Shareen

Név: Yami Hibiki (Shareen)
Nem: Férfi
Kaszt: Kardforgató
Kor: 24 (jelenleg)
Szint: 18 (Kvíz alapján)

Kinézet: Félhosszú, hullámos barna haja szinte vállára omlik és csak ritkán egyenesíti ki, gyakran kócosan hordja. Zöld szemei állandó melankóliát tükröznek. Fekete ruhákban jár és előnyben részesíti az egyszerűséget, ám játékokban gyakran mégis a csicsás kinézetű felszereléseket választja, mintha csak erejének bizonyságául szolgálnának. Ez Aincradban megváltozott; miután elfogadta, hogy ez a valóság, itt is kerülni kezdte a feltűnést, ám továbbra sem veti meg az igényes darabokat.

Jellem:
Valóságban: Szégyellős és visszahúzódó, szerény, kerüli a feltűnést, ugyanakkor nagyon is törődő, ha közel kerül valakihez, annak megpróbálja minden napját szebbé tenni, amennyire tőle telik. Ettől függetlenül magába forduló és csak ritkán ereszti el magát. Naiv, könnyen megbízik az emberekben, de nem tárja fel nekik lelke mélységeit. Nem tekint magára művészként, de ír és rajzol. Tulajdonképpen mindegy számára mit csinál, csak alkothasson valamit. Figyelmes és segítőkész mindenkivel szemben; megpróbál mindenkihez pozitívan hozzáállni. Belső világában (amibe szeret elmélyülni) szeszélyes és álmodozó. Alapvetően optimista és megpróbálja a világot a szebbik oldaláról szemlélni, ám mindig fel van készülve a legrosszabbra. Ennek ellenére nincs sok önbizalma. Gyakran túlgondolja a dolgokat, azonban van, hogy teljesen ösztönszerűen cselekszik. Próbál minden esetben őszinte lenni. Érzékeny, de nem könnyű megbántani.
Aincradban/Virtuális világban: Sokkal felszabadultabb, könnyű a közelébe férkőzni. Alapvető jellemvonásai megmaradtak, ám sokkal nyitottabb, amikor nem zárkózik be belső magányába. Mióta elhatározta, hogy segíteni akar a kijutásban, sokkal vakmerőbben áll neki mindennek, noha óvatossága nem engedi, hogy túlzásokba essen.
Harcban: Bátor és harcrakész, de nem művel ostobaságokat. Próbál hideg fejjel gondolkodni, mérlegelni, azonban gyakran hagyatkozik az ösztöneire. Stílusa vad, de próbál elegáns maradni - amelyiket a helyzet megköveteli, vagy megengedi, azt próbálja érvényesíteni.

Képességek:
Sötét Tüske:
Típus:  Aktiv képesség
Shareen megvágja ellenfelét, akinek így a "testébe" egy virtuális tüske kerül, mely lebomolva szétterjed, míg végül az egész testet be nem hálózza, majd ezután sebzi, a legkisebb repesz pedig visszarepül a használóhoz.
Hatóidő, hatás: A tüskék folyamatosan sebzik az ellenfelet, ám csak 2 kör elteltével, a teljes sebzést összeadva fejtik ki hatásukat; az ekkor bevitt sebzés értéke: (spec. pontok különbsége)+(szintkülöbségx2), de maximum a HP 30%-a, boss esetében egy életcsíkjának maximum 30%-a) Ebből adódik, hogy ugyanolyan szintű és speciális képesség szintű játékosoknál nem történik sebzés. A sebződés hatáskifejtés előtt megakadályozható önsebzéssel, ha legalább 5%-ot levon magától. 2 kör elteltével a legkisebb repesz kilökődik és a képesség használóját veszi célba, aki 5%-ot sebződik. ha nem képes hárítani, amihez 100-as gyorsaság (felszereléssel) szükségeltetik és nem vesz igénybe mellékcselekvést. Ha a használó speciális képességének és szintjének kétszeresének összege nagyobb, a képesség neve Őrjöngő Sötét Tüske, ha alacsonyabb, Féltékeny Sötét Tüske a képesség neve.
Példa: Ayumu speciális képesség pontja 28, szintje 15, életpontja 120. Shareen speciális képesség pontja 40, szintje 18. A speciális képesség pont különbség 12, a szintkülönség kétszerese 6, így 12+6=18 pont sebzést szenved el két kör után. A képesség neve Őrjöngő Sötét Tüske.
Lehűlési idő: 4 kör (Vagyis a sebződést követően még két kör kell az újbóli használat előtt.)
Előny: Késleltetett, magas arányú sebzés.
Hátrány: Megsebezheti a használót, ha nem képes hárítani. 2 kör alatt sok sebződés történhet, így használata veszélyes.

Pixelvámpír:
Típus: Passzív
Noha passzív képesség, mégis az ellenfél megsebzése szükséges hozzá. Amint egy ellenfelet megsebez, ha az sebzést szenved el, Shareen minden körben a lecsökkent élettel megegyező életet nyer vissza (de maximum 10%-ot). Egyszerre maximum 1 ilyen áldozata lehet, ám a hatás nem megszüntethető, csak ha 100 métert eltávolodnak egymástól. A hatás átrakható másra.
Előny: Életszívás
Korlát: 10%

Előtörténet:
Miért tesszük ezt? Miért kergetjük a valóságot saját magunkról és a világunkról megfeledkezve? Miért követjük mások ideáit, miközben saját egzisztenciánkat hanyagoljuk? Miért nem tudunk hatost dobni? Régen ezt gondoltam.

Huszonnégy év.. A harmadát egy virtuális világban töltöttem, nem tudva valódi testem hogylétéről, állapotáról, ahogy arról sem, mi történt azokkal, akiket hátrahagytam. Visszagondolva nem volt túl bölcs dolog egy a járda szélére pottyant játékot a kezembe venni, csak mert úgy gondoltam, ez más lesz. Nos, más lett.. De nem erre számítottam. Könnyű kikapcsolódásra számítottam, ha már megkaptam a NerveGeart, szerettem volna kiaknázni a képességeit.
Mindig is magányos voltam. Voltak barátaim, ez igaz, én mégis lelkem némaságát választottam. A magam elkülönített világában éltem egész életemben, társam voltak a csend és az egyedüllét. De nekem ez megfelelt. Sokkal inkább szerettem magamat fejleszteni, világokat kitalálni és megalkotni, mint mások elkeseredett küszködéseit hallgatni. Nem arról van szó, hogy nem vagyok megértő. Szeretem az embereket, szeretnék segíteni rajtuk. Ám nem lehet, ha ők se tudják, mi a valódi problémájuk. Így tehát az a hallgatag, visszahúzódó voltam, akit a világ megismert. Nem volt bennem semmi különleges, én mégis élveztem az életet. Szenvedélyemet az írás jelentette és ez volt a menedékem. Ezen kívül szerettem animézni, olvasni, játszani és rajzolni. De ami a legfontosabb volt, hogy alkothassak. Hogy a világ volt unalmas, ami körülvett, vagy belső énemet akartam tükrözni, azt nem tudtam, de minden alkalommal ezt gyakoroltam. Ha szükségem volt egy nicknévre, alkottam egyet. Így született a Shareen is. Ha szerepjátékoztam, magam találtam ki a világot, a képességeket. A karakteralkotás volt a kedvencem; a nem-élő, de mégis élettel teli karakterek adják egy jó történet szívét.
Szüleim tudták, hogy szeretek játszani, ezért vettek nekem egy NerveGeart. Akkoriban még nem jöttek ki jó játékok rá, de hálás voltam érte. Aztán egy nap megjelent a hír: Sword Art Online. Egy fotorealisztikus virtuális világ, amiben teljesen mi irányítjuk a karakterünk. Nem fűztem hozzá sok reményt, hogy a 10000 első játékos egyike lehetek, de azért leugrottam a közeli boltba, hátha szerencsével járok.
És így is lett. A járda szélén egy magányosan heverő dobozzal találkoztam, melynek gazdája láthatóan már messze járt. Természetesen visszavittem a boltba, ahol azt mondták, ha kifizetem, elvihetem. Ellenkeztem, de azt mondták, már úgyse jönnek vissza érte, ráadásul az eladó apám ismerőse volt. Tudtam, hogy addig nyaggatna, amíg el nem viszem. Továbbra sem fűlött hozzá a fogam, de engedtem a kísértésnek.
Izgatott szívdobbanásokkal léptem át otthonom küszöbét. Fel se néztem, szemeimet végig a csomagra függesztettem és sietősre fogtam, hogy minél előbb kibonthassam.
A játékba lépbe lenyűgözött a grafikája, az életszerű kidolgozás. Néhány évvel azelőtt ez még elképzelhetetlen lett volna és most is inkább tűnt álomnak, mint valóságnak. Hosszú perceket töltöttem azzal, hogy egy szökőkút vizét bámultam és megcsodáltam mindent. Titokban még más játékosokat is szemügyre vettem, hogy lássam, ki milyen karaktert alkotott magának, de persze úgy, hogy ezt senki ne vegye észre.
Jómagam egy kardot fogtam fegyverül, mivel a világban nem volt mágia és ez tűnt a legjátékhűbbnek. Hiányoltam ugyan a varázslatokat és sosem voltam a közelharc híve, mégis úgy éreztem, ez illik hozzám a legjobban. Más MMO-kban íjász voltam, de valljuk be: az mindig a leggyengébb kaszt. Megtapasztalva pedig lehet, hogy más játékstílust szerettem volna. Eredetileg utáltam az MMO-kat, de azt el kellett ismernem, hogy le tudtak kötni. És ez is magával ragadott már az első percekben.
Kimentem az első vadászterületekre, amiknek a szélén valakik azzal próbálkoztak, hogy le tudják-e pisilni egymást. Megráztam a fejem és rárontottam az első mobra, amelyik elém került. Szaladtam, szaladtam, amikor pedig odaértem.. Szaladtam tovább. Nem tudtam megemelni a kardomat és lecsapni rá. Egy lány hangosan nevetve sétált oda hozzám kecses léptekkel, pozitív aurát sugározva maga körül.
- Nem tudsz lesújtani, ugye? - Kérdezte kuncogva.
- Neeem - vakartam a tarkómat. - Hogyan kell?
- Érzéssel - felelte megértően a lány. - Amikor úgy érzed, hogy túlteng benned az energia.. Csak engedd szabadjára.
Suhintottam. Mosolyogtam. Majd a lény felé tartottam pengém hegyét. Valamiért még mindig úgy éreztem, egy mágikus világba csöppentem. Lesújtottam, amikor egy fekete tüske szerű képződmény lökődött ki fegyverem hegyéből és találta el a szörnyet. Ezután a pixelrengeteg nekem rontottam. Egy percen keresztül is futhattam, amikor végre lejjebb ment az élete.
- Hóó - szólt elismerően a tanítóm. - Egy kardképesség, mi? Mindenesetre, elég gyenge. - Jelentette ki és lecsapott a szörnyre, aki egy meglehetősen élethű horkanás közepette elpixeleződött.
- Ayumu vagyok - nyújtotta a kezét, ahogy lassan odasétált hozzám.
- Shareen.. Hibiki. - Ráztam le magamról szégyellősségemet.
- Két neved van? - Nevetett fel a lány.
- Nem, a második.. Az igazi nevem.
- Ó, ilyen bátor vagy? - Hajolt közelebb ínycselkedve.
- Te nem az igazi neveden mutatkoztál be? - Kérdeztem kissé megilletődve.
- Persze, hogy nem - felelte. - De ne aggódj, attól még lány vagyok. - Kacsintott rám.
- Nem kételkedtem - feleltem mosolyogva.
- Ha karddal akarsz csapni azt így tedd - mutatta meg a mozdulatot. - Kicsit túl sok energiát szabadítottál fel és aktiváltál egy kardképességet. Mágus vagy más játékokban?
- Honnan tudtad? Régóta játszol?
- Csak most kezdtem - kacagott fel ismét. - Lenne kedved közösen fejlődni? - Kérdezte bájosan.
- Nos, nem tudom... - mondtam vonakodva. - Általában szóló játékos vagyok.
- Ééértem - közölte, látszólag nem rendítette meg a hír. - Ha kedved támad, akkor azért majd szólj. Én most megyek fejlődni. - Zárta le a beszélgetést és küldött egy barátmeghívót. Elfogadtam.

A következő órák azzal teltek el, hogy a fejlődésemre fókuszáltam. Nem a karakterem fejlődésére, hanem arra, hogy minél gyorsabban és precízebben képes legyek eltalálni az ellenfelet. Még mindig elvétettem néha, de ez csak hozzáadott az izgalomhoz. Aztán egy vadkan legyőzése után újra a főtéren találtam magam. Egy játékmester jelent meg az ég tetején... És megtette a bejelentést. Harag gerjedt bennem, noha nyugodt természet vagyok. Ahogy egyre többet megtudtunk, úgy forrongott bennem egyre inkább a düh és a kétségbeesés. Végül -jellememet meghazudtolva- kardot rántottam és megpróbáltam kilőni a nemrégiben használt Sötét Tüskét. Semmi hatása nem volt és egy pillanatig ostobán éreztem magam, amiért még mindig mágusnak képzeltem a karakterem. Mellettem egy lány is kilőtte nyilát, ám az lepattant a vörös csukjás alakról.
Az elmondottak hihetetlennek tűntek. Nem is tudtam elhinni. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy leugrok a kastély széléről, így megbizonyosodva arról, hogy az elhangzottak, nem valódiak, de aztán meggondoltam magam. Körülöttem többen sírtak, meg voltak rémülve. Néhány gyerek megtörten gyötrelmes arccal nézett körbe, az én szemembe pedig könny szökkent - nem magamat, őket féltettem attól, ahogyan ez a hír hatással lesz rájuk.

Miért kell búcsút intenünk az új ismerősöknek? Miért hajkurásszuk a boldogságot és miért engedünk túlságosan való vágyainknak? Miért szállunk harcba és miért fáj a szívünk egy virtuális világban? Már nem csak magunkért, hanem másokért is felelősek vagyunk. Most így gondolom.

Nem siettem el a fejlődést. Tudtam ugyan, hogy minél előbb ki kell jutnunk, azonban nem rohantam fejjel falnak. Az eleve halhatatlan tárgy volt. Nem mentem bossharcokra, noha állítólag szintem közel megütötte az ott harcolókat. Ayumuval többször találkoztam és lassan hírnevet szereztem, mint szóló játékos. Aztán eljött az a nap...
Egy gyerek körözött ujjaival a világ peremén unott arccal bámulva a semmibe. Aztán felállt és...
- Várj! - Kiáltottam félelemtől reszkető hangon.
A fiú rezignáltan megfordult és megvonta a vállát.
- Mi az? - Kérdezte reményveszetten.
- Nehogy leugorj. Ha leugrasz, meghalsz. - Mondtam, ahogy lassan megközelítettem. A gyerek mosolygott. - Miért akarod ezt tenni?
- A nővérem meghalt - magyarázta halotti hangon. - Viszlát. - Nem voltam elég gyors.
A test magatehetetlenül bukott alá, én pedig nem tehettem semmit. Ezután hónapokig kerültem mindenkit, a történteken rágtam magam. Nem bírtam elfogadni, hogy valaki csak így eldobta magától az életét. Kerültem a frontot és az ott harcolókat. Eléggé lemaradtam szintben azonban nem voltam képes a fejlődésemre gondolni. Egy nap ismét találkoztam Ayumuval, amint a főtéren gubbasztottam. Ő jött oda hozzám.
- Rég láttalak. - Jegyezte meg. Tudtam, hogy már rég lehagyott szintben, bár állította, hogy közel állt hozzám.
- Küldhettél volna egy üzenetet - feleltem színtelen hangsúllyal.
- Az nem az igazi. Mi történt? - Kérdezte látva búskomorságomat.
- Csak nyolc éves volt.. Fulladoztam a sírástól. - Meghalt.
A lány azonnal átölelt és védelmezőn magához szorította a fejemet. Percek teltek el egymás ölelésében és én nem akartam elereszteni. Végül ő engedett el előbb.
- Nem teheted ezt magaddal - jelentette ki magabiztosan. - Nem rághatod magad mindenki halálát látva. Hiszen a fronton is sokan.. - Elhallgatott.
- Eljönnél velem valahova? - Kérdezte végül szomorúan.
- Hova?
- Egy céhtársammal van találkánk. Azt beszéltük meg, hogy megpróbáljuk legyőzni a bosst.
- Az egyik szint őrét? - Kérdeztem hitetlenkedve. Az iránta való aggódás azonnal el is felejtettette velem mélabúmat.
- Igen. - Sóhajtott. - Csak hát a céhtársam.. Elég nehéz eset. Azt hiszem belém van zúgva. - Súgta.
Felnevettem. Találkozásunk óta nem nevettem ilyen jóízűt.
- Jól van, elmegyek - adtam be a derekam. - Ha kell, meg is védelek.

Néhány szinttel feljebb találkoztak egy védett területen. Ide még én is be tudtam lépni.
- Á, üdv Ayumu - köszöntötte mézesmázosan a keménykötésű férfi. - Kit hoztál magaddal?
- Egy barátomat - mutatott rám egyszerűen a megszólított.
- A barátod? - Vonta fel a szemöldökét a másik.
- Nem olyan értelemben - szabadkozott Ayumu.
- Még nem - feleltem egy halvány mosollyal, mire a férfi egy ellenséges pillantást lövellt felém, amitől mintha lefagytam volna. A lány teljes egészében elvörösödött.
- Hogy vörösödtél el? Milyen skill ez? - Kérdeztem, mire még inkább elpirult.
- Ez egy céhmegbeszélés. - Jelentette ki a férfi megtörve az idillt.
- Ne aggódj - váltott gyorsan témát a lány is. - Shareen is...
- Ó, szóval te lennél Shareen? - A feszültség egyre jobban fokozódott. - A szóló játékos aki velünk együtt fejlődött, de kimaradt minden bossharcból, nem törődve mások életével? Hogy van merszed még játszani?!
- Nyugalom, Obuo.. - Próbálta csitítani társa. - Nem mintha mi..
- Mi legalább próbálkozunk, nem úgy, mint ez a kölyök, aki csak magával foglalkozik.
- Ha ennyire törődsz másokkal - kiáltottam az arcába -, miért nem mentetted meg azt a gyereket?
Mindketten ledöbbentek. Én azonban elfutottam, mielőtt bármit is reagálni tudtak volna.
Ezután hónapokig továbbra is csak élettelenül bolyongtam a világban. Fel sem tűnt, hogy már évek teltek a bejelentés óta. Néha kimentem a kisebb szintű vadászterületekre, de csak kedvetlenül csapkodtam. Egyetlen emlékezetes küldetésem az volt, mikor egy NPC megkért, hogy tanítsam a kutyáját harcolni, mert bár gyáva, de szeretné kiképezni. Elfogadtam a megbízást és nekiindultam a kutyával az erdőnek. Nekirohant az első csoport mobnak, akiket meglátott, azonban amikor meglátta éles fegyvereiket, rögtön futásnak eredt a másik irányba. Újabb csapat szörnyet vonzott be, amíg én az első hullámmal küzdöttem. Végül 20 alacsonyabb szintű lényt kellett legyőznöm, amikor a kutya újra elszaladt és a vezérüket hozta oda hozzám. Rémülten felugrottam, majd rögtön félre is kellett gurulnom az első támadása elől. Felkelés közben rögtön szúrtam a kardommal, mire ő lesújtott fegyverével és a földbe döngölt. Arrébb bukfenceztem az újabb bejövő csapást elkerülve és a fejébe hasítottam felülről. Ez a lény jóval a többi szintje fölött állt és nem is lett volna szabad feltűnnie a küldetésen. Haláltusámban végül én maradtak alul és sorsomat elfogadva, üres tekintettel meredtem a fűre. Aztán eszembe jutott a kisfiú. Az utolsó pillanatban gurultam félre a támadás elől és fegyver híján beleharaptam a szörny lábába, majd ismét hátragurultam. Felkutattam kardomat és megvágtam. Életcsíkom hirtelen feljebb kúszott. Már elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy legyőzzem. És így is történt. Visszavittem a kutyát a gazdájának és megmondtam neki, hogy soha többé ne küldje el másokkal, hogy harcolni tanuljon.

Váratlanul ért az újbóli találkozás. Sikereimen fellelkesülve, a múltat feledni próbálva küzdöttem fel magam magasabb szintekig. Egy nap aztán újból megjelent Ayumu céhtársa.
- Yo! - Köszönt rám teljesen kizökkentve elmélkedésemből.
- Oh, csak te vagy az? - Kérdeztem az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatva. A férfit láthatóan bosszantotta. - Hogy van Ayumu?
- Hamarosan nem lesz sehogy - jelentette ki baljós hanglejtéssel. Felpillantva megláttam feje fölött a vörös indikátort.
- Mégis miről...? - Aztán jött a felirat.
"Obuo barát meghívót küldött. Elfogadod?"
Rányomtam. Mire felpillantottam, a férfi már lóháton volt.
- Várj! - Kiáltottam utána. Próbáltam utolérni, ám a ló jóval gyorsabb volt.
A minitérképen követtem figyelemmel az ő és Ayumu tartózkodási helyét. Egyre közelebb kerültek egymáshoz. Fel-alá járkálva csak arra tudtam gondolni, hogy ha aznap másképp viselkedek, akkor ez nem történne meg. Vagy ha csatlakoztam volna a fronthoz, Ayumu már magasabb szinten lenne. Magamat okoltam és nem voltam képes feldolgozni, hogy újból a gyengeségem miatt veszítek el valakit. Végül a két pont egybeért. Szinte hallottam magamban, ahogy két kard egymásnak csendül és végül.. Az egyik pont eltűnt. Reszkető kézzel kattintottam a minitérképre és megkönnyebbülten vettem észre rajta a lány nevét. Habár így is eggyel kevesebb ember járja Aincrad vidékeit. Ismét dühössé váltam önmagamra. Elhatározásra jutottam. Nem fogom hagyni, hogy baja essen, meg fogom védeni. Végül küldtem egy üzenetet.
"Hogyan juthatnék fel a frontra?"