Caldera tó

K1

Mennyi ideje is? Talán egy éve? Nem, annyi még nincs. Fél éve talán. Talán egy kicsit több. Nem sok értelme volt elhagyni a céhházat. Senki nem is igazán zavarta. Néha Árnyék eltűnt néhány napra, de minden komoly nehézség nélkül visszatalált. Amilyen nehezen szoktunk össze annak idején, annál nehezebben tudom elképzelni most, hogy ezek után bármikor is elhagyjon.
Most vele sétáltam el a tóig. A farkas mellettem sétált, ahogy szótlanul és cél nélkül bolyongtam. Ő is megérezhette, hogy valami megváltozott azóta, hogy először sétáltunk kettesben, és most ahelyett, hogy bujkált volna a nevéhez hűen, némán sétált mellettem, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
Nem volt semmilyen célom, alig volt valaki, aki számított volna még számomra. Ez a gondolat nagyon elkeserített, de továbbra sem adhatom fel. Ezelőtt sohasem gondoltam arra, hogy saját kezűleg végeznék az életemmel. Az utóbbi fél évben, pedig szinte minden héten legalább egyszer eljátszottam a gondolattal.
Egyszer sem sikerült véglegesen elhatároznom magam. Ennek az is a bizonyítéka, hogy most itt sétálgatok. Nem tudom, hogy ez azt jelenti, hogy erősebb vagyok, mint azok, akiknek ez sikerült, vagy éppen az ellenkezője igaz rám. Gyenge vagyok ahhoz, hogy ezt megtegyem, és véglegesen töröljem magam a játékból.
Már nem kerestem semmilyen kiutat, vagy menekülőutat, mert nem volt értelme. El kell fogadnom a tényt, hogy életem nagy részét, ebben a játékban fogom letölteni, és már nem találkozhatok azokkal az emberekkel, akik igazán fontosak a számomra.
Ezzel a gondolattal ültem le a tó partjára és lógattam be a lábamat a vízbe. Árnyék meg szófogadó módon leült mellém. Arra viszont vigyázott, hogy őt ne érje a víz.

/Cearso/
Békésen üldögéltem és élveztem a víz gyönyörű látványát, ami tényleg szívmelengető volt. Ahogyan ott csobogott, majdnem tökéletes csak az a sok ember ne lett volna ott, de őket sikerült figyelmen kívül hagynom, részben. Az utóbbi időben elég sok mindenen mentem keresztül így jólesett egy kis semmi tevés. Hála néhány jólelkű játékosnak nagyon sokat fejlődtem sajnos inkább csak a jellemem a tulajdonságaim kevésbé. Tisztában voltam vele, hogy a számok nem minden, de azért azok is közre játszanak valamelyest. Sajnos nem sokat értem volna a hatalmas szintnek, ha megbénít a félelem, mert egy szörny a semmiből támadt rám, rémisztő pofát vágva. Már nem ugyan az a fickó voltam, aki a veszély első jelérő elmenekül, mint egy rémült nyuszi. Elég távol álltam még egy rettenthetetlen, oroszlánszívű lovagtól, de dolgoztam a dolgon.

Lehet, hogy ostobának néztek, ahogyan ott ültem a szökőkút szélén, de már egyáltalán nem érdekelt. Ahogy ott lógattam a lábamat váratlanul a „tömegben” megpillantottam egy ismerős arcot, vagyis inkább a melleit. Szinte ösztönösen lelapultam és a szökőkút másik feléhez somfordáltam. Nagyon kedves lán volt azonban valahányszor összefutottam vele mindig valamilyen zűrben kötöttem ki. Az sem volt biztos, hogy őt láttam viszont a mondás is úgy tartja fő az óvatosság. Azon nyomban a teleport felé vettem az irányt majd a negyedik szintre ugrottam. Hatos szintű ként ez jogomban állt, bár már vártam azt a napot, hogy ugyan akkora szabadsággal rendelkezzek, mint a veteránok.

Úgy éreztem jó ötlet lenne, ha maradnék a víz témánál ezért gondolkodás nélkül a tó felé indultam. Abban reménykedtem, hogy nem lesz ott senki, de ismételten csalódnom kellett. Egy viszonylag fiatal férfit találtam meg egy farkasnak kinéző farkast. Tőle kicsikét tartok ugyanis egyikük nagyon csúnyán összeharapdálta az arcomat, persze csak a játékban. Igaz nem éreztem fájdalmat és a csíkok is eltűntek, de azért nagyon félelmetes volt. Meg akartam fordulni, hogy ne zavarjam meg őket azonban valaki egy ágat csempészett a lábam alá, ami egy hatalmasat roppant. Máskor integettem volna, miközben idióta pofákat vágok, de annak az időnek már vége volt és K1 nem viselkedik így. Komoran néztem magam elé miközben magam előtt összefontam a karjaimat.
- Helo. – mondtam tömören és velősen. – Szép időnk van nem, de?
- Én nem is zavarok tovább, minden jót. – ezzel megfordultam, de vártam néhány másodpercet mielőtt elindultam.
Előtte még megkérdeztem félig felé fordított fejjel, hogy nincs a szüksége segítségre az ellen a fenevad ellen. Valami azt súgta nekem, hogy az nem egy idomított állat a másik pedig nem egy állat idomár, de ez csak egy sejtés.

/Ha Cearso szóba elegyedik vele, akkor természetesen nem megy K1 sehova./

/Cearso/
Egyáltalán nem állt szándékomban, hogy megzavarjam, vagy esetleg megbántsam valamivel, az sem tudtam, hogy rajtam kívül lesz ott más is. Bár ha így utólag belegondolok az a világ nem volt olyan hatalmas és még mindig rengeteg játékos maradt, nem is beszélve azokról, akik hozzám hasonlóan utólag érkeztek. Így elég logikusnak hangzik, hogy az emberek folyton folyvást egymásba ütközne, na, nem szó szerint. A srác egyáltalán nem úgy tűnt mit, aki jó kedvében van, mintha valami nagy lelki bánat nyomta volna a lelkét. Lehetséges, hogy nemrég halt meg egy közeli barátja esetleg a szerelme? Ezt nem tudhattam és őszintén szólva nem is akartam megtudni ugyanis ez csakis kizárólag rá tartozott. Rám se nézve megszólalt, mármint a fiú nem pedig a farkas, mintha csak a tónak tartott volna beszédet. Elmondta nekem, hogy régen élt ott egy legendás szörnyeteg, akit állítólag valaki kifogott.

Ilyen történeteket én magam is halottam még régebben, ezek, azok a mesék, amik távolról szaglanak, hogy mese. Ismer valakit, aki látott valakit, aki halotta, hogy valaki már csinált ilyesmit. Egy szóval sem mondtam, hogy az ott lévő füllentett volna, de ezek a sokadik kézből szerzett információk nem mindig megbízhatók. Eredetileg távozni akartam, de valami arra késztetett, hogy maradjak és hallgassam végig a történetét.

Ahogyan ott ült a világ összes fájdalmával a lelkében mintha magányra vágyott volna. Azonban nekem a gyomromban valami azt súgta, hogy éppen ellenkezőjére van szükség. Valakire, aki megalgatja a mondandóját, akinek végre kibeszélheti a fájdalmát. Most úgy tűnhet, hogy én valami igen tapasztalt lélekbúvár voltam, pedig nem. Sosem tudtam rendesen kibeszélni magamat így nem is csevegtem túl gyakran. Mikor azt mondta, hogy az az illető nagyot tévedett tettem egy lépést ellőre.
- Megesik az ilyesmi. – a biztonság kedvéért tartottam a távolságot és némi hallgatás után ismét megszólaltam.
- Én is ismertem valakit, aki halott, hogy egy illetőt az első szinten megkergetett néhány vadmalac. Sőt, állítása szerint még ki is röhögték.
Nem tudom miért meséltem el neki, viszont volt annyi eszem, hogy nem árultam el én vagyok az a balek. Talán abban reménykedtem, hogy ez kissé feloldja a feszültséget.
- De lehet már halottad azt a storyt. Akarom mondani hallottátok.
-Ezek szerint még mindig itt ficánkol. Talán jobb is így.

Tulajdon képen nekem semmi bajom nem volt az állatokkal, de még az ijesztő szemű, éles fogú farkasokkal se. Mindig úgy gondoltam mindegyikünknek megvan a saját környeztünk nekik és nekem is. Nem mentem soha az erdőbe, hogy ártatlan farkasokat zaklassak, mert nekik ott a helyük. Viszont nem igazán tetszett volna, ha egyikük váratlanul megjelent volna a konyhámban. Lényeg a lényeg még becsültem is őket ugyanis sokkal szabályosabbnak bizonyultak, mint néhány ember. ők nem ismerték azt a szót, hogy árulás, még hírből sem. Bár elég különös, hogy éppen ezekről az álatokról elmélkedtem, mert ami előttem állt az nem egy ordas volt, hanem csak egy másolat. Valaki megalkotta a testét csupa egyesből és nullából más pedig mesterséget-intelligenciát adott neki. Egy időben úgy gondoltam, hogy csak azt bántom, aki nekem ártani akar. Ezzel ellentétben tucat számra irtottam azokat a lényeket, amik nem ártottak nekem pusztán csak léteztek és némi tapasztalatot adott a likvidálásuk. És ott állt nem messze tőlem egy társuk, aki úgy tűnt nem igazán örül a jelenlétemnek. Még magam sem tudtam, de tudat alatt egy kissé kacifántos tervet próbáltam végre hajtani.

Az a bizonyos idegen nem mondta nekem, hogy menjek el, amitől egyszerre voltam boldog és szomorú. Azért örültem, mert ezek szerint nem mentem az idegeire. Viszont bánkódtam is, ugyanis a hangulat elég búskomornak tűnt. Mindenféle érzelem nélkül mondta utánam, hogy valakit megkergettek a malacok. Nem sikerült rájönnöm mit is akar ezzel, de annyi már bizonyos volt, hogy nem alszik. Kicsit később szintén monoton hangon elmesélte, hogy ő is volt egyszer kezdő. Nem tudom miért, de egy igen különös aura áradt belőle, mintha ő egy rendkívül idős férfi hatalmas tapasztalattal lett volna. Gyakran találkozni hasonlóval filmekben ahol az ősz szakállú király néz bele a semmibe. Mikor a rég szót ejtette ki komolyan mondom éreztem a súlyát. Fogalmam sem volt, hogy miken ment keresztül a srác, de minden bizonnyal az én életem hozzá képest egy leányálom lehetett. Mondanom kellett volna valamit, de egyszerűen nem jutottam szóhoz.
- Az szép lehetett, de most is van élet. Mindig vannak, akik nem adják fel és csak mennek előre. És ne csak céltudatosak, de még csinosak is. – mondtam arra a megjegyzésére, hogy régen volt remény.
- A méret nem számít. De van annak értelme, hogy azért vadászunk le valamit, mert ritkaság? Ez nekem kicsit vad. Csak azért öljek meg valamit, mert megtehetem, még ha nem is igazi. – ezzel tettem egy újabb lépést előre.

Beszéd közben igyekeztem a szokásos érzéketlen arckifejezést fenntartani ugyanis ez illett legjobban a külsőmhöz. Valami azt súgta, hogy nem kell tartanom tőlük így eltüntettem a kezemből a buzogányt hátha ez egy kicsikét enyhit a feszült légkörön.

Úgy tűnt nem hazudtoltam meg önmagamat, mert ismételten olyan helyre sikerült találnom ahol semmi keresnivalóm sincsen. Az idegen férfi még mindig nem mutatkozott be, de én se szóval egyikünk se tehetett szemrehányást a másiknak. Bizonyára már a megérkezésem előtt is rossz kedve lehetett én viszont csak rontottam a helyzeten. Sosem voltam az a kötekedő fajta, senkinek sem akartam rosszat, kivéve mikor nagyon cudar kedvem volt. Elég ritkán szoktam iszogatni is és akkor is kikelete magamból, bár ez is elég ritkán esett meg és sohase lehet tudni mi, lesz a vége. Az sem volt kizárva, hogy pár pohár után átmenjek donhuánba vagy, hogy mindenkit megöleljek akit csak meglátok. Mikor megszólalt valamit megérintett bennem, egész mélyen, szinte már szégyelltem magamat, amiért régi sebeket szakítottam fel. Nyugodt szívvel lehetett volna mondani, hogy egy érzéketlen barom vagyok, egy igazi idióta. Ezt persze nem mondhattam el neki, mert senki sem szereti azt, ha egy ember saját magát alázza, sértegeti. Nem tehettem mást, mint nézni magam elé, hallgatni, amit mond és közben csendesen szenvedni.

Azt is elmesélte, hogy nem az a kérdést, hogy mit vesztett el, hanem az, hogy mi módon és hányszor. Nem mondta ki szó szerint, de egyértelművé vált számomra, hogy a kezdetek óta itt raboskodott a játékban. Miközben a gazdája beszélt a farkas feszülten figyelt, nehogy elkövessek valami huncutságot. Két lépést már tettem előre és abban reménykedtem nem kell ennyinél megállnom. Még gyerek koromban olvastam egy gyerekről, akik ezzel a módszerrel szelídített meg egy rókát, vagyis valami olyasmi. Csak azt nem tudtam még, hogy tudat alatt melyikőjüket akarom megszelídíteni, a fickót vagy az ordast.

Én mázlistának vallhattam magamat ugyanis csak pár lény űzött csúfot belőlem és nem vesztettem el senkit. Fogalmam sem volt, hogy csinálja, de egyszerre volt a mondandója lebilincselő és szívfacsaró.
- Én is öltem már tapasztalat pontért, persze csak szörnyeket, amitől kissé álszentnek érzem magam. De néha úgy érzem, túl sok erőszak vesz minket körül.
Teljesen fölöslegesen beszéltem, mert azt a fájdalmat nem lehetett elmulasztani némi ostoba szóval. Mintha egy erdőtüzet próbáltam volna eloltani egy pohár vodkával, nem túl praktikus.
- Ezek szerint te a veteránok közé tartozol? Volt szerencsém párral összefutni, lehet, ismered, őket egyiküknek fura neve van, ami nem jut eszembe. Valamilyen egyiptomi, azt hiszem. – mondtam miközben leguggoltam, hogy egy magasságban legyek a farkassal, igaz a távolság így is nagy volt. Én viszonylag érzelem mentesen beszéltem, azonban mikor ő szólalt meg szó szerint elkapott a borzongás.

Az állat egyszer elég morcosan rám morgott, ami kicsit megijesztett, de nem hagytam, hogy lássák ezt rajtam. Különös volt tapasztalni, hogy a programozott lények mennyire valósághűen viselkednek, pont, mint egy filmben. Nagyon sok ember példát vehetett volna róla annyi szent. Nyugodtan elmehettem volna, valami nyugodtabb békésebb helyre, ám mégsem tettem. Az idegen végre elismerte magát veteránnak, vagyis valami olyasminek. Ez csakis egyetlen egy dolgot jelenthetett, mégpedig, hogy már jó ideje bent lehetett a játékban. Bár talán nem volt valami jó ötlet, hogy a szemére hánytam, amiért ennyi ideig raboskodott.

Mikor leguggoltam azt szerettem volna elérni, hogy megnyugtassam a farkas, de pont az ellenkezőjét sikerült. Nagyon szerette volna, hogy távozzak melegebb éghajlatra, ami részben sikerült is. Kicsikét meglepődtem ezért a fenekemre estem, és utána nem mozdultam. Ott ültem és hallgattam a lebilincselő történetet. A jóképű srác megpróbálta kitalálni ki is lehet az az ember, akire én gondoltam sajnos nem járt sikerrel. Elég különös, hogy ilyen sok embert ismert annak ellenére, hogy milyen búskomor. Arra a következtetésre jutottam, hogy talán nem mindig volt ilyen rosszkedvű.
-Nem tudom, Orgona, vagy Orvérzés.
Sosem volt valami jó a név memóriám és különösképpen szégyelltem magamat, mert az a fickó nagyon kedves volt velem. Valahogy rá kellett vennem arról, hogy meséljen valami vidámat az talán őt is felvidította volna.
- Csak pár embert ismerek. Szívesen hallanék még valamit.
Nem ez volt a legbölcsebb megszólalásom, de sajnos más nem jutott az eszembe. Néztem magam elé csillogó tekintettel remélve, hogy belekezd egy szép hosszú mesébe. Ezúttal nem mentem közelebb így a farkasnak nem adtam okot, hogy dühös legyen rám.

Mióta a világra jöttem egy születési rendellenességgel rendelkezetem, egész pontosan egy óriási nagy hólyag helyezkedett a nyakamon. Ugyanis sok idióta rohangál a Földön, de olyan, nem aki képtelen megjegyezni egyetlen egy nevet. Azért beszéltem össze vissza, mert abban reménykedtem egyszer csak beletrafálok, de végül csalódnom kellett. A srácnak sem ugrott be ezekből, hogy egész pontosan kire is gondolok azonban nem is nevezett idiótának.
- Mondták már, hogy káposzta lé van az agyam helyén.

Egyetlen egy közös ismerőst sem sikerült találnunk, ami nem is annyira meglepő. Az én listámon csakis élők szerepeltek, míg az övén elég sok halott volt. Azt is megtudtam, hogy remetének állt és én szépen belerondítottam a tervébe. Kissé furcsálltam a pártfordulást, ugyanis felajánlotta nekem megmutat nekem néhány helyet és betekintést ad Aincrad történelmébe. Még azt a szót is használta, hogy szívesen pedig néhány perce még úgy nézett ki, mint aki halni készül.
Köszönettel elfogadom. – mondtam majd biccentettem feléjük.
Ezek után szép lassan felálltam a földről és megszokásból leporoltam a ruhámat.
- De ugye ő nem bánja? – mutattam a farkasra.

Nem akartam senkit magamra haragítani, akinek ilyen sok tűhegyes foga van a szájában.
- Sosem késő valami újat tanulni, ezt mondta Ozirisz is. – erre akkorát csaptam a homlokomra, hogy kis híján beleremegett az egész környék.
- Hogy én mekkora egy marha vagyok. Ozirisz!
- Egy kis séta nekem is nagyon jól jön, remek ötlet. A friss levegő mindenkinek jól jön.
Ez ebben a formában nem volt igaz, mert mindegy hol voltunk, milyen levegőt szívtunk az nem változtatott az égadta világon semmit.
- Majd igyekszem jól viselkedni. Begyszó.

/Silence/

A víz az emberi élet tán legfontosabb eleme. Nélküle garantált a halál, látványa, közelsége pedig a legtöbbeket megnyugtatja. Afton most tudta meg, hogy az ötöslottó... illetve, hogy az ő idegeit nem épp a víz fogja megnyugtatni, de még egy kalózok által elrejtett ösvény se épp tartozik ebbe a kategóriába. Mindössze arra lehetett büszke, hogy a küldetés szegénysége ellenére megcsinálta, és az elmúlt évek alatt sem érezte magát soha olyan büszkének, mint mikor a kalózkapitány hálából a "kezébe nyomta" a térképet.
-Kössszöntem, Miszterspikey, a sohaviszontnemlátásra. -nyújtotta ki nyelvét az NPC felé, majd megfordult és táncoló léptekkel elhagyta a helyszínt, hogy meg is keresse a negyedik szint titkos ösvényét. Csupán annyit tudott róla, hogy egy gyönyörű helyre fogja vezetni, egy tóhoz, neki pedig szüksége volt pár órára ahhoz, hogy összeszedhesse gondolatait.
Miután végigjárta a biztonságos ösvényt és gond nélkül eljutott a Caldera tó partjára, megállt, csípőre tette kezét, és végignézett a csillogó víztükrön.
A víz nem az ő világa, de be kell vallani, hogy gyönyörű a látvány, és valóban szívet melengető.
A piszok és a homok Aincradban mindig csak átmeneti bosszankodást okoztak, lévén, hogy azonnal minden lepereg és megtisztul, akár csak a számítógépes játékok hajdani világában a képernyőn. Afton bátran telepedett le a földre, lábait kissé felhúzta, könyökével a térdeire támaszkodott és sóhajtott egy kellemeset. Hallgatta a hullámok természetesen ritmikus csobogását, elámulva azon, mennyire élethűre sikerült megalkotni a víz fizikáját és általános természetét.
-Sugi, ezt tényleg nagyon imádnád. -kuncogott magában. Lévén, nem látott még senkit a parton, mert egy kicsit magában beszélni. Bolondságnak tűnik, de tudta jól, hogy aki magában beszél olykor, annak jobb a memóriája és a közérzete, sokat javít az általános önképen és önbecsülésen. Elővette egyik jegyzetfüzetét a sok közül, és végül írni kezdett. Írni egy újabb levelet Odakintre, amiben elmeséli, hogy mit lát, mit tapasztal, és mit érez. Teljesen belemerül a cselekvésbe, így tehát eljött a tökéletes alkalom arra, hogy eset valaki meglephesse...