In Sanity

Bevált a séta, sikeresen eltüntettem az álom legkisebb szikráját is a szememből. Wren alszik, vagy csak tetteti, nem tudom ellenőrizni. Amint felemelem a fejem a kukucskálótól, csörömpölést hallok. Nem erről a szintről jön, itt nincs is mit összetörni. Sőt, nincs is senki, aki képes kéne hogy legyen bármit is összetörni. Az a baj, hogy a többi szinten se...
Elindulok a hang irányába, amilyen gyorsan csak tudok.
Közben újra "készenlétbe" helyezem a Kábító Kristályt - pedig úgy reménykedem, hogy már az előhúzására se lesz szükség - az egyik öklömbe rejtve. Mire kész vagyok a művelettél, már oda is érek. A raktár ajtaja nyitva, körülötte szétszórt Kristályok. Ki lehetett az? Reflexből beugrik a "drog"függő fiú. Nem juthatott ki a szobájából, végig ott voltam az emeleten. Akkor egy betörő? Sajnos nincs észlelésem, nem biztos, hogy hallottam volna ha bárki is belopakodik. Egy ilyen jól felszerelt kristályraktár szimpatikus célpont lehet bármelyik tolvajnak. De honnan tudna a helyről? Vagy a hang amit az ablaknak tulajdonítottam korábban, az ő volt? Át kellett volna néznem az épületet, de már késő. Amit most tehetek, azt meg is teszem: óvatosan, a földön lévő kristályokat kerülgetve (nem tudom adnak e ki hangot ha rájuk lépek és összetöröm őket, de nem is szeretném most megkockáztatni) odalopózom az ajtóhoz, s benézek  raktárba. Ha találok ott valakit, s az nem viselkedik ellenségesen akkor számonkérem, ha rám támadna akkor hezitálás nélkül, s a legjobb képességem szerint vágom hozzá a Kábító Kristályt.

És ha még sincs senki a raktárban? Nem esek bele megint abba a hibába amibe az előbb: körbejárom az egész épületet, s megnézem nem e rejtőzött el valahol.

A raktárban volt. Amint beléptem észrevettem, hiába szokta még a szemem a fényviszonyokat, elég nagy volt ahhoz, hogy lássam van ott valaki. Amint megszokom a kicsivel sötétebb helyet, jobban is megnézem. Alulról indulok, egy doboz mögött áll. Egyik karját mögé is rejti. Csak reménykedek, hogy nem kristály, vagy bármiféle támadóeszköz rejlik nála. Ha mégis az lenne, akkor pedig abban, hogy nekem jobbak a reflexeim. A másik kezével a szemeit takarja, nagy valószínűséggel ő is a fényviszonyok miatt. Ahogy végignéztem rajta az arca, a vonásai, mind ismerősek voltak. A haja, szinte ugyanolyan volt, mint az enyém, csak kicsit csapzottabb. A testalkata is rám hajaz. Nem lehet véletlen, nem lehet, hogy csak hasonlít rám. Ez én vagyok. Nehéz elfogadni és nem tudom, hogy hogyan, de tudom, hogy ez én vagyok, csak idősebbként, vagy sokkal rosszabb körülményekből előkerülve, mint amiben mostanában élek. Észrevehető az arcomon a megdöbbenés. Eszembe jut, hogy esetleg csak képzelem, de akkor ki törte volna össze a rengeteg kristályt? Nem képzelődöm. Gondolom csak a reakciómra várt, hisz miután kiült az arcomra a fent említett érzelem, azonnal mondandójába kezdett. Ez azonban már nem volt annyira hatásos amennyire a megjelenése. Én ilyet nem mondanék. Nem változhat meg ennyire a véleményem, s nem is így mondanám el. A felszólítást leszámítva, szinte magától buknak ki a szavak a számból.
- Először is mutasd mi van a kezedben, nem szeretnék meglepetést. Másodszor, elszökni? Innen? Aincardból? Remélem, hogy nem. Miért akarnék egyáltalán elmenni? Ne harcoljak? Ugye ezt te se gondolod komolyan? Eddig is harcoltam, ezután is fogok, ha lesz miért. Nem az őrület ellen, az szerencsére nem környékezett még meg.
Ezeket fájt hallani magamtól. Ennyi közhelyes és elcsépelt dolgot rég mondtam egyszerre. Nem véletlenül szoktam odafigyelni arra, mit mondok. Most jön a nehezebbik része. Mit kezdjek vele? Óriási kárt okozhatott, s ha elszökik, akkor rajtam fogják számonkérni. Nem emlékszem, hogy fent lenne üres szoba, valahogy ide kell bezárnom. De hogyan? Kábító kristály, aztán eltorlaszolom az ajtót kívülről. Ezt fogom tenni. Igen, sajnos csak fogom. Meg kell tudnom ki ő, és hogy került ide, vagy egyáltalán mit akar, azon túl, hogy rábeszél az őrületre. Ezek szerint intézem hozzá a további kérdéseimet is.
- Ki vagy te? Nehogy azt mondd, hogy én. Én nem mondanám ezt, s nem gondolkodnék így. Nem fogsz ezzel átverni. Miért jöttél ide, mit akarsz?
Az is felötlik bennem, hogy az egyik szobából szökhetett, de az "ápolónő" megmutatta az összes itt élőt az elején, felismerném. Sőt, valahogy ki is kellett volna jutnia a zárt szobából, amire semmi nyomot nem hallottam vagy láttam.

Nem figyel amit mondok. Vagy ha érdekli is, reagálni elfelejtett rá. A tekintetét azonban azóta sem vette le rólam. Érezhetően nem is fogja, én pedig állom a farkasszemet vele. Érdekes. Nem akarom hallucinációnak nevezni, hisz nagyon is valósan tört itt össze mindent. De akkor hogy hasonlíthat ennyire rám? Lehet egy képesség. De akkor ki ez az ember, és mi célja van ezzel? Nem érzem úgy, hogy választ kapnék ezekre a kérdésekre, hiába is tenném fel őket, nem koptatom hát a szám. Ő unja meg hamarabb a farkasszemet, megszólal. Megint ugyanarra próbál rávenni: őrüljek meg, maradjak itt. Mire lenne ez jó neki? Lehet nem kellene választ keresnem erre kérdésre. Ő pont az a figura, akiről lerí, hogy beteg. Ennek fényében hiába is gondolkodom, nem fogom megérteni a logikáját és az indokait. Ennek nincs értelme. Azonban támadt egy másik ötletem. Ahelyett, hogy bezárnám, inkább megpróbálom tudatni vele a helyzetet amibe került. Hátha megérte és elfogadja. Akkor is, ha kevés rá az esély, megér egy próbát. Reménykedem, hogy ezentúl reagál is a mondandómra.
- Teljesen jó nekem a mostani életemmel. Viszont te kárt okoztál ennek az intézetnek, nagyot. Meg kell várnod ameddig egy felettesem visszajön, és konzultálunk a további lépésekről. Remélem megérted ezt, s önszántadból itt maradsz, minden további nélkül.
A három dologból csak egy talált. Hogy milyen jó lenne megismerni őket. Egyértelmű, hogy ez se elég indok ahhoz, hogy itt maradjak. Ekkor fura hangot hallok. A kezét még mindig nem látom, hisz nem mutatta meg. Ő használt volna valamit? Nem ismerem az összes kristályt. Lehet valamelyiket össze is kell törni a használat előtt? Biztosra megyek. Lehet hozzám akar vágni valamit. Kitérek egy lépést balra, amilyen gyorsan csak tudok, közben pedig tartom vele a szemkontaktust. Ha oktalan az ellépésem, lehet őrültnek néz miatta, de mondanom se kell, kettőnk közül ki itt az, akinek problémái vannak...

Felesleges volt az ellépés, nem történt semmi. Nem vágott hozzám kristályt, fegyvert, de még csak a kezét se emelte fel. Persze azért a szemével figyel és követ, ahogy eddig is tette. Közben pedig feltett egy érdekes kérdést. Mit jelent élni? Válaszolni akarok, de nem tudok hirtelen mit mondani. Olyan dolgok ezek, amin soha nem gondolkoztam el igazából, hisz olyan egyértelmű...legalábbis ameddig meg nem kell fogalmazni. Mikor már idejut az ember, úgy látszik gondolkodnia kell rajt. Legalábbis jelen pillanatban gondolkodnom kell a dolgon, hogy válaszolni tudjak.
Mit jelent tehát élni? Szabad akarat? Öntudat? Szabadság? Ezek már csak az itt jelen lévőktől is megbuknak, és akkor még ne is gondolkodtam messzire. Igen, szerintem az itt lévők is élnek. Akkor talán az, hogy érzéseim vannak? Bármennyire is próbálkozom belátható időn belül kitalálni valami cáfolatot, nem sikerül találnom, így elfogadom ezt. .
- Azt, hogy érzek, s érzéseim vannak. Olyan amilyet szeretnék. Persze, van még amit elszeretnék érni, de azoknak is eljön az ideje. - miért válaszolok neki egyáltalán ilyen őszinteséggel? Miért válaszolok neki egyáltalán bárhogyan, bármelyik kérdésére? Talán csak azért, hogy teljen az idő, vagy lehet az is közrejátszik, hogy érdekel mi lesz a válasza az én mondandómra. Mindenesetre ha az csak elsőt veszem csak figyelembe, már akkor is megéri a dolog. Ha pedig balhézni kezd, még mindig van egy kábítókristályom... Remélem tehát, hogy nemsokára megérkezik Martha, s véget vet ennek. Aztán amit ezután mutat és mond, kicsit keresztbe húzza ezt. Hisz tagadhatatlan, hogy nagyon hasonlít rám a fiú. De ez mégsem lehet probléma, nem? Hisz tudom bizonyítani, hogy én kivagyok. Például...a mappa! Amit még az elején adott. Honnan tudhatna róla ez a fiú? Azok alapján amit mond, képes lenne hazudni, ám így nem fogja tudni miről kell hazudnia. Nem mondhatja, hogy elloptam tőle, ha nem is tudja, hogy létezik. És biztos van sok más dolog, amiről én tudok, ő pedig nem. Például a betegek nevei, stb. Ráadásul ők is tisztában vannak vele: nincs értelme bajt hoznom ezzel magamra. Ez kicsit megnyugtat, s már válaszolni is tudok.
- Nem én voltam, amire bizonyítékaim is vannak. Te pedig létezel. Ezzel nem úszod meg azt, hogy felelősségre vonjanak azért amit csináltál. Az ittenieket pedig nincs mitől megvédeni, maximum tőled.

Úgy néz ki kiegészítésre szorul a megfogalmazásom. Legalábbis így visszahalva nagyon szegényesnek tűnik. Nem lehet "csak" ennyi. Nem mintha nem lenne csodálatos dolog érezni (bár nem tudom milyen nem érezni...), de az ő szájából, ahogy kimondja, nekem kevés, mintha valami még hiányozna belőle. Nem hinném, hogy egészséges lenne számomra leállni most ezen gondolkozni. Jelez a postám, üzenetem érkezett. Nem látom, hogy a fiú mozgolódna, van időm felnyitni és elolvasni. Rövid és lényegre törő. Ez mind szép és jó, hisz vége a munkámnak. Csak ugye itt ez a kis probléma. Remélem ha ők meg jönnek, tudnak kezdeni vele valamit, és sem a fizetésem se a megbízhatóságomat nem csorbítja az eset. Mindenesetre biztosabb, ha most válaszolok neki és már úgy tud érkezni ide, hogy tisztában van a helyzettel. Megpróbálok válaszolni neki:

A raktárban egy betörő van. Tönkretette a kristálykészlet nagy részét, most megpróbálom itt tartani érkezésig.

Ezután újra elkezdett beszélni de hiába, szavai üres fülekre találnak. Határozottan őrült, már amennyire én megtudom határozni az őrült fogalmát. A beszédét elviselem ugyan, de a következő húzásával már gond volt. Ugye leverte a dobozt, s az "effektekből" egyszerre többfajta kristály is volt benne. Van itt minden, füst, denevérek, a padló meg jég lett. Még mond valamit, s hallom távolodó hangját a srácnak. Tehát elszökik! Gyorsan utána kell erednem, hogy Marthaék kezébe kerüljön. Utána eredetek tehát amilyen óvatosan és gyorsan csak tudok, s ha utolérem megpróbálom rávetni magam, aztán pedig a földön tartani. Hisz ha sikerül is, nem sok időt kell kibírnunk...

Szinte azonnal kaptam választ az üzenetemre, de annyira még egy betörő mellett sem lehetek pofátlan, hogy miközben beszél, elkezdjek olvasni. Aztán már ha akarnám se tudnám. A követésénél sajnos választanom kellett a biztonság és a gyorsaság között.Nem volt időm, s reflexből a lassabb, de biztosabb haladást választottam. Ha elesek, akkor vagy fölém kerekedhet, ha harcolni akar, ha pedig menekülni, akkor behozhatatlan előnyre tesz szert - próbálom magamnak is igazolni a döntésemet. Így legalább haladok...igaz, nem sok sikerrel. Se nem látok, se nem hallok..talán jártasságokkal tudnék ezeken segíteni, de jelen esetemben nem igazán éri meg ezen gondolkoznom, hisz se lehetőségem se pénzem jelenleg arra, hogy ilyeneket vásároljak magamnak. Követem, de miért? Vajon képes leszek arra, hogy elfogjam? Nem bízom az egyetlen kristályom erejében, se a célzásom pontosságában. Talán bölcsebb lenne visszafordulni...
De már nem vagyok rá képes. Itt terem előttem, szinte a semmiből. Most már nem kerülhetem ki, nem hagyhatom futni. Csak reménykedni tudok abban, hogy nem vett észre a füstben. Megpróbálom rávetni magam, hogy amikor már a földre tepertem, közelről aktiválhassam rajta a bénítókristályt. Azonban ez nem sikerül. Amint rugaszkodnék el a földtől, már helyet is változtatott. Szerencsére elég gyors voltam ahhoz, hogy ne vetődjek a semmire. Ahhoz azonban már nem, hogy elkerüljem a nyakam köré csavarodó kart. A hátam mögé került. Reflex-szerűen kezdek el kapálózni, hogy kiszabaduljak, de reménytelenül. Túl erős hozzá, még így is, hogy a próbálkozásaimmal nem tudok ártani magamnak. És ráadásul ez csak az egyik keze. A másikkal épp megnyitja az üzenetet, amit nem olvastam el. Pedig milyen jó lett volna...Mindegy. Most meg kell próbálnom húzni az időt, hisz kitudja mi olyat tud, ami még védett területen belül is kárt tud okozni bennem...s most nem csak illúzió szintjén. Megpróbálom szavakkal feltartani, ameddig megérkeznek Marthaék.
- Miért csinálod most ezt, ha az előbb még segíteni akartál nekem?

Csak egyszer próbáltam meg szavakkal meggyőzni. Nem ment. Helyette még jobban szorított. Fájdalmat ugyan nem érzek, de nem kellemes az, ahogyan nem kapok levegőt, ezért nem is erőltetem a beszédet. Próbálok szabadulni, könyökömmel gyomorba vágni, vagy a lábammal az ő lábára lépni, de nem megy. Hiába teszek bármit, nem tudok kiszabadulni a szorításából. Ezután veszek valamilyen pusztakezes képzést is... Viszont szerintem abban biztos lehetek, hogy nem tud ártani nekem. Akkor már rég megtette volna. Így is folyamatosan azt hajtja, hogy vége a játéknak. Félek. Nem tagadhatom le, félek, s ez főképp a tehetetlenségem miatt van. Azonban le kell nyugtatnom magam. Megölni nem tud, ez már "vigasztalhat", legalábbis remélem. Sőt, Marthaéknak is meg kell érkeznie nemsokára. Gondolkodás közben vág a falhoz, amitől elesek. Pedig már láttam a mozdulatot a lábában, hogy közelebb jöjjön és segítsen, ha szükség van még rá. Még jó, hogy nem volt. Ekkor kezdek el hangokat hallani a folyosóról. Marthaék! Soha nem hittem volna, hogy örülni fogok ennek a nőnek. Legalábbis azt biztos nem, hogy ennyire. Amikor beérnek, pont akkor szegezi rám a kristályát. Ez gáz. Itt jön elő az, amiről korábban is elmélkedtem, hogy mi van akkor, ha megpróbálja nekem kiadni magát. Ami még gázabb, hogy nagy valószínűséggel sikerülni is fog neki. Túlságosan is hasonlít rám.
Azonban mégis van előnyöm. Lehet azért jutott ilyen könnyen eszembe, mert már korábban is gondolkodtam ezen, de megvan! Nem tudhatja, hogy mit írtam Marthanak, sem azt, hogy mit kaptam tőle a küldetés elején. Amint végigmondta a hazugságát, azonnal odaszólok "főnökasszonynak":
- Hazudik! Én vagyok az igazi. Be is tudom bizonyítani! Kérdezd meg tőle mit írtam neked üzenetben mikor összetalálkoztam vele, vagy azt, hogy mit kaptam tőled a küldetés elején! - hirtelen ennyi dolog jutott az eszembe. Elég kell, hogy legyen. Ezeket nem tudhatja. Ha pedig nem tud rá válaszolni, akkor fény derül a hazugságára. Ahhoz meg már elegen vagyunk, hogy leállítsuk. Mégis visszaszökött belém a félelem. Mi van, ha mégis tudja valahonnan? De honnan tudhatná? Ez a két kérdés viaskodik bennem, miközben izgulva figyelek mit válaszol Martha és ez a hasonmás a mondandómra.

Meghallották vajon amit mondtam? Hinni fognak nekem? De...teljesen olyan mintha meg se szólaltam volna. Újra megismétlem a szavaimat. Ahogyan elkezdeném, máris a férfi röhögését hallom. Nagyon hosszúnak tűnik, pedig nem hiszem hogy több volt öt másodpercnél. És mi ez az arc a "felmentőseregemen"? Miért nem próbálják meg leszedni rólam? Nem tudom meghatározni, de úgy reflexből nem ezt vártam volna. Aztán meg eldobja a kristályt a sakkban tartóm, és egyszerűen pixelekre bomlik. Nem csak a kristály, ő is. Mitől? Ez is egy újabb képesség lenne? Remélem nem halt meg. Azt még én se kívánnám neki. Sőt, az is érdekelt, hogy mi a francról beszélt, vagy mit akart tőlem, azontúl, hogy nagy valószínűséggel őrült volt. Aztán már csak azon gondolkodom, hogy mi ez a képesség, mert a pixelei nem eltűntek, hanem belém hatoltak. A mellkasomon keresztül. Semmit nem éreztem, csak láttam. Lehet ez is hallucináció? Marthaéknak tudniuk kell, hogy mi ez. Kérdően nézek rá, miközben hozzámfut. Hallom a magyarázatot, ami bőven nem kielégítő. De belemegyek. Ő tudhatja mi ez. Viszont nagyon kétségbeejtő amit mond. Nem. Nem gondolkozhatok ezen ameddig nem tudok mindent. Nem gondolhatok semmire. Nem fogok. Kérdezek és utána rakom össze a képet.
- Martha, mi ez? Kötözz meg ha az kell, de mondd el mi ez. A teljes képet. Ki volt ez? Mi az, hogy parazita?
A többiek üvöltése még jobban megrémít. Szóval nem az első eset. Megölni? Soha nem éreztem még halálfélelmet. Itt halhatok meg? Nem. Nem figyelek rájuk. Nem biztos az információ. Az is lehet, hogy ez az egész egy hallucináció mint amit már láttam. Egyedül Marthára nézek és várom mit válaszol.