Első harcom. (K1 vs Ritsu)

Szegény kislány, nem eszik olyan forrón azt a kását, ha tudta volna, mire vállalkozik, akkor meg se fordul a fejében, hogy engem kérjen fel mentornak. Vagyis ez a mentor nem az a Mentor pusztán be kellett vezetnem a harcrendszerbe. Bizonyára arra gondolt, hogy elmondom, mi módon lengesse, a fegyverét majd egész nap csapkodjuk a semmit, vagy egy gyakorló bábút. Sokkal alaposabb kiképzésben kellett részesítenem annak érdekében, hogy legalább még pár napig életben maradjon. Igaz konkrét ötletem még nem volt,de miközben a város felé haladtunk végig vadul kattogtak az agytekervényeim. Használhattuk volna, azt a bizonyos kristályt viszont a séta jót tesz a testnek, ráadásul még jól jöhetett egy kényes szituációnál. Míg meg nem érkeztünk az úti célunkhoz nem szóltam egy árva szót sem, persze ő nem volt képes befogni a bagó lesőjét. Mikor elértük a hatalmas kaput végre megosztottam vele az egyik titkomat.
- K1-nek hívnak.

Ott bent tényleg olyan volt akár egy kisgyerek, mert mindent megnézett és szinte mindenen csodálkozott. Csak úgy ragyogtak a szemei, amikor valami olyasmit látott, ami nagyon tetszett neki. Én meg már azt hittem, hogy az ittenieket is mind meg akarja enni, de hála az égnek nem volt kannibál. Teljesen el volt ájulva egy csecsemő sárkánytól elmesélte abban reménykedik, hogy egy menő állatot sikerül szerezni.
- Miért? Talán ilyen hamar rám untál? – ez egyfajta vicc akart lenni.
- Nem tudom, hogy vannak-e kevert lények, mindenesetre ilyesmit nem láttam ittlétem során. Egyelőre nem mutatok semmit, vagyis a gyakorlat előtt jöjjön egy kis kutató munka.
Elkísértem az arénához ahol éppen két harcost püfölte egymást. Egyikük egy kardforgató volt, míg a másik egy íjász. Mindkettő nagyon ügyesnek és képzetnek bizonyult, valószínűleg azonos szinten lehettek. Szinte mindegyik csapás vagy lövés elől sikerült kitérniük, majd beszélgettek egy keveset ezután ismét nekiálltak csépelni a másikat. Az íjászlány megpróbált távolságot tartani, de közben tüzelt, a két kardot lóbáló srác pedig folyamatosan cikcakkozott. Kis idő múltán ismét váltottak pár szót, ez idő tájt nem támadtak, majd folytatták a harcot, ekkor viszont hallgattak. Mikor elsütötték a képességeiket, a küzdőtér valóságos fényárban úszott.
- Ilyen mikor két ember harcol egymás ellen. Remélem megfigyelted minden mozdulatukat, mert később nagyon sokat segíthetnek neked. Itt sok ötletet lehet szerezni.
Csak azt akartam megmutatni milyenek a profik mert én és a stratégia két külön világ vagyunk. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy a nevem ott van a top listán.

Még szerencse, hogy nem tudtunk olvasni egymás gondolataiban, ugyanis elég furcsa beszélgetések kerekedtek volna belőle. Ami addig lezajlott sem volt piskóta, de akkor tényleg beütött volna a katasztrófa. Én ugyanis egyáltalán nem vicceltem, minden véresen komolyan gondoltam, egy csipet öniróniával megfűszerezve. Azt, hogy egy baromnak tartottam magam nem volt titok, igaz nem is hangoztattam állandóan. Az állatidomárokhoz nem igazán értettem, igaz párszor összehozott velük a sors. Egyik alkalommal együtt próbáltunk megtisztítani egy tornyot, nem portól, hanem a denevérektől. Egy másik alkalommal pedig az arénában futottam össze egyel és alig néhány perc leforgása alatt leiskolázott engem, én pedig büszkén fogadtam a vereséget.

Azért vittem oda, hogy a saját szemével láthassa milyen is egy valódi harc, két játékos között. Így utólag nyugodtan beválhatom, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy a szintje végett nem fog semmit sem látni az egészből. Köztudott, hogy minél nagyobb két személy sebessége között a különbség annál nehezebb szemmel követni a mozdulatokat. Úgy véltem ámuldozni fog, hogy ú meg vá mert színes fényeket láthat. A hozzá hasonló korú gyerekek figyelmét elég könnyen le lehet kötni csak valami színesre vagy szükség, vagy pedig némi édességre. Ő viszont ismételten megcsillogtatta bölcsességét és megkérdezte tőlem tán nem pihenni állnak meg. Lehetséges, hogy mesélt már neki valaki a harc menetéről vagy olvasott, de azt sem lehetett kizárni, hogy egy valódi tehetséggel vert meg az ég.
- Ahogy mondod. A játékosok csak egy ideig tudnak támadni utána szükségük, van pihenésre.  Szerencséjükre pont ugyanakkor merültek ki, így egyik sem támadhatta meg a másikat a pihenője alatt. Eleget láttunk menjünk egy csendesebb helyre.

Kerestem egy fogadó féleséget majd megkértem a pápaszemest béreljen ki magának egy szobát egy napra. A pénzt természetesen átutaltam neki azért volt rá szükség, hogy senki se zavarhasson meg bennünket. Az asztalt félre tolva meg a székeket lett egy két-három méternyi szabad helyünk, akár táncolni is lehetett volna.
- Előbb tartunk egy kis gyakorlatot, vagy versenyt. A lényege melyikünk tud helyből messzebbre ugrani. Bármit csinálhatsz lényeg, hogy távolabb érj földet mind én. Utána jön az erő próbája, mindketten felemeljük ezt az asztalt, és aki később teszi, le az nyer.
Miután mindent elmagyaráztam kissé behajlítottam a térdemet majd ugrottam egyet és igyekeztem talpra érkezni. ezután felemeltem az asztalt, de sajnálatomra, néhány percnél tovább nem bírtam megtartani.
- Te jössz.
Kissé kíváncsi voltam, hogy rájön-e magától mik az igazi szándékaim.

Ismételten fején találta a szöget a kisasszony tényleg a kitartás határozza meg, hogy az embernek milyen gyakran kell pihenőt tartania. Mellesleg fölvetett egy igen érdekes tényt miszerint némi akaraterővel szerinte túl lehet ezen a határon lépni. Én ebben nem voltam annyira bizonyos, mert mégsem a valódi testünkben voltunk. Ott ugye az adrenalin hatására némileg jobban bírja az ember a terhelést, gyorsabban fut, nagyobbat ugrik, ecetera, ecetera. Itt viszont semmi ilyesmi nem állt a rendelkezésünkre, mert a testünk csupán egyesekből és nullákból állt. Csak arra voltunk képesek, amikre a programozók engedélyt adtak, de kitudja, sok dolog van még a világon, ami felfedezésre várt.

Mikor arra kértem vegyen ki egy szobát, megkérdezte tőlem, ugye nem zárom be, de olyan furán beszélt, mézes, mázosan.
- Mivel te vagy a bérlő így csak te tudnál engem bezárni, mert neked engedelmeskednek az ajtók. – ha valaki az gondolja, hogy akkora tuskó voltam, hogy az erdőbe muszáj fütyülnöm, hát az jól gondolta. Miután megtörtént az ugró és súlyemelő vetélkedő a leány okosan megjegyezte, hogy neki nincsenek eme jártasságokon pontjai.
-Ki kell ábrándítsalak hercegnő, nekem sincsen pontom.  A kintivel ellentétben itt hiába gyakorolsz sokat, ha nincs, pontod a játék végéig ilyen marad a teljesítményed.
Lehet, hogy tudott ezekről a dolgokról, azonban nehéz szakítani a régi világ szokásaival, ráadásul más, ha az ember a saját bőrén tapasztalja a dolgokat.
Hm. Fogalmam sincs. Neked kell kitalálnod mihez, akarsz kezdeni az életben. A főzés jó, de vannak sokkal fontosabb dolgok is. Egyes képességekkel képes lehetsz az ellenfél közelébe lopózni vagy kihallgatni távolsági beszélgetéseket, másikkal viszont megérezheted, ha valaki ki akar figyelni. Az sem haszontalan, ha valaki nagy magasságokba képes ugrani vagy nagy nehéz tárgyakat például sziklákat tud arrébb mozdítani, esetleg zárakat, lakatokat kinyitni. Sok a lehetőség viszont mindenki magának kell rájönni, milyen is a stílusa. Én csak az ajtót mutathatom meg átlépni meg neked kell rajta.

Ezzel befejeztem a prédikálást és visszahúztam az asztalt a helyére, majd úgy álltam, hogy szemben legyünk egymással. Talán azt gondolhatta volna, hogy ezek után szkanderezni fogok vele, hát pedig nem. Előkerítettem valahonnan egy érmét és három poharat majd mindegyiket középre raktam.
- Jól figyelj arra, amit mondok, az a cél, hogy megtud, melyik alatt van az érme.
Ezzel fölfordítottam a poharakat egyik alá becsúsztattam a pénzt és elkezdtem őket forgatni először lassan majd egyre gyorsabban és gyorsabban, csak úgy cikáztak jobbra meg balra. Összeráncolt homlokkal és szúrós tekintettel figyeltem egész végig a kezemet. Meglehet az ő szemének ez gyors volt, de az enyémnek még nem. Egyedül rajta állt milyen sokáig játsszuk ezt a játékot, igaz nem lepődtem volna meg, ha elsőre sikerül.

Megosztotta velem, hogy tett már kísérletet a főzés terén, de nem igazán járt sikerrel. Én valamennyire már konyítottam a szakácsművészethez, de még mesze voltam a tökéletestől. Annyit azért a javamra írhattam, hogy majdnem minden szerzeményem ehető volt, ha finom nem is.
- Elég különös, hogy valakinek, ne legyenek emlékei, de szokása mindenkinek van. Az olyan mélyen belénk vésődött, hogy lehetetlenség elfelejteni. Most is, ahogyan támaszkodsz bizonyára egy szokás. De egy valami aggaszt engem. Mást már rég kiborított volna, hogy nem emlékszik, túlságosan is könnyedén veszed. Ez fura.
Mikor elnézést kért az elkalandozása végett én csak legyintettem miszerint le van tojva.

Ezúttal elmaradt a csoda, de nem is olyan nagy baj, ugyanis nem egészséges, ha valaki túl sokat akar egyszerre és az az illető nem más, mint én. Eddig olyan bölcsnek tűnt az a gyermek, abban reménykedtem, hogy ismételten sikerül meglepni engem, de nem így történt és ez meglepet. A lelkesedése viszont figyelemre méltónak bizonyult, ugyanis nem adta fel egyszer sem újra és újra nekiveselkedett. Én voltam az, akinek előbb elfogyott a türelme és tudtam ez így nem fog menni Egész pontosan hétszer tett kísérletet és mind a hétszer elhibázta.
- Várjál, vegyél egy mély levegőt, szed össze a gondolataidat és utána folytathatjuk. Bár ez egy egyszerű játék viszont nagyon sokat lehet belőle tanulni. Kezdjük elölről, csak az a feladatot, hogy kitaláld, melyik alatt van az érme.
Beraktam a középső alá majd kihúztam a jobb szélére, utána a balra, felemeltem a poharat, hogy lássa majd lecsuktam. Ezután következett az a rettenetesen gyors keverés, amit csak egy olyan gyors illető tudott volna szemmel követni, mint én.
- Annyit segítek Prücsök, hogy ez egy csöppet nehéz, de közel sem lehetetlen. Csak törd a fejedet.

- Igazad van, a pánik nem segít senkinek. Most vagy mindig ilyen higgadt voltál, esetleg tudat alatt tudsz valamit, ami miatt nem esel kétségbe. Akarom mondani nem, ijedsz meg, mert tudod, minden úgy van, ahogyan annak lennie kell, vagyis idővel minden elrendeződik.
Igyekeztem nem túl bonyolult szavakat használni, mert egyszer úgy vágott az agya, mint egy borotva máskor, pedig mint egy fakanál. Az emberi elme rendkívül rejtélyes és titokzatos dolog, még akkor sem tudták teljesen kifürkészni a titkait. Úgy véltem, ha hanyagolom ezt a témát ugyanis több kárt okozhattam volna, mint hasznot. Egyes dolgokat jobb békén hagyni idővel úgy is megoldódnak maguktól, vagy nem.

Az itt a piros hol a piros játékban annyira elkapta a szenvedély, hogy képtelen volt hideg fejjel gondolkodni, pedig éppen arra volt szükség. Megkértem, hogy nyugodjon le majd adtam neki pár homályos tanácsot, ami talán segíthet. Ha kerek perec elárultam volna, neki mit akarok tőle, az sok bosszankodástól megkímélt volna, de nem tanult volna belőle semmit se. Rá kellett vegyem, hogy használni azt a piciny kis kobakját és ne csak sapkatartó gyanánt. Tudom, hogy nem volt egyszerű feladvány meg egy gyerekkel néztem farkas szemet, de közismert, hogy teher alatt nő a pálma. Sokat elárultam azzal az aprósággal, hogy nem lehetetlen csak nehéz. A sebességünk közti különbség végett majdnem olyan lehetett a kezemet követni, mint a valóságban puszta kézzel elkapni egy töltényt. Lehet kissé túloztam az előbb, de más nem jutott az eszembe. Ezzel arra próbáltam sarkalni, hogy lehet más megoldás is. Kiválasztotta a jobb szélsőt és nem csak úgy ráhibázott, tudta, hogy én nem vesztem szem elől az érmét és nem a kezemet figyelte. Fölemeltem a poharat és tényleg ott volt a fénylő arany tallér.
- Sikerült.
Ezzel több dologra is fény derült miszerint ez a lány nagy intelligenciával rendelkezik, az is megeshetett, hogy egy zsenivel hozott össze a sors. Letettem a pajzsomat és a buzogányomat az asztalra majd megkerültem azt, hogy szemtől szembe álljunk egymással.
- A következő feladat nagyon egyszerű és talán nehéz is. Első ként vedd elő a fegyvered, szorítsd meg jó erősen. Utána pedig súlyt le rám olyan erősen, ahogyan csak tudsz.

Kereszt formában széttártam a karomat, hogy nagyobb cél felületet biztosítsak, viszont mogorván néztem agyam elé. Mikor az ember egy monitor előtt ül, könnyű kattintgatni, viszont ha előtte áll az ellenfél valaki nem képes lesújtani hiába nem valóságos. Úgy véltem, ha hezitál igyekeznem, kell arra sarkalni, hogy sújtson le. A vadakat sikeresen kivégezte, de vajon képes lenne egy emberre is rátámadni?
Abban az esetben, ha megteszi, nem jelenik, meg pixel csík mivel védet, helyen vagyunk, én pedig csak azt mondom újra és újra. Nem számít, ha a nem találja el a megfelelő beállást azt kel kideríteni van-e gyomra, hogy megvédje magát.
Ha semmivel sem sikerül rávennem a támadásra tulajdon öklömmel sújtok le a mellkasomra mondván nem történt semmi így bizonyítva tökéletes próbababa mivoltomat.

Miután végre rájött a trükkre és saját magától megtalálta az érmét, arra kért, hogy ismételjük meg. Ő azt mondta, hogy biztosra akar menni, hogy nem-e pusztán véletlen volt. Valami nekem azt súgta, hogy ez nem igaz, bár nincs kizárva, hogy tévedtem. Annyira örült a siker élménynek, hogy csak úgy ragyogott az arca. Pont úgy viselkedett, ahogyan azt egy kislánytól elvártuk volna. Véleményem szerint meg akarta ismételni azt, hogy sikerült valami, hogy győzött és persze azt a boldogságot megint át akarta élni. Szerintem pont ez a játékok lényege, mert ha kötelező vagy nyűgnek érzi az ember, az már nem játék. Pár pillanatnyi gondolkodás után rövid és velős választ adtam.
- Nem. – de annyira beleélte magát ebbe, hogy nem tudtam ellenállni. – Na, jól van, de csak egyszer.
Így ismételten elrejtettem az érmét majd megkevertem és végig rajta tartottam a szememet. Ha bunkó akartam volna lenni, akkor kimentem volna a szobából és így kellett volna, rájönnie melyik alatt van. Lehet, hogy furcsának tűnik viszont ez sem lehetetlen bár kellenek hozzá bizonyos jártasságok.

Mikor arra kértem, hogy támadjon rám, úgy tűnt minden rendben megy. A fegyvert elővette, jó erősen megmarkolta, felkészült az akcióra, de mégse történt semmi. Eltelt egy pillanat, majd még egy még ki is tártam a karjaimat, de ő csak nem jött. Végül aztán bevallotta, hogy valami bibi van ugyanis nem képes rám támadni.
- Na végre. – mondtam elégedetten.
Ez egyrészről volt bosszantó, másrészről viszont örültem, hogy úgy viselkedik, mint egy gyerek. Az államat kezdtem vakargatni, miközben azon tanakodtam vajon, hogyan tudnám meggyőzni. Tapasztalatból tudom, nem megyek semmire hosszú monológokkal és észérvekkel, nagyon egyszerűen kellett fogalmaznom. Megfogtam a buzogányom, majd a bal kezemet leraktam az asztalra.
- Nem vagyok csalódott és te se legyél, mindenkivel megeshet. De nincs miért visszafognod magad és nem csak a páncélom miatt.

Erre olyan erősen amennyire csak tudtam rácsaptam az asztalon levő kezemre, amiről úgy pattant vissza mintha gumiból lenne.
- Védett helyen képtelenség megsérülni, csak hátralöki az illetőt egy kicsit, de nem sérül meg. Vagyis ha itt csalnál belém, akkor se lenne semmi baj, mert el sem ér a penge, egy láthatatlan fal foglya fel előttem.
Erre szabad kezemmel beleöklöztem a gyomromba, de nem történt semmi.
- Nincs sok különbség, ha rám támadsz vagy egy szörnyetegre, de pont ebből kifolyólag jöttünk a városba gyakorolni. Hogy gyakorolhassuk a harcot, rá kell venned magad, hogy megtámadj, de mint említettem, nem lesz semmi bajom és fájdalmat sem érzek.
Sok időbe telt mire megszoktam az új világ szabályait, de még mindig volt mit tanulnom. A fegyvert lecseréltem a pajzsra majd magam elé tartottam.
- Ha így könnyebb először erre csapj, le párszor majd utána jöhet a mellkasom vagy a vállam.

A jókedve sajnálatos módon nem tartott ki sokáig ugyanis olyat kívántam tőle, amit képtelen volt teljesíteni. Számíthattam volna erre, viszont abban reménykedtem, hogy hamar túlteszi rajta magát. A valóságban nagyon sok ember küszködik hasonló problémával, mint ez a kis Prücsök. Nem mindenki képes arra, hogy meghúzzon, egy ravaszt illetve lecsapjon egy késsel, ha egy élő lélegző emberrel áll szemben. Ráadásul ők meglett felnőttek voltak, nem pedig egy olyan gyerkőc, mint Ritsu. Normál esetben nem lenne szabad ilyesmivel találkozni még vagy, soha. Elég szörnyűség van a világban nincs szükség rá, hogy a játékok gyilkos pszichopatává nevelje a jövő generációját. Teljesen más érzés, ha egy gyenge grafikájú monitort bámul és csak klikkelget jobbra meg balra és úgy öli a miniatűr szörnyeket.

Szegény gyermek annyira kétségbe volt esve, hogy elkezdett az ajtó felé rohanni. Annyira szomorú látvány volt, hogy a szívem is belesajdult, pedig akkor éppen a bunkó modoromban voltam. Hiába magyaráztam neki, hogy nem lesz gond, illetve a pajzsra csapjon rá elsőként, ez sem segített. Amint rohant el előlem lóbálta a kezét, amiben megcsillant a pici kés, és hirtelen megvilágosodtam. Lehet, hogy marhaság az, amire rájöttem viszont nem jutott akkor más az eszembe. Kihasználtam a sebességpontjaimból származó előnyöket és egy mondhatni eléje ’teleportálodtam’ és így eltorlaszoltam az ajtót méretes testemmel.
- Nem adhatod fel ilyen könnyen, nem te vagy a hibás, de van még ötletem. Elkérhetném a késedet?
Odanyújtottam a kezemet, hogy elvegyem tőle, közben a másikat végig a hátam mögött tartottam. Más esetben talán minden bizalmatlanságát eloszlathattam volna, ha beleállítom a pengét, viszont nem tehettem meg. Szöget ütött a fejemben, hogy lehetséges, nem a támadással van gond, hanem a rendelkezésre álló eszközzel. Egy kés mégiscsak ijesztő lehet egy gyereknek.
- Van neked egy ajánlatom. Próbáld ki ezt. – majd a hátam mögül elővettem egy serpenyőt.
Sajnálatos módon ilyen, míg az ajtóhoz ért csak azt találtam a konyhában, de ezzel senkit nem lehetett megvágni. Megütöttem vele a fejem búbját, amitől bongó hangot adott ki magából. Hogy oltsam a feszültséget a fejemen előadtam neki egy klasszikus dallamot.
- Próbáld meg ezt, odakint is gyakori önvédelmi fegyver. Tolvajok ellen kiváló, nem sérül meg, pusztán elájul, ha fejbe vágják vele.
Ha sikerült volna úgy nézett volna ki a gyakorló párbajunk, mint egy klasszikus vígjáték.
-Csak próbáld meg a kedvemért, ah gondolod behunyhatod a szemed.

Egyet jobb, ha mindjárt az elején leszögezek, hogy elkerüljük az esetleges félre értéseket.  Nekem, semmiféleképpen, módon vagy indokkal nem születhetett gyerekem. El sem tudom mondani mennyire stresszes meggyőzni egy kölyköt arról, hogy tegye azt, amit mondok. Csodálkoztam, hogy az én szüleim, vagy bármely szülő nem került idő előtt a diliházba, vagy a hullaházba. Minden eszembe jutott indokot felhoztam annak érdekében, hogy rávegyem, támadjon meg, de nem jártam sikerrel. Hiába hangoztattam, hogy nem lesz semmi bajom, még egy békésebb önvédelmi eszközt is szereztem neki. Odakint úgy csapott le azokra a vaddisznókra akár egy született böllér, szinte öröm volt nézni. Akkor viszont képtelen volt rendesen a dolgára koncentrálni. Úgy látszott nagyon igyekszik mégse járt sikerrel ezért pedig nagyon szégyellte magát.
- Kiengednél egy pillanatra?
Kimentem a szobából, majd az épületből, néhány háznyit arrébb mentem, míg nem találtam egy üres zsákutcát majd minden feszültséget egyszerre adtam ki magamból.
- Áááááááááááááááááááá! – üvöltöttem teli torokból.

Pár perccel később kopogtam az ajtón és közöltem vele beengedhet, hiszen csak én vagyok.
- Gyorsan el kellett valamit intéznem, de most már teljesen a tiéd vagyok. Ez elég problémás, és nehezen hiszem, hogy képes lennél valaha emberre támadni. Ezért hát két lehetőséget tudok ajánlani, tanácsolom, jól fontold meg. – minden újabb lehetőségnél kihajtottam eléje az egyik üres tenyeremet. - Az egyik az, hogy bezárlak, egy torony tetejébe melynek befalazzuk a kijáratait, addig, amíg ki nem jutunk ebből a börtönből. A biztonság kedvéért rendszeresen levágnánk a hajadat, ha netalántán vendéged jönne. A másik egy kicsikét macerásabb. Most megjelenik előtted egy kis üzenet, az el kell fogadnod, és ha valami gond lenne gondolkodás, hezitálás nélkül küldesz nekem egy üzenetet. Nem rohangálsz, mint a fejetlen csirke, hanem rögtön, azonnal írsz. Továbbá adok pár apróságot, amik nálam csak a helyet foglalják ezeket is el kell fogadnod, mert nincs kedvem tovább cipelni. Ezek a feltételeim.

A kis ablak nem volt más, mint, hogy elfogad-e engem barátnak, mert így bármikor megtalálhatta és küldhettünk egymásnak üzeneteket. Hasonló cipőben már voltam egyszer mikor egy lányt nem tudtam rávenni, hogy eressze ki a hangját. Megegyeztünk, ha szükség lesz rá, szól nekem és én helyette is üvöltözök. Miközben beszéltem az arcomon látszódhatott, hogy teljesen komolyan gondolom ezt a bezárás dolgot és más választása nincs is.

Néhány hanyag mozdulattal átküldtem neki azokat a holmikat amiknek én már nem vettem volna hasznát. Példának okáért ilyen volt a gyenge gyógyital, ami mindösszesen öt pontot töltött vissza az életerőmhöz. Ez azon a szinten nem sokat számított ugyanis olyan szörnyekhez jutathattam el, akik képesek ennél nagyobbakat sebezni. A másik, amit kapott tőlem egy gyenge altató méreg volt, meg egy frissítő ital. Annyira belemerültem a kattintgatásba, hogy észre sem vettem amint az arany készletemet is megcsappantattam. Az összeg nem volt valami magas pusztán kétszáz és csak akkor kaptam észbe mikor már megjelöltem az átküldeni kívánt összeget. Mivel amúgy sem szoktam sopingolni ezért egyáltalán nem zavart ez ki apróság, ezért átküldtem. Neki különben is sokkal nagyobb szüksége volt arra az összegre, mint nekem. Majd egy évig kibírtam jártasság nélkül, néhány nappal több már nem számít.

Arra a kifejezésére miszerint én lettem az ő barátnője felszökött a szemöldököm majdnem a fejem közepéig. Én egyszerűen csak nem akartam, hogy bármi baja legyen, mert különben ha nem látnám állandóan ő miatta kellene aggódnom. Még a végére sok stressz miatt perfolálodik a vakbelem, vagy bármim, ami idegességtől megy tönkre.
- Barátnő?
Nem mintha bajom lett volna vele, hisz elég intelligens volt meg csinos, de túl fiatal. Ráadásul nem volt valami sok tapasztalatom a nőknél a legtöbbet nevezhettük amolyan futó kapcsolatnak. Rajta kívül két ember volt a barát listámon és mindegyikük az állítólagos gyengébbik nemhez tartozott.
- Még nincs itt a fagylalt ideje. Itt kevés a hely, keresnünk kell egy kisebb teret, ha ismét nyersz, annyit fagylalttól kapsz, hogy a füleden fog kifolyni.
Nem olyan nehéz egy üres kis udvar szerűséget találni a következő kis megmérettetéshez.
- Ugrottunk távot, emeltünk súlyt, teszteltük a reakciódat és az eszedet. Most jön az igaz próbatétel. Vajon miért csináltattam veled azokat a gyakorlatokat az erdőben? Hogy ösztönössé váljanak, így mikor szükség van, rá sokkal gyorsabban tudsz reagálni. A végső teszt egyszerű, eljátsszuk, hogy egy nagyon ijesztő alak el akar kapni. Annyi a dolgod, hogy a barátlistából írsz K1-nek, ha elment az üzenet, vége a játéknak. Ha elkaplak, ki kell magadat verekedni, nem kell félni elég akkora erővel, mint mikor cipeltelek. Mintha csak egy pajtásat szeretnél hátba vágni. Bármit felhasználhatsz, hogy elküld az üzenetet.

A környezet lehetővé tette, hogy különféle tereptárgyak mögé elbújjon. Igyekeztem kissé rémisztően nézni miközben számoltam tíztől visszafelé.
- Ha nem sikerül nincs fagyi, helyette egész héten a sarkadba leszek, és nem engedem, hogy bármit is csinálj.
Konkrétan úgy képzeltem el, hogy ráülök, mint egy kotlós tyúk a csibéire.

Félre értések elkerülése végett szeretném kijelenteni, hogy még én is rájöttem miszerint egy nővel agy valami olyasmivel van dolgom. Először elég nehezen ment a nemi hovatartozásának meghatározása. Abban a korban a fiúkat elég nehéz volt megkülönböztetni a lányoktól, ráadásul a srácok is elkezdték megnöveszteni a hajúkat. Eléggé megnehezítette a dolgomat az az apróság, hogy derék akarom mondani mellkas magasságban nem volt kipárnázva. Nem tartoztam azok közé, akik csak a nők domború testrészeit figyeli, de azért néha-néha tettem egy kis kikacsintást. Na, vissza a történethez ahol is egy kislány elmagyarázta nekem miért is ő a barátnőm.
- Akkor én mi lennék neked, barát férfi, udvarló? Maradjunk a barátnál. Bezzeg a lányok soha nem nevezték magukat a barátnőmnek. – itt abba is hagytam a szövegelést, mert lehet túl sokat fecsegtem a kelleténél.

A szabályokat sikeresen elmagyaráztam Prücsöknek ami nem kis teljesítmény tőlem, figyelembe véve, hogy elég nehezen magyaráztam. Sose tudtam rendesen összeszedni a gondolataim, így legtöbbször egy nagy katyvasz lett az egészből. Szerencsémre vagy éppen ellenkezőleg egy elég eszes kislánnyal hozott össze sors és a változatosság kedvéért nem tett föl idegesítő kérdéseket. Amíg én számoltam visszafelé ő elrohant és kereset magának egy fedezéket, ami dicséretre méltó, ámbátor lehet, hogy ezzel puskázta el minden esélyét. Amint elértem a nullához fénysebességre kapcsoltam és abba az irányba indultam el amerre a Prücsök. Nem kellett sokáig kutakodnom, hogy ráleljek, pedig már nagyon közel járt ahhoz, hogy teljesítse a küldetés. Normál esetben az lett volna a célszerű, ha átölelve lefogom a kezeit, ám én akkor egy rossz fiút alakítottam. Nemes egyszerűséggel elkaptam a kezét, amivel éppen nyomni akart a másikkal pedig a fülét fogtam meg. Általában semmi se tudott rávenni, hogy megüssek egy lányt, még a részegség sem, azonban akkor nem ütöttem. Pusztán olyan erővel húztam meg a fülét, amitől enyhén előrébb dőlt, közben pedig elolvastam az üzenetet. A jobb oldalán állva kicsikét helyezkednem kellett, hogy jól lássam mit írt, de végül csak sikerült.

- Túl lassú vagy és az üzenet is túl hosszú. Ha ez így megy, tovább ma semmiképpen nem ehetsz fagylaltot.
Azzal a kezével, amivel el akarta küldeni a levelet a nem gombra kattintottam és kiléptem a menüből.
Tegyük fel, hogy a rossz fiú elkapott téged és lefogja az egyik kezed meg a füledet. Vajon mit tennél ilyen helyzetben? Engeded, hogy elvigyenek, vagy ellenállsz? – mondtam miközben közel hajoltam az arcához.

/Ha esetleg K1-et megpróbálná megütni nem térne ki, elengedné az áldozatot, de egy pillanat nyugtot sem hagyna az íráshoz. Mikor Ritsu felemelné a kezét K1 megpróbálná lenyomni, félrelökni./

Ez a lány kicsit furcsa volt nekem, mert elmondása szerint nem létezik olyan szó, hogy udvarló. Úgy tűnt nem csak a harci képeaségeit kell kifejlesztenünk, hanem még a szókincsét is. Már kezdtem bánni, hogy kikeltem az ágyból egész nap ott kellett volna fetrengenem. Akkor nem bosszantott volna fel semmi annyira, mint ez a kis bolha tette. De végül is nem tehettem mást, mint ezt a békát is lenyeltem és mindent elkövettem annak érdekében, hogy pár nappal tovább maradjon életben. Mikor először találkoztunk magára akartam hagyni, viszont egész végig kínzott volna a lelkiismeret, hogy fölfalja-e valami vagy valaki. Nem tehettem mást, mint a szárnyaim alá venni és megtanítani neki az alapokat, ha más nem vette rá a fáradságot.

Kapott tőlem egy viszonylag könnyű faladatot, amit, mint várható volt nem tudta elsőre hibátlanul elvégezni. Elbújt egy láda mögé én pedig megragadtam a fülét és az egyik karját. Szentül meg voltam róla győződve, hogy tudom mi lesz a következő lépése és én arra miképp reagálok. Úgy kalkuláltam, hogy a szabad kezével képen töröl engem én pedig csodálkozást színlelve elengedtem, őt minek következtében elrohan. Ez részben be is vált a keze lendült, de abban egy kést tartott és minden teketória nélkül lecsapott. Na, nem rám, hanem a háta mögött lévő védtelen ládára, ami ettől fénypontokká robbant. Meg a kezét is sikerült kitépnie a szorításomból viszont a fülecskéjéről megfeledkezett. Egy pillanat erejéig néztem amint megiramodik, majd elengedtem a hallókaját, mert így elég unalmas volt ez az egész.
-Hoppá, ez most elinalt. Vajon mihez fogok én kezdeni. – estem ’kétségbe’.
Zsebre dugtam a kezemet, majd szép lassan elindultam a szökevényem után. Nem figyeltem eléggé, hogy merre mehetett, de nagyjából tudta hova és kéne mennem. Tisztában voltam vele, hogy nem mehetett túl messzire és ismét valahol a közelben bujkál. Egyik kezemet a homlokomra tettem akár az indiánok és így kémleltem a tájat. Végül aztán megpillantottam egy lábat ami egy fatörzs mögül lógott ki.
- Azt hiszem, megnézem arra, amiről jöttem nincs-e ott véletlenül.

Közben lábujjhegyen a fa felé osontam igyekeztem végig takarásban maradni. Az volt a célom, hogy az utolsó pillanatban beleülök az ölébe, kvázi rá telepszek. Normál esetben ez felért egy testi sértésnek akkor viszont jó leckének tűnhetett. Abba a kis zuttyanásba akkor se halt volna bele, ha nem védett övezetben tartózkodtunk volna. Egy kis ugrás és puffanás még nem a világ vége.
- Vajon hol lehet az a Prücsök és mi ennyire kényelmetlen itt alattam? – mondanám fészkelődve.

Ennek a számító kis bestiának volt képe keresztülhúzni az én remekül megkomponált tervemet. Kicsikét úgy éreztem, hogy jobb kedvem van, de hála neki ismét felment bennem a pumpa. Arra jutottam, hogy oldhatja a feszültséget, ha egy kicsikét rá telepszek, ráadásul úgy a nélkül tudtam volna lefogni, hogy nem bántom. De neki ez nem feleltem meg is villogtatnia kellett a fene nagy eszét és nem csak átvitt értelemben értettem. Talán mégse ártott volna venni egy kis lopakodást, bizonyára pont ezért szúrta ki, hogy merre is járhatok. De az is meglehet, hogy pusztán nem volt szerencsém, megesik az ilyen, velem meg főleg. Mikor éppen rávetettem volna magam, mint egy képzett pankrátor, váratlanul fényárban kezdtem úszni.

Szinte semmit nem láttam ettől a vacaktól, de így utolag jobb, hogy így történt és nem egy alagút végéből szivárgott felém. Egyik kezemmel a szememhez kaptam a másikkal pedig magam előtt legyeztem.
- Nem látok, nem látok! Szent tehén, nem látok!
Egyszer már megesett velem hasonló akkor éppen farkasok támadtak rám. Ez a helyzet nem volt annyira veszélyes, de kellemesebbnek se mondhatnám. Egyszerre öntött el a pulykaméreg és a jéghideg rettegés, ugyanis egyik nagy rémálmom, hogy minden elsötétül körülöttem. A másik az, hogy teljesen lebénul a testem és csak szuszogni tudok majd, de ezekbe inkább ne menjünk bele. Tennék egy lépést elölréb, azonban megbotlok a tulajdon lábamra és ellőre esek. El sem tudom mondani milyen szörnyű érzés, mint mikor az ember nem lát semmit se. Teljesen megfeledkeztem a párbajunkról csak az járt az eszembe, hogy elvesztettem szemem világát. Szánalmas látványt nyújtottam miközben ott fetrengtem és kapálóztam. Lehet, hogy megragadtam valamit, sajnos abban az állapotban ezt nem vettem észre. Annak se lettem volna akkor tudatában, ha egy széklábát kaptam volna el és csapkodtam volna a földhöz.