Boszorkánykör-mező

by **Strea** Hétf. Jún. 01 2020, 16:27

Talán Aincrad valamennyi gombafaja megtalálható itt. Fák csak itt-ott láthatók; a térséget a végeláthatatlan fű uralja.

by **Szophie** Kedd Jún. 09 2020, 11:42

Felpillantott a kastély márványkő oszlopaira, tekintetét végigvezette a mintákon, miközben karját a vízbe mártotta. Imádott a medence mellett pihenni és átadni magát az üres semmittevésnek.
Valójában jobb dolga sem volt. Az élete kiüresedett és unalmassá vált. Az ismerősei megfogyatkoztak, majdhogynem teljesen megszűntek. Ilyen volt a játék rotációs rendszere.
Arcára egyetlen emlék csalt csupán mosolyt az elmúlt napokban. Hinari, amiképpen őt öleli, körmei szorosan a bőrébe vájnak, tekintetét esdeklőn emeli rá.
- Maradjunk ott örökre - suttogta a szót, ám szavai visszhangot vertek a kihalt palotában.
Habár Szophie számára sem volt több a legutóbbi barlangi kirucccanás emléke holmi álomképeknél, szervezete már kellően hozzá volt szokva a bódult állapothoz, így több részletre emlékezett arról az éjszakáról, mint társai. A kérdés pedig onnantól fogva ott motoszkált az agyában; vajon Hinari tényleg szívesen töltene vele hasonló, mámoros estéket?
Hátradőlt, egyenes szálú, fekete haja pókhálóként terült el a hideg márványpadlón.
Miért nem jutott eszébe Hinarit elképzelni ilyen közegben? Miért nem hívta el magával szórakozni alkalomadtán? Hiszen ő volt az egyetlen, akinek a társasága még bármit is számított.
Ráadásul legutóbb épp úgy festett, mint akinek másra sincs szüksége, csak jóízű szórakozásra és kikapcsolódásra. Mindarra, amit a korabeliek - és Szophie is - rendszeresen művelt. Néhány falatkája az életnek, ami több holmi teánál és süteménynél. Neki élmények kellettek, és nem céhvezéri teendők, virágszedés, piknikezés, vagy Alex idióta dobolása.
Az idomár tehát döntött. Felkeresi barátnőjét, amilyen hamar csak teheti, és együtt végre szórakozni fognak. Hajnalig.
A következő keddet és szombatot le kellett mondania egy hosszúra nyúlt és unalmas küldetés miatt, az az után következő hetet azonban csak Hinarira szánta. Erről üzenetben is tájékoztatta barátnőjét, és határtalan izgatottsággal készült az eseményre. Olyan volt, mintha új életet lehelt volna belé az alkalom.
Természetesen most is a csokiszobába beszéltek meg találkozót. Szophie felöltötte rég látott, hófehér szoknyáját, átkötötte azt egy éjkék selyemövvel, és előkészített néhány bögre rumos csokit. Kicsit olyan volt, mintha hasonlítani akarna a régi emlékképből megmaradt önmagára.
- Úgy gondoltam, ma elengedhetnénk magunkat - mosolygott rá aztán a belépő Hinarira meleg nosztalgiával, az egyik babzsákfotelban terpeszkedve, és karjával a bögrére mutatott. - Rég volt utoljára, hogy ilyesmit ittunk egymás társaságában.
Szemei pajkosan csillogtak, ajkán huncut mosoly ült, miközben beleivott saját, méretes, és rummal jócskán teletöltött poharába.
- Aztán megnézhetnénk a Holdat. Azt írták, ma felhőtlen telihold lesz.

by **Hinari** Kedd Jún. 09 2020, 18:06

Végigsimítottam forró gőztől kipirosodott bőrén. Éjfekete hajába túrtam, ő pedig rám mosolygott.
Sűrű éjszaka volt, a céhkertben bagoly huhogott sejtelmesen. Alex rég aludt már; halk szuszogása különös dalt alkotott az ablakon doboló esővel. Tenyerem ráfektettem a hűvös ablaküvegre, ujjaim között pedig csak néztem és néztem az elmosódott holdvilágot. Vajon álom volt, vagy valóság? Nem tudtam aludni; ezer kérdés kavargott a fejemben és így, hogy holnap végre találkozok vele újra... mi is lesz? Összezavarodtam. Mit is akarok én egyáltalán? Mindezek csak halovány képek, türkiz-rózsaszínbe fordult foltok, amelyek néha egészen közel kúsznak hozzám. Főleg esténként, de mi van akkor, ha Szophie tudja rájuk a választ? Egy biztos volt: azóta a nap óta valahogy szabadabbnak éreztem magam.
És ez tetszett.
Mélyebbet akartam meríteni ebből a pohárból. Mint a szomjazó, aki végre friss vízhez jut.
Persze az élet soha nem adja meg azonnal, amire vágysz, így Szonak pont ezidőtájt akadt hosszabb küldetése - ám amikor végre megbeszéltük a következő találkozót, már jóval a megjelölt időpont előtt ott álltam az ablakban és arcomon mosollyal figyeltem alakját, hogy feltűnjön az utca végén. Ez a nap csak kettőnké volt. Ideje hát elkezdeni!
Amikor végül beléptem a szobába, ő már várt rám; az asztalon furcsa itallal telt bögrék sorakoztak. Odaléptem az egyikhez és belekortyoltam.
- Mmmh, igazad van - fordultam felé és egyszerűen lehuppantam mellé a babzsákfotelbe. Az övébe, természetesen - Aztán ha előkerül valahonnan egy medve, próbáljuk meg életben tartani - engedtem el egy nagyobb mosolyt és öleltem át barátnőmet, mert ez bizony kimaradt az üdvözlésből.
- Telihold? - tűnődtem el egy kicsit - Igen, jól hangzik - bólintottam aztán rá, mert igazán nem lehetett folyton ebben a szobában maradni. Főleg, ha ezek a bögrék itt mind kiürülnek - pillantottam rá az enyémre és a kezembe is vettem azt, alaposat szippantva az illatából, ami, hát... inkább volt rumos, mint csokis. Hisz hogyan nézne az ki, ha Fuwa ilyesmire nyitna be? Vagy esetleg Hime... nem, nekünk ki kellett mozdulnunk.
- De vajon honnan a legszebb? - pillantottam ki az ablakon sóhajtva és dőltem hátra, két újabb korty után - Tudsz valami jó helyet?

by **Szophie** Kedd Jún. 09 2020, 19:41

Vajon honnan a legszebb?
Az órák teltek, a lányok pedig jól érezték magukat egymás társaságában, és a rum fogyásával arányosan egyre csak jobban. A kérdés viszont továbbra is ott motoszkált alkoholtól elködösült agyukban, és újra és újra előjött, miközben szerteágazóan témázgattak hol a múltról, hol a jövőről.
- Van egy ötletem - kelt fel Szophie eddigi ülőhelyükről, óvatosan lelökve magáról Hinari karjait. - Gyere, megmutatom - mosolygott rá lágyan, és kezénél fogva megragadta. Igyekezett felhúzni, de lábai összeakadtak, a világ pedig táncot járt az orra előtt. Az alkohol túlságosan is jól hatott, amit így álló helyzetben még jobban megérzett. Egy aprót rántott Hinari csuklóján - vagy csak aprónak szánta? -, de a lány teste olyan könnyedén siklott a karjai közé, mint a selyem. Átölelte, érezte a puha hajszálakat elterülni az arcán, miközben újra fordult egyet a világ, majd a kemény padlót érezte a háta alatt. A plafonra szerelt kristálycsillár körbe-körbe forgó geometrikus minta volt. A szökőkút lágyan csobogott mellettük.
- Mmm, de ügyetlen vagyok - morogta, és megpróbált felkelni, de végtagjai önálló táncba kezdtek, egymásba gabalyodtak, majd ügyetlenül koppantak a földön. Az alkohol zsibbadása töltötte be testét, mintha érzéstelenítő vakcina keringene bennük vér helyett. Lehunyta a szemét és összeszedte az erejét. Kiadta a parancsot, és komoly koncentrációval igyekezett kezeit mozgásra, erőkifejtésre bírni. Felült, még mindig ölében tartva Hinari szőkefürtös kobakját. Lágy selyemfénnyel vonta körbe sziluettjüket a Hold.
Mély levegőt vett és lassan kifújta. Úgy érezte, ez a kis közjáték elég volt hozzá, hogy kitisztuljon a kobakja. Megmozgatta a karjait, és alig fél pillanattal később felkelt.
- Gyere velem - motyogta, kezét nyújtva barátnőjének, és kitekintett a csillagos éjszakába.

Nem telt bele sok idő, és már a tizedik szinten kóboroltak a Szophie által megjelölt helyszín felé. Hinari mesélte aznap, hogy már járt erre, abban azonban az idomár reménykedett, hogy nem éjszaka tette. Amit mutatni akart, az ugyanis maga volt a gyönyör, talán az egyik legromantikusabb helyszín Aincrad berkeiben, mégis alig akadt, aki felfedezte.
Átgázoltak egy patakon, végigsuhantak az éjszaka lombjai alatt, legyőzték a tüskebokrok hadát, majd megérkeztek. A boszorkánykör-mező teljes valóságában terült el előttük, gombái százszámra ragyogtak a csillagos éjszakában. Nem az összes, hiszen volt közöttük rengeteg átlagos gomba is - pöffeteg, róka és vargánya. Azonban ezek között tucatszám terültek el a sötétben neonfénnyel világító, gyönyörű aincradi lámpagombák is. Olyan volt, akárha a csillagok nőttek volna a mezőn, elárasztva fényükkel a valóságot.
A világ még mindig táncot járt a szemei előtt, kusza mintákat festve. Valami megmozdult a lábánál.
- Nocsak, egy maci? - kapott utána, kissé imbolyogva, és érezte is, ahogy ujjai a puha bundába marnak, ám a test kisiklott kezei közül.

Vakond

by **Hinari** Kedd Jún. 09 2020, 22:04

Hogy mennyi alkohol kell elérni azt a képzetet, amit olyan régóta álmodok? Egy kékpettyes bögre a földön hevert, egy másik, zöld csíkos pedig társaival együtt kitartott még az asztal legsarkán. Üresen. Pislogtam; a bögrék vonalai néha ide-oda vibráltak. Biztos... biztos csak rendszerhiba. Vagy én éppen ezt akartam? A foltokat persze ismerős barátként üdvözöltem: széles mosollyal és integetve nekik. Még nevettem is, azt hiszem. De hova is menjünk? Mert el kéne menni. De hol is a legjobb?
Szophie kibukott szavaira lágyan rámosolyogtam, habár ennek nem igazán voltam tudatában már. Kezem kinyújtottam feléje, ő pedig magához húzott, erősen és határozottan. Testem minden szilárdságot meghazudtolón omlott kebleire és még tovább, egészen a padlóig. Innen egészen közel láttam őt - talán... egy vérvörös ajkat, két szem csillogását, éjfekete tincseket, teljes összevisszaságban. Pislognom kellett, hogy rájöjjek, a színek kavalkádjába bekúszó mézszín valójában hozzám tartozik. Meg a kék bögre. Száját nagyra tátva akart bekapni minket.
Szophie szavaira pillantottam fel végül.
- Veled akárhová - feleltem egyszerűen és őszintén és hagytam, hogy felhúzzon. Olyan jó volt... hagyni magam. Bízni benne. Meghát a bögre is meg akart enni minket, szóval mostmár tényleg itt volt az ideje megnézni, mi van odakint. A tudat határán táncoltam utána, egészen fel a tizedik szintre. Az időnként ránktaláló szél úgy kóborolt lengő ruháink alatt, mint mi a sűrű fák és ágasbogas bokrok között, keresve a saját utunkat. A közös utunkat. A patakkal együtt nevettem, ahogyan átrobogtunk holdfényes vizein és követtem őt, követtem Szophiet, amerre csak ment. Kiértünk a fényre, előttünk végtelen mező terült el. A gombák zöldjei, kékjei és türkizei éber szemekként világították be a környéket, messzire űzve a sötétséget; világuk tompa hívásának pedig csek engedni lehetett. Mélyet szippantottam a hűs levegőből és tettem rá kezem az egyikre.
- Egészen meleg - állapítottam meg, majd megráztam a fejem - Nem, ez egészen biztosan nem maci - hajoltam közel a gombához és meredtem rá összeszűkült szemekkel. Szophie meg csak nevetett és nevetett. De valahogy... furcsán. Alakja sem hasonlított az emberalakra, vagyhát... - Mit keresel te négykézláb? - érdeklődtem és léptem utána. Megbotlottam és ráestem, ez viszont szőrös volt és már nem vihogott - Szophie? - tettem fel a kérdést, de amaz már messze járt. Nem értettem.
- Vezér? - próbálkoztam aztán, mert más tippem nem volt. Próbáltam visszaemlékezni, milyen állatok járhatnak itt éjnek évadján, de abból kiindulva, hogy négy lábon járt és szőre is volt, a farkasig jutottam. Vagy... van más is?

Hiéna

by **Szophie** Szer. Jún. 10 2020, 12:30

Föld és ég egybemosódott előtte, a fények szinte vibráltak, mozdulatait pedig mintha neonfény szellő követte volna. Elmosódott, összefolyt, egy nagy színes gyurmává elegyedett minden. A medve pedig - sötét folt - kicsúszott a kezei közül. Bánatosan pillantott utána a magas fűben. Négykézlábra ereszkedett, és kutakodni kezdett.
- Maci! Ne hagyj itt, maci! - kiáltotta, szavai visszhangot vertek a kihalt mezőn. Akár egy kutya, odakúszott barátnője mellé, aki hozzá hasonlóan négykézláb állt, aztán fejét az oldalába fúrta. Mélyet szippantott a Hinari illatú levegőből, és egy csapásra megnyugvás járta át belsőjét.
- Tudod, hogy Vezért nem hoztuk el - motyogta zavartan, amikor meghallotta a nevet. Tényleg, valójában ők nem hozták, vagy a farkas volt az, aki nem akart jönni? Mindegy is.
- Csak te vagy itt és én, meg a maci - jelentette ki határozottan, majd csillogó szemmel Hinarira nézett. - Gyere, keressük meg! Biztos itt van valahol, csak elbújt a gombák alatt! - kiáltotta, de nem kelt fel, hanem kúszó járásban megindult, és rövidesen eltűnt a gombafelhő alatt. Ahogy mászott a kanyargós, gombatetőkkel szegélyezett "úton", hirtelen eszébe jutott az Alice csodaországban. Kuncogva gondolt arra, hogy mindjárt megjelenik a pöfékelő kukac. Vagy egy pillangó, aki épp most változott át? Gondolatai tehát új értelmet nyertek, és elmélete megmagyarázta a szép fehér ruhát is, amibe öltözött. Még szőke Alice is volt a társaságban, habár őt Annabellnek hívták valójában.
- Gyere! Meg kell találnunk a kicsinyítő főzetet, hogy bemehessünk a Fehér királynő palotájába! - dugta ki a fejét hirtelen a gombák közül, és tekintetével Alice-t kereste. Vagyis Hinarit. Mindegy.
- Alig várom, hogy a gombafejeken ugrálva közlekedjünk. Vajon elmúlt már a teaidő? Találkozni akarok a Kalapossal!

by **Hinari** Szer. Jún. 10 2020, 12:52

Még sokáig elnéztem arrafele, amerre a távolodó, négyláb-szőrös állatot láttam, de csak a villódzó színek köszöntek vissza, mögöttük a sötétséggel. Éles kontrasztjuk bántotta a szemem; be is hunytam őket, ám ekkor valami az oldalamnak jött. Szophie-illata volt. Elmosolyodtam.
- Tééényleg - bólintottam nagyot és magamhoz húztam őt, tántorogva vigyorral és csak a rendszer segített benne, hogy ne dőljek el a selymes fűben - Maci? - húztam aztán fel a szemöldököm - Ezek szerintem még mindig csak gombák - állapítottam meg határozottan és böködtem is meg az egyiket - De hátha alattuk van a maci! - derültem fel és én is követtem barátnőm példáját, csak éppen kicsit másfelé. Vagy ugyanarra? Volt egy pont, amikor a nagy keresésben majdnem összefejeltünk, de még időben álltam meg és egy ásítással néztem fel a fehéren világító holdra. Ha Vezér itt lenne, biztosan vonyítana. Hát persze. Azt meg hallanánk. A pet tehát egészen biztosan nincs itt, de... úgy tűnik, egyelőre a maci se.
Szophie szavaira - már amik elértek hozzám és értelmet is nyertek - viszont összezavarodtam, bár aztán minden rögtön, tökéletesen világossá vált! A főzettől kicsik leszünk és úgy a maci meg hozzánk képest nagyobb! Úgy biztosan könnyebben megtaláljuk, nem igaz? És még a holdra is felmehetünk utána, abba a fehér palotába odafönt! Szo egy zseni volt, nem vitás.
- Segítek! - mosolyogtam rá az előbukkanó fejre és tenyeremmel végigsimítottam mindent, amihez csak hozzáértem éppen. Ez gomba. Ez fű. Egy ág. Megint gomba. Gomba. És gomba. Leültem törökülésbe és keresztbe fontam karjaim:
- Ez unalmas, nem találom - nyafogtam - Hogy néz ki? - tettem fel aztán a kérdést, mert biztos valami üvegcse kellett nekünk, csak éppen azt nem tudtam, hogy milyen - Vajon a gombákból készítik? Mert akkor mi is összeállíthatjuk! - vetettem fel az ötletet és meg is ragadtam egyet a közeli, nem világítók közül, hogy megszagoljam. Vargánya... kinek a vargája? - Szophieee, nincs rá recepted abban a nagy könyvedben? - kérdeztem aztán a lányt, mert azzal sokkal, de sokkal egyszerűbb lett volna! Fel akartam szállni a holdra és megnézni azt a palotát! Biztos rondább lesz, mint a mienk, de annyival azért csak nem. Végülis fenn van az égben, a kilátás odafönt pedig csakis öt (vagy több millió) csillagos lehet!

by **Szophie** Csüt. Jún. 11 2020, 11:21

Szophie fejében összekavarodtak a képek, és jelenleg egy teljesen másik, csodálatos világban kalandozott. Vagy ezek a gombák valóságosak voltak, és itt nőttek tényleg? A fények hol villództak, hol formákká fonódtak össze, ő pedig nevetett és csak nevetett. Vagy mégsem?
- Oké, egy szimpla üvegecskét kell keresni - bólintott barátnőjének lelkesen, amikor amaz kijelentette, hogy beszáll a buliba. Mármint a Csodaországba.
- Tényleg, micsoda zseni vagy! - csillant fel a szeme, és gyorsan le is nyitotta a menüjét, hogy elővegye a süteményes könyvét. A mozdulat közben azonban megszédült, kicsit megingott, aztán összeesett.
- Hoppá - hoppá - rázta meg a fejét. Tényleg ilyen sokat ivott, vagy ez valami másnak a hatása? Nem szokta így elveszíteni a fejét. Tényleg, mit is keresett a menüben? Ja igen, a valami üvegcsét.
- Dehát ilyenem van nekem is! - kiáltott fel boldogan, amikor megpillantott egy kristály fiolát. Csak azt felejtette el, hogy abban nem kicsinyítő főzet van, hanem alkohol. Tömény és erős, épp ezért csak főzéshez szokta használni. Lehívta, és kortyolt belőle, majd barátnője kezébe nyomta. Épp időben, mielőtt testét átjárta a borzongás és rosszullét. Ez már az átváltozás, ez biztos! Becsukta a szemét - mindjárt összemegy! Várt és várt, az émelygés azonban nem szűnt meg, ahogy a szédülés is csak erősödött. Nagyon nehéz dolog Alicenak lenni!
Végül aztán kinyitotta a szemét. Nagyokat pislogott a világra, nem értette, miért olyan homályos minden. És akkor... akkor megpillantott egy óriási, gigantikus árnyékot.
- Jézusom, mi tényleg összementünk! - kiáltotta, de ahelyett, hogy megijedt volna, rohanni kezdett az árnyék irányába.
- Gyere ide Kukacbá! Meg akarom tudni, hogyan lehet a fehér királynő palotájába eljutni! - kiáltotta, és végül utol is érte a kukacot - vagyis inkább zsiráfot -, meg is érintette, ám akkor a lábai újfent összeakadtak, ő hasra esett, az állat pedig elszelelt.
- Ez nem jó így - ült fel végül, durcásan összefonva a karjait. - Ha mindig elfutsz előlem, nem hívlak meg teázni a Bolonddal.

Zsiráf

by **Hinari** Csüt. Jún. 11 2020, 13:42

Igenigen, ezaz. Receptkönyv. A kicsinyítés receptje! Mert ha van állattá változtatós sütemény, miért ne lehetne törpévé változtatós ital is? Abba is hagytam az üveg keresését a fűben és vigyorogva telepedtem le barátnőm mellé, aki már kotorászott is a menüjében. Hogy éppen elesett és azért ült a földön? Azt nem vettem észre.
- Van? De jó! - csillant fel a szemem és dugtam oda a fejem a paneljéhez: az ablak éles fénye szöges ellentétben állt a világ tompaságával, nem is bírtam sokáig nézni. Inkább behunytam szemeim és egyszerűen csak hátradőltem. Felettünk fehéren izzott a telihold, a körülötte lévő, megannyi apró csillag pedig mind neki udvarolt - Oda akarok menni. Fel! - nyújtottam előre kezem, hogy megmarkolhassam az égitestet, de ehelyett valami más akadt az ujjaim közé. Kíváncsian ültem fel és néztem meg magamnak a fiolát, amit Szophie adott. Nem volt semmilyen illata - vagy csak én nem éreztem jól? Végül aztán megvontam a vállam és egy apró kortyot én is ittam belőle: ha ez kell a küldetéshez, hát ezt fogom tenni! Felköhögtem az erős folyadéktól; torkomat úgy marta, mint a legádázabb óriáskígyó.
- Ez durvább, mint az előző boss - pislogtam tágra nyílt szemekkel, bár valóigaz, annál sokminden volt sokkal durvább. Pár vágás a Katanával, és pixeleire is esett - Össze...? - billentettem oldalra a fejem és a világ imbolygott; még azt a nagy árnyékot sem láttam tisztán, ami után Szophie kezdett el loholni. De megint az a nevetés. Pont, mint az előbb - de mostmár észrevettem ám, hogy nem a lány irányából jön! Hirtelen nagyon dühös lettem; minket senki sem nevethet ki!
- Ennyire viccesek vagyunk!? - ugrottam fel, szédültem vissza a földre majd ugrottam fel megint - Na megállj - mosolyodtam el és utánavetettem magam a nevető jószágnak. Igaz, hogy be vagyunk rúgva (ezzel azért valahol mélyen tisztában voltam), de ezt kinevetni tisztességtelen! Hamarjában el is kaptam a négylábút és jól a fejére koppintottam, hogy ez csúnya dolog, hagyja abba. Nem is nevetett mostmár! Sőt, inkább menekülni készült, én meg hagytam, hadd szaladjon el.
- De ha mégegyszer visszajössz, már nem leszek ilyen kedves! - ordítottam bele az éjszakába és elégedetten fordultam vissza Szophie felé.

Hiéna

by **Szophie** Vas. Jún. 14 2020, 21:18

Valami nevetett, és kacagott Szophie is, miközben összefolytak orra előtt a fények, a gombák és a csillagok. A zsiráf, mint sötét felhő kúszott tovább az éjszakában, és mulatott velük ő is, a hiéna is. Talán csak egyedül Hinari nem szórakozott. Ő borús volt, vagy talán bosszús és kiabált is. Szophie odakúszott mellé, szorosan a mellére ölelte.
- De hiszen te mindig kedves vagy - motyogta, és lehunyta a szemét. Próbált emlékezni, de nem csak alkoholtól ködös gondolatai miatt nem pörögtek szemei előtt a képkockák. Hinari mindig kedves. Ez volt a stabil, biztos pont, az egyetlen örök érvényű igazság az életben. Talán az egyetlen jó dolog, ami még maradt.
Egy pillanatra elszomorodott a gondolatra és lehorgasztotta a fejét. Állát a lány vállán nyugtatta, és még szorosabban ölelte őt.
Milyen kihalt is a világ mostanában. Tele állatokkal, vadakkal és szelídekkel, néha szörnyekkel is. Emberekkel, akik - mint szürke felleg - elvesznek a tömegben. Jelentéktelenek, unalmasak, érdektelenek. Nem maradt bennük semmi jó. És nem maradt oka sem, hogy megismerje őket.
Hinari még színes volt. Halványkék és türkiz és éj. Meg szőke, mint a búzamező. Tea illata volt és otthon melege. Az ölelése maga volt a megnyugvás.
A fülledt és meleg nyári éjszaka mégis többel kecsegtetett. Érezte a zsigereiben, hogy menni kell, szédelegni, élni, élvezni... Szórakozni akart, boldog lenni. Kitölteni a lelkében tátongó hatalmas űrt, kilépni a magányos farkas szerepéből. Felkelt, és ringatózva, szédelegve pörögni kezdett. Kinyújtotta kezeit, és az éjszakába meredt.
- Hagyjad csak, hadd nevessen - mosolygott le barátnőjére. - Inkább gyere és nevess te is! - adott neki tanácsot mosolyogva. És táncolt, pörgött, szökkent. Levetette magáról minden terhét. Hátradőlt, elengedte a súlyát, és csak zuhant és zuhant, egyenesen a gombák közé. Apró, vérvörös szín pixelek szálltak fel nyomában. Milyen szépek is voltak ezek, mint a vér az embereknek, vér helyett vér a játékosoknak. Az elmúlás szimbólumai. Ez volt a legszebb a játékban. Itt nem volt vér, nem voltak belső szervek, nem létezett hús. Egyszerre, egyformán haltak el a tárgyak is, az állatok is, az emberek is.
- Ha széttörjük a csillagokat, azok is pixelekké robbannának?

by **Hinari** Kedd Jún. 16 2020, 09:11

A való annyira valótlannak tetszett, hogy inkább behunytam a szemem. Az éjszakai illatok körülöttünk kavarogtak, mancsok távolodó hangjai és a fények, azok a zöld fények! Elvesztettem az irányítást, fogalmam sem volt, hol vagyok. Szophie karjának húzását, testének melegét, hajának cirógatását éreztem, motyogásának foszlányai azonban belefulladtak a biztonságba, amit magából árasztott. Ő itt volt nekem. Szorosan öleltem vissza, neki is szüksége volt rá.
Egy utolsó, mély lélegzet. Ennyi még jutott, mielőtt felállt volna, én meg úgy kaptam utána, mint kisgyerek az elszállni készülő lufija felé, hirtelen és ijedten... hogy aztán a következő pillanatban csak üljek ott és mosolyogjak a szabadságán. Szophie szállt és pörgött, nevetett és szaladt, át és át a gombák között.
- Igazad van - bólintottam nagy tudományosan - A nevetés jó - tettem hozzá félszeg vigyorral és hosszan kifújtam a levegőt, felpillantva a csillagos égre. Még mindig oda akartam feljutni. A milliónyi fénygömb közé, fel a Holdra és még azon is túl! - Szerinted fel tudnék repülni addig? - nyújtottam ki kezem az ég felé, arcomon mosoly suhant át, majd... egyszeriben elengedtem magam és nem félve az érkezéstől dőltem hanyatt barátnőm mellett.
Együtt bámultunk felfelé, fel és fel a határtalan égbe.
- Ne törd szét őket - biggyesztettem le ajkaim panaszosan, de hamar túltettem magam rajta és odafordultam Szophie felé - De egészen biztosan pixelből áll. Apró, sokszögű, fehér-vörös pixelekből - sóhajtottam.
- Menjünk fel és próbáljuk ki - nevettem fel aztán, mert ez innen lentről, egy mező közepéről egészen elképzelhetetlennek tűnt - Csak mi ketten. Teleszórnánk az éjszakát és egy ponton eltűnne a fény az égboltról. Mondjuk ott, ni - mutattam fel - Lenne egy nyuszi alakú folt. Vagy gomba. Te mit festenél az égre? - kérdeztem és abban a pillanatban átjárt a megnyugvás. Mosolyogtam és testem pihekönnyűnek éreztem akkor, igen - akár még repülni is képes lettem volna, ha Szophie kitárja szárnyait és segít.

by **Szophie** Szer. Jún. 17 2020, 20:24

- Oda nem repülni kell - csóválta meg a fejét, és tekintetét ő is az égre szegezte. Szemeiben viszont csillogott az éjszaka ezernyi fénye. - Harcok és küzdelem visz fel. Ha eljutsz a századik szintig, ott már egészen biztosan eléred a csillagokat - mutatóujját az égre szegezte, és utánakapott az egyik kis fénynek, mintha csak a kezébe akarná fogni az egyik csillagot. Ez is történt. Ahogy kinyitotta a markát, ott világított benne egy csodálatos, pici, fénylő valami. Valójában egy szentjánosbogár volt az, de a részegségtől összefolyt világban szárnyas, világító tündérnek tetszett. Felkapta a szél, és tovafújta a rovart, és a csilingelő kacajt is, ami Szophie ajkain tört fel újra és újra. Élvezte az estét, a szabadságot, a fiatalságnak ezt a pillanatnyi állapotát. Felkönyökölt, és barátnője arcát nézte. Szemei ragyogtak, arca kipirult, miközben magyarázott. A szőke fürtök össze-vissza gabalyodtak, beleakadtak a gombákba és fűszálakba. Bólintott. A nyuszi is jó ötletnek tűnt és a gomba is. Arra viszont, hogy mit festene ő az égre, el kellett gondolkodnia picit.
- Boldogságot - válaszolta végül csendesen. - Egészen gyönyörű lenne, épp mint a mai éjszaka.
Hogy mit rajzolt volna akkor, ha megfogható dolgot kell mondania? Ez könnyű. Hinarit. És Makotot. És... angyalokat, akikkel csak álmában találkozott. Az egyiket úgy hívták, Vincent, és a bátyja volt.
Hirtelen elzúgott valami a füle mellett, és ő odakapott. Ahogy kinyitotta a tenyerét, egy apró, de ronda bogarat talált ott. Szarvasbogár, sötét folt a csillagokkal szórt éjszakában.
- És téged is - kuncogott rá legújabb barátjára. - Mi a neved aprónép? - tette fel a kérdést, és a rovart egészen az orráig emelte. Kancsalított, úgy nézte a testet, ami most felfedezőútra indult. Végigmászott a tenyerén, le a csuklójára. Csak akkor szállt el zümmögve, amikor már egészen a könyökéig ért.

Szarvasbogár

by **Hinari** Hétf. Jún. 22 2020, 14:47

Merengőn pillantottam végig az éjszakai égbolton és hallgattam Szophiet. Kinyújtotta kezét, én pedig követtem a példáját, habár majd három próbálkozás kellett, mire ebben az imbolygó világban megtaláltam, hogyan és merre is kellene mozgatnom a karom. Minden olyan... könnyűnek, légiesnek festett most. Rámosolyogtam a csillagokra, ők pedig visszamosolyogtak rám.
- Szóval csak fel kel jutni a végégig - motyogtam, szavaim összeakadtak kiejtés közben - Akkor ez lesz a cél! - bólintottam aztán elnagyolt, heves határozottsággal és felnevettem, csakúgy, mint Szophie, hisz jólesett. Felkapaszkodni oda, amiről most még csak álmodunk - fel, fel, minden képzeleten túl... Aztán kérdeztem. A fények mint az esőáztatta ablaküvegen túl, összemosódtak, folyékony, fényes masszává alakulva át és így már túl sok volt belőlük. Bántották szemem, nem volt ez így... harmonikus. Ahol a fény, ott a sötétség. Sötétséget akartam. Nyuszi vagy gomba alakút, esetleg boldogságot.
- Igen, a boldogság a legjobb - értettem egyet - Akkor mindenki, aki felnézne az égre, örömét lelné benne - mosolyogtam rá barátnőmre és ekkor, ebben a pillanatban én is így éreztem. Itt, a mámoros telihold fényében, vele és senki mással. Zümmögés ütötte meg fülem, aztán fejem félrefordítva bámultam meg a zsákmányt, gyermeki kíváncsisággal. Amaz végigmászott a lány karján, lustán és komótosan, mint a fekete köpenybe bújt alak, akinek valami fontos felfedeznivalója van.
- Ez egy szarvas - mondtam ki a nyilvánvalót - Nézd, agancsa is van - mutattam a lény felé, de az ekkorra már tovaszállt - Itt már a szarvasok is tudnak repülni! - jött aztán a hirtelen felfedezés és ettől újra rám tört a kacagás. Nevettem, hosszú másodpercekig, gyomorból, mintha csak most tanulnám újra, milyen is a felhőtlen jókedv. Lehet, így is volt. Nem gondolkoztam rajta, helyette összeráncoltam a homlokom, mert valaki kopogtatott. Méghozzá alulról.
- Ki az? - kérdeztem, de nem felelt senki. Csücsörítettem majd félig felkeltem a fűből, hogy megnézzem a jövevényt: egy vakond ásta ki magát a föld alól és most csodálkozva pillantott rám, aki eddig az ő legfőbb kijárata felett feküdt. Megsimogattam.
- Egész puha. Mint egy párna - öleltem magamhoz majd mutattam barátnőmnek - Ez az a maci, akit kerestünk?

Vakond

by **Szophie** Kedd Jún. 23 2020, 13:26

Az alkohol hatása lassan - nagyon lassan - tisztulni kezdett. Habár a lány szemei előtt még mindig összefolyt táncukat járták a fények, kezdeti vidámsága fokozatosan csapott át melankolikusba. Ahogy a szintekre gondolt, és a századikra, mint elérhetetlen végtelen az ég tetején, hirtelen megcsapta mellkasát az igazmondás terhe. Mégiscsak Hinarival volt. Az egyetlen emberrel, aki fontos volt számára, és akivel képes volt őszinte lenni.
Már éppen nyitotta volna a száját, ám akkor Hinari macis kérdése félbeszakította. Kuncogva fordult barátnője felé.
- Legalább olyan aranyos, mint egy maci - nyúlt ki előre, hogy megsimogassa az állatot, de az idő előtt lebukott a földre és elmenekült. Szophie még utána kapott, de nem volt elég gyors - vagy talán elég pontos. És nem a pontjai miatt, azok teljesen rendben voltak. A probléma forrását az alkohol jelentette. Kuncogott, majd Hinarira vetette magát. Az ölébe ült és közel húzta őt magához. Átölelte, olyan szorosan, akárha bilincsbe kívánná fogni a testét.
- Segítened kell - suttogta, és mélyen beszívta a tengeri sóra és karamellára emlékeztető illatfelhőt. Beletúrt a lány hajába, és arcát az övének nyomta. Kellemes volt így ölelni őt.
- Tudod, te vagy az egyetlen, akire még számítok - suttogta bele az éjszakába, miközben ölelése picit enyhült. - Ezzel együtt is azonban magányos vagyok. Olyan, mintha eltűntek volna a kapcsolatok az életemből. És hiába próbálkozom, ez az egész csak a felszín. Nem érzem azt, hogy önmagam lennék.
- Kérlek segíts hazatalálni - kérlelte halkan, fejét a lány homlokának vetve. Annyi minden volt, amit el szeretett volna mondani! Annyi minden, amit meg szeretett volna tenni. És olyan sok dolog, ami hiányzott neki! Hosszú ideje cipelte némán a problémáit és játszott egy kitalált szerepet.

by **Hinari** Kedd Jún. 23 2020, 21:37

Értetlenül és tompán néztem a kezemből kiszökő állat után. Tenyerem a feltúrt földkupac tetejére helyeztem, annak melegségét keresve, de a maci már nem volt ott. Vagy nem is maci volt? A gondolatok túl gyorsan váltották egymást, kusza fonalakká alakulva fejemben, amelyeket lehetetlen volt kibogozni... de nem is szándékoztam most: elfojtottam egy ásítást és mosolyogva vettem végül el kezem a lyukról, barátnőm felé fordulva.
A hirtelen vetődésre felnevettem és boldogan fogtam közre Szophiet mindkét kezemmel, szorosan és tele szeretettel. Szőke tincseim arcába hullottak, amikor közel húzódott; lehet csikizték is őt egy kevéssé - ám mindez nem számított, hiszen együtt voltunk, újra, újra és én még mindig nem tudtam betelni a lényével, hiszen... túl sok időt kellett bepótolnunk még.
- Segítek - bólintottam nagy komolyan, de felfelé görbülő ajkakkal és talán csak az alkohol adta határozottságom... de Szophie kérésére talán ettől függetlenül is, bármely helyzetben így reagáltam volna. Ő folytatta, én pedig figyeltem és közben önkéntelenül is beletúrtam a hajába, végigsimítva rajta egyszer és többször, ha kellett, meg is tartva őt, mint biztos pontot az életemben. Mert ez holtbiztos volt, ezt még a lassan tovakúszó, fáradt mámor fellegén át is tudtam - egymás biztos pontjai voltunk, ő az enyém és én az övé.
A reményem vagy. A szellemem, az angyal...
Elmosolyodtam az álomképre, amely mindközül talán most, itt volt a legvalóságosabb. Megtörtént tán; ezek a szavak egyszer elhagyták ajkait. ... és én úgy kapaszkodtam beléjük, mint a nyomorban élő költő a legszebb hasonlataiba: egy új világot adtak nekem, új álmokkal és lehetőségekkel.
- Akkor... legyél önmagad - néztem vöröslő íriszeibe csillogó szemekkel; szavaim lágyan ereszkedtek alább, hogy vállaira hulljanak csendesen - Én pedig itt leszek veled és együtt bejárjuk az utat, amin végig kell menned hazáig. Rendben? - bólintottam és nevettem rá - Csak mondd, mire van szükséged hozzá és én megadom neked. Bármit, amire csak képes vagyok - öleltem át féltő gonddal, olyan szorosan, hogy csak a hold tudott kettőnk közé vetülni krémfehér, selymes nyalábjaival.

by **Szophie** Kedd Jún. 23 2020, 22:12

A szavak nyugtatóak voltak és segítettek, dacára annak, hogy a fő problémát nem oldották meg. Egyszerűen nem lehetett ez a válasz az elhagyatottság érzésre. Mintha a világból kipusztult volna mindaz a szép, ami Szophiet előre mozgatta, és nem maradt már semmi. Nos, szinte semmi, leszámítva a türkiz ragyogást és az aranyszőke tincseket.
- Tudod... - kezdett bele tétován. Megállt, nyelt egyet. Nem tudta, hogyan fogjon bele mindabba, ami már régóta a szívét nyomta, és amit eddig soha, egyetlen csokiszobás alkalommal sem tudott elmesélni.
- Tudod én már nem emlékszem rá, mi volt pontosan a börtön előtt. Úgy tekintek rá, mint egy álomra. És ami a játék előtt volt... Az olyan számomra, mintha sohasem létezett volna. Kicsit olyan ez, mint a vallás. Vagy hiszed, hogy van ott kint valami, vagy nem. Én már egyáltalán nem tudom... - mélyet lélegzett, majd a levegőt a fogai közt préselte ki. - De ha létezik is, én már szerintem képtelen lennék beilleszkedni - csóválta meg a fejét, és a gyönyörű azúrkék szemekbe pillantott.
- És van valami, ami még sokkal fontosabb.
Megállt egy pillanatra, eltöprengett. Nem tudta, hogyan is fedhetné fel magát, de hát Hinari volt az egyetlen, aki megérthette őt. Igazából a lány valószínűleg még boldog is lesz a hallottaktól.
- Akármit is állítok és akárhogy is viselkedek, valójában... Én nem emlékszem arra, amikor öltem. Mindenki gyilkosnak néz, a vörösök keresik a társaságomat, én pedig muszáj felvennem ezt az álarcot, de igazából... igazából nem vagyok az, akinek hisznek.
Megrázta a fejét. Arcán egy pillanatra kiütközött a meggyötörtség. - Csak te tudod ezt rólam. Csak te tudhatod. Ráadásul a bizonyíték erre nem más, mint hogy kijutottam.
Felült törökülésbe. Fázósan összehúzta maga előtt a pulóverét. A gombák még mindig tisztán ragyogtak.
- Nem meséltem még róla neked, pontosan hogyan jutottam ki a börtönből, igaz?
Megállt egy pillanatra, az végignézett a fénylő növényeken. Valami sötét hirtelen eltakarta előtte az egyik csomót, és láthatóan közelebb kúszott, feléjük, de nem foglalkozott vele. Ehelyett a füvet kezdte el tépkedni.
- Suttogtak egy helyről. Egy részről, ahol ki lehet jutni, vissza ide, a felszínre. Sokan keltek útra, de soha senki nem jött vissza. Ez persze jelenthette volna azt is, hogy nekik sikerült, de...
- Ettől függetlenül belevágtunk. Egy nagyobb csapattal indultunk el, de csak én és Leo jutottunk ki. A rendszer rettenetesen jól van összerakva - fogott bele a magyarázatba, de akkor megakasztotta valami. Egy lény ugrott elő a fűből, egyenesen az ölébe. Egy pillanatra azt hitte, Vezér, vagy Vezér valamelyik ismerőse, de nem. A rendszer feldobott egy kis panelt, ami jelezte, hogy elfogta az állatot. A rozsomák odadörgölte arcát a lányéhoz, aztán szökkent is tovább, hogy eltűnjön a sötétségben, magára hagyva a megdöbbent idomárt.

Rozsomák

by **Hinari** Kedd Jún. 23 2020, 23:08

A hirtelen jött szellő friss levegőt hozott magával, megdöbbentő élességgel töltve meg a körülöttünk kavargó valóságot. Látásom tisztult, érzékeim kezdtek felpörögni, de ezeket mégiscsak Szophie szavai okozták - azok kíméletlen szomorúsága, szívszorító képzetei. Éreztem a szívdobogásom, meg-megrezzenő tagjaim és karjaim maguktól mozdultak, közelebb vonva őt, minthacsak el tudnám rejteni, meg tudnám óvni mindattól, ami lelkében szabadságért tolong.
Tényleg régen volt az odakint. Talán nem is emlékeznék rá, ha nem idézném fel újra és újra, makacsul és ragaszkodón, mint a célt, amit el akarok egyszer érni. Találkozni a szüleimmel, rokonaimmal, a rég elveszett barátokkal. De vajon... ha nem lenne senki, aki fontos, akkor... akkor is így lenne? Sejtettem a választ; homlokomon apró vonulatot árnyékolt a törekvés. Ám nem szóltam még közbe, nem is lehetett volna. Rámosolyogtam, hangtalan biztatással, hogy folytassa, még azután is, hogy felült és a hideg kezdte el rázni. Némán hívtam elő inventorymból egy puha, nagyon puha, mélykék takarót és dobtam át kettőnk vállán. Nem, tényleg nem meséltél róla - ráztam meg a fejem, ám a szavak nem jöttek: féltem hogy kövekké válnának, amiket a rosszindulatú ember az éppen éledező csermely árkába dob.
Az állat, a vad feltűnése azonban elvágta a folyamot. Elegáns járása volt, puha szőre és úgy illant el, ahogy érkezett, váratlanul. Megráztam a fejem és sóhajtottam:
- Szophie. Hogy az odakint létezik, Naithen és az emlékeim nélkül magam sem tudnám - pillantottam rá a lányra szelíden - De amíg idebent vagyunk, nem számít. Sem az, hogy be fogsz-e tudni illeszkedni oda, sem az, hogy mi is vár minket majd, mert... azt senki sem tudja. Lehet nagyon jó és nagyon rossz is. De most itt vagyunk - mosolyogtam rá a takaró alatt és fogtam meg a kezeit - Én viszont bízom benned. Tudok a börtön előtti énedről és nem érdekel, mi történt és ki mit gondol rólad. Sőt, az emberek idővel éppenhogy azt fogják gondolni, amit mutatsz! - jelentettem ki egy keserűbb nevetéssel, hiszen mennyire, de mennyire felszínes is ez! - Akkor is, ha leveszed az álarcot - emeltem meg az állát, majd ujjaim végigvezettem arcának ívén, fel a füle tövéig. Megmarkoltam a levegőt, mintha csak a maszk széle lenne és egy mozdulattal vettem le róla, hajítottam el messzire.
Egy makk válaszolt rá; a közeli tölgyfáról érkezett felénk és koppant egyet a takarón. Nem foglalkoztam vele.
- A lényeg az, hogy te mit szeretnél, hogy hogyan érzed jól magad. Nézd a holdat - mutattam fel az égre - Vágd el itt, legyen ez a vége. Ezzel a képpel - nyújtottam ki kezem a kerek égitest felé, ám ekkor eltalálta karomat egy második makk. Egy harmadik Szophie térdén végezte be útját, és jött a negyedik és ötödik is, egyre gyorsabban és gyorsabban. Látással egy egészen apró, ide-oda ugráló alak árnyékát fedeztem fel a fán; sorozatot adott le ránk, ami elől csak a takaró biztonsága adhatott menekvést. Eddig csak a vállunkon volt, most egy rántással magunk fölé terítettem; bunker volt az a külvilág elől és csak ketten ültünk alatta. A besűrösödő teret bevilágították a lábunk alatt fénylő gombák, halványzöld kontúrt adva mozdulatainknak.
Ránevettem a lányra, két kezét tenyereimbe fogtam. Szemeim türkizkék-zölden, várakozón csillogtak és nem érdekelt semmi más, csak ő.

Pszihopata mókus \o/

by **Szophie** Pént. Jún. 26 2020, 14:05

Ahogy a puha takaró ölelésbe fogta a testét, egy csapásra hirtelen újra biztonságban érezte magát. Meleg mosollyal köszönte meg Hinarinak a gondoskodást, és úgy érezte, ez nem csak a testét, de egyszerre a lelkét is körbeölelte. Így már picit könnyebb volt beszélni. Olyan volt, mintha csak ketten léteztek volna az egész világon, a takaró ölelésében, összebújva, leheletükkel melegítve apró kis vackukat. A gombák meghitten világítottak mellettük, sápadt glóriába vonva alakjukat.
- Igen, talán... Talán tényleg nem számít már - bólintott, és egy korábbi beszélgetésükre gondolt. Igazából már régóta nem volt választásuk. Elzárták előlük a lehetőségeket. Csoda-e, hogy ennyire halványan élt már a lelkében a kinti világ? Akár egy álomkép, egy régi, zavaros, és... rossz álom. Szörnyű érzés volt bevallani, mennyire is rettegett ezektől az emlékeitől. Még az itteni magány is könnyebb volt, mint a kinti.
A következő szavakra viszont nem reagált. Ízlelgette, elraktározta őket. Még meg kellett őket rágnia, mielőtt valódi véleményt tudna formálni. Úgy döntött, megpróbálja. Ha máshogy nem is, kicsi, apró morzsákból igyekszik majd felépíteni a valódi, igazi énjét, ami az évek alatt elveszett az elvárások és megfelelés homályában. Megkeresi, felfedi, egy keveset mindenkinek mutat belőle. Lesz, akinek talán többet is. És ha végre igazán, rendesen megtalálja, akkor majd végre boldog is lehet akár. Addig pedig Hinari végig itt lesz vele, az oldalán, ki fog tartani mellette. Akármi is lesz.
Hálásan elmosolyodott, fürtjeit a füle mögé tűrte. Nem nézett a Holdra, csak bólintott. Helyette inkább Hinari arcát és íriszeit figyelte.
- Itt, ezzel a képpel - suttogta, arcára vörös pírt festett a pillanat.
A meghittséget azonban nagyon gyorsan megtörte egy különös, vihogó kis lény. Szophie morcosan meredt az állatra, aki dobálni kezdte őket. Bárcsak itt lett volna Vezér! Akkor most lenne kit utána küldeni!

by **Hinari** Szomb. Jún. 27 2020, 01:10

Ahogy Szophie mozdult, úgy csúszott kicsit arrébb rajtam a takaró. Puha széle végigsimította nyakamat, arcom holdfényben úszott, pillantásom pedig hamarosan követte a fényt. Ezt a hideg fajtát, ami nyugalmat sugárzott melegség helyett - de a mienk volt, csak a mienk.
A múlt, az odakint pedig nem számított. Hogy is tehette volna? Az itt élők számára csupán szeszélyes álomképként létezett, egy másik dimenzióból elő-előtörő emlékek formájában és engem is csak a beszivárgó, fájó vagy éppen örömteli mozzanatok rántottak vissza oda, őhozzájuk. A fehér köpenyes fazon a kazamata előtt. Naithen, amint kitárja karjait felém. Már nem is emlékszem, milyen volt anyukám ölelése. Kijutni is csak azért akarunk, amiért aznap belogoltunk. Vágyjuk a mást, az új esélyt és soha, soha nem jó az, ami éppen van. Odakint a családunkkal biztos jobb, odabent egy virtuális valóságban biztos jobb. Akkor mégis mi a különbség!?
Szophie szavai rántottak vissza. Ekkorra már teljesen elszállt belőlem az alkohol és én őszintén és felszabadultan mosolyogtam rá; itt vágjuk el, igen, itt kezdődik elölről minden. De együtt. Továbbra is együtt; együtt a telihold világában, a takaró biztonság alatt. Közben abbamaradt a makktűz is; az állat talán megunta, talán csak elfogyott a muníció, igazából észre se vettem. Még azt se, hogy a mókus úgy döntött, hogy a távolsági támadásról közelharcira vált át és így egyszercsak rámugrott hátulról, hatalmas zajt csapva a csöndes éjszakában. Annyit ért el vele, hogy leszedte rólam a takarót és belegabalyodott, reménytelenül belegabalyodott. Nevettem. Sokág és jóízűen, a kis vörös pedig hadakozott és talán reggelig folytatta volna, ha nem veszem le róla az anyagot szelíd mosollyal. Hagytam, hadd fusson el. Megfogtam Szophie kezét és hátradőltem a magas fűben.
- A telihold... tényleg innen a legszebb - szívtam be a Szophie illatú, gombákkal kevert levegőt és hunytam be a szemeim.

Álmomban a hajnal első napsugarai is itt értek minket. Homlokunkon a dér hűvös cseppjeivel ébredtünk és egymásra mosolyogtunk, a boszorkánykor-mezőn pedig még sokáig lapult a fű egy Szophie és egy Hinari alakú folton. Igaz, ez nem gomba volt és nem is nyuszi - de mindenképpen boldogság.

Köszi a játékot \o

by Ajánlott tartalom

Boszorkánykör-mező

Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező

Re: Boszorkánykör-mező