Napcsíkos történetek

by **Simeon** Vas. Nov. 08 2020, 19:57

Ovidius

Simeon áhítattal és természetesen fülig érő szájjal nézett körül az antik kőlelátó tetején. Odalent éppen a főpróba előkészületei zajlottak: a színészek jelmezben lépkedtek körbe és szavalták a legnehezebb részeket a kezükben tartott papírról, körülöttük pedig mindenféle játékos sürgött forgott. Volt, aki a díszleteket rendezte, mások hangszerükkel a hónuk alatt siettek megadott helyükre és középen ott állt a rendező (mert csakis ő lehetett!), aki gondos szemmel figyelt, hogy minden tökéletes legyen.
És az is volt! Hiszen a színház fedetlen pódiumára csakúgy ömlöttek a napcsíkok ma délelőtt!
A srác csillogó szemekkel ült le, majd minden perccel eggyel alacsonyabb ülőhelyet célzott meg, egészen addig, amíg már ott mocorgott az első sorban és szinte pislogás nélkül bámulta a történéseket. A legtöbben persze észre sem vették, ahogy senki mást sem, aki jegyet váltott a főpróbára: a művészek magukkal voltak elfoglalva, a körszínház lelátóin lézengő alig tíz játékos pedig nem igazán zavart sok vizet. "Ha akarnak, jöjjenek csak, de ne túl sokan, ezért kerül pénzbe" - vallotta a színháztulajdonos előző este, majd hozzátette: "Ráadásul minden arany jól jön ezekben az időkben." Tény ami tény, ahogy telt múlt az idő, egyre csak fogyatkoztak a nézők és a színészek is, ez pedig igencsak megnehezítette az itt dolgozók sorát. Többeknek kellett kazamatázniuk plusz aranyért, amikor pedig az egyik színész pont egy ilyen farmolás közben vesztette életét, nagyon sokan kiléptek. De sokan maradtak is - azok, akik szívvel lélekkel csinálták, amit szerettek és pont egy ilyen játékos volt végül az, akinek megakadt a szeme az izgatott fiún.
- Üdvözlöm a Fény Lovagját a köreinkben - lépett oda Simeonhoz, akinek tátva maradt a szája a jelzőt hallva. A kinézetre harmincas éveiben járó, elegáns hölgy melegen mosolygott rá és ült le mellé a hideg kőre - Láttam a napfény felszabadítását az ön főszereplésével és meg kell mondjam, teljesen lenyűgözött. Kíváncsi voltam, mikor fogja meglátogatni e helyet és lám, most találkozunk. Mai vagyok, örvendek a szerencsének - nyújtott kezet, a srác pedig felugrott, meghajolt előtte és megcsókolta a felé nyújtott kezet. Eleinte még megszólalni sem bírt, de ezen (tőle megszokottan) elég hamar túltette magát:
- Részemről a szerencse. Én Simeon vagyok, ők meg itt... - akadt el, mert rájött, hogy Tengerszem és Kimi nem jöttek vele a mai napon. Persze egy cseppet sem jött zavarba: megköszörülte a torkát és elvigyorodott - Van két petem is, de ők otthon maradtak - magyarázta - Tengerszem a múltkori után nem szeretett volna jönni, Kiminek pedig biztos unalmas lett volna egyhelyben ülni órákig.
- És te még nélkülük is eljöttél.
Simeon jókedvűen bólintott, ám ekkor a háttérben felszólalt a rendező: kezdődik a műsor!
- Az előadás után keress fel. Mondd, hogy hozzám jössz és be fognak engedni. A színház mögötti épület - állt fel a hölgy és sietett fel a színpadra, hogy elfoglalja kijelölt helyét, Simeonnak pedig márcsak egy bamba bólintásra jutott ideje, mielőtt kigyulladtak volna a fények.

Az előadás fantasztikusan sikerült. Teljesen lenyűgözte Simeont még úgyis, hogy néhányszor kellett használni a súgót és az egyik jelenetet kétszer is el kellett kezdeni, mert az egyik zenész elvétette az ütemet. Miután pedig meghajoltak és elhagyták a színpadot, Simeon felugrott és izgatottan sietett a színészek után, hármas szintű nyomkövetését használva Mai-ra, hogy gond nélkül megtalálhassa őt. A hölgy aztán elvezette a rendezőhöz és mire a felnőttek a szalonban megittak egy pohár pezsgőt (Simeon pedig egy pohár üdítőt), meg is született a döntés.
Az idomár sugárzó arccal robogott végig a Kezdetek Városán, rohant fel a céhház lépcsőin és rontott be a közös szobájukba, kipirult arccal, lihegve. Tengerszem azonnal letette a könyvet, amit lapozgatott, Kimi pedig kíváncsian szállt a fiú vállára és kezdte el annak pólóját csipegetni. Simeon fújt egy nagyot, kihúzta magát majd lelkesen és vigyorogva jelentette ki a hírt:
- Színész leszek!
Hangja és nevetése még sokáig visszhangzott a Unity falain belül, derűvel és reménnyel töltve fel az üres falakat.

by **Simeon** Hétf. Okt. 10 2022, 09:46

Egy újfajta fény

- … és akkor végre megjött a válasz! Nem is tudod, Fuwa, mióta várok rá, de végre itt volt! Persze rögtön el is olvastam és…
- Ph-hhhhh!
- Vagyis olvastuk – igazította ki a szót Simeon és felnevetett – Tengerszemmel. Merthogy ő is kíváncsi volt – bólintott, majd kicsit halkabbra vette magát és a lány füléhez hajolt – Meg lassú is. Én már rég végeztem, mire kibetűzte.
- Ph-hhh?
- Áh semmi-semmi. Szóval az volt benne, hogy odakint elvannak mindketten és már nagyon várnak haza! És örülnek, hogy jól érzem magam itt, meg kíváncsiak rád – vigyorgott rá a lányra szerelmesen és eszébe sem jutott, hogy odakint ezzel bármi, bármi probléma lehet. Mert majd egyszer ki fognak jutni, nem igaz? Mondjuk Tengerszem egyik nap kiszámolta, hogy az még rengeteg év lesz, hiszen még az ötvenes bosst sem érték el, de az ifjú idomár számára ez nem is volt igazán lényeges, amíg idebent itt volt vele Fuwa, meg Tengerszem és Kimi, meg Dust és Chancery és Leo és mindenki más! Boldog volt, hogy ennyi barátja van és igaz hiányzott neki a családja, de - mint általában – nem gondolta túl a dolgot. Ezt a nagy felháborodást sem értette, amivel néhány játékos lereagálta az új pontrendszert és hiába próbálták elmagyarázni neki, ő csak kapkodta a fejét vagy éppen nagyon erősen próbált gondolkodni rajta, hogy ezzel hogy tehet rosszat, de végül mégiscsak úgy döntött, hogy pár miniboss együttes erővel való legyőzése csak nem árthat senkinek, nem? Így aztán örömmel és lelkesen vetette bele magát a pontgyűjtésbe és nemsokára már elért annyit, hogy írhatott a szüleinek.
Az elmúlt évek egyik legboldogabb napját élte meg, amikor megkapta rá a választ is.
- Egyébként te kaptál már levelet? – jutott eszébe és amíg csillogó szemmel várta a feleletet, betömött a szájába egy újabb falatot a tökös pitéből, amit az őszi vásáron vett kettejüknek a forrócsoki mellé. A szezonális finomságokat (különös tekintettel a forrócsokira, amit Fuwa úgy szeretett!) egyik közös sétájukon sem hagyhatták ki, főleg akkor nem, ha az idő már egy kicsit hűvösebbre fordult. Márpedig hamar eljött az ősz és mire elfogyott a pite, már majdnem kiértek a városból a sétányra.
Simeon éppen azt ecsetelte a lánynak, hogy mennyire szépek a vöröses leveleken átsütő napcsíkok éshogy hajnalban mindez teljesen máshogy hat, mint napközben, amikor megszűnt létezni a világ.
A színeket sötétség váltotta fel.
Simeon kiáltani akart, de nem tudott.
Arcán könnyek folytak végig, azután egyszerrecsak megérezte, hogy csukva van a szeme. Ijedt és zavart volt, de a szemhéján kopogtató világosság elsodort minden mást, a fiúcska pedig megkönnyebbülten nyitotta ki szemeit és mosollyal az arcán üdvözölte a várva várt fényt.

A neonok sápadt fénycsíkjai már fáradtan pislákoltak a kórterem plafonján, mire Simeon megértette. Mindene fájt, a feje zúgott és habár mozogni és beszélni mégcsak alig-alig tudott, de tekintete makacsul ragaszkodott az ablakon túli, lassan lemenő nap gyönyörű, izzó napcsíkjaihoz. Mostmár tudta, hol van és azt is, hogy a szülei nemsokára megérkeznek. Hatalmas kínok között feljebb kászálódott az ágyban és egyre csak nézte és nézte a naplementét.
Nem tudott betelni a látvánnyal.
Szája szegletei vidám ráncokba rendeződtek, ahogy Kawanami Simon elnevette magát, hangosan és csengő hanggal.
Otomura Fuwako.
Én egészen biztosan meg foglak találni téged!

Napcsíkos történetek

Napcsíkos történetek

Re: Napcsíkos történetek