Kyrena Juurei

Név: Kyrena Juurei (családnevét nem árulja el)
Nem: nő
Kaszt: kardforgató
Kor: 21

Kinézet: Átlagos magassággal bíró, karcsú nő. Bőre sima és hibáktól mentes. Haja hosszú, egyenes, rózsaszín, arcán apró tetoválások. Íriszei ezüstöskék színben tárulnak a világ elé. Domborulatai teltek. Ruházata, mivel ki sem mozdulhat otthonról, egy kimonóból áll, mely fekete, fehér és sötét rózsaszín színekben játszik. (Az egészet lásd a képen)

Jellem: Kyr makacs és akaratos jellem. Azt adja, amit kap. Kik ellenségesek vele, ellenségesen viselkedik velük. Azokkal, akik barátságosak és törődőek, barátságosan és kedvesen. Erre az élet tanította meg. Azt kapsz, amit adsz. Épp ezért, rendkívül segítőkész azokkal szemben, akik megérdemlik... szerinte. Akaratereje nagy, makacsságából adódóan. Hisz abban, hogy az emberek meg tudnak változni, ha jól megleckéztetik őket.

Képességek

Spirit ripping (szellem hasítás): Ez a képesség lehetővé teszi, hogy ha az ellenség blokkolja a támadó fegyverét, akkor is találjon a csapás. A kard ugyan megáll, de a vágás ereje eléri a célpontot. Ez azonban korlátokhoz szabott.
1. szint: A támadó fél órában egyszer használhatja a támadást.
2. szint: A támadó fél órában kétszer használhatja a támadást.
3. szint: A támadó fél órában négyszer használhatja a támadást.
4. szint: A támadó egy óra alatt használhatja hétszer a támadást.
5. szint: A támadó két óra alatt használhatja tizenháromszor a támadást. stb.
(Továbbá a képesség minden egyes használatakor 1HP-t veszít a használó.)

Előtörténet:
A nevem Kyrena Juurei. Születési helyem lényegében ismeretlen. Nem tudnék megadni mást, csak néhány koordinátát, mely a helyét jelöli. Az pedig… Nos, valahol a Csendes-óceánon lenne. A hajó neve, melyen világra jöttem, Ahiko. Ez a neve apám luxusbárkájának és anyámnak is. Hát nem egyszerű? Arról nevezi el, akit állítólag szeret, és akit elég nagy veszélybe is sodort a kötelező hajóúttal. Életben maradtam, igen. De alig… Épp ezért, a kettejük közti kapcsolat igencsak megromlott. Apám tipikus japán. A férfi nem az előbbre való. Anyám viszont szeretett és küzdött az életemért. Az életem így kezdődött. Szörnyen és igazságtalanul. Ami jó volt benne, hogy mindent megkaptam, elvégre gazdag voltam a magam módján. S hogy mire emlékszem azóta is? Sokkal több jóra nemigen.

- Apa! Apa! Anya… Miért akar elmenni? – kérdeztem egyszerű, gyermeki gondolkodással.
Akkor még nem értettem semmit. Csak a nagy batyukat láttam, melyeket anyám összepakolt magának. Csak a saját ruhái voltak benne. Senki másé. A taxit, bár akkor még nem tudtam, hogy mi az, már hívta. Nem tudtam mit jelent. Nem hallottam mást, csak hangos szóváltásokat szüleim között. Kérdésemre választ sem kaptam. Néhány ordítás, mely szobámba parancsol, de nem hallgattam rájuk. Álltam, némán, szótlanul, miközben ártatlan, gyermeteg kíváncsisággal és gyötrelmekkel néztem azokat, kiket mindennél jobban szerettem. Kikre felnéztem, s kiktől addig is tanultam.
- Apa, anya miért megy el?
- Azonnal menj a szobádba! – csupán ez a válasz.
Mindig, szüntelen ezt hallottam, valahányszor megkérdeztem. Itt kezdtem el érezni, hogy nemigen kedvel engem. A következő kérdésem után viszont világossá is vált számomra. Az arcom égett, szemeimből könnyek szöktek ki, én pedig elestem és a földön ülve figyeltem a férfit, ki addig oltalmazott. Legalábbis így véltem. Ő azonban csak gorombán rám sandított, ismét szobámba parancsolt, majd anyámmal üvöltött tovább.

Az évek így teltek továbbra is. Miért teltek volna másként? Anyám elment, apám pedig… Mintha engem hibáztatott volna mindezért. A sors kegyetlen iróniája ez. Eredetileg japán állampolgár vagyok. De jártam már szerte a világon. Otthonról viszont nemigen mozdulhattam ki, csak apám engedélyével.

- Nem csinálhatod ezt örökké! Nem zárhatsz be csak így, hiszen jogom van a saját életemhez!
- Neked semmihez nincs jogod. Jól jegyezd meg… Az, hogy élsz, az én jóakaratomból van így, nem másból. Épp ezért, azt teszed, amit én mondok! – üvöltött rám apám.
Ez nem is volt olyan régen. Egy, vagy két éve talán. A kapcsolatunk egyre csak romlik. Más emberek közelébe nem enged, s én olyan lettem, mint a toronyba zárt királylány az európai mesékben. Csak az én esetemben a torony egy felhőkarcoló. Ki tudja, hogy melyik a rosszabb. Ennek ellenére, amit kérek, azt megkapom. Elvégre egy jó apának így kell feltűnnie, még akkor is, ha minden találkozásunk nem áll másból, csak veszekedésből.

Talán ezért történt. Hogy feszültségem levezessem, valami jó módszert kellett találnom. Valamit, amivel… Kárt tehetek valamiben, anélkül, hogy magamnak ártanék. Az ökölharc és hasonlók pont ezért nem lettek volna alkalmasak. Az egyik szobalány adott egy nagyon jó ötletet. A felszereléseket vele szereztettem be, és a magántanárt is vele kérettem fel. Egy tanár, aki megtanít a kardok forgatására. Pontosabban a katanáéra, hiszen ilyen szempontból hűséges voltam anyám kultúrájához. Szorgalmasan gyakoroltam és edzettem. A bennem felgyülemlett feszültséget időbe telt levezetnem, de mindig volt rá elég napom, mivel apám hosszú időkre volt távol egy-két napos otthonléte után. A nekem jutott szabadidő alatt lelkem megnyugodott. A fegyver forgatása az utolsó napokra békéssé vált és céltudatossá. A hideg markolat szorítása mindig megnyugvással szolgált dühöngő lelkemnek.

- Hazaértem! Te meg mit csinálsz? – rontott rám apám egyik edzésem során.
A tanár akkor már rég elbocsátásra került. Csak magamban ismételtem a tanult mozdulatokat, lassan és kecsesen.
- Edzek, mégis minek tűnik? – kérdeztem vissza hidegen.
- Fejezd ezt be, nincs erre időnk! Vendégünk jött! – szólít fel az a férfi, kire egykoron felnéztem.
Engem viszont hidegen hagyott ez az egész. Már nem tudott olyan egyszerűen feldühíteni. Miért is tudott volna, mikor megtaláltam a valódi békét? Az az után kimondott szavai viszont igencsak felhergeltek. Az irányítást egy pillanatra vesztettem el testem felett. Addigra viszont ugrottam, karom lendült, s a katana, mely igencsak éles… eredeti japán gyártmány, apám feje mellett állt meg.
- Te nekem nem parancsolsz! Most pedig távozz, vagy nem állok jót magamért! Hagyj engem békén! – sziszegtem fogaim között.
Ő elment, engem pedig békén hagyott, fortyogó dühömmel együtt.

Már közel járunk a mostani időhöz. A játék, melynek hírverése világszerte megtörtént, hozzám is eljutott. Hogy hogyan? Egy olyan személy által, kit kedveltem, s ki mindaddig törődött velem. Egy szolgáló csupán, mégis… Anyám távozása után olyan volt, mintha nővérem lenne. Őt kértem meg rá, hogy hozza el nekem a Nerve Geart és a Sword art online nevű játékot. Az okom egyszerű volt és elfogadható. Talán ez által egy olyan világba kerülök, mely segít túllépnem az apám által okozott sérelmeken. Azon, ahogy bánt velem. Egy világ, ahol győzhetek mások felett, nem csak a levegőt vagdoshatom pengémmel.
A kaszt kiválasztása számomra egyértelmű volt. Eddig egy dolog volt, mi megnyugtatott, az pedig a kard. Egyetlen fegyver, semmi több. Egy dolog, ami nagy szabadságot biztosít, ugyanakkor kísérteties kockázattal is járhat, mi felpezsdít. Így állapodtam meg a kardforgató mellett. Semmi más nem eshetett szóba, csakis az. Ennek ellenére sokáig elmélkedtem rajta, hogy biztosan jó lesz-e. Mégis… A játék hírverése alapján. Olyan karaktert kellett választanom, ami számomra a legmegfelelőbb. Az pedig az volt.
A Nerve Gear a fejemen, én fekszek nyugodtan fekhelyemen, a játék pedig elkezdődik. A karakterem megvan. Vörös haj, egyetlen katana az oldalán, egyszerű, könnyű ruházat, mely nem zavarhatja a mozgásban és nem is lassítja, bár még eléggé kezdő szinten áll ez az egész. Tapasztalatom sincs semmi ilyesmiben. Eddig nem voltam a számítógépes játékok híve. Ez az első, hogy kivételt teszek ilyesmivel. Mégis… Olyannyira vonzott egy másik világ ígérete, hogy muszáj volt megszereznem. Egyszerűen így éreztem. Az apám elől való menekülés, az állandó keserűség…
A kezdetek városa… Minden itt kezdődik és talán… Lehet, hogy itt is végződik? Legalábbis a fogadtatás más, mint amire számítottam. Ez a játék a valóság. A halál az halál, és én, tekintve, hogy nemigen ismerem, itt és most könnyen elpatkolhatok. Vajon mennyivel lenne könnyebb? Lehet, hogy boldogabb lennék utána? Mi lenne, ha már most végeznék magammal, hátha tényleg igaz, amit mondott az az alak? Vajon… Az a mocsok hogyan viselné a lánya halálát? Az egész, ami elszomorítana… Talán a szobalányok reakciója. Lehet, hogy épp ezért reménykedem, hogy mégis életben maradok? Minden esetre… Élnem kell, hogy kijussak innen. Nem vagyok az a fajta, aki feladja! Ki akarsz hívni magad ellen? Hát, akkor vigyázz, mert megyek! Az apám nem rémített meg, azt hiszed, hogy neked sikerülni fog?!