Sayonara tevékenységei

// Akit bővebben érdekel a Sayonara NJK céh, itt is olvashat róluk. //


Kérdés, hogy megérdemelt-e az arrogancia, ha az ember objektívan a legjobbak közé sorolhatja magát. Amikor konkrét számok mutatják az értékét, hogy mások felett áll. Amikor egy csoportosulás ezt megerősíti.
Talán számunkra nem jelent veszélyt, de a világot nézve nem volt túl bölcs dolog a Sayonara megalapítása. Óriási erő koncentrálódik egyetlen halmazban, aminek keretein belül az elemek szabadon mozoghatnak. Talán a legjobban így tudnám leírni ezt a jelenséget, ami a társaságunk. És, hogy miért nem volt bölcs? Nagy hatalommal nagy felelőtlenség jár. Képzelj el egy box meccset, ahol te vagy a sztárjátékos egy ligában. Egy ligában, ahol rajtad kívül csak taknyos tíz évesek vannak és talán néha fel-fel tűnik egy-egy tizenkét éves, aki talán meg tud mozdulni. Most nézz magad mögé. Az összes többi sztárjátékos mögötted áll és ha van kedvük, beállhatnak melléd a ringbe. Ha a tízéves ellenfeled mögé nézel nem látsz mást, csak egy hadosztály kölyköt. Természetesen ők is besegíthetnek egymásnak, de te tudod, hogy egyedül akár hússzal elbírsz. Amelyik tízéves pedig két ütés után még állja a sarat, az a következő ligában már mögötted sorakozik. Te nem lennél teljesen magabiztos? Dehogynem. Talán kicsit öntelt is? Elég valószínű. Az összes díjpénzt te nyernéd, az ellenfeleidnek esélye sincs felzárkózni.
Nincs kihívás. Ami kihívás lenne az mind a barátod. Hát mihez kezdesz? Talán kihívsz huszonöt tízévest. Majd negyvenet, esetleg megpróbálkozol százzal. A lényeg, hogy addig feszíted a vasat, amíg engedi. Stabil alapokra helyezed a dominanciád a ringben. A Sayonara is ezt tette. Nem volt többé kihívás tagjainak az egy-egy elleni küzdelem, más kellett. Más céhek után kutattak. Nem rossz szándékból, egyik ember lelke és szándéka sem rossz. Csupán az a rossz, ha valaki ezt feltételezi. A tagoknak megvannak a saját céljaik, a saját eltökéltségeik és garantálni tudom, hogy ha a talapzatig bontjuk ezeket az évek alatt gondosan felépített személyiségeket, a jó marad csak. A szubjektív jó, ami kinek magának már szinte ösztönös menedéke.
A lényegre visszatérve azonban nem lehet tagadni, vannak vörös játékosok a Sayonarában. Az is igaz azonban, hogy vannak nem vörös játékosok, enyhe hajlamokkal, amiket főleg a ringben lévő unatkozás hoz elő. Vajon hogyan reagálnak a tízévesek, ha az egyikük vesztét leli? Erősebbek lesznek? Reméli a Sayonarás, hogy igen. Vagy legalább tanulnak az esetből, miszerint meg kell feleljenek egy Sayonarás belső jójának.
Nos, a Red Devils céh nem felelt meg. Persze, mára már azt sem tudják az emberek, hogy kik voltak, de anno sokakat terrorizáltak. Kis szintűeket öltek... és ez a Sayonara elején nem különösebben tetszett egy bizonyos személynek, akinek pont a kis szintűek voltak akkor a célközössége. Jó biznisz volt, amin gonosz tettekkel, azaz gyilkolással rontottak.
Megölte őket. Ketten voltak csak és szaladtak a Sayonarás láttán. Gondolta, hogy jellemileg így viselkedtek, de nem mutatott kegyelmet. Megvolt az esély, hogy visszafordulnak és talán kihívást is jelentenek, bár a fő cél nem ez volt. Azonban ez nem számított, az óriási dolog az volt, hogy meg merte tenni. Felügyelőnek hívta néhány társát, köztük engem és egy akkor még csak fiatal, kis, pimasz, vörös hajú lányt. Nem várta el, hogy segítsünk, csak végső menedék voltunk, pontosabban csak voltam, hiszen a lány még sajnos elég gyenge volt. Csupán később jött rá, hogy az alakok eltörlése az ő bizniszének is jót jelentett.
Nem ez volt az egyetlen eset. Egy Delta Squadron, szintén teljesen halott céh lelte szintén halálát egyetlen Sayonarás keze által. Nem volt régóta tag, a parancsnokom volt... lényegében én készítettem őt. Csupán tesztelni akartam, hogy mennyire erős. A fenomenális képességét már ismertem, csak kíváncsi voltam mennyit érne négy az egy elleni küzdelemben. Nem volt egy gyors és könnyű harc, de végül négyen pixeleződtek el, a másik oldalról.
Gazdagok se voltunk mindig. Igazából még viszonylag új és mondanom sem kell, de meg kell szokni, hogy ennyi bevételünk van. És a legtöbbet nem a találmányom eladásaiból és kedves informátorunk üzleteiből kapjuk, hanem egy korábban neves, mára már csak kevesek által ismert korporációnak átvételéből. Vagyis igazából nem vettük át a korporációt. Elpusztítottuk tagjait, majd átvettük helyeiket. A piac észre sem vette a változást, az arany szállítmányok legutolsó megállója változott csak, de végállomás lévén nem befolyásolt sokat. Igen, a mára már szintén, mondhatni erőszakos úton, megszüntetett Goldhand Corporation vállalati céhről van szó. Egy kihívás volt, főleg, hogy kevés vörös indikátoros taggal rendelkeztünk. A vezetőjüket kettő az egy elleni küzdelemben győztük csak le.
És mindezek hogyan indultak? Csak unalomból... egyik céhtagunk felvetette az ötletet, majd páran csatlakoztak. A legtöbbször igazából a második lépés elhagyható volt, de nem hagyták el. Tisztelték a legerősebbek hagyományait. Ha már nagy bulit csapunk, legalább egy fotóst hívjunk.