Ezer Kígyó Vára

Egy hely, ahol nem voltam még. Igaz, nem is igen reklámozták, csupán néhány npc a tizediken, a szafarihoz legközelebbi város küldetésadó táblája mellett, ahová néha ki szoktam nézni Nestorral, leginkább a mostanában elég gyakori, fél napokat is átölelő vadászataink után. Merthát, jó minőségű húst kell hazavinni, ha valaki olyan vacsorát szeretne főzni, ami a párja japán szokásoktól idegen ízlésének is megfelel Nem?
Na nem mintha eddig felvállalható eredmények születtek volna, de ez most nem volt lényeg: itt voltam a vár előtt, felszerelkezve mint általában, bekapcsolt jártasságokkal, mint általában. Semmi szokatlan, és odabent sem hiszem, hogy pár esetleg új mobon kívül várna bármi veszélyes, végtére is, meleg van, és ilyen melegben inkább hat szinttel lejjebb tengetik az emberek az időt. Például fürdőzve a még hideg vízben, vagy ismerős idegenekkel flörtölve pofátlanul.. én ezzel szemben mentem kígyózni, hisz többféle kígyózást is ki kell próbálni, és ez nekem eddig még kimaradt. Bár volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz olyan jó, mint a másik… mindenesetre megráztam a fejem, hogy összeszedjem a gondolataim, és beléptem a vár félhomályos előcsarnokába.

Észlelés 3… vagy IV…? aktiválva.

Sajnos martak is, méghozzá vérző sebeket hagyva, amiből még ebben a lenti félhomályban is jól láttam, amint pixelek szállingóznak fel, az idő múlásával egyre több és több. Mondjuk páncélom bőven volt elég hozzá, illetve lassacskán már nem is, s mire kifáradásig ütöttem a tekergőző mobokat, a sebződések már az életpontjaimat csökkentették, s egyetlen túlélő nézett velem fa... vagyis, kígyószemet.
- A kis túlélő - mosolyodtam el, ha már annál a bizonyos történetnél tartottunk, s remélve, hogy ez nem úgy végződik, ahogy abban a régi, retro klasszikusnak számító filmben, felizzítottam a fegyverem, és egy elegáns vágással két, majd ezer darabra törtem az ellenszegülő pitont. Aztán indultam is tovább, várva a következő csapatokat.

Az utolsó kígyó is leütve.

Azért voltam annyira gyors, pláne észleléssel, hogy időben észrevegyem a beszakadó plafont, így az összes helyett csak pár esett rám, de azok is elegek voltak rá, hogy elveszítsem az egyensúlyom; akrobatika nélkül pedig egészen bizonyosan hanyatt vágódtam volna. Hát ezek sose fogynak el? - bosszankodtam, annál is inkább, mivel egyre több marásnyom volt rajtam, amikből nem szűnt meg a pixelhullás, hiába ütöttem le már az előző adagot. A vérzések pedig nem voltak elhanyagolhatók, így először módszeresen vágtam le mind a hatot, ami körülöttem tekergett, majd aktiváltam a fénygyűrűt, hogy hozzáérve a kezemmel, gyógyítsak magamon a gyorsaságom felével.

Kígyók leütve és fénygyűrű aktiválva, ami ad 150/2=75 hp-t, illetve nem tudom, hogy a következő körben, anak elején rám támadó mobokig még kitart-e. (Ha igen, akkor az ő gyorsijukkal is gyógyulok.)

És még jöttek. Harmadszorra is ugyanazok, ezúttal azonban nem értek várt vagy éppen váratlan meglepetésként, hisz előttem sziszegtek, s már jókora távolságból felfedeztem, hogy igen, ezek még mindig vörös pitonok. De legalább megvolt a módszerem a gyors kiiktatásukra. Tehát szépen ráérősen a közelükbe sétáltam - nem jöttek elém, azt hiszem a mögöttük lévő kincsesládát védték oly nagyon -, majd, gyakorolva a négyvágásos technikát, egyetlen kombinációval szabadultam meg mind a négytől, hogy azután felszedjem a ládában lévő jutalmat és azokkal az inventorymban lépkedjek ki erről a kígyókkal teli helyről. Megjegyzem elég csalódottan: végtére is, nemhogy kicsivel, de semennyivel sem volt jobb szórakozás ez, mint az otthoni, bár... legalább aranyat és kristályköveket szerezhettem. Ezektől a kígyóktól pedig úgy gondolom, inkább nem is akarnék többet várni.

Ez a négy is leütve.

Nagyjából fordultával jöttem vissza: nem mintha annyira jól éreztem volna magam itt, de ki akartam deríteni, van e más is itt a vörös pitonokon kívül, akik csak a vérzésük és a magas számuk miatt jelentettek kihívást. Persze gondosan kikerültem a gödröt, amit csapdának már kifelé menet megjelöltem a térképemen, de úgy tűnt ez a hely tele van velük, s nemsokára már egy másik, az előzőhöz kísértetiesen hasonlító alján tápászkodtam fel, próbálva olyan pozícióba lendülni, hogy kiszabadíthassam magam.
Nem mondom, ezek már tehetségesebbek voltak vörös társaiknál, dehát... még mindig nem érték el a szintet.
- Figyelj oda. Nagy a vérzésből fakadó életpont-veszteséged, és nem tudhatjuk, meddig tart.
Igaz is. Egyetlen támadási hullám alatt levitték a páncélom és a health pointjaim majdnem felét, így nem szabadott most mással foglalkoznom. Ha nem koncentrálok oda, ennek még elég csúnya vége lehet. Mennyien vannak ezek egyáltalán? - álltam fel. Alig tudtam megszámolni őket, olyannyira egymáson voltak.
- Kilencen.
- Nagyszerű - sóhajtottam, s meglendítettem a fegyverem, négy vágást ejtve a négy legközelebbire (ha egyből elpixeleződtek), majd a teleportkristály helyett elővettem egy másikat, és elrepítettem a maradék siklót a verem végébe. Amíg visszacsúsznak, legalább lesz időm kigondolni, hogyan is tovább.

Négy támadás, majd Lökés Kristállyal elrepítem az egész bandát egy kicsivel hátrébb
A képim miatt 4ből 3 támadás biztosan talál.

- Továbbra is tart a vérzés.
- Igen... tudom - sóhajtottam, elnézve a felém közeledő - és sziszegő - siklókat. Egyáltalán nem volt könnyű szituáció; nem szoktam hozzá a körönkénti kilencvenes sebződéshez és a stateloszlásom sem éppen erre volt kitalálva. És ha ez a vérzés nem fog elmúlni... azt hiszem nemigen volt más választásom. Árnyék - mondtam ki gondolatban, és szerencsére legalább a képességem sikerült hiba nélkül, majd kezemben a Katanával, amin az előző elhibázott támadás után rögtön végigfutott a halványkék fénysáv, rontottam neki a siklóknak újfent. Remélhetőleg elpixelezve közülük újabb hármat.

Képihasználat: +300 hp, majd támadás, pihi és 2 támadás a siklókba.