Tündöklő Tó

- Épp ellenkezőleg, nagyon is ott lenne a helyed – biztatón rámosolyogtam a lányra – A front egyre csak fogy, jópár régi motoros letette a kardot, vagy eltűnt... - komorodtam el egy rövid időre, ahogy eszembe jutottak azok, akik még a csapat része voltak, amikor nagy nehezen sikerült beérnem a frontot. Ai, Anat, Tachi, Miri és a többiek. Bár Miri amilyen rohamtempóban lépkedi a szinteket, valószínűleg két-három boss múlva már viszont látjuk a harcoknál. - És jönnek újak is, akik feldobják a hangulatot. Akikben még megvan az a lelkesedés és derűlátás, ami belőlünk már kiveszőben van. Simeont például nagyon irigylem emiatt. Kicsit mintha a régi-régi önmagamra emlékeztetne – tereltem kissé vidámabb irányba a beszélgetést – Amúgy, tényleg ott a helyed. A legfontosabb tulajdonságoknak már birtokában vagy. Szeretnél ott lenni, szeretnél küzdeni mindannyiunkért. És figyelsz másokra, nem vagy meggondolatlan vagy felelőtlen. Ezek sokkal fontosabbak, mint a számok. - mondtam a lánynak, mélyen a szemébe nézve.
Majd a vakondokon és a zsiráfokon át – hol nevetve, hol viccelődve – a fejlődés és a szafarizás témájáig jutottunk. - Éljenek az állatvilág felfedezői – ismételtem meg a lány mondatát, majd követve a példáját én is a magasba emeltem az öklöm – Apropó, nem kellene erre koccintanunk egyet? - tettem fel a kérdést. Avagy mintha még valami hiányozna. Amennyiben a lány rábólintott, úgy egy közeli tuskó felé vettem az irányt, ahol két poharat vettem elő és egy üveg jégbort, amit még Frost Cityben vettem. Majd töltöttem, és a lány felé nyújtottam, hogy tudjunk koccintani is, ahogy a helyzet megkívánja. Persze ha nemet mondott, úgy nem erőltettem a témát – érthető, hiszen a legutóbbi kalandunkat is beletelt pár napba míg kiheverte. Igaz, a bor az messze nem üti meg az embert annyira mint a whiskey, és eleve nem az a cél – igaz a múltkor sem az volt – hogy totálisan lerészegedjünk.
Ami pedig a Vakobold-inváziót illeti, Chakna megállapításán nem csak ő nevetett. Én sem bírtam visszatartani, ahogy elképzeltem a helyzetet. Esnek-kelnek a koboldok, a játékosok meg elejtik a kardot és fogják a hasukat a röhögéstől. - Igaz-igaz – szólaltam meg a nevetések közepette – De legalább ellensúlyozná a létszámbeli különbséget, hogyha nincsenek valami harcképes állapotban – tettem hozzá. - Bár, arról kellő mennyiségű kinézet kristállyal egy megfelelően kezdő szakács is gondoskodhatna. Avagy az egyszeri katona, aki egy egész hadosztályt harcképtelenné tett. Csak épp a sajátját, mivel hadtápos volt... – nevettem fel ismét. Vajon létezik olyan párhuzamos univerzum, ahol minden történés a lehető legviccesebb formában történik? Mert egyre inkább azt hiszem, ott a helyünk! Lehet meg kéne buherálni a teleportot, hogy ne csak a szintek között működjön, hanem az alternatív valóságok közt is...
- Na igen, kicsik, olykor-olykor sunyik, és aránytalanul áramvonalasak, ha épp menekülésről van szó. Csak úgy hasítják a levegőt – boncolgattam tovább a vérnyulas gondolatmenetet – Amúgy, ha már vérnyulak. Ha a nyúlláb szerencsét hoz... akkor a nyúlnak is szerencséje volt? - tettem fel a kérdést, igyekezve komolynak tűnni és nem elnevetni magam.
Majd felmerült a gyanú, hogy körbe-körbe mászkálunk, amire az íjászlánynak volt egy nagyon jó ötlete, hogy eloszlassa a kételyeket. A nyilakkal kapcsolatos aggodalmamra Chaknától megnyugtató választ kaptam – Helyes-helyes – mosolyodtam el – Szerencsére hogy van inventory, mert ha mindent a hagyományos módon cipelni kellene... - hát hogy is mondjam, amikor legutóbb elkezdtem nézni, mi mindent hurcolászok magammal, hát... súlyemelés ide vagy oda, valószínűleg mozdulni se tudnék.
Közben pedig az egyre inkább világosodó erdőben haladva egy fénylő tóhoz érkeztünk. - Valóban. Ilyent nem mindennap lát az ember. Odakint meg főleg... - értettem egyet a lánnyal. Idebent a sokminden ellenére is azért bőven vannak szép helyek, ahová minden további nélkül elballaghat az ember, míg odakint... vagy sokat kellene utazni, vagy sok pénzbe kerülne. - És idebent még a távolságok is leküzdhetőek a kristállyal – tettem hozzá. Még szerencse, hogy van ilyen lehetőség, hisz anélkül beletelne vagy egy hétbe mire ottholról felérünk mondjuk a bossteremig. Meg újabb egy hét vissza. Bár, teleportok nélkül arra rendezkedett volna be a nép, hogy mindenki az aktuális szinten bérel szállást, és az egy hét leredukálódik pár órára...
- Szerintem is – értettem egyet a lánnyal. Tényleg hatalmas lehetőségek rejlenek a technikában, ami ezt a világot és az ittlétünket lehetővé teszi – Remélem, hogy a SAO körüli dolgok azért nem küldték teljesen padlóra a VR technológiát. Kár lenne érte, sok jót ki lehet belőle hozni. Ha nem lenne tényleges a halál, simán ittmaradnék ebben a világban – mondjuk így is szívesebben vagyok idebenn, mint odakinn a végeláthatatlan taposómalomban.
Majd a tó közelében az egyik fa felől madárcsicsergésre lettem figyelmes. Kíváncsian elindultam a hang forrásába, hogy megnézzem, és megpillantottam az egyik ágon a madarat. ~Ilyet fogott Hinari is~ jutott eszembe, és egyúttal az is beugrott, hogy mit is a jól bevált taktika. Mert simán elkapni valószínűleg esélyem nem lenne – lévén hogy a madárhoz képest két szárny hátrányból indulok – így megpróbáltam úgy tenni, mint a kardforgató lány. Az üres markom azonban hiába tartottam felé, így rövidesen már egy fél marék sajtos maggal a kezemben próbálkoztam újra. Még szerencse, hogy az Ördögfióka "sisak" miatt mindig van készleten. Aztán ahogy megpillantotta a madár az eleséget, kicsit hezitált, de végül – igaz bizonytalanul, de – rávetette magát az eleségre. - Nézd, egy jégmadár – szólaltam meg, ahogy felugrott az ablak, majd igyekeztem szép óvatosan megfordulni, hogy Chakna is lássa az állatot, még mielőtt elrepülne.

// Jégmadár :3

- Nagyon igyekszem felérni - mosolyogtam a fiúra, igyekezve palástolni a meghatottságomat. Jól estek a szavai, kifejezetten. És nem utolsó sorban újult lelkesedéssel töltött el a tudat, hogy várnak a fronton. Ha nem is konkrétan engem. - Már nem kell sok , egy vagy két szint - tettem hozzá, nem teljesen biztosan benne, éppen hogy állnak a kereséssel.
- Simeon ritka kincs, remélem megmarad önmagának, mire kijutunk - mosolyodtam el a napsugaras idomár említésére melegen.
Élből elutasítottam volna a koccintást, különösen a legutóbbi eset után, de... Végül máshogy döntöttem.
- Miért is ne, de most ne igyunk annyit, amennyi egy mélytengeri merüléshez szükséges - nevettem, elsősorban magamnak fektetve le határt.
Egy pohárkánál nem is ittam többet, az pedig nem okozhatott gondod, ellenben a borongóssá váló hangulatomon tökéletesen segített.
Úgy tűnik, nem csak a vakoboldok élő látványa, de a megjelenésük is elég vicces, hogy megnevettesse az embert. Vagy legalábbis Oziriszt, és engem is.
- Figyelmeztess, hogy ellenőrizzem a jártasságait annak, akitől ételt fogadok el - kértem fapofával, de nem tudtam megállni vigyorgás nélkül. Nem gondoltam komolyan, hogy ennyire kétségbe essek az élelmezés miatt.
- Mindig szerencséje van - bólogattam, mert való igaz, a nyulak rendkívül jó menekülők.
- Ha mindent cipelni kéne, egy nap alatt sem jutnánk egyik pontból a másikba. - kapcsolódtam be az inventory praktikusságának elemzésébe. - De valószínűleg hamar megoldanák a játékosok idebent a kamiont - gondolkodtam el, mert annak is lenne haszna ha a technológiát sikerülne kicsit jobban felfejleszteni.
Végül elérkeztünk a lélegzetelállító látványt nyújtó tóig. És kissé elkeseredtem, hogy ezt az egyébként jó rendszert ilyen borzalmas börtönnek használják.
- Remélem. Sok emberrel tehetnének jót a felhasználásával. Persze csak miután levonták a tanulságokat - például, hogy vigyázzanak a pszichopata fejlesztőkkel... - Ha nem lenne halál, én szerintem nem is lennék idebent... - hanem boldog házasként valószínűleg már gyereket nevelnék...
Ezúttal repülő állatok találtak meg minket, amiket ámulva néztem.
- Gyönyörű madárka - néztem a napfényben csillogó szárnyakkal elrepülő madárka után.
Amikor pedig eltűnt a látómezőmből, összecsaptam a tenyeremet.
- Jól van. Hoztál horgászbotot? - kérdeztem, közben elővéve a magam felszerelését, amit nem gyors, de gyakorlottnak mondható mozdulatokkal tettem hazsnálhatóvá, és a csalit be is dobtam a vízbe.
- Amíg a kapásra várunk, mesélj, milyen hülyeséget csináltam a kagylóknál? Az első három kör még úgy-ahogy tiszta, de utána elég homályosak és kuszák az emlékeim - kértem, elhelyezkedve, hogy láthassam, ha a zsineg megrezdül.

Mosolyogtam. Nem is gondolná, micsoda felszabadultságot ad, hogy elérhető távolságba került a front.
Kérdőn pislogtam Fuwako említésére
Azt hiszem túl ritkán találkozom velük... Miről maradtam le? - kérdeztem nagyot pislogva. Mondjuk, ha elképzelem hogy a kislány, és Simeon találkoznak... nem lehet nem mosolyogni rajta.
Hamar megegyeztünk az alkohollal kapcsolatos mértékletességben, és együtt nevettünk a saját hadosztályát harcképtelenné tévő hadtáposon, és az esetleges Aincardi specialitások káros hatásain.
- És ha felhúzza a nyúlcipőt, akkor gyorsabban fog menni - bólogattam bőszen nevetve a vérnyulas gondolatmenet továbbvitelén.
Végül a nyilaktól és az inventoryktól eljutottunk a kamionokig.
- És az Aincardi viszonyokat tekinte nagyokat pislognának a népek, amikor egy 20 kg-os kislány nyeri a versenyt - vetítettem előre a teljesen reális képet.
Ahogy a bent töltött időre terelődött a téma elkomorodtam. Ozi is azok közé tartozik, akiknek idebent még így is boldogabb az élete... Tényleg kár, hogy nem csak ilyenek vannak... És pont ezért nem szabadott volna soha elvenni a lehetőséget, hogy a játékosok maguk döntsenek, hogy mikor, és mennyit szeretnének Aincardban tölteni.
Mindenesetre nem akartam felzaklatni Oziriszt, úgyhogy rámosolyogtam. Igazán szerencsés, hogy összességében élményként, és szép emlékek soraként tud gondolni az itt töltött évekre.
Végül a horgászatnál horgonyoztunk le, és ahogy a közben előadott képkockákat igyekeztem belehelyezni a fejemben összekuszálódott emlékek közé, észre sem vettem, hogy a csali a tó helyett a nem messze tőle összegyűlt pocsolyába csobbant bele.
- Sei-el tényleg sokkal több időt kéne töltenem... - vakartam meg a halántékomat szégyenkezve kicsit. De azért megnyugodtam, hogy nagy butaság nem történt, hála Ozirisznak.
- Köszönöm, hogy hazavittél. Nélküled valószínűleg nem értem volna el a céhházig - hajtottam meg a fejem a fiú felé, és ekkor megrándult a zsinór. Meglepetten vettem észre, hogy nem a tó felől, és ahogy húztam , értetlenül tapasztaltam a hatalmas ellenállást... Mintha egy bálna akadt volna bele, de hát abban a kis pocsolyában?
Végül kiderült, hogy nem tévedtem: A pocsolyából valami technikai csoda folytán egy cet került elő.
- Szokták mondani, hogy sok jó cet kis helyen is elfér, de ez azért már túlzás, nem? - nevettem fel végül, és Ozi segítségét kértem, hogy ezúttal a tóba juttassuk szerencsétlen állatot.

// Ámbrás cet

A frontról beszélgetve végül Simeonnál és Fuwánál kötöttünk ki – Hát, nagyjából arról, hogy összejöttek – mondtam vigyorogva a lánynak – De amúgy tényleg nagyon összeillenek – tettem hozzá. Persze azt nem kezdtem el ecsetelgetni így kapásból, hogy hogyan és miként, elvégre sokmindent én sem tudok. Csak amikor Sil eltűnt, és Takeshiéknek hála lett nyomunk is, az idomár fiú egészen a "királyig" elment, hogy láthassa a hercegnőt. Különben mi mást keresett volna abban a céhházban? Mindenesetre ez bizonyította számunkra, hogy tényleg odavan Fuwáért. Mondjuk ki nem olvad el tőle, amilyen kis cuki?
- Ácsi! Ahhoz, hogy felhúzhassa a nyúlcipőt, legalább 9-es szintűnek kell lennie, elvégre T2-es item – tettem hozzá a vérnyulas-nyúlcipős gondolatmenethez, elvigyorodva. Egyáltalán a mobok lépnek szintet, ha legyőznek valamit? Vagy tudnak felszerelést felvenni? Mondjuk azért ha mind a négy lábán van egy-egy nyúlcipő, az hasonlóan vicces látványt generál, mint Vezér azon a sziklán, ahogy egyensúlyozik... gumicsizmásan. - és minimum két párral kell kovácsoltatni, hiszen a nyuszinak is négy lába van – tűnődtem el a dolgon. Majd a nyulakon és a nyilakon át eljutottunk a kamionhúzó versenyig – Na igen, rengetegen még egy nehezebb kardot is alig tudnánk megemelni, nemhogy forgatni... A jártasságok eléggé durván fel tudják borítani a realitás és a logika világát - egy szép nap valószínűleg sokunknak gondot fog okozni a jártasságok hiánya. Rádöbbenünk, hogy nem tudjuk fél kézzel odébbrakni az asztalt. Megint mások rádöbbennek, hogy nem fognak tudni szó szerint leugrani egy sörért. És hasonló dolgok hosszú sora, amik egyrészére talán még senki se gondolt, csak majd akkor fogjuk megtapasztalni.
Majd a táj szépségeitől a világ csodáin át eljutottunk a mi lett volna, ha kérdéskörig. Chakna elkomorodását láttam, próbáltam kitalálni, hogy mi járhat a fejében. A sejtéseim azt súgják, hogy nagy veszteségek érték idebenn. Vagy vannak odakinn, akik nagyon hiányoznak neki, és most eszébe jutottak. De nem találgattam, nem kérdezősködtem. Majd eljön annak az ideje is, amikor a lány elmondja, ha szeretné.
Végül horgászás közben a búvárkodás alkalmával történt kisebb-nagyobb emlékezetkieséseket rakosgattuk össze, több-kevesebb sikerrel. Mert azt erős túlzás lenne kijelenteni, hogy nekem tökéletesen működött a felvevőm. De a lényegesebb momentumokra azért emlékeztem, szerencsére. - Valamikor elhívhatnánk őt is, és akkor nem marad ki a jóból – szóltam hozzá a témához. Elvégre őt is csak alig ismerem, és valószínűleg rá is ráférne egy kis fejlődés. Avagy kellemest a hasznossal. Majd a lány köszönetére csak elmosolyodtam – Ugyan már, semmiség az egész. Fordított helyzetben te is megtetted volna értem – majd megrándult Chakna zsinórja. Aztán ahogy megláttam, hirtelen ledöbbentem – Ez... komoly? - meglepetten pislogtam, ahogy ott feküdt egy bazi nagy cethal egy egészen apró pocsolyában. Aztán persze segítettem visszajuttatni a bajba bugolt állatot a tóba. - Súlyemelés-teherbírás kombó gyakorlati felhasználása, avagy költöztetést vállalok... cethalaknak – nevettem el magam az akció után. Utána vettem észre, ahogy visszamentem a botomhoz, hogy valami ott futkározik a víztükör felszínén. Kíváncsian közelebb mentem, addig, amíg a part közelében volt. Felismertem az állatot – Vízipók, a csodapók – szólaltam meg mosolyogva, ahogy két kézzel szép óvatosan kimerítettem egy kis vízzel együtt az állatot. Persze csak egy rendszerablak és egy kis mutogatás végett. Majd miután Chakna is látta a pókocskát, visszaengedtem a tóba. - De legalább krokodilok nincsenek... vagy legalábbis nem találkoztunk velük – állapítottam meg, majd mosolyt csalt az arcomra, ahogy eszembe jutott Hinari krokodildobálós mutatványa. Hát na, azért nem mindennap lát az ember szép lányokat... krokodilhajítás közben.
Majd miután huzamosabb ideig nem jött egyikünknél se semmilyen kapás, feldobtam az ötletet: - Mit szólnál hozzá, ha körülnéznénk másutt is? Lehet kifárasztottuk a területet... - tűnődtem el. Elvégre már a tíz-tizenöt évvel ezelőtti játékok közül is volt, ami kezelte a problémát, hogy ne ugyanott csoportosuljon az összes játékos, miközben a világ többi része valami szellemjárta helyre emlékezteti az arra tévedőt...

// vizipók