Quad

Adatlap

Név: Quad * Higa Kazuhiro
Nem: Férfi
Kaszt: Árnyharcos
Kor: 17 év

Kinézet: Kövér, dagadt, hájas, zsíros, etc. Haja fekete, az átlagtól hosszabb és alapjáraton kócosan az ég felé meredezik, s így a szél könnyen összeborzolja. Szeme barna, szemöldöke vastag és ápolatlan, ja meg fekete. 170pár centi magas.

Jellem: Okos, de félénk és visszahúzódó, bár a virtuális környezetben könnyebben feloldódik. Érzékeny típus, bár érzelmei kimutatásában nem jeleskedik. Nem szereti önmagát. Kövérnek és ezért csúnyának tartja magát, ami miatt nem szeretik a lányok. Talán ezért is hajlamos könnyen szerelembe esni. Haikukat költ, nagy fantáziával megáldva és némi lexikális tudással, amit hajlamos megosztani másokkal még kéretlenül is, ha éppen meg mer szólalni. Sokat agyal a dolgokon, s talán van némi stratégiai érzéke is.

Képességek
Ikerpenge: A bal kézben forgatott fegyver felveszi a jobb kézben lévő formáját és tulajdonságait. Ez csak a nála lévő fegyverrel történik meg, amit nem tart magánál az visszanyeri eredi alakját. Ugyanígy ha jobb kezében nincs fegyver, akkor a bal visszaváltozik eredeti formájába. Az adott játék, kaland, csata elején kell kiválasztania a fegyvereket, később nem cserélheti le másikra. Legendás tárgyakkal nem működik.

Előtörténet
Ki ne szeretne tökéletes lenni? A legszebb, a legjobb, a legügyesebb és a legokosabb. És mindez csak azért, hogy a legnépszerűbbek is legyünk. Vagy legalábbis legyen egy barátunk. Talán valamikor volt is, az oviban, ahol még nem néztük a különbségeket. Pedig ígéretes volt a jövőm, hiszen apám szumó birkózó volt, kiváló is a sportban. Ám az egyik versenyen súlyosan megsérült a lába, s így abba kellett hagynia. Már csak egyszerű munkásként tudott dolgozni. Ez mindig is nyomasztotta, s noha nem panaszkodott, s nem is bántott minket, de szeretetét sem fejezte ki irányunkba. Rideg volt, mint a szikla. Anyám sokat szenvedett emiatt, én még kisgyerekként fel sem fogtam a dolgot. Talán öcsém megszületése hozott némi örömet és változatosságot az életébe, ahogy az enyémbe is. Bár nem különösebben zavart az új jövevény, jól megvoltam mellette. Apám étvágyát örököltem, de sportosságát már nem. Talán nem meglepő, hogy már fiatalon pufók voltam, s ezért a gúnyolódók céltáblája. Vagy azért, mert okosabb voltam az átlagnál. Még nem tudom melyik a helytálló a kettő közül. Éppen ezért nem szerettem iskolába járni, ahová amúgy is magam mentem mindig, egyedül. Gyakran kellett megvédenem magamat, noha nem szerettem verekedni. Ilyen körülmények között történt meg az, hogy magamba zárkóztam. Miután leckéimmel elkészültem az általam kreált fantáziavilágába merültem. Vagy legalábbis különböző internetes játékokba. Nem voltam ott sem társaságkereső, mindig egyedül próbáltam a szörnyeket legyőzni, fejlődni. De egy idő után már nem  ment, sűrűn meghaltam, s olyankor sutba dobtam az adott játékot. A vereség mindig elszomorított, a rossz kedv pedig a valóságot idézte fel bennem, amely elől menekülni igyekeztem. Hogy ne lehessek csúnya. Így teltek az évek, s léptem lassan a kamaszkorba. Mindez nem sok változást hozott életemben, legfeljebb csak annyit, hogy másik suliba kerültem, de végig az voltam aki. S talán ezért el is hittem azt, hogy nem vagyok elég jó és elég szép. Hiszen míg a többi fiú nagyban fűzte a lányokat, meg piált és bulizott, addig én meghúztam magamat, s csak a távolból éreztem plátói szerelmet egyik-másik nőnemű lény iránt. Érzéseimet veretes haikuk formájában öltem ki magamból, s sóvárgásom lecsökkent egy időre tőle. Jó tanuló voltam továbbra is, de mivel szociális kapcsolataim nem voltak, így képességeimet nem tudtam igazán kibontakoztatni, s lényegében örök másodikként éltem meg sikerességemet. Ahogy a játékokban is, hiszen állandóan abbahagytam, nem voltam kitartó, s így mindig az elején kellett kezdenem. Éppen ezért akartam minden áron kipróbálni a SAO-t. Egy Nerve Gear beszerzése nem volt könnyű feladat, főleg Naafaban ahol éltem. Azért vettem a bátorságot és Tokióba utaztam repülővel, hogy megvásárolhassam. Maga a gép sem volt olcsó, hát még a jegy oda-vissza. Gondosan és aprólékosan gyűjtött pénzem java rá is ment. De bíztam benne, hogy ez a technikai újdonság nagyot üt majd. S talán tényleg az lehetek, aki vagyok legbelül, amit a zsír és a hús rejt maga alatt. Annyira izgatottan vártam a játékkezdést, hogy azt még osztálytársaim is észre vették, még az a világosbarna hajú lány is, aki éppen tetszett nekem. De persze nem szedtek ki semmit sem belőlem, túlságosan szégyelltem volna elmondani nekik, hogy mivel fogok játszani. Így is csak azért kellettem, hogy megoldjam a házijaikat. Ma még a sajátomat is félre tettem, csak, hogy az elsők között léphessek be és megéljem a virtuális világ létét. Már persze a béta-tesztelők után. Meg is néztem jó pár videójukat a youtube-on, csak, hogy minél felkészültebb legyek a harcra, s ne a kudarcra. Kényelmesen hanyatt feküdtem az ágyon, fejemre tettem a sisakot. S végre aktiváltam a belépést. Fényes csíkok és a betöltő képernyő fogaskerekei után karaktergenerálás. Az egyik kedvenc elfoglaltságom. Vannak, akik csak valami előre kreált sablonból alkotják meg magukat. Biztos ők az életben szépek. Én itt akarok szép lenni, s ezért néha egy órát is elpamacsolgatok virtuális énemen, csakhogy minden tökéletes legyen. Természetesen sovány, magas, izmos, jó vágású fickó képét öltöttem magamra. S ehhez egy megfelelő kasztot is társítottam: az árnyharcost. Gyors, mindkét kezével ügyes bánik a pengével, szóval teljesen a valódi énem ellentéte, ki néha még a poharat is kiejti a kezéből, annyira ügyetlen. Jócskán elment ezzel az idő, de ez akkor még nem tűnt fel. Kezdődjék hát a játék! A betöltő képernyő igencsak lassúnak bizonyult. Már kezdtem azt gondolni, hogy túlterhelt a hálózat, s ezért nem tudok csatlakozni. Hiába, aki egy ilyen félreeső szigeten él, mint amilyen Okinava, annak alig van lehetősége kihasználni a széles sávú hálózatot. Végül csak realizálódott a virtuális világ. A látvány valami fantasztikus! Ha nem tudnám, hogy nem valódi még akár el is hinném. Bár a régi stílusú építmények azért gyanakvásra keltenének. Fura módon nincs nagy nyüzsgés. Talán annyit pepecseltem megkreálásommal, hogy már mindenki nekiindult az első küldetésnek? Nosza, ne várakoztassanak meg, megyek én is! Egy vaddisznó? Na, ne már, ez tisztára South Park, a WoW-os rész. Nincs valami komolyabb? Egy farkas. Az is valami. Két pengémmel próbálom lerohanni, de trükkös az állat, megsebez rendesen, pirosba csúszik az életerőm. Fene, talán mégis inkább a vadkanoknál kellett volna maradnom. Eliszkolnék, de gyors az ordas. Felém iramodik, hogy rám ugorjon. Pengéimet keresztbe tartva várom a támadást. Ugrik a bundás, de célt már nem ér. Egy nyílvessző kapta el oldalt, s leterítette. Mérgesen fordulok az íjász felé:
- Ez az én harcom volt! – a céllövő hátra veti csuklyáját, ami alól egy kislány képe tárul elém, nem kicsit meglepve tudományával.
- Bolond! Megmentetem az életedet! – vág vissza vékony hangján a kis csitri. Alig lehet 9 éves.
- Ugyan már! – legyintek. – Újra betöltöttem volna a kezdőponttól.
- Te tényleg hülye vagy! Itt nincs újratöltés! Ha elfogy az életerőd, meghalsz. Kisül az agyad és neked annyi. – felhúzott szemöldökkel hallgatom, hogy mit hadovál a hölgyike.
- Hát hol voltál az elmúlt évek során? A játék készítője kivette a kilépés gombot és csapdába ejtett minket Aincrad világában. – folytatja felvilágosításomat a csöppség.
- Én csak most kezdtem. Mondjuk sokáig tartott a belépés. De hogy évekig? – hozom elő a menüt, keresve a kilépést, ami valóban hiányzik.
- Akkor már értem. Gondolom a tükrödet sem nézted még meg. – megjegyzésére rögvest nézem a tárgyaimat és ott van. Elővéve megtörténik az átváltozás. A gondos munkával megkreált énem eltűnik, s ott áll valódi kerekded formám, nem túl nagy örömömre. A lány észreveszi, s barátságosabb hangnemre vált.
- Tudom, én sem örülök neki, hogy mindenki látja, még kislány vagyok. De hozzá kell szokni. Neked is menni fog. Tessék, egy gyógyital. Idd meg, aztán térj vissza a városba, szed össze magadat és maradj életben! Ha eljutunk a 100. szintig, akkor kijutunk innen. – szót fogadok az íjászkának, s visszaindulok a kezdő térre. Arcomon szomorúság, gondolataim is sötétek. A valóság elől menekültem ide, hogy igazi énem megnyilvánuljon. S most tényleg megtörténik, csak épp nem úgy ahogy terveztem. Külsőm az igazi, s ezzel együtt szorongásom is megjelent. Mit fogok itt tenni, ha itt kell élnem? Bújjak el egy házba és várjam, hátha valaki győzz? Újra magányosnak érzem magamat. Könny folyik le arcomon, érzetre, mint az igazi. Pengéimre nézek, mikkel az életben megvágnám magam. De az előbb jól pörögtek kezeimben. Ha önmagam is vagyok, ez mégiscsak egy játék, a saját szabályaival. Talán van még remény. Nagy levegőt veszek, bár igazából itt nincs levegő, s a légzés is illúzió, de a mozdulat ösztönös. Ha tudom mi vár rám, inkább lovag lettem volna. Az jobb a védekezésben és a túlélésben. De talán így is megleszek, hű társaimmal, a két pengével. Elvégre valamivel el kell ütnöm az időm, ha már itt kell leélnem az életemet, ki tudja meddig. Felemelem fejemet, a magas toronyra tekintve, s bátorságot erőltetve magamra nekiindulok megismerni a kezdetek városát és Aincrad többi rejtélyét.