Rinarin Ai Kita

by **Rinarin Ai Kita** Pént. Május 01 2015, 20:01

Szóval... Már csak egy történet maradt hátra.

Monty

Homályos, összemosódott kép tárul elém, ahogy minden erőmet latba vetve, igyekszem kinyitni a szemeimet. Az agyamban, mintha a fehér zaj szólna, zúg, sípol a fülem. Öt ujj, egy vékonyka kéz, és a hozzá tartozó kar az első kép, melyet viszonylag élesen ki tudok venni az egyre sötétedő környezetemből. Mintha harangként kongatnák a koponyám, úgy ingadozik a látóterem jobbra-balra, s egy pillanaton belül csúszik kétfelé, majd újra egybe a látásom. Érzem, ahogy a súlyom a tenyeremre nehezedik, majd megfeszülnek az izmaim, hogy eltávolodhassak végre a talajtól. Nyomás kerül a jobb térdemre, ahogy magam alá húzom a lábam, s előre bukok ismét. A bal kezem is a földre kerül, hogy sikerüljön megtámasztanom magam, majd a zúgás enyhülni kezd a fejemben. Lassan élesedni látszanak a színek és a formák, mintha csak kamerán állítanék fókuszt, így elérkezettnek látom az időt, hogy újra megpróbáljak talpra kecmeregni. A bal kezem elkúszik a perifériára, szilárd felületet keresve, melyen megtámaszkodhat, vagy amibe kapaszkodhatna. Vastag, kemény, göcsörtös ág köré fonódnak az ujjaim, s bár több lendületből, de sikerül két lábra egyenesednem. Megváltozott látképem csak pillanatokig tart – de arra elegendő, hogy felismerjem a körülöttem magasodó fákat és a lombok között átszűrődő holdfényt. Ahogy a jobb lábam előre csusszan, a társa felmondja a szolgálatot, ügyetlenül átcsúszva a másik mögé, mintha csak egyszerre akartak volna mozdulni. Érzem, ahogy előbb a vállam, majd a jobb tenyerem, végül a halántékom is a mellettem magasodó kérges törzsnek zuhan. Újra egyenesbe tolom magam, melynek hatására az amúgy is elgyengült kezeim végképp megérzik a terhelést. Az idegek zsongnak a bőröm alatt, mikor a testemet tartó kezem végigsiklik a vastag kérgen.
Ekkor bukkan fel a kép sarkában a HP csík, melyben alig látni valami kis vöröslő színanyagot, ahhoz viszont hozzásegít, hogy sikerüljön megtalálnom az egyensúlyomat. A gravitáció valószínűleg fokozottan működik, mert olyan érzés a lépéseimet figyelve előre csoszogni, mintha egy hegyet cipelnék a combjaimtól felfele. Nem számít. Álló helyzetben vagyok, és haladok, ez a lényeg. Támasztékot keresve a szívem felőli oldalon, hátra pillantok. Magas, meredek sziklafal zárja el az utat arról amerről jöhettem – valószínűleg éppen az, melynek a tetejéről lezuhantam, menekülés közben. Újra irányba fordulok, megpróbálva gyorsítani a tempómon. A táj megszűnik inogni, a fehér zaj pedig riasztóan megváltozik a fülemben. Kaparászó, szimatoló morgás töri át az eddigi ködöt, nem hagyva időt arra sem, hogy felfogjam, az adrenalin lepi el éppen az agyamat.
Minden második lépésemnél meginog a kép előttem – minden bizonnyal a sántítás hatására – de nem érdekel annyira, hogy lassítsak. Az aljnövényzetben csoszogó lábaim, és a süvöltő szél hangja keveredik ahogy szemből légmozgás feszül a testemnek, de a hátam mögül érkező szörcsögés elnyom minden egyéb neszt a csendes erdőben. Rohannom kellene, ha meg akarok szökni.
Egy jobbról közeledő fatörzsről lököm tovább magam, megsürgetve leharcolt lépteim tempóját, s előttem lassan oszladozni látszik a sűrű erdőség. A fű magasodni látszik, a rengeteg óriásai pedig eltörpülni rémlenek, ahogy előbukkan a fekete égbolt. A felhők oldalán csillan vissza a holdfény, s egy pillanatra annyira belemerülök ebbe a látványba, hogy hajszál választ el csupán attól, hogy fennakadjon a lábam, egy orvul előtörő gyökérbe. A virgácsaim alatt a talaj kerül a látképbe, ahogy átlendülök az akadály felett, s megerősödik az ismeretlen zaj. Nem is olyan, mintha közeledne, inkább, mintha sokasodna, de nem merek hátra fordulni, hogy ezt meg is tekintsem. Minden elhagyott bokorral újabb távolságok nyílnak meg előttem, s pár ugrás után már illatok is eljutnak az érzékeimhez. Mint a készülődő eső szaga, olyasmi csapja meg az orrom, s még néhány lépést követően egy zúgás is betársul az eddig sem kellemes szimfóniához.
Mire észbe kapok, hogy mi is közeledik felém, már késő megtorpannom – a lendületem borít hasra, mikor ezt megteszem, s minden porcikám, mely a földhöz ér, mintha darálóra feküdne, olyan érzés. Előbb elvágódok a szakadék előtt, majd a lendületem tovább gördít az oldalamon, míg végül megpillantom a szakadék alatt zúgó folyót. Érzem, ahogy a kezeim megmarkolnak valamit – pont a szakadék szélét – de azzal a lendülettel ki is tépik a mohás szikladarabot a helyéről, egy pillanatnyi lebegésbe lökve a teljes súlyomat. Felfele pillantok, mintha csak azt remélném, elrepülhetek a helyzetből, mikor is vaskos mancsok nyúlnak el a fülem mellett, belekarmolva a vállaimba. Felfele rántanak, de időm sincs feleszmélni, újra elsötétedik előttem minden.

Újra kép bontakozik ki előttem, majd tűnik el ismét és kezdi elölről a kört – előbb homályosan, majd egyre élesebben – ahogy a szemhéjaim utat engednek a külvilágnak. Éreztem, ahogy a vállam lassan kiugrik a helyéről, ahogy a fejem fölé kötve igyekszik követni a törzsem mozgását. Előbb a rácsokat sikerül kivennem magam körül, majd oldalra fordítom a fejem... Majdnem kitépem a saját karjaim, ahogy megpróbálom lábbal hátralökni magam attól amit látok, de ez ülve, megkötözve sem megy igazán – legnagyobb szerencsémre. Ebből a szögből viszont közvetlen közelről bámulhatok bele a sárgán izzó szempárba, mely a ketrecemen túl engem bámul. Vörös maszk borítja a fekete bőrökbe bújt ijesztő lény arcát, de csupán orrtól felfele. Az álarc minden egyes faragott vonása a dühöt és a gyűlöletet sugározza. Szegecsek állnak ki a látógödrök felett, egyfajta bizarr szemöldököt formázva. Nem mozdul, nem is szuszog, csak figyeli a vergődésem, s bár az arcát is a bőrök fedik, a lelki szemeim előtt látom a mosolyát. Sikoltanék, mikor megérzem a számba dugdosott szövetet. Nem jön ki hang a torkomon, csak elfojtott nyögdécselés, miközben riadtan körbefordul a tekintetem. A ketrec ajtajára pillantok, majd magam mellé és egyszeriben kiengednek a rémülettől feszült izmaim. Egy bébipandát pillantok meg magam mellett – akkorát, mely a két tenyeremben férne csupán. A lábain, mancsain és a nyakában kötél szorul, s ahogy felfedez, a tekintetében remény csillan. A HP csíkomra pillantok, majd az övére, mire feldolgozom, nem áll jól a szénánk.
Megremeg a környezet, a fülembe pedig hangos csattanás, majd artikulálatlan üvöltés költözök. Visszafordulok a szörnyeteg felé, aki eddigi guggoló pozícióját feladva, most felém tornyosul, rángatva, ütlegelve a fából tákolt ketrecet. Megugrok, mikor lándzsát dug keresztül a rácsokon, egyenesen az arcomba. A szemeim közé bök vele, de nem akar elérni. Élvezi a riadalmam. Nagyot nyelek, s ismét fogolytársamra pillantok. Tarts ki kis krapek, kievickélünk innen. Ez a küldetés így is sokkal többet elvitt, mint amennyit szerettem volna.
Újfajta zajok törik meg az eddigi zúgást. Olyanok, melyeket még sosem tapasztaltam, s most sem töltenek el nyugalommal. Artikulálatlan üvöltéseket hoz a szél, az eddigi szörnyeteg pedig „farok felvágva” rohan a zaj irányába. A tekintetemmel követem, ahogy távolodik, de csupán néhány métert, míg hátra nem zuhan, mellkasában a saját dárdájával. Nagyra nőtt, két lábon járó szarvasbogarakra emlékeztetnek azok a lények, akik a lehanyatló test mögül előtörnek. Rengetegen vannak, s a ketreccel szemközti szalmakunyhó mellett egyre többen jelennek meg, szétszóródva a szélrózsa minden irányába. Ha állnék, alig érnének a térdemig, így azonban – ahogy masíroznak mellettem, pont szemmagasságba kerülök velük. Cellatársam halk nyöszörgésbe fog, s mire visszafordulok a külvilág felé, egy kék színű micsoda mosolyog rám a rácsokon túlról.
– Hoooman! – Sikoltja eltorzuló arccal, magas hangon, mire a többiek is felhagynak a zsongással, a ketrec köré gyűlve. Mintha fém csörrenését hallanám az ajtó felől, de mire odakapom a tekintetem, már befele özönlenek a nyitott ajtón keresztül. Érzem, ahogy a lábamra taposnak, majd a hasamra tenyerelnek és mászni kezdenek az arcom irányába. A fejemet rázom, mikor az egyik két kézzel, és eszelős vigyorral az arcomba tolja magát. Csak mikor megérinti az arcomat értem meg, hogy mit is akar. A fejem körüli kötés engedni kezd, a torkomból pedig mintha csövet rántanának fel, kikerül a rongydarab. Ilyen közelről pont látom a kis izé lila szemeit, majd a hasát, ahogy felnyúl a csuklómhoz, megérinti a tenyerem, majd kienged a kötél a kezem körül.
– Köszönöm. – Szólalok meg nagy nehezen, mire lemásznak rólam, s újra masírozásba kezdenek. Kifele indulok én is, majd már az ajtóból hátrapillantok. A földön fekvő kis panda néz rám vissza, s azzal a lendülettel, mellyel az imént menekülni akartam, odapattanok elé. Megremeg a pindurka bocs, de nem igazán tud elmozdulni. Gyengének tűnik, talán beteg is szegényem. Nem hagyhatom csak így itt. Az ujjaim a kötelekre siklanak, s ösztönösen tépni kezdik azokat. Pár pillanat kell csupán, míg mindet kioldom, s szabaddá varázsolom a tökmagot. Ahogy a kezem a bundájához ér, érzem a puhaságát, és a reszketését. Körbenézek, konstatálva, hogy kezdenek fogyatkozni a megmentőim, majd vissza a pandakölyökre. Egyik kézzel a feneke alá nyúlok, a másikkal a hasa alatt emelem magam felé. Ahogy magamhoz ölelem, végre jut időm végignézni magamon, felismerve a tényt, hogy mindössze szakadt rongyokba vagyok felöltözve, a saját felszerelésem helyett. A HP csíkjainkra pillantok, majd a mellkasom felől felkúszó nyöszörgést meghallva magamhoz szorítom a pandát, s már nyomulok is kifele a ketrecből.
Újabb maszkos szörnyeteg bukkan elő a szalmakunyhó mögül, s rám pillantva ellöki magát. Jobb kezében kést lengetve ugrik nekem, teljes súlyával a földre lökve. A balommal a medvét védelmezem, a jobbommal pedig védekezni próbálok, mikor meghallom az ismerős hangot.
– Hoooman! – Hallom a fejem fölül, majd arra nyúlok az éppen szabaddá váló kezemmel. Amit tapintok, mintha pikkelyes lenne, ugyanakkor furcsán folyékony, mintha tintába nyúlnék. Ahogy a kés felém lendül, reflexből megindul a karom a vörösen izzó maszk felé, beleágyazva abba a lila kis izét. A lelkes kiskrapek belemar a sárga szemekbe, majd lefejeli a szörnyeteget, végül tépni, harapni kezdi azt, míg le nem fejti rólam. Ekkor pillantom meg a támadóm HP csíkját, mely egyre fogyatkozni látszik. Nem várom meg, míg elhalálozik, felpattanok, és a masírozó sereg irányába indulok, kezemben a medveboccsal. Az artikulálatlanul kiabáló megmentőim, és a hasonlóképp üvöltő szörnyek hangja szűrődik minden elhagyott szalmakunyhóból, s sátorból. A panda nyöszörögni kezd ahogy megigazgatom a fogásomban, de amint újra előre tekintek, egy nálam nagyobb fekete torzszülött lendül felém. Kardja a nyakam felé lendül, majd egy vakító villanást érzékelek. Mire újra kinyitom a szemeim, a dög a hátán fekszik, a jobb lábamon pedig apró mancsot érzek karmolni. Lenyúlok, majd ösztönösen a felborult ellenfelemhez vágom a vörösen izzó, artikulálatlanul rikoltozó miazmát, aki tépni kezdi a fetrengő szerencsétlent. Fény tör elő lentről, így a pandára pillantok, aki immár csillogva pislog rám, kikerekedett szemekkel.
– Nyugalom. Mindjárt kint vagyunk. – Csitítgatom, s a fülemet betölti a csatazaj. Ráeszmélek, hogy nem akarok én itt tovább időzni, így futva – két kézzel magamhoz ölelve a pandát, megindulok a masírozó lényecskék után. A lábam elé pillantok olykor, nehogy rálépjek valamelyikükre, de gyorsabbak, mint ahogy követni bírnám őket. Kifele indulok velük, ahogy beveszik magukat az erdőbe.

Sokáig csak futunk, magunk mögött hagyva az elhaló kiabálásokat, és a halálhörgéseket. A látómezőmbe fatörzsek, sziklák és a térdig magasodó fű kúszik előbb be, majd ki onnan, ahogy haladok. A karjaim fáradnak ugyan, s sajogni rémlenek, mégsem eresztem el a szökevény társamat. Gyanítom, hogy kölcsönösen megmentettük egymás életét.
Lassan elülnek a zajok, s egy pontot átlépve mintha villanást látnék magam körül. Kiléptem volna a veszélyes zónából? Talán igen. A jobb kezem magam elé tartva intek egyet lefelé, majd csilingelés keretében előugrik a menüm. Előbb az első menüpontra kattintok, majd ismét az elsőre, majd végül a felbukkanó ablakban a másodikra. A térkép alá pillantva látom meg a kiírást, mely megnyugtatja a lelkem. Ugyan nem vagyok védett területen, de ez a hely már nyugodtabb. Visszamegyek kettővel, majd a második opcióra bökök, s keresgélni kezdek. Ahogy a potion után kutatok, egy ablak ugrik elő pont a szemem előtt. A tekintetem a feliratra fókuszál, s a következőt olvasom: „SGM képesség lecserélve erre – > Rakatan Imps.”
Fel sem fogom mi történik, az ablakocska eltűnik előlem, s lázasan pillantok át a menü bal oldalán virító státusz ablakomra. Előbb a 10. szintet olvasom, majd alatta, az exp-et, míg végül eljutok a kasztmegnevezéshez. Beast Tamer. Vagyis Állatidomár. A mancsomban szuszogó pandára pillantok, s kaparni kezd felfele, ahogy csúszik, időközben kiengedő karomból. Alá kapok a kis pandának, majd leültetem egy közeli szikla tetejére. Ahogy ott ül gyámoltalanul, előbb jobbra pillantok, majd balra, végül vissza a panda szemeibe.
– Ezek szerint, te most a petem lennél? – Guggolok elé, s az orrára bökök az értetlenül pislogó jószágnak. Menü ugrik fel, mely egy kis ablakot tartalmaz – benne a Pet elnevezése felirattal – valamint egy billentyűzetet. – Alig ismerlek. – Nyögöm ki, majd becsukom a kis ablakot, és a kezembe veszem az új jövevényemet. Mintha kicsit szomorú lenne az arca. – Nem foglak itt hagyni, ne aggódj. De előbb talán nem ártana, kicsit jobban megismernünk egymást, nem? – Ahogy a szemembe vigyorog, mintha csak azt mondaná, hogy kezdjem én. Félrebillen a látószögem, majd a bocs ismét a karjaimba, majd ahogy lehuppanok a puha fűbe, az ölembe kerül. Rám pislog, ahogy megvakargatom a fülét. A saját szuszogásom mellett érzem, ahogy megemelkedik a mellkasom, és levegő járja át a tüdőmet. – Nem bánod, ha leülök, ugye? Nem bírom állva végigmondani az egészet. Képtelen vagyok rá egyszerűen. Olyan furcsa ez az egész helyzet, a gyomrom is görcsbe rándul tőle. Ne haragudj, mindig felzaklat a téma. Adj egy pillanatot kérlek, míg összeszedem a gondolataimat. – Kis szünet után, körbe pillantok, s a sötét tisztáson, kissé megnyugszik a lelkem. – Azt hiszem rendben leszek...

Új képesség:
(Lecseréli a Saját Gravitációs Mező képességet)

Rakatan Imps

Kita találkozása a Rakatan Imp névre hallgató barátságos mobokkal, nem múlt el nyomtalanul. A fél méternél sem nagyobb szörnyecskék – akik kiszabadították a ketrecéből, mikor egy küldetése a lehető legrosszabb módon sült el – akármikor képesek a lány segítségére sietni, minek hatására Rinarin élő Imp-katapulttá transzformálódhat.
A képességnek nincs lehűlési ideje, de Kita legfeljebb három impet dobhat el, s addig nem dobhat el újat, míg egyikük el nem esik a csatában – ahogy célpontot sem válthat a már eldobott impekkel.
A képességnek kétféle hatása lehet. Ha a lány csapattársra dobja a kis segítőt, akkor az a lány speciális képesség pontjaival megegyező HP-t tölt vissza körönként a célpontjának. Az ily módon használatba vett imp rácsimpaszkodik a karakter hátára, mellkasára, vagy vállára, s minden foszforeszkálva gyógyítja a célpontját. (Az imp az eldobása pillanatában „Hoooman!” felkiáltást hallat.)
Ha Ai ellenfélre dobja a segítőjét, a kis szerzet karmolva, harapva, és a szarvaival szurkálva sebzi az ellenfelet minden körben – szintén a speciális képesség pontokkal megegyező mértékben.
Egy célponton csakis egy Imp lehet, s a lány saját magát nem gyógyíthatja ilyen módon.
Az impek nem hívhatóak vissza, azonban egyetlen ütéstől lemorzsolódnak a célpontjukról. Ha a karakter el kívánja távolítani az impet, kétoldalú kockával (korona/halálfej) kell dobnia. Ha a dobás halálfej, a kis szörnyeteg lekerül.
Fontos megjegyezni, hogy az eltávolítás nem mellékcselekvés, és nem veszi el a támadás jogát. Ha ellenfél csap olyan játékosra, akire Kita már impet dobott, szintén kétoldalú kockát dobhat, s ha halálfej az eredmény, olyan helyen találja el a karaktert, ahol az imp tartózkodik. Ebben az esetben a támadás ugyanúgy sebez, és a képesség is hatását veszti.

Spoiler:

Monty:
A félresikerült küldetés során kiszabadított bébipanda – melyet a Kezdetek Városába visszaérve Rinarin Monty-nak keresztelt el – hűséges társ a bajban. Bár méretei egyelőre nem grandiózusak, a kis bocs félelmet nem ismerve követi a gazdáját. Pindursága okán, egyelőre inkább Kita hátán kapaszkodva, vagy a lány mellett ácsorogva vicsorog az ellenségre.
A fehér alapon fekete foltos medvebocs, egy vörös alapon sárga díszítésekkel tarkított kendőt visel a nyakában, egyfajta sálként.

Képesség:
Deflect

Monty, képes egy védőmezőt létrehozni a célpontja körül, ami hanyatt vágja a támadó ellenfelet. A képesség szabad szemmel nem látható, azonban az első támadás pillanatában felvillan, és a csapás erejét visszafordítva hanyatt vágja a támadót. Sebzést ilyen módon nem okoz, de a támadó elesik az adott körben, minden további támadásától – lévén a feltápászkodással kell foglalkoznia.
A képesség az első visszavert csapás után eloszlik. Négy körös lehűlési idő.

by **Cardinal** Szomb. Május 02 2015, 21:24

Ossu!

Elfogadom a pályázatot. A harcművész köpenyt elveszted, a fegyvered helyett pedig kapsz egy Kezdő Állatidomár Kést (-), majd a felszerelkezőben kövesd el a cserét. Jogod van újrapontozni.

Rinarin Ai Kita

Rinarin Ai Kita

Re: Rinarin Ai Kita