A fönök harc után

Kana elküldött minket, hogy csak ő és Rin szállhassanak szembe a szörnyeteggel. Dühöt tekintettel az arcán célra emelte fegyverét és minden érzésével együtt ellengette a nyílvesszőt. A halálpontos lövés tökéletesen eltalálta azt a förmedvényt ezzel végleg kivonta a forgalomból. Mikor kimúlt két társunk csodával határos módon föltámadtak azonban Zarakit nem láttam sehol. Ő sajnos nem térhetett vissza közénk mint egyesek lelke már az örök vadász mezőkön pihent. Jól tudtam miattam kellett meghalni mert engem próbált védeni. Ranmaru is miattam halt majdnem meg mikor elém és az óriási szörnyeteg közé állt. Azzal, hogy kipurcant a fő gonosz elégtételt kellet volna éreznem, de nem így történt. Rettenetesen éreztem magamat mintha egy sötét verembe vetettek volna minden fény és remény nélkül. Mikor végleg bebizonyosodott, hogy Zaraki örökre kitörlődött térdre rogytam és szemeimből patakokban folytak a könnyek. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy valaki miattam vesztette el az életét. Egymás után háromszor keményen a földbe öklöztem olyan erősen amilyen erősen csak bírtam. Majd fölálltam és villámgyors léptekkel elhagytam a helyszínt pont arra amerről jöttünk. Mivel én voltam a leggyorsabb esély sem volt rá, hogy utolérjenek. Mikor biztosra vettem, hogy egyedül vagyok végre megálltam az égre emeltem tekintetemet és torkom szakadtából csak üvöltötte.
-Mi értelme volt felhagyni a magánnyal ha közben megöltem valakit! Azt hittem ebben a világban végre élhetek, lehetnek barátaim miért kellet elvenni ezt tőlem!?-
Olyan fájdalom kínozta szívemet melyre csak a halál hozhatott volna enyhülést. Egy pillanat alatt elillant az a kedves szerény énem és helyét egy tartózkodó mogorva vette át ki nem hajlandó még egy ártatlan életet feláldozni. Kardomat a földbe szúrva megfogattam inkább én pusztuljak el mintsem végig keljen néznem egy másik csapatársam halálát.

Mi határozza meg egy ember jellemét és vajon mi képes az megváltoztatni? Lehet valami kolosszális dolognak kell történnie, hogy valaki gyökeresen megváltozzon? Vajon a kapzsiság születésünk óta bennünk rejtőzködve vár mikor csaphat le ránk váratlanul? Van ellene egyáltalán valami védelem vagy csak egyszerűen nem szabad engedni a rossz gondoltok csáberejének?
Azért jöttem a játékba, hogy végre barátokra, emberi kapcsolatokra leljek és megváltozzak. Nem akartam az a szerencsétlen, nyafogó vesztes lenni aki csak egyedül játszik a számítógépen. Talán tudatomon kívül még valamit akartam ami nem dicséretes dolog. Hencegni. Azt akartam, hogy elismerjenek az emberek és tiszteljenek. Dicsfényben akartam fürödni miközben lányok százai mosolyognak rám és zengenek rólam ódákat. Azonban én erről nem tudtam vagy legalábbis nem akartam tudomást venni. Mikor az első pálya főnökkel szembe néztünk megtapasztaltam a legszörnyűbb dolgot amit emberre ki lehet szabni. Nemcsak, hogy meghalt egy ember a szemem előtt, de ráadásul az én hibámból tette. Ha nem cserélt volna helyet velem már rég a halakkal úszkáltam volna. Az a bolond helyet cserélt velem így ő került fel a Valhallába a harcosok világába. Én akkor úgy éreztem meg kell ölnöm magamat amiért ilyen sorsra juttattam egy társamat. Egy hang a fejemben azt súgta ne tegyem mert a többieknek szükségük van rám. Az életben maradt játékosok csak énrám számíthatnak. Mintha csak egy angyal szólított volna meg a menyből, hogy kíméljem meg az életem és folytassam utamat. Hallgattam a megérzésre bele sem gondolva lehet, hogy nem odaföntről hanem éppen az ellenkező irányból érkezett a sugallat. Ezután az eset után igyekeztem magamra maradni miközben tartottam a közelséget a céh tagjaim között. A gyorstalpalómnak köszönthetően én voltam a leggyorsabb a céhben így számítottak rám. Nem segíthetett rajtuk más csakis én. Egyre gyakrabban halottam önmagamat pihenés közben ahogyan dicsőségekről dalolok. Mind a pókirálynő mind a gyilkos céh ellen derekasan helytálltam és bebizonyítottam magamnak és a többieknek érdemes vagyok a bizalmukra. Egy hős majdhogynem félisten ki akárkin képes átgázolni aki az útjába kerül. Természetesen csak a gép állttal irányított lények ellen harcoltam mert nem akartam élő embernek ártani.
Egy idő után elérkezett a második pálya főnökének likvidálása is. Tízen jöttünk össze harcra és tettekre éhesen. Meg akartam bosszulni Zaraki halálát és megmutatni milyen erős is vagyok valójában. Ez a hang mely arra sarkalt, hogy dicsőséget szerezzek még mindig csak suttogott. Viszont ami ott történt teljesen letaglózott. Kotarou akinek átadtam a surranómat egy pillanat alatt elintézte a gigantikusra nőtt csigát. Még el sem kezdődött a harc és már véget is ért. Csak álltam megkövülten akár egy szobor kezemből a méretes kardom is a földre hullott a döbbenettől. Szemeim tágra nyíltak akár a telihold és számon értelmetlen habogáson kívül nem jött ki semmi. Pár percre szükségem volt, hogy elfogadhassam az elfogadhatatlant. A csatának vége lett és nekem esélyem sem volt részt venni benne. Hirtelen fóróság öntötte el a testemet és a gonosz hang amely eddig csak suttogott ezúttal szinte üvöltözött a fejemben.
-Ellopta a zsákmányodat mert vakmerősködött. Mi lett volna ha az a csiga megcsapja? Nem biztos, hogy feltámadt volna ezúttal? Ráadásul mindenki őt dicsére míg rólad tudomást sem vesznek.-
Ez a hang egyszerre volt csábító és fenyegető mintha maga az őrület lett volna. Egész testemen végigszaladt a remegés mint az átlagos téli estéken. Körülöttem állók nem vettek ebből semmit észre annyira örültek, hogy vége a csatának. Én lehajoltam elejtett Hálovágomért melyet eltettem hüvelyébe majd lassú léptekkel elindultam Kotarou felé. Arcomat a földnek szegeztem kezeim lefelé lógtak és közben halkan szinte érthetetlenül motyogtam magam elé. Jó pár percbe beletellett mire elértem hozzá és talán ez a viselkedés fölkeltette egy néhányuk figyelmét. Az utolsó pár méteren már már halható volt más számára is a motyogásom. Minél többet mondtam annál hangosabban beszéltem a végén már üvöltöztem Kotarouval.
-Hogy merészelted? Hogy merészelted? Hogy merészelted? Hogy merészelted?!-
Erre megragadtam a gallérjánál fogva magamhoz rántottam és jobb kezemmel képen töröltem.
Hogy merészelted veszélybe sodorni magadat?! Belegondoltál mi lett volna velem, ha megint meghalsz az én hibámból! Ráadásul ki engedte meg, hogy elved tőlem a zsákmányomat így nem tudtam megbosszulni Zarakit ráadásul mindenki téged dicsér engem meg észre sem vesznek!
Kiabálás közben szinte fröcsögött a nyálam és az arcom jobban hasonlított egy groteszk maszkra mint a tulajdon arcomra.
-És ez vonatkozik rátok is!-
Kiabálás közben végignéztem mindenkin pokoli izzó tekintetemmel. Sajnos ezután nem emlékszem mi történt csak annyira, hogy egy erdőben vagyok és bámulom az eget. Villámgyorsan leesett milyen helytelenül viselkedtem és majd elsüllyedtem szégyenemben. Sajnos nem tudtam sokáig szégyenkezni ugyanis egy tucatfarkas vett körül engem vérszomjas tekintettel. Egyikük bekaptam a kezemet mire én felüvöltöttem és két három ökölcsapással végeztem a bestiával. Ezután gyorsan fölpattantam ültömből előkaptam kardom és már szembe is néztem a maradék tizenegy farkas támadásával. Olyan voltam akár egy dámon forogtam pörögtem és vágtam mellyel egy bestia halálát hoztam el. Csata közben pedig egy ismerős hang dicsérő szavait halottam mely ezúttal lágy volt és kedves talán túl kedves kár egy démon. Mikor végeztem az irtással sokkal magabiztosabbnak éreztem magam és egy új érzés is kezdett a markába kaparintani. Ez pedig nem volt más mint a vérszomj és a hatalom éhség. Vérvörösben láttam mindent és nem ismertem legyőzött.

/Elmentem társaimtól kik nem tudtak vagy nem akartak utánam menni. Később viszont ha viszont akarnak látni rám kell lenniük és nem feltétlenül a testemre gondoltam./