Anatole Saito vs Haruyuki Kazuto

Violetával az oldalalon érkezem meg a torna helyszínére. Már napok óta ettől a viadaltól hangosak a fogadók, így kíváncsiságunk bennünket is idevezérelt. Igaz, én erősködtem, hogy jöjjünk el, hiszen ez jó gyakorlás lehet partnerem számára a következő boss előtt, és bevallom őszintén, nekem sem árt a gyakorlás. Na meg siker, pénz, csillogás és hírnév. Komolyra fordítva a szót, még mindig elégedetlen vagyok magammal, mert nem forgatom úgy a fegyverem, mint ahogyan az a fejemben lejátszódik. Ugyanis a rendszer szerint nincs meg mindig a kellő pontom az elgondolásaim végrehajtásához. Így például a fegyverkezelési technikámon még jócskán van mit csiszolni, a gyorsaságomról és a harci kitartásomról már nem is beszélve. Miután végigverekedjük magunkat a bürokratikus regisztráción elválnak útjaink Vioval, mert minden versenyző külön kabinba kerül. Ekkor gondolom végig az egész helyzetet, és abban reménykedem, hogy nem kerülök már rögtön az első forfulóban össze a lánnyal. Ez a lehetőség egészen eddig eszembe se jutott, pedig roppant kellemetlen szituációt eredményezne.
Kezdetét veszi az ünnepség, legalábbis erre következtetek abból, hogy odakint felhördül a tömeg hangos kürtszó hallatán. Kisvártatva kinyílik előttem egy kétszárnyas kapu, s szememben tűz a nap. Arra ösztönöznek, hogy vonuljak ki a nép elé. Néhány röpke másodpercig hezitálok, de csupán azért, hogy ellenőrizzem ruházatomat, elég elegáns vagyok-e, majd egy nagyot sóhajtva kilépek az arénába. Fegyveremet az inventorymban pihentetem, hogy ne áruljak el túl sokat magamról és harci technikáimról. Óriási üdvrivalgás fogad bennünket, ahogy végigsétálunk a centrumba vezető utakon, itt újra összetalálkozunk Vioval, s már ösztönösen keressük egymás közelségét. Az eredményjelző tábla szerint őt összesorsolták az egyetlen lány vetélytárssal, az én ellenfelem pedig valamilyen Kazuto. A tribünön a két leányzón kívül még egy fekete bőrű, kiváló fizikumú srácot látok, meg két fiatal fiút. Csak reménykedni tudok abban, hogy nem a sportoló küllemű lesz az ellenfelem, habár attól mert valaki gyors és erős a valóságban, még itt nem biztos, hogy az lesz. Veszett mód élvezem, hogy ekkora nézősereg előtt tündökölhetek, mindkét karomat az ég felé lendítem, hogy tovább hergeljem őket. Mekkora lenne már, ha "Anat" feliratú zászlót lengetnének és szurkolnának nekem. Talán a céhem néhány tagja is eljött megnézni bennünket, szóval duplán bizonyítanom kell. No, itt az ideje az elkövetkezendő párbajra koncentrálni!
Amint beteleportálnak a küzdőteremre, mindenekelőtt tekintetemmel az ellenfelemet keresem. Beletelik pár másodpercbe, mire a teleportálás utáni kábaságomon tudok uralkodni. A csudába is, mások hogy bírják ezt? Nem limbózik a gyomruk? Felmérve a terepet, ez az oszlopos elrendezés kiváló arra, hogy megbújjunk a párbajtársunk elől. Én is hasonlóképpen teszek, hátha így a viszonylagos takarást nyújtó védelmem mövül talán kileshetem az ellent. Kissé átkozom magam azért, mert sem észlelés, sem hallgatózás jártassággal nem rendelkezem, de látszólag nem olyan nagy ez a küzdőtér, hogy ne találjuk meg egymást hamar. Előhívom inventorymból a lándzsámat és kihasználva gyorsaságomat, egyik oszloptól a másikhoz kommandózok. Hmm, lopózás jártasság is jól jönne most, mert enélkül még én sem vagyok elég gyors, hogy ne bukjak le ellenfelem előtt. Ráadásul lándzsám is túl hosszú ahhoz, hogy ne látszódjon meg az oszlopok között rohangálva. Ha lebukás nélkül nem sikerül megközelítenem azt a bizonyos Kazutót, akkor kénytelen leszek védekezni. De még az is előfordulhat, hogy könnyedén a hátamba kerül és meglepve engem hátbaszúr üdvözlésképpen.

Egyszerűen nem értem a védekezését, hiszen nem a fejét, hanem a hasát támadtam. Illetve csak látszólag, mert ugye elsődleges célpontom a combja volt. Úgy tűnik még ezzel a csellel sem sikerült meglepnem és volt annyi lélekjelenléte, hogy kivédte a támadásomat. Közben meg valami modern step táncba kezd, aminek az eredménye az lesz, hogy nyom egy mátrixos mozgást, majd elterül a placcon. Aztán tompítva az esést gurul is tovább mint egy krumplis zsák, még a kaszáját is elhajítja. Jó-jó, nyilván nem direkt, csak ironizálok, de a lényeg, hogy elveszíti a fegyverét. Aztán talpra is pattan, én meg értetlen tekintettel mozizom végig az eseményeket. Ökölbe szorítja a praclijait, aztán arra próbál rávenni, hogy boxoljuk le a meccset.
- Ejnye Kazuto úrfi! - szólítom szándékosan mégis ezen a néven - Azt hiszed én vagyok Aincrad Jackie Chan-je, hogy puszta kézzel verekedjek? Szép próbálkozás ez a "küzdjünk meg férfiasan" duma, csak éppen nem veszem be. Valld be, hogy egyszerűen csak idétlen voltál és elhagytad a fegyvered!
Eszem ágában sincs elhajítani a fegyverem! Ember embernek farkasa ebben a világban és ez a torna most lehetőséget ad nekem arra, hogy kevésbé tisztességes módszerekkel harcoljak. Unom már az állandó jófiú szerepet, most kiélhetem a sötétebb énemet is. Azért igyekszem megadni a tiszteletet ellenfelemnek, mert ezt a kendo edzőm szigorúan belém nevelt. Így meghajlok a fiú előtt, ahogy illik, hiszen már rögtön ezzel kellett volna kezdeni a párbajt, majd erősen megszorítom fegyverem nyelét.
Aztán elkezd futni előlem. Na ne, ugyanazt a trükköt próbálja bevetni ellenem, mint amit én az imént? Áh nem, egyenesen a korlátig fut, majd ott megveti a lábait, hogy ne lehessen olyan könnyen kibillenteni az egyensúlyából. Mégis mit vár, hogy csak úgy kilevitál majd engem? Mert nem fogom egykönnyen megadni neki arra a lehetőséget, hogy a korláthoz taszíthasson, vagy túldobjon azon. Nem is támadom meg, mert attól tartok, hogy ha beszúrnék neki egyet, akkor képes lenne megragadni a lándzsám nyelét és annál fogva dobna ki a ringből. Vagy egyszerűen csak elveszi a fegyveremet. Nem, ez nem jó ötlet, tartózkodnom kell a tényleges támadástól, mert könnyedén ellenem fordíthatja. A túlélési ösztön kiválóan aktiválódik szorult helyzetben.
Végül baljós vigyorral az arcomon megindulok feléje. Tempóm csak annyira gyors, hogy ne tudjon meglógni előlem és továbbra is a korlátnál tudjam tartani. Ezután lándzsámat annyira előre nyújtom, hogy még biztos legyen a fogásom rajta, a fegyver hegye pedig majdnem elérje a korlátot. Az élét pedig természetesen a fiú felé fordítom. Mindig abba az irányba tartom a fegyverem, amerre próbálna az ellenfél elindulni. Ha jobbról átfordulna balra, hogy meg tudjon szökni fegyverem éle elől, akkor kéztartást cserélek és a baljára fordítom a lándzsám élét. Ha visszafordul jobbra, akkor pedig vissza váltok a jobbjára. Persze ha egyenesen nekem akarna rohanni, akkor egyszerűen csak kitartom elé a lándzsám hegyét, had szaladjon bele a balga. Balkezes lévén a jobb lábamat kissé hátrébb tartom, hogy ne tudjon könnyedén kibillenteni az egyensúlyomból, akármit is tervez.
Nem akarom a korláton túlra lökni, ennyire azért még én sem vagyok tisztességtelen. Na meg nem akarom, hogy ilyen hamar véget érjen a küzdelem. Szeretnék megdolgozni a győzelemért! Kiérdemelni! Különben is, ha kijátszadoztam magam, még lehet az ökölharcba is hajlandó leszek belemenni, de most még élvezem ezt a macska-egér játékot. Egyszerűen égek a vágytól, hogy megtudjam, mégis mit tud kifundálni szorult helyzetében. Mégis hogyan tud megmenekülni lándzsám éle elől? Hajlandó lenne bekapni egy sebzést, csak hogy áttörje a támadósávomat és kaszája után eredhessen?