül meglendítette a pókdémon irányába. Az az emberi szemnél gyorsabban mozgott. Sokkal gyorsabban, mint azt a hősi alak várta. Hálóján pehelykönnyedséggel táncolt. Tudta, hogy Kuromoriban méltó ellenfelére akadt.
Nagy csata volt. A csápok és penge párharcát semmi sem szakította meg: sem eső, sem vihar, sem a veszedelem elől menekülő erdei állatok zaja. Valamennyien érezték a pusztulás szagát a levegőben, melyet a démonpók mérge ontott magából. A veszélyes anyag ugyan lelassította, de nem törte meg az Aranyharcos ellenállását! Makacsul, de nem elkeseredetten védte magát Kuromori iszonyú erejű támadásaitól. Addig kellett kitartania, amíg el nem kezdett zuhogni az eső. Mihelyst víz lepte el, lehullott az első jelről a rejtély leple. Ennek ellenére úgy tűnt, a bestia kitartása végtelen volt. Ide-oda siklott hálójában, mint egy kígyó, miközben az íjászt vasmarokkal szorongatta. Az ifjú harcos tudta, hogy nem késlekedhetett… de valahányszor el akarta vágni a fiút fogva tartó végtagokat, Kuromori annál gyorsabb volt. Valamiért kincsként tartotta magánál az embergyermeket. Élvezet volt annak az érzésnek a neve, amit a pók kapzsin táplált.
A temérdek szempárok baljóslatúan izzottak. Ha a fogságba esett vadász nem hívja fel a kardforgató figyelmét a közelgő vészre, talán ugyanúgy járt volna, mint ő: dermedten, a lény halálos szorításában.
- „Nézz a tűzmadár irányába.” – ismételte eme rejtélyes szavakat Sarugami, fejét, fél testét elfordítva a torz pofától.
A vastag esőfelhők mögül kibúvó, gyenge napsugár égi jel volt.
- Arcátlan féreg! – sziszegte a szörny, majd éles hangján felvisított. Ahogyan Kuromori leugratott hálójáról, a föld is beleremegett! Harmadik farkát előre szegezte és végigszántott a földön. A harcból táncviadal kerekedett, miképpen Tomboló Majomszellem hevesen kerülgette a szörnyeteg csapásait. Újra és újra felugrott, lehajolt, valahányszor feje búbját súrolta Kuromori ostorszerű farka. Eltáncolt balra, aztán jobbra, majd ismét balra… Pontosan úgy, ahogyan a fakéregre írt nyilak megteremtették a Pókdémon Ellentáncát. Mert ahogyan kicselezte a felbőszült bestiát, úgy vágta le annak másik mellső lábát. Kuromori velőtrázó sikolya bevisszhangozta a rengeteget. Elengedte a farkai között szorongatott ifjút, aki a sárba hullott.
Sarugami azonban nem lélegezhetett fel. A démonlény fenyegetően indult meg felé, így ő maga is menekülésre kényszerült. A tűzmadár irányába futott, ahol a lápos rét terült el. A sár és a sebei lelassították ezt a démoni ellenséget – pontosan úgy, ahogyan a zászlóra is írták.
- Érzed ezt, Kuromori? – kérdezte dacosan az ifjú harcos. – Érzed azoknak a haragját, akikkel végeztél? Érzed a véged szagát, amit a holtak jeleinek köszönhetsz?
De a tomboló démon nem hallotta. Ahogyan előtte Dahaka, úgy ez a lény is átadta magát a haragnak. Ez pedig végzetes hiba volt a részéről. Mozdulatai kiszámíthatóvá váltak, a latyaktól lassabb is volt. Sarugami haragja viszont – a körülmények ellenére is – kimért maradt. Három kardcsapás vetett véget a küzdelemnek: az egyik a szörny két farkát szabdalta szét, a másik félig-meddig megvakította, míg a harmadik a fejét vágta le. Ahogyan a testrész nématagon elvált a gazdatestétől, Kuromori sikítása is félbeszakadt. Megmaradt tekintete többé nem tükrözött mélységtelen haragot… mert már nem látott semmi mást. Mihelyst eljutott a tudatáig az ő végének eljövetele, elfogadóan várta azt. Vakító villanás, majd a Hétlábú Végkezdet nyomtalanul eltűnt…
…de nem egyedül. Mihelyst a harcos megpihent, látta, hogy valami hasonlóképpen vált az enyészeté. A bajsejtelem fogta el őt, miképpen lépteit megszaporázva futott vissza az elveszett vadászhoz. Hűlt helye volt. Csak a fel-felszállingózó égi szikradarabkák adták az Aranyharcos tudtára, hogy bár a csatát megnyerte, a háborút nem.
A kudarc keserű érzése vett erőt Sarugamin. Térdre borult, fejét gyászosan hajtotta le. Az eső helyette is hangot adott bánatának, amit érzett.
„Oly gyengén, oly fiatalon… megint nem tudtam valakit megmenteni.” Gondolta keserűen. Szeme megakadt valamin. Ott volt, ahol a vadász eltűnt: egy kő, ami a múlt visszhangját hordozta magában. Egy mementó a kis vitéztől, gondolhatta az Aranyharcos, miközben hozzáért. Újabb villanás, de nem történt semmi – legalábbis eleinte.
- H-helló? Hallasz? – Sarugami már nyitotta volna száját, hogy válaszoljon, de a visszhang gyorsabb volt. – Igen, így jó lesz. Nyolcan jöttünk ide, de… hát igen, eltévedtem. Vagy talán magamra hagytak? Nem tudom. Minden esetre mire hátat fordítottam, a srácok már eltűntek. Valószínűleg a szörny végzett velük. De nem hagyhatom ezt szó nélkül… – Az echó nagy levegőt vett. – Te, aki ezt hallgatod… kérlek, keresd meg Jasont. Jó bará… a bátyám volt. Mondd meg neki, hogy Takának kötelessége volt. És… büszkén próbálta teljesíteni. A… – A visszhang egyre torzabb lett. Sikoly hangja kezdte megzavarni az emléket. – Sajnálom. Megpróbáltam elég jó lenni…
Miután az emlékezet véget ért, az Aranyharcos kincsként vette magához. A fáradtsága ellenére újult erővel kelt fel. Mélyen legbelül tudta, hogy feladata ennyivel még nem ért véget.

…..

A félvak mesemondó hitetlenségében volt szemtanúja a visszatérésének. Sarugaminak azonban nem volt ereje viccelődni, hogy „ugye megmondtam?” vagy „remélem visszaszívja, amit mondott”. Komor maradt, ahogyan újból helyet foglalt a tábortűznél.
- Kuromori halott. – jelentette ki végül, ötperces néma csendet követően. Az öreg végig húzta ujjait kotoján.
- Szóval vége.
- Lenne egy kérésem.
- Óh?
Aranyharcos kitartotta kezét, benne a múlttól visszhangos kék ékkövével.
- Meg kell keresnem ezt a… „Jasont”. A vadász fivére volt, de… nem tudom, hogyan mondjam el az elmondhatatlant.
A mesemondó megpödörte rövidke szakállát.
- Jer közelebb és megmondom!
Az ifjú harcos eleget tett kérésének. Miközben az ősi történetmesélő szavait elsuttogta, a kotoján megbékült dallamokat pengetett le. A megoldás végül megszületett… a szavak végül megszülettek.

Sarugami írta:Jason-Ge!

Kérlek, mindenek előtt fogadd őszinte bocsánatomat, sajnálatomat! Fogalmam sincs, mit mondhatnék. A fiú minden bizonnyal azért nézett rám úgy, végső perceiben, mert felszabadításra várt. Ha nem is hősre, valakire, aki megszabadítja a fájdalmától.
A végsőkig kitartott. A jeleket, amik a hóhérához vezettek, minden bizonnyal ő rejtette el. Nélküle sosem sikerült volna rájönnöm, miben rejlik a Kuromori titka. Bizonyos értelemben ő mentett meg engem. Ugyan nem ismertem őt, de tudom, hogy igazi vitéz volt.

Bocsáss meg, hogy nem sikerült megmentenem. A levél mellett megtalálod a végakaratát.

A kamik kísérjenek utadon!

Az Aranyharcos

Napok teltek el az üzenet továbbítása óta. Sarugami már attól kezdett tartani, hogy a férfi vagy beleőrült a gyászba, vagy nem kapta meg a levelet. Ettől függetlenül a harcos kitartóan várt.
…Aztán egy nap felbukkant előtte. Aranyharcos nem számított rá, hogy Jason-Ge személyesen felkeresi, de ott állt, szemtől szemben vele. Nem mondott semmit. Tekintete egybeolvadt az övével. Arcából kiolvashatatlanok voltak az érzések. Tigris és sárkány egymással néztek farkasszemet… míg végül az egyikük megenyhült. A Jason nevezetű férfi közelebb lépett. Könnyei – a gyász könnyei – patakként folytak végig arcán, ahogyan fejét Sarugami vállára hajtotta. Keserű hüppögése mellett a kardforgató férfi a szájáról csupán egy szót tudott leolvasni:
- Köszönöm.
És nem is kellett több.

by **Sarugami** Szer. Nov. 17 2021, 18:09

Fehér pikkely, fekete dal

„When I pray, it becomes hot to touch
When I scream, it, it strips me of my voice
When I live, it sets off into a distorted, crazy dance”

A vén mesemondó csodálkozva pödörte szakállát. A Dühöngő Majomharcos a dolga végeztével sem tágított. Átszellemülten hallgatta koto-játékát, mintha megnyugvást talált volna annak változékony melódiájában. Habár a névtelen mondaszónok e világ lakosa volt, Sarugami éppoly meglepetté vált, mint ő. Elvégre a félvak fáradhatatlanul játszott és mesélt különböző történeteket. Látástól vakulásig, majd oda-vissza.
- Érdekes szerzet maga. Ilyen figyelmes hallgatósággal már egy évtizede nem volt dolgom. – adott hangot végül csodálatának az öreg. Szemöldökét kérdően vonta fel. – Van valami szándéka, vagy tényleg ennyire megbabonáztam a dalaimmal és a históriáimmal?
A kardforgató önkéntelenül elkuncogta magát.
- Ennyire kiismert? Pedig nem nagyon szóltam önhöz.
- A szem a lélek tükre, fiam. Őszintének tűnik, de… úgy nézett rám, mintha kérni akart volna valamit.
- Nem tagadom, valóban így van. De ettől függetlenül akármikor elhallgatnám a történeteit és a dalait. – Sarugami felsóhajtott. – Épp ezért kérem, hogy jöjjön velem. Csatlakozzon hozzám, és garantálom, hogy a legmegfelelőbb hallgatóságban lesz része!
A félvak öreg elnevette magát, majd a mellette lévő sakés üvegből egy-két nagy kortyot ivott. Köhögése közepette folytatta a kacagást.
- Miből gondolja? – kérdezte végül, száját megtörölve. A harcos derűsen mosolygott.
- Csak egy megérzés. Nos?
- Lássuk csak… – A vén elgondolkodva nézett Sarugamira, majd az előtte elterülő kardra. Egy szeme csodálkozva akadt meg az aranysárga-piros tok köré tekert fehér, pikkelymintás selyemszalagon. – Honnan van az a szalag?
- Egy barátomtól. Ajándék volt.
- Óh?
Az Aranyharcos is szemet vetett a fegyverére. Keserűen mosolygott, ahogyan a gyöngyház fehér anyagon végigsimított. Eszébe jutatta őt a megannyi fájdalom, szenvedés, amin Kamuy-Jie-nek keresztül kellett mennie.
- Most én mesélek el egy történetet. Jöjjön közelebb és hallgassa meg a Makulátlan siratódalát!

Legendák történetmesélője B2f0e68ebc270e3fc242e1ca81a03dfbe72e9cde

A Ryūjin klán sarja volt. Ők amolyan patrónus istenségek. Vízi sárkányok, közismert néven. Tenger alatti palotákban éltek, összetekeredve, örök álmot alva. Történetünk „hőse”, a Makulátlan azonban más volt. Egy szarvval és bal mellső lábán eggyel kevesebb ujjal született. A népe kitaszította torzsága miatt. Magányos vizeket járt, kerülvén az életet. A magány volt az egyetlen társa hosszú utazása során. Ám amilyenek a sárkányok – a vizek kamijai –, ha a Makulátlanon múlott volna, az élete végéig a tengereket rótta. Magányos lett, társra vágyott. Ha nem is a sajátjai között találta meg, amit keresett, akkor egyetlen megoldás létezett: az emberek világa.
Az otthonához közel, létezett egy kis sziget. Nem sok ember lakta, mert rengeteg természeti csapás sújtotta. Nem is hittek a kamikban igazán. Elvégre ha léteztek volna, nem hagyták, hogy ennyi katasztrófával nézzenek szembe, nem igaz? A magányos vízi sárkány a sziget alá fészkelte magát, a megfelelő pillanatra várva… ami hamarosan el is jött. Hatalmas földrengés és vihar támadt. Tájfun sújtotta a pici szigetet. Az ott élő emberek azt hitték, ekkora csapás nem is sújthatta volna őket! Azt hitték, számukra elérkezett a vég… amíg fel nem bukkant a Makulátlan. A sárkány az egekig tornyosult, kígyózó testével a falu köré tekeredett. Bár Megóvta a falucskát az árvíztől és orkán erejű vihartól, károk így is keletkeztek. Elkerülhetetlen volt.
„Miért nem óvtad meg a falut?” „Miért voltál eddig rest, amíg megannyi csapás sújtott minket?” „A kamik is csak démonok. Nincs itt helye egy démonnak.”
A falusiak nem voltak hálásak, hanem inkább dühödtek. Nem értékelték az élet súlyát, amit cipelniük kellett a haláluk napjáig. Úgy döntöttek, hogy szellem-bűvölőik segítségével rabságba ejtik a vízi sárkányt: varázslataikkal megláncolták a Makulátlant és a falu alá, egy kazamatában zárták el. Az életereje – a chi-je – elég volt ahhoz, hogy a földeket újra termékennyé tegye, és egy védőfalat húzzon a falu köré. Onnantól kezdve a kami „áldásának” hála az égi és vízi katasztrófák elkerülték a szigetet.
A Makulátlan azonban magatehetetlen volt. Hogy tehették ezt vele? A védelmezőjükkel. A kézzel, ami megóvta őket a bajtól? Hogy merészelték? A haragja egy emberöltőn át orkán erejűvé kovácsolódott. Aki meg merészelte környékezni, azt a földdel tette egyenlővé! Senkit és semmit se engedett a közelébe, aki ártani próbált neki… vagy enyhíteni a fájdalmán.
Egy bizonyos látogatóig.
A kamik ugyanis látták a Makulátlan szenvedését. Az egyik hírvivőjüket küldték hozzá, egy fekete róka képében. Cseles Művésznek hívták, mert farkával festményhez fogható bűbájokat tudott véghez vinni. Megérezte a rossz szándékot és a természeti csapásokat. Azonban ahogyan a Mennyekből leereszkedett, nem a rosszakaratot érezte a szenvedő vízi sárkányból. Bánat, magány és halálvágy. A harag csak a megtévesztés leple volt csupán, amivel a Makulátlan se lehetett tisztában. Cseles Művész elhatározta, hogy megmenti őt.
Alaktalan levegő formájában mutatkozott meg Makulátlan előtt. A lény látta őt. Haragjában savas esőt idézett meg, de az Cseles Művésznek nem árthatott. Farkát meglendítve egy szőrszálat helyezett a sárkány homlokára. Valami megváltozott benne. A teremtmény figyelme és ereje valami másra összpontosult. Először nem tudta mire vélni.
„Miféle bűbájnak a használója vagy, alaktalan féreg?” Kérdezte Makulátlan a rókától.
[i]„Annak, ami a fajtátok felett áll, ryūjin.” Érkezett a válasz Cseles Művésztől, megmutatván valódi alakját. A sárkány érezte, hogy a kamik küldöttje nem a gonosz akaratából kereste őt fel. Nem az eltompult tudatának az aljas színjátéka volt, melyet odaképzelt. Cseles Művész ott állt a feje fölött, karddal a szája között. Megváltást hozott, a halál formájában? Ha igen, megadóan várta. A hírvivő azonban nemmel válaszolt. Makulátlan újult haragra gerjedt. Meg merték tőle tagadni a halál ajándékát, így nem számított neki, hogy egy isteni üzenővel volt dolga. Cseles Művész azonban csak meglendítette kardját. Egy szívdobbanás hangját lehetett a kazamatában hallani, semmi többet. A tett megállja késztette a lényt. Szemernyi ereje se volt arra, hogy visszakozzon vele.
[i]„A saját megváltásodat keresed, de azt nem halálban leled. Attól nem őrzöd meg nevedet, amit szüleid rád bíztak, Makulátlan. Mert ezennel felszabadítalak. Többé nem kell a pecsét terhét az akaratod ellenére hordoznod. Hadd osztozzak szenvedésedben, mert ezt a feladatot szánták nekem. Neked más sors adatott meg. Keresned kell, míg világ a világ, és míg a csillagok ki nem hunynak. Élned kell!” Azzal egyetlen kardcsapásával szertefoszlatta a bűvös láncokat, amik évtizedeken át fogva tartották a sárkányt. Makulátlan habozás nélkül felemelkedett. Kirepült, kitörvén börtönéből, mely oly sokáig kínozta. Cseles Művész pedig csak nézett. Nézett utána, elégedettségében, hogy sikerült küldetését teljesítenie.
Onnantól kezdve az istenek küldötte vigyázott a névtelen falura. A falura, ami nem érdemelte meg a kamik áldását – a Makulátlan szerint legalábbis. Cseles Művész azonban igaz maradt magához és a feladatához, mellyel a Mennyek urai és úrnői megbízták. Márványszoborrá lett, mely fenntartotta azt a pecsétet, mely távol tartotta a szigetet sújtó katasztrófákat. Sokan úgy vélték, hogy az ő képére kezdtek el Inari, a termékenység istenének szentelt szobrokat állítani. Ami pedig a Makulátlant illette... A kamik küldötte ugyan többé nem láthatta, de tudta, hogy valahol a világot járja, új célt keresve magának. A maga módján megpróbálta azt a szent küldetését teljesíteni, amivel őt is megbízták.
Élnie kellett.

A történet végeztével Sarugami már a keze ügyében szorongatta kardját. A selyemdarabot simogatta, mintha az a legdrágább kincs lett volna. A félvak mesélő sejtelmesen hümmögött, miközben kotoján játszott.
- Szép történet, de kissé kurta. Nem magyarázta meg a ruhadarabot sem, Sarugami-san.
A kardforgató sejtelmesen mosolygott. Visszaidézett mindent, ami akkor történt: látta, ahogyan egy nagyjából vele egykorú lányt megannyian körbeálltak. Mindannyian férfiak voltak. Bár a világ törvényei lehetetlenné tették, hogy levetkőztessék, a ruháját megpróbálták letépni. Ha – egy olyan helyen, ahol nem segíthetett rajta senki – ő nem lépett közbe, valóban bemocskolttá tették volna Kamuyt. Néma haragjában elkergette ezeket a nevetséges embereket. A nő azonban nem volt hálás. Haragjában rátámadt a kardforgatóra, aki csupán segíteni próbált. Az életéért kellett harcolnia. Megvédte magát a dühöngő nőtől, az adottságait használva. Először a saját erejét fordította maga ellen, majd megakadályozta, hogy újból erőre kapjon. A vége az lett, hogy maga Sarugami szegezett kardot Kamuy torkához. A lány annyira meg tudott nyugodni, hogy ne tegyen olyasmit, amit később megbánt volna. Bocsánatkérésből és köszönetből odaadta neki az egyik övét, melyet becsben tartott. Eszébe juttatta Sarugamival, hogyha valahányszor végigsimított a selyemdarabon, látta maga előtt, mennyi keserűségen ment keresztül. Egy életen át megbélyegzetten maradni, egy rossz döntés miatt? Az, hogy Kamuyt is ideidézték, nem volt mentség a múltbéli vétke elől. Eladta a testét. Sokaknak megbocsáthatatlan bűn maradt. Talán magának a Tomboló Majomszellemnek is, de megértéssel állt hozzá.
Így, a kardját magához szorítva nézett fel a mesélőre.
- Azt mondják, Cseles Művész és a Makulátlan a szent küldetésüket befejezve a Mennyek millenniumi ülésén újból találkoztak. A sárkány hálából leszakított egy hosszú bőrdarabot a hátáról és egy sálba szőtte a rókaszellemnek. Zálog volt, hogy a következő évezredben is keresztezni fogják egymás útját. Egy ígéret, mely egy évezredig kitartott.
És a vén zenész-mesélőnek sem kellett több. Éppoly átszellemült mosollyal meredt a relikviára, mint maga Sarugami.

by **Sarugami** Csüt. Dec. 02 2021, 21:06

Aggodalmak (Intermezzo I.)

- Sokat vártál rám?
- Nem igazán. Vagy egy öt perce érkeztem meg.
Hazug kutya voltam. A nő vagy negyvenöt percet késett a megbeszélt időponthoz képest. Nem zavart. Mostanra hozzászoktam ama új szokásaihoz. Tulajdonképpen örültem, hogy új színben láthattam. A vendéglátó félig-meddig kiüresedett volt. Szokatlan látvány, pláne a tél közeledtével. Ilyenkor rengetegen keresték a meleget és a társaságot. A háttérben kellemes jazz zene szólt.
A nő kérdően fürkészte tekintetemet. Ahogyan ránéztem, szolid mosollyal jutalmazott meg.
- Jókedvűnek tűnsz.
- Hmm, tényleg? – kérdezte meglepődve. Nagyot sóhajtottam.
- Igen. – Egyet-kettőt kortyoltam a forralt borból, majd bizalmasan felé hajoltam. – Az a férfi megint elcsavarta a fejedet?
A nő csak nevetett. Rosszallóan forgattam szememet.
- Ezért hagyod, hogy Kamuy-nak szólítson?
Erre csak hanyagul legyintett.
- Áh, ha ebben leli örömét, hogy így hív, felőlem annak hív, aminek akar.
- Akkor mit szólnál a negédes sarkcsillaghoz, hmm? – Dévaj félmosoly ívelt át arcomon. A nő bosszúsan felszisszent. A gondolatait elterelve kortyolt a maga italából.
- Könnyebb az élet, mióta elterelem a gondolataimat.
- Valóban? Úgy érzed, hogy sikerül abszolválni őket?
- Ott még nem tartok. De lassan.
Nagy levegőt véve tettem le poharamat az asztalra.
- Ezért nem kedvelem, hogy ezzel a fickóval lógsz, Vesta. – jelentettem ki hűvösen. A nő csodálkozva nézett rám.
- Pardon?
- A mérgező pozitivitása elvonja a figyelmedet arról, hogyan gyógyulj.
Vesta szintén nagyot sóhajtott.
- A gyógyulás időigényes folyamat. Szerinted mit kéne csinálnom?
- Elvonulnod, önreflexiót alkalmaznod és átgondolni, mit akarsz az életedtől. Ilyen könnyű.
- Shuichi.
- Tessék? – Szigorú anya módjára nézett rám. Csodálkozva pislogtam, majd megadóan elvontam a figyelmemet. – …Bocs.
Vesta diadalittasan mosolyogva hátradőlt székében.
- Különben is, csak viszonzom azt, amit értem tett.
- Hogyan?
- Mostanában nem olyan, mint szokott lenni. Egyre többet esik ki a szerepköréből. A…
- A „legendás lovagharcos, fehér paripáján”. Tudom.
- Gondoltam, esetleg tudnál neki segíteni.
Sejtettem, hogy erről lesz szó. Feszülten cöcögtem.
- …Mégis mi közöm van a haverjaidhoz?
- Ugyan, ne csináld ezt! Ha ismernéd, máshogy állnál hozzá!
- Épp ez az. Nem ismerem. – közöltem vele tárgyilagosan, az utolsó kortyokat is felhörpintve. Vesta felállt ülőhelyéről. Gúnyosan felvontam szemöldökömet. – Ennyi volt? Csak ezért akartál találkozni?
- …Csak ezért.
- Látod? Ha másokat kihasználsz, ne várd, hogy mások nem viszonozzák a kedvességedet. – jelentettem ki, majd én is felálltam. – Tudod, ennyi év után megbízhattál volna bennem. Mindenféle jöttment segítsége nélkül is megoldottuk volna...
Habozva nyúltam át az asztalon, hogy hozzáérjek. Vesta rögtön elhátrált az érintéstől. Nem mondott semmit. Beletörődő sóhaj hagyta el számat. – …De látom, ehhez már túl késő. Ég veled, Kamuy. – Azzal faképnél hagytam. A pultoshoz léptem, átadtam a két italra valót, majd kiléptem a vendéglő ajtaján. Éreztem, hogy Vesta tekintete sokáig engem fürkészett. Álltam a sarat mindaddig, amíg az ajtó be nem zárult mögöttem. Mögöttünk.

by Ajánlott tartalom

Legendák történetmesélője

Legendák történetmesélője

Re: Legendák történetmesélője

Re: Legendák történetmesélője

Re: Legendák történetmesélője