Fogadjunk! [Tachi vs Saito]

Mindig mulattató dolog egy házikó tetején, vagy bármilyen más magas helyen üldögélni törökülésben, és onnan nézni az alant elterülő forgatag kavargó karneválját. Egyeseket azért szórakoztat, mert az emberek mozgásának összevisszasága, az általuk bejárt út bonyolult struktúrája stimulálja a fejletlen agyukat. Akárcsak egy csecsemőnek, aki sakktáblát, vagy bármilyen más egyszerre bonyolult és rendezett alakot lát. Bemesélik maguknak, hogy azért nézik, mert látványos, de nem. Ez csak egy olcsó kifogás arra a tudatalatti gondolatra, hogy valójában síkhülyék, és ezért van szükségük arra, hogy valami munkára késztesse a lusta agyukat. Ami viszont engem illet, nos, én a részletekre figyelek, nem az összképre. Rábökök egy-egy arcra, és 10-20 méteren keresztül figyelem a testtartását, járása tempóját és mikéntjét, kezei foglalatoskodását és persze a legfontosabbat, az arckifejezését. Ezek mind-mind összefüggenek egymással, ám mégsem unalmas ugyanazokat a mintákat látni időről-időre, hiszen mindenkinél egy picit másképpen jelenik meg az idegesség, az öröm vagy a szomorúság. Ott van az a párocska például. Kéz a kézben, szinte falják egymást, dúl a szerelem. Egy hagyományos MMO-ban teli torokból kacagnék rajtuk, hiszen jó eséllyel a duó mindkét tagja férfi lenne. Ám itt más a helyzet, és ezért más a viselkedésük is. Tudják, látják, hogy a másik fél valóban az, akinek mutatja magát, így sokkal felszabadultabbak és őszintébbek tudnak lenni. Ki tudja, még az is lehet, hogy a vonzódásuk tartóssá válik, és ha kiszabadulnak a játékból, meg fogják keresni egymást a valós világban is. Ám a fiú gesztusaiban van valami idegen, valami szokatlan. Valami bizonytalanság mutatkozik, mikor a lány átkarolja a karját, mikor hozzáér. Káosz van a fejében, az ok pedig egyértelmű. Barátnője van a másik oldalon. Ilyenkor sajnálom igazán, hogy a kialakulóban lévő drámát nem követhetem figyelemmel, a fiú évődését két lány között. Az egyiket szereti, a másikat már nem, de mégis görcsösen ragaszkodik hozzá, hogy legyen egy biztos pont az életében. Szánalmas...
Felsóhajtottam, és unott arckifejezéssel támasztottam a fejemet az egyik tenyeremre. Már vagy két órája itt voltam és elemezgettem, szóval elment kicsit a kedvem tőle. Ha a másik oldalon lennék, fel tudnám dobni magam azzal, hogy nem csak gesztusokat nézek, de itt annyira kevés volt a nőnemű játékos, hogy csak elvétve tudtam legeltetni a szemem egy formás hátsón, vagy egy domborodó mellkason. Ámde mit tesz a szerencse, egy bájos hölgyemény pont ekkor bekúszott a látóterembe. Elvigyorodtam. Unalmam annyira elhatalmasodott rajtam, hogy az egyszerű pillantás most nem volt elegendő számomra. Óvatosan ugrottam le a megfigyelőpontomról, majd tekintetemet a barna buksira szegezve indultam célpontom után, és pár percnyi séta után Fortuna valóban az oldalamra állt, mikor sietségében le kívánta vágni az utat egy sikátoron keresztül. Futásnak eredtem, és egy másik útvonalon kerültem elébe, így a szűk, sötét és magányos kisutca végén befordulva szembetaláltam magam a lánnyal. Meglepődött és megtorpant, nem számított rá, hogy valaki megjelenik előtte. Eztán azonban a félelem uralkodott el rajta. Pillantása a fejem fölé tévedt... oh, szóval tudja, mit jelent az indikátorom.
- Oujo-chan, zaklatottnak tűnik. Segíthetek? :] - szólaltam meg nyájas vigyorral az arcomon, vörösen villanó szemeim pedig csak megerősítették, hogy szándékaim nem békések. Megfordult és felhúzta volna a nyúlcipőt, csakhogy gyorsabb voltam és elkaptam a csuklóját. És ha már ott voltam, előbb magamhoz rántottam, aztán úgy falhoz vágtam, hogy csak úgy nyekkent! Könnyesedő szemétől és rémült arckifejezésétől rögtön izgalomba jöttem... Gyönyörű volt, sokkal szebb így, mint mikor mosolyog!
- Hová olyan sietős, oujo-chan? Nem szeretne kegyed eltölteni velem néhány kellemes percet? Hm... bár való igaz, talán csak... számomra lesz kellemes... - reagáltam kétségbeesett szabadulási kísérletére a csuklóját megszorítva. A megfelelő ütemben hozzátett hatásszünetek megtették a maguk hatását, a hölgyike felsikított. Csodás hang szökött ki a torkán! Hopp, de vajon meghallotta valaki? Lehet be kellett volna fognom a száját :/

[OFF] Hős lovag harcművész, mutasd meg halálmegvető bátorságod és mentsd meg a hercegnőt. Csakhogy mivel te nem vagy Kirito-kun, így nem mehet minden olyan flottul, hogy erőfeszítés nélkül megmented, és beléd is zúg a lány. Csússz el egy banánhéjon, véts valami igen ciki bakit, ami gondoskodik a SAO főhőséhez viszonyított... alsóbbrendűségedről :] [/OFF]

Szokásommal ellentétben, ma nem húztam sokáig a lóbőrt. Nem is bírtam volna aludni, annyira izgatott voltam a bolt megnyitónk miatt. Így hát már korán reggel kivetett az ágy, majd serényen puccba vágtam magam. Gondosan gallérjaimra tűztem újdonsült céhem és kovácsmesterségem jelvényeit, majd magamra öltöttem csodás páncélom. Hosszú percekig csak a tükörre meredtem, egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal, amit új felszereléseim nyújtottak. Arany keze van Mirikának, pontosan a hozzám illő stílusban készítette el a vértet. Ilyen rövid idő alatt kiismert volna, vagy ennyire jó megfigyelő? Végigsimítottam a vállamon lévő kovácsjelén, aztán elkezdtem kicsit próbálgatni az új szerzeményt. Egyelőre még nem éreztem teljesen komfortosan magam a vértben, mivel még sosem viseltem ehhez hasonló "ruhát". A kendóban használt védőfelszerelésem súlya lényegesen kisebb és teljesen más módon oszlik el a terhelés a testemen. Habár ennek a virtuális vértnek a súlya meg sem közelíti egy eredetiét, mégis próbálgatnom kellett kicsit a mozgást benne. Amikor kellőképpen bemelegedtem, lesiettem a fogadó étkezdéjébe, és elköltöttem egy kellemes reggelit. Ezután már semmi sem tarthatott vissza, hogy nyakamba vegyem a tennivalókat, s készen álltam akár az egész világgal is szembeszállni.

A megnyitó kiválóan sikerült, igencsak elégedett vagyok a bolt berendezésével. Esztétikus, csöppet sem hivalkodó, s vonzza az emberek tekintetét. Ahogyan szerettük volna. Ami pedig tetézi az örömömet, hogy sikerült újdonsült céhtársaimmal hamar megtalálni a közös nevezőt, gyakorlatilag mindenben. Kell ennél több egy hozzám hasonló üzletembernek? Ilyesmik járnak a fejemben, miközben hazafelé sétálok az Északi negyedből. Akkora úr ugyanis azért nem vagyok, hogy kocsist fogadjak erre a röpke 20 perces sétára. Egy kósza ötlet ver szöget a fejembe, s úgy döntök, hogy lerövidítem az utam, és a múltkori sikátoros fogadó felé veszem az irányt. Nem éppen a közbiztonságáról és a jól kivilágított utcáiról híres ez a környék, de úgy érzem büszkeségem, vagyis az új páncélom aurája minden veszélyt pajzsként lökne vissza rólam.
Ám ami az amerikai filmekben kliséként jelenik meg, az most rideg valósággá válik.
Mielőtt elérhetném a csehót, hogy egy frissítőt ledöntsek egy bájos hölgy társaságában, akit a múltkor szemeltem ki magamnak, dulakodás hangjára leszek figyelmes a szemközti sikátorból. Olyan kihalt még ilyenkor délután ez az utca, hogy nem nehéz észrevenni, ha valaki éppen egy lányt próbál a falnak döntve leteperni. A sikátor sarkát elérve, hátamat nekivetem a falnak, s onnan mozizom végig az eseményeket. A pasas olyannyira rá van gerjedve a hölgyikére, hogy észre sem veszi a kukkolásom. Karba font kézzel várom ki, hogy mi lesz: arcul csapás? Szadomazo? Vagy végül a lány is beadja a derekát, hogy hamarabb szabaduljon? Aztán a torkából felszakadó sikoltás zökkent ki morózus állapotomból, és ráeszmélek, hogy nem egy szerelmi szerepjátékról van szó, hanem nagyon is egy nemi erőszak kellős közepébe csöppentem.
Végiggondoltam a lehetséges opciókat arra nézve, hogy mégis mit tehetnék: Egyrészt ott hagyhattam volna őket, hogy a pasas kiélhesse elfojtott férfiúi igényeit, elvégre ha éhségérzetünk van itt is, akkor nyilvánvalóan más szükségleteinket is ki kellene elégítenünk. És különben sem kellene mindig mindenbe beleártanom magam. Másrészről viszont a galléromon függő angyalszárnyak emlékeztettek arra, hogy egy védtelen hölgyet illik kimenteni egy ilyen kétes szituációból. Arról már nem is beszélve, hogy az udvarias férfiak mintapéldányai között tetszelgek, tehát tulajdonképem kötelességem megmenteni ezt a bajbajutott hölgyet.
Erőt veszek magamon, s nekiindulok, hogy az idegen férfit móresre tanítsam. Ahogy azonban megteszem az első lépéseket a félhomályban, "sikeresen" felborítok egy szeméttel teli tárolót. Égtelen bűz kezd el terjengeni, ahogy egy félig már rothadó hal bontakozik ki a papírcsomagolásából, én magam pedig kénytelen vagyok végigtapicskolni csizmámmal a konyhai hulladékokon, nehogy pofára essek. Ha eddig nem vettek volna észre, akkor most biztos sikerült magamra vonni a figyelmet parádés belépőmmel. Elképzelem magam, amint hero-ként nekiveselkedem, páncélom megcsillan a napfényben, köpenyemet csak úgy lebegteti a szellő a hátamon, aztán belerondítok egy nagy kupac szemétbe. Gratulálok Anat, de igazán... hozod a formádat. Igyekszem a lehető legjobban kijönni a helyzetből, ezért lerázok gyorsan lábamról egy fránya banánhéjat.
- Direkt volt! - vigyorgok kínosan, aztán megacélozom tekintetem - Annyira rá vagy pusztulva öregem erre a virágszálra, hogy észre sem veszel. Muszáj voltam valahogy magamra vonnom a figyelmedet. Viszont nem ártana, ha megpattannál a csajomról, rossz fészekbe piszkítottál, haver!
Persze csak blöfföltem, de bízom benne, hogy a lánynak maradt még annyi lélekjelenléte, hogy partner lesz a színlelésben. Szólni azonban nem mer, túl erősnek bizonyul csuklóján a szorítás.
- Lásd kivel van dolgod, megkímélem az életed! Viszont engedd el a hölgyet, és küzdj meg velem férfiként! Csorbát ejtettél a becsületemen és a hölgy erényein, s ez bosszút kíván! Kihívlak egy first strike párbajra, csak hogy lásd, milyen könyörületes vagyok!

[off]Íme az ördögöd a következő körre: A fene nagy izgalomban elfog a csuklás, s többféle módszerrel is próbálkozol, hogy alábbhagyjon. A kör végére persze elmúlhat.[/off]

Igen kellemetlen lett volna, ha kis ballépésem miatt megzavart volna valaki udvarlási rítusomban, úgyhogy gyorsan be is fogtam a kishölgy szájacskáját, igyekezve úgy csinálni, hogy azért ne haraphasson meg. Testemmel préseltem a falhoz, amíg az utca felé fordítottam a tekintetemet, nehogy figyelmem híján rakoncátlankodjon, és csendben vártam, hogy érkezik-e felmentősereg. Eleven kislány volt, ezt már most éreztem, ahogy vergődött a szorításomban. Kár, hogy nem értettem, mit próbált mondani, de mivel feltételezem nem szemeim szépségét, mosolyomat, vagy hosszú hajamat akarta megdicsérni, így annyira nem furdalta a kíváncsiságomat mégsem. Szerencsére úgy tűnt, elég messze vagyunk a forgatagtól, hogy a sikoltás idevonzza a fél várost, így már-már fellélegezve fordultam volna vissza bájos áldozatomhoz, ha nem hallottam volna meg a zajt a másik irányból, a sikátor belsejéből. Homlokomat ráncolva fordítottam arra a figyelmem. Ejnye, nem gondoltam volna, hogy onnan kapunk társaságot :/ Milyen kár, nem szeretem a komplikációkat :/
- Akkor hát te lennél a becsületesség mintaképe, vagy csak olcsó kifogást keresel az ügyetlenséged fedezé...hic!..re...? Nomár... - jegyeztem meg fellengzősen, a hatást azonban elrontotta váratlanul fellépő csuklásom. Sebaj, vettem egy jó mély levegőt. Helyzetet változtattam, és magam elé rántottam a hölgyet mintegy pajzsként, egyik kezemmel a karját csavartam a háta mögé, a másikkal pedig a száját tartottam egyelőre. A hős lovagja belépője teljesen egyértelműen a bénázás kategóriájába tartozott, egy elrontott hátbatámadás... vagy még rosszabb. Legalábbis a lányka szempontjából, akinek legnagyobb sajnálatomra most nem láthattam a rémült tekintetét, ellenben a helyesléssel nem spórolt kétségbeesésében.
- Hmmm... Adok még egy esélyt, próbálkozz egy kevésb...hic...é... khm, szakállas blöffel. Mellesleg nem vagyok kapzsi, szívesen megosztom veled a zsákmányt. Van mit - tettem hozzá az előbbihez, és elvigyorodva lejjebb siklik a kezem, végig a nyakán, egészen tenyérnyi kebleiig. Ha valóban a barátja lenne, nem viselkedne ilyen nyugodtan, már begőzölt fejjel ugrana nekem. Na de... nem is kell nekem elemezgetnem ahhoz, hogy tudjam, füllentésen kaptam a nap hősét. Mondjuk azt is kétlem, hogy rávinné a lélek, hogy csatlakozzon, pedig talán neki is megfordul a fejében, hogy szeretné a kezét ugyanott tudni, ahol én. Nem zártam még ki annak a lehetőségét sem, hogy csak kukkolni akart, aztán most sodródik az árral :] Csak ez az átok csuklás ne lenne... Amíg a fiú a száját jártatta, a lélegzetem visszatartásával próbáltam legyőzni jelenlegi legfélelmetesebb ellenségemet, és a koncentrálás miatt majdnem elmulasztottam, mit mondott, pedig kár lett volna! Kitört belőlem a nevetés, annak is a gonoszabbik, kárörvendő fajtája. Majd le is zárta egy csuklás
- Ohó, milyen nagylelkű! Mondd, ha végeztünk a bohóckodással, megengeded, hogy folytassam, amit... amit az imént elkezdtem volna, vagy ragaszkodsz hozzá, hogy győzelmed esetén nyüszítve eltakarodjak? - gúnyolódtam, ezúttal ha nehezen is, de megakadályozva, hogy a csuklás bezavarjon, cserébe megjegyzésem után kellett elfojtanom azt. Nem igazán fűlött a fogam a játszadozáshoz, márpedig az a párbaj-mód nem több annál. Gyáva, félti az életét, mikor bosszúról hadovál? Nevetséges... Így jobban megnézve viszont a férfin fel véltem fedezni egy-két figyelemreméltó kiegészítőt, a vértje például igencsak szimpatikus darabnak tűnt, nem annak a satnya páncélnak, amit a legtöbb játékos, így én is, viselni volt kénytelen.
- Inkább fordítsuk komolyra a tárgyalást, mindketten tudjuk, hogy ez nem csak egy ostoba játék. Ha párbajt akarsz a becsület és az erények védelmében, akkor csakis a normál-mód elfogadható, hacsak ezeket a fogalmakat nem veszed félvállról. Márpedig miért is vennéd? Hiszed vagy sem, becsülöm a bátorságodat, vagy bármi mást, ami rávett arra, hogy beleszólj a dolgomba, így megölni nem szeretnélek. Ha veszítesz, önként és dalolva átadod a felszerelésed és a pénzed, cserébe az életedért, ha pedig nyerek... nem jó... ha én veszítenék, akkor pedig a szép virágszál megtarthatja az ártatlanságát. Ez hogy hangzik? - vigyorodtam el ismét aljas félmosolyt mutatva. Kicsit rontott az összképen, hogy többször is meg kellett torpannom a csuklás miatt, így ellazítottam magam kicsit és nyugodt, egyenletes légzésre váltottam, már amennyire a reszkető-vergődő tündérke engedte. Érdekes, kihagytam a nyereményemből a hölggyel való szórakázást, lehetséges volna, hogy már nem is érdekelnek az idomai? Hm... annyi baj legyen, inkább fogást váltottam, és a nyakát átkarolva tartottam meg, az eddig a karját feszítő jobbom pedig a hátam mögé csúszott, megragadta a rövidkardom markolatát, és fémesen búgó hangon előhúzta azt a hüvelyéből. Ritka pajzsot fogok használni ma azt hiszem. Élőt

Hm... minő meglepetés, a nyugodt légzés és az ellazított izmok segítettek, legalábbis míg analizálgattam a férfi mimikáját és viselkedését, nem jelentkezett újra rekeszizmom görcsös összerándulása. Ettől a tehertől megszabadulva immár beskatulyázhattam a kotnyeles fiatalembert a megfelelő dobozba. Olyasvalaki volt ő is, akit a társadalmi normák béklyóba kötöttek, és ahelyett, hogy az ember természetének engedelmeskedve önző módon csak a saját érdekeivel törődne, hagyja magát megkötni olyan fogalmak által, hogy mi a jó, és mi a rossz. Pedig ez mindössze nézőpont kérdése, és végső soron úgy is csak az fog számítani, hogy mi az, ami nekem jó, vagy nekem rossz. Így van genetikailag kódolva az emberi faj. Kit érdekel, ha a kezeim között tartott virágszálnak rossz, mikor nekem jó? A nevetséges ebben az egészben az, hogy nem csak nekem lehetne jó, ha a lányt nem korlátoznák ugyanazok a szabályok, amiket a látszólagos káosz elkerülése érdekében ránk erőltetnek. Szánalmas...
Halvány félmosolyra húzódtak ajkaim, mikor észrevettem meglepetését, miután fejem fölé pillantott. Szegényke nem csak szerencsétlen, de még vak is, noha amennyiben az elméjét elfoglalták azok az őszinte gondolatok, hogy milyen jó is lenne, ha a helyemben lenne, és éppen az ő keze nyaralna arra, amerre az enyém, úgy talán érthető, hogy nem vette észre az élénkpiros indikátort, mely szinte világít ebben a félhomályban, amit az épületek árnya vetít ránk. Mindenesetre könnyen elképzelhetőnek tartottam, hogy a férfi először lát ilyet, azért is nézett rám úgy, mint egy űrlényre.
Bohóckodásának újabb fázisát kissé oldalra billentett fejjel, közönyös arccal figyeltem. Már-már szinte megsajnáltam... na nem őt, hanem a foglyomat, hogy egy ilyen balfék érkezett a segítségére :] Sokáig fogja még kísérteni az a szemeteskonténer a hősét, csak azt sajnáltam, hogy egy cseppet sem volt mulatságos a szerencsétlenkedése, így engem a legkevésbé sem szórakoztatott. Ha ez tíz perccel később történik a párbajunk hevében, kihasználtam volna az alkalmat egy aljas támadásra, ámde most még csak a megfigyelő fázisban tartottam, nem volt szsükéges bármit is elsietni.
- Ohó, úgy tűnik a szőke herceged a fehér lovon nem szőke, lova sincs, de még csak nem is herceg, csak egy útonálló, szépségem... - búgtam a hölgy fülébe élvezettel teli hangon, majd újabb vigyorra húzódott a szám. Viszont volt valami furcsa abban, hogy ilyen könnyen elvesztegetné az erőfeszítéseit csupán azért, mert egy számára elfogadhatatlan ajánlatot tettem. Sőt, már csak azért is szöget ütött a fejembe mondandója, hogy mégis sorsára hagyná a lányt. Nem illett a helyzethez a reakciója...
- Mmm... Biztos vagy benne? Lehet, miután végeztem vele, meg is ölöm. Akkor a te lelkeden száradna az élete. Viszont... ha legyőzöl, és te ölsz meg engem, megszabadíthatnád Aincradot egy hozzám hasonlatos rohadéktól :] - pillantottam rá összeszűkülő szemekkel. Sajnos a tündérke olyannyira pánikba esett most már, hogy szinte tarthatatlan volt a vergődése, minden áron megpróbált kiszabadulni a szorításomból. Az esély pedig fel is kínálkozott előtte, ugyanis váratlanul olyan tömény bűz csapta meg az érzékeny orromat, hogy azonnal erős hányinger és szédülés jött rám. Fogásom enyhült, a hölgyike pedig erőteljesen sípcsonton rúgott, így kiszabadulva. Rohanni kezdett, de pár méteren belül hasra is esett, lévén hátába fúródott valami, amit nem terveztem használni, de most jól jött. A bénító méreggel átitatott tű, amiből sajnos ez volt az utolsó darab, most kapóra jött. Nem kívántam még elengedni És bár az émelygés és a tompaság hamar enyhülni kezdett, jobb ötletnek tartottam kicsit rájátszani a hatásra, hátha meggondolja magát a lovagias fiatalember is, aki talán mégsem annyira az. Ugyanis őt sem akartam elengedni most, hogy megtaláltam a szórakozásom a mai napra

Belekerült némi erőfeszítésembe, hogy fenntartsam a... hm... status quo-t, ha fogalmazhatok így. Ha a virágszál elmenekült volna, ellentétünk alapja is megszűnik, hiszen némi kellemes-kellemetlen tapogatózáson illetve a csekély ijedtségen kívül semmi baja nem esett eddig a lánynak. A fenyegetettség fenntartásának hiányában értelmét vesztette volna a konfliktus, amiért igazán kár lett volna, tekintve hogy kifejezetten szórakoztató volt élcelődni az úriember cselekedetein és szavain. Annyira nehéz volt ellenállni a kísértésnek, mikor valami nevetségeset mondott avagy tett, hogy, nos, nem is sikerült. Ritkán éreztem ilyet, de azt hiszem vártam azt, hogy összeakaszthassam a bajszomat ezzel az önjelölt szőke herceggel, és a díjazás is igen kecsegtetőnek hatott. Egészen odáig jutottam, hogy készen álltam megakadályozni a távozásában is akár, ám szerencsére erre nem volt szükség. A kis hölgy magánakciója nyomán kénytelen voltam drasztikus eszközökhöz folyamodni, és hogy, hogy nem, ez hozta meg a várt hatást. Váratlanul egy ököllel találtam magam szembe, fel is szaladt a szemöldököm. Ostoba húzás volt minden kétséget kizáróan, de a kívánt hatást elérhette volna, ha... Ámde nincs ha, mivel higgadtságomnak köszönhetően ösztönös reflexeim is másképp működnek, így ahelyett, hogy hátrahőköltem volna, teljesen nyugodtan vártam meg, amíg felvillan előttem a kicsiny hatszögű, lila védőfal, mely megállította az ütést, és helyette csak egy lökéshullámot továbbított felém. Még egy ilyen pillanatban is tisztában voltam vele, hogy működik a játék rendszere, és ugyan hátraestem, életpontjaim természetesen teljesen érintetlenek maradtak.
- Gar nicht so übel! - kuncogtam fel, nem igazán tűnt fel, hogy japán helyett más nyelven ejtettem ki aljas félvigyorral kísért dicséretemet - Sajnálattal közlöm, hogy a párbajra hívást elmulasztottad megejteni, javaslom mielőtt pótold, feldühödött bika-san :] - kommentáltam gúnyosan meglehetősen heves érzelmi reakcióját. Nem tudom mit hitt, de attól tartok, valami apróságon kaphatta fel a vizet ennyire. Vagy talán az összeeső lány? Oh... Pedig nagyon erőlködött, hogy meg tudjon mozdulni, mit nézhetett félre a fiatalember? Nahát-nahát... Kényelmes mozdulatokkal felálltam és leporoltam a ruhámat, mikor azonban felnéztem, egy panelre figyelhettem fel, mely egy kihívás volt. Első vérig. Lemondóan és csalódottan sóhajtottam fel, szánakozó pillantással méltatva a férfit, aki ezek után képes volt férfias küzdelemről és bátorságról szónokolni. Míg összehordta ezt a sok marhaságot, módosítottam a kihívása opcióin, s visszaküldtem azt. Teljes értékű párbaj, melynek akkor van vége, ha az egyik fél HP-ja nullára esik vagy megszakítják a küzdelmet. Ezt követően felemeltem a kezemet feltartott hüvelykujjal, majd másik kezem ujjai közé csippentettem kinyújtott ujjamat. Számolni kezdtem ugyanis.
- Oh mein Gott, du bist ein Engel! Először is, a gyenge, ártatlan tündérkéd egy 4. szintű íjász - a hüvelykujjamról a mutatóujjamra a váltottam, majd minden tétel után eggyel odébb vándorolt a számlálóm - Kettő, nem vagyok sem velejéig romlott, sem pedig a szintemre nem lehet lesüllyedni. Nem az én hibám, hogy a természetes emberi viselkedés ezen ösztönös formáját, melyet képviselek, a mélyen belénk itatott erkölcstanok helytelennek kezelik, pedig mikor a túlélésről van szó, ezek az ostoba mesterséges korlátok fránya módon folyton eltűnnek. Harmadszor, én a helyedben nem tartanám se férfinak, se bátornak magam, mikor még vörös posztóval lefedett elmével is csak egy szánalmas, kockázatmentes First Strike-párbajra való kihívást mersz elküldeni. Szegény lány, már komolyan sajnálom, hogy egy olyan hitvány alak érkezett a megmentésére, mint te. És végül, negyedszer: ostoba vagy, ha azt hiszed, rá tudsz venni a támadásra - álltam meg a gyűrűsujjamnál, miközben unott, érdektelen hangon daráltam a mondanivalómat. Tekintetem is hasonló érzelmeket sugallt, de aztán inkább előhívtam kardom mellé a pajzsomat is, hadd lássa a harcművész kolléga, hogy egy lovaggal van dolga. Kár, hogy így alakult, izgalmasabb lett volna egy élő pajzsot használni...
- Viel Glück, mein Freund - vigyorodtam el, bízva abban, hogy végre befejezi a bohóckodást, és kiáll velem tényleg úgy, ahogy férfinak a férfival illik. Vérre menő, éles harcban, aminek van tétje.

Az a nagy büdös helyzet, hogy igazat kellett adnom ennek az ipsének... Amióta csak befordultam ebbe a sikátorba, viaskodnak bennem az érzelmek. Egyrészről persze gyönyörű gondolat, hogy hős lovaggá avanzsálódva majd megmentem a leánykát. Az is mesésen hangzik, hogy leszámolok egy vörös indikátorossal, s megtisztítva tőle a környéket átadom őt a hatóságoknak. Azonban a valóság ennél ezerszer ridegebb és sokkal inkább mentes a meseszerű és lírikus elemektől. Nem vagyok egy hős lovag, sokkal inkább féltem az életemet és az értékeimet. Ez talán szégyen? Ha az, akkor vállalom, de az vesse rám az első követ, akiben nem bujkálnak ilyen érzések.
Én is elkezdtem számolni magamban, miközben sarkon fordultam és visszasétáltam az elszálló köpenyemért. Alaposan kiráztam, majd ismét a vállamra csatoltam. Tudtam, hogy nem kell hátbatámadás miatt aggódnom, még nem fogadtam el a módosított párbajra hívást. Nos, 1. Egy negyedik szintű játékos arra se képes, hogy megvédje magát, akkor én mit pattogok a magam második szintjével egy veszélyes piros indikátoros ellen. 2. Ki tudja, hogy hová jutott volna el ez a kis légyott, ha nem zavarom meg őket. Lehet végül a lány is belement volna a mókába, ha meg nem... hát nem... 3. Fene vinné ezt a First srtike-os céhes szabályt! Csak lekorlátoz, és Mirika főnökasszony is biztos megértené, hogy miért kényszerülök egy ilyen helyzetbe. Meg amúgy sem fogja megtudni, hogy ha belemegyek a módosított párbajba. Különben is, ha Kotának lehet, akkor nekem miért ne lehetne? Ő is megszegte a szabályt ellenem, és ez már tényleg becsületbeli ügy lett a lovag ellen. Lovag... hát érdekes egy erényeket képvisel, szó ami szó. És végül 4, de ezt már hangosan is kimondom:
- Nem ostoba vagyok, csak kíváncsi, mégpedig a támadó pontértékedre. De nyilván te is az enyémre, ezért hagyod meg nekem a kezdeményezést. Tudod mit, lovag úrfi, legyen ahogy akarod! - Azzal higgadtan rábökök az előttem lebegő "elfogadás" gombra - Kezdjük akkor elölről, tiszta lappal! Teszek arra, hogy mi dolgod ezzel a lánnyal... bevallom kontár lépés volt részemről, hogy beleavatkoztam. Nem az én dolgom, hogy ki miként tölti a szabadidejét - ekkor rávigyorgok, jelezve, hogy az én fejemben is megfordul most pár pajzán gondolat - Viszont felcsigáztad az érdeklődésemet, hogy ha ilyen jól forog a nyelved, vajon a kardod hogy fog.
Nem habozok tovább, ígéretemhez híven támadásba lendülök. Viszont egy nagyon nagy különbség van a piros indikátoros elleni küzdelemnek: nem kell tiszta, becsületes játékra törekednem, trükközhetek kedvem szerint és bevethetem új jártasságom, az akrobatikát is. Az első sebzés bevitelével biztosra akarok menni, tudni akarom milyen erős a páncélja, illetve a pajzsa mennyire áttörhetetlen. Nekiiramodok, és keresek a terepen egy kiszögellést, ahonnan lendületet véve elrugaszkodhatok a talajtól. Magasba ugrok akrobatikámat kihasználva, majd hosszú lándzsámmal egyenesen a nyakát veszem célba, ahol a páncél szabad testfelületet hagy. Persze tisztában vagyok vele, hogy az itteni pixelekből felépülő páncélzat teljesen másként viselkedik, mint a valóságban, de nem is az a célom, hogy a nyaki ütőeret eltaláljam. Lehetőleg az utolsó pillanatban, hogy szándékom ne legyen egyértelmű, fordítok egyet a pengén, s hegyével próbálok bevinni egy 7 pontos sebzést 4-es gyorsasággal a gyomrába vagy az oldalába attól függően, hogy a pajzsát miként mozgatja a nyaka védelme érdekében. Már ha mozgatja persze...

- Rum a tejbe, az meghajt haver!1 Amondó vagyok, hogy csináljunk egy hatalmas balhét ma éjjel, a jelszó: Halál a májra! Ezt ne felejtsd el!2 - intéztem Tachi felé a választ a rumos kérdésre, utalva ezzel arra is, hogy szeretném leápolni szúrásaimmal a belső szerveit is. Arcomon sátáni vigyor terült el, majd támadásba lendültem. Még mindig bosszantott a fickó és ez a Jack Sparrow stílus meg külön jól állt neki, amitől persze még idegesítőbb lett a személyisége. Sikeresen bevitt szúrásom nyomán hangyányit csökkent az életsávja, ami bíztatólag hat, hiszen ezek szerint sikerült leütnöm a páncélját. Legalábbis másoknál ez így működött, és bíztam benne, hogy ez a lovagok esetében sincs másként. Kivonja magát lándzsám kereszttüzéből, majd elkezd távolodni tőlem. Elkezd szaladni... menekül talán? Máris feladta? Gúnyosan elkezdem egyik régi kedvenc dalomat dúdolgatni, majd az elfutó fiú felé kezdek énekelgetni. Hangom egészen kellemes, s habár a gitározáshoz még nincs meg a megfelelő jártasságom ebben a világban, az énekhangomat még sikerül nagyjából uralnom. A való életben sem voltam egy szóló énekes, de azért annyira rossz sem vagyok, hogy attól más a falat kaparná.
- Fuss, fuss az életedért! Vihar jő, mely tönkreteszi életünket. Készülj az egész éjen át tartó harcra, már látom a villámot az égen - ekkor irányt változtat és rohamozni kezd, ám ennek ellenére rendületlenül folytatom az éneket, egyre vehemensebben, ahogy azt az eredeti dalban teszik, ezzel próbálva magamat egyre jobban feltüzelve az érkező csapás kivédésére - Fuss, fuss az életedért! A sötétség vihara már érkezik is. Láttam az időben írott jelet, hogy hamarosan az ítélet napja kél!3
Már szinte hallom a fejemben a gitárhúrok hangját, ám ekkor váratlan dolog történik... Tachi nem a fegyverével mér rám csapást, hanem azt szúrásra hátrahúzva maga mögött tartja, majd pajzsával esik nekem. Ennek nyomán sérül a védelmem és 4 páncélértéket veszítek. Nem kevés, de meg se kottyan vértemnek.
- I am IRON MAN!4 - szakad fel belőlem a kiáltás, majd minden erőmet öszpontosítva megpróbálom ellökni magamtól a lovagot, mielőtt még kardját is oldalamba márthatná. Ha adódik rá alkalmam, akkor lábammal is megpróbálok egy rugást bevinni a pajzsára, hogy néhány lépésnyi hátratántorodásra késztessem. Fogalmam sincs, hogy a rúgási kísérletem sebzéssel is felér-e, ilyesmire még nem került sor a SAO beli küzdelmeimben, szóval nincsenek tapasztalataim ilyen téren, de elsődleges célom most különben is az lenne, hogy minél messzebb, lehetőleg a lándzsám hatótávolságába kerüljön az ellenfelem.
- Emlékezz gyermekem, ártatlanság nélkül a kereszt csupán egy vasdarab, a remény pedig csak egy illúzió!5 - majd ezután védekező állást veszek fel, figyelve egyszerre a kardjára és a pajzsára is.

Első csörténk egészen tűrhetően sikerült, azt hiszem pajzsos harcmodorom talán számomra legkedvesebb trükkjét vethettem be. Máris rengeteg információ állt rendelkezésemre. Egyrészt tisztába kerültem a ficsúr sebzésével, ami kellemetlenül magas volt, de legalább így kiderült, hogy nem rohanhatok fejjel a falnak, kerülnöm kellett a rizikós helyzeteket. Ugyanakkor arra is fény derült, hogy nemigen számít a hagyományostól elütő harcmodorra, ami az én malmomra hajtotta a vizet. A vizet, és nem a rumos tejet És végül az is kiderült, hogy mégsem annyira ostoba, mint gondoltam, tudatában van annak, hogy nem csak a fegyvere létezik harc közben. Ez utóbbi kicsit megfűszerezi a küzdelmet, kénytelen leszek odafigyelni a végtagjai mozgására is
- Nahát, meglep, hogy még egészben van az életcsíkod :] - szólaltam meg, miután mindketten nyugalmi állapotba kerültünk. Kiegyenesedtem és kihúztam magam, pajzsomat pedig némi csuklókörzéssel mozgattam meg. Az iménti rúgása után bizseregni kezdett a kezem, valószínűleg fájt volna, ha nem egy virtuális világban vagyunk. Ami viszont a meglepettségemet illeti, az természetesen nem volt igaz, tisztában voltam vele, hogy nem kezdő szintű vértje van, éppen azért keltette fel az érdeklődésem többek között. Tekintetem egy pillanatra a paralízisben szenvedő lányra esett, ebből a szögből kifejezetten érdekes belátást nyertem rá és néhány eltávolítani kívánt ruhadarabjára.
- Yare-yare... hát be kell vetnem különleges képességemet? - méltatlankodtam karjaimat csekélyen széttárva, s azzal lábujjhegyre álltam, majd így tipegve fordultam körbe egy helyben egyszer. Érdekesen hathatott, ahogy egy pajzsos-kardos férfiú lábujjhegyen járva közelíti meg ellenfelét, ám mozgásom kétségtelenül kecses és elegáns volt, akár egy balett táncosé. Egy könnyed mozdulattal szökkentem el mellette, külön figyelve arra, hogy ha esetleg megtámadna, pajzsom a lándzsája útjába kerüljön, majd lehajoltam, és a szeméthalmazból felvertem néhány darabot a kardommal. Magától értetődően nem csak úgy, passzióból, hanem egyenesen nekihajítva a rongyot meg az üdítős dobozt a férfi arcának. Ezt a figyelemelterelést követte pompázatos következő szökkenésem, mellyel fegyveremet a bohóc szívébe kívántam mártani :]

Előbbi akcióm sikeres volt, ugyanakkor olyan reakció érkezik rá válaszul, ami megakasztja bennem az énekelgetés iránti vágyat. Mi ez a sasszé kérem szépen? O.O Nem tudok mást tenni, tátott szájjal lesem, ahogy primadonnaként mozog a piros indikátoros barátocskám, majd elkezd guberálni a talaj menti matyiban. Pfujj... Még a végén elkap valamit. Jah, nem, itt nem lehet. Bár ki tudja, lehet egy árnyharcos ebben a sikátorban ürítette ki háborgó gyomra tartalmát, vagy részegen tántorogva elhagyott pár löttyöt, s akkor akármilyen csalafintaságba belenyúlhat ez a Tachi gyerek! Jaj, nem tán aggódok ezért a fajankóért? Fúúúj, mi ez? Hajítógépnek használta a kardja lapját és megdobott egy koszos ronggyal meg egy üdítős dobozzal! Mi van, ha abból a pohárból korábban egy végstádiumú beteg ivott? Blöe...
Kiráz a hideg, még csak a gondolattól is, hogy hozzám érjen bármi ebből a szemétkupacból. Előkapom az övemre függesztett tartómból az egyik kristályomat, majd aktiválni próbálom azt, ezután kényszeredetten ugrabugrálok el a felém hajigált gusztustalanságok elől. Minden egyes szökkenésnél azt várom, hogy magasabbra és magasabbra jussak, de kénytelen vagyok rájönni, hogy csak hülyét csinálok magamból, ha folytatom. Amit elővettem, az ugyanis a Hazatérés kristályom volt, és a Magasugrás kristályt még meg sem vettem, csak kinéztem magamnak egy bolt kirakatában. Kár... De az még sajnálatosabb, hogy rámfröccsen némi folyadék, amit eszeveszett módon próbálok letörölni bőrömről ingujjammal, közben magamban mérgelődöm, hogy milyen faragatlan egy tuskó ez a Tachi.
- Bahh, ez igazán szíven ütött... - ekkor érkezik egyenesen a mellkasomba ellenfelem fegyvere - vagy inkább szúrt! - Arcom eltorzul és hátra tántorodok pár lépést. Szívemhez kapok, de inkább csak az ijedtségtől tör rám ez az ösztönös reflex, mivel életpontot még mindig nem veszítettem. Mivel továbbra is kiáll testemből a fegyver, kénytelen vagyok ismét lábammal ellökni az ellenfelem, hogy megkímélhessem magam a további sebzésektől. A bennem felgyülemlett adrenalintól akkora rúgást intézek a pajzs felé, hogy az akár még ki is eshet ellenfelem kezemből, szabadabb szúrásfelületet adva nekem. Viszont az is könnyen megtörténhet, hogy Tachi kellően felkészült, s csak luftot rúgok, szúrásomat pedig felfogja a pajzs.

[off]Bizony bizony, tényleg arra járt egy árnyharcos és te sikeresen kapsz is az ottmaradt mérgéből. Mégpedig egy halucinogént, amitől azt képzeled, hogy egy méhraj támad meg.[/off]

Egyre határozottabbá vált azon véleményem, miszerint ez a ficsúr valamiféle bohózat része. Tulajdonképpen az egész küzdelmünk kifejezetten érdekes lehet egy külső szemlélő számára, bár én szándékosan teszem bele ezeket a... mulatságos momentumokat a harcba, hogy kizökkentsem ellenfelem. Kételkedtem benne, hogy hasonló indíttatásból tenné ugyanazt a másik, sokkal inkább tűnt originál agyalágyultságnak Persze az is lehet, hogy én becsülöm alá a fiatalembert, miért is ne? Értelmetlen ugrálásának köszönhetően akadálytalanul szúrhattam bele pengémet a mellkasába, gondolom azonban belejátszott a dologba a piszkos trükköm is. Szó szerint piszkos :]
Az előbbiek után rúgására már számítottam, így még időben húztam ki fegyveremet, és léptem félre a mozdulata elől, melyet egy szúrás követett. A lándzsa éle szikrát hányva siklott végig pajzsomon, hiszen számításával ellentétben nem borult fel az egyensúlyom. Nem haboztam visszatámadni a védelmem mögül, de nem volt igazi erő és gyorsaság a döfésben, csupán terelni kívántam a lovagiasnak nem mondható harcművészt pont ugyanoda, ahonnan olyan nagyszerű belátást lehet nyerni a fogságomban lévő tündérke szoknyája alá. Ekkor azonban furcsa zúgás ütötte meg a fülemet, mely hátam mögül érkezett. Kénytelen voltam hátrapillantani, s nem várt módon jókora darazsakkal... vagy méhekkel? találtam szembe magam.
- Nahát... - szólaltam meg, képtelenségnek tartottam, hogy mobok ide eljussanak és megtámadjanak, de így volt. Nem vesztettem el persze fejemet, egy elegáns mozdulattal csaptam hátra, miközben igyekeztem odafigyelni rá, hogy pajzsommal tudjak védeni esetleg egy támadást. Csakhogy kétfelé figyelni nem volt egyszerű még nekem sem :/ Bosszúságom annál nagyobb volt, mikor vágásom a levegőt szelte át az 50 centis rovar helyett, és nem azért, mert rosszul céloztam. Az illúzió egyből szertefoszlott, és kénytelen voltam belátni, hogy saját elmém ejtett át, s ezzel egyetemben nyílt támadási felületet biztosítottam ellenfelemnek, miközben én még mindig nem vettem le egy pontot sem az életéből. Erős páncélja van... így már valahogy kezdett nem olyan szórakoztató lenni a harc. Inkább pajzsomat használva próbáltam további hátrálásra kényszeríteni, és mikor elérte az általam favorizált pontot, hátraléptem.
- Meglehetősen irritálja közérzetemet a páncélod. Levehetnéd :] - jegyeztem meg, szavaimmal némileg hatva a fantáziájára, kézmozdulatommal pedig pontosan a megfelelő helyre tereltem a tekintetét ahhoz, hogy megpillanthassa, amit az imént én is. A halványzöld, csipkés kelmét, mely eltakarta a mozdulatlan lány legnemesb testrészét. Ha tekintete ráterelődik a látványra, elvigyorodok, és egy gyors szúrást intézek feléje. Nem is figyelek arra, hova megy, csak találjon. Ez a lényeg, nem igaz?

Luftot rúgtam és még a szúrásom sem talált be... hát, ez igazán szomorú fejlemény. Majdnem olyan szomorú, mint amilyen látványt a síromra helyezett fekete rózsa nyújtana, ha nem kapom össze magamat. Csak az nyugtat valamicskét, hogy a pengéje kikerült a mellkasomból. A csudába is, ez az alak még ha kicsivel is, de jobban forgatja nálam a fegyverét, jobban mondva inkább a pajzsát. Azzal egyelőre nem is tudok igazán mit kezdeni. Sosem volt még olyan ellenfelem, aki nem nyíltan állt volna ki ellenem, hanem pajzsok mögé bujkált. Persze én is kihasználnám a kaszt előnyeit, emészt is a sárga irigység azért a bónusz védelemért most, de hát jelenleg én szívok ellene. A későbbiekben a lovagokat az oldalamra kell állítanom és nem ellenfelekként gyűjteni őket, mert ez bizony nehéz küzdelem. Na meg ha nem egy retkes sikátorban párbajoznánk, hanem nyílt terepen, talán nem történne velünk ennyi furcsaság, mint itt. Ez a barna mocskos fertő úgy tűnik mindkettőnkön kifog. Az a szerencsétlen lány meg ott fekszik a trutyiban. Sajnálom hölgyem, de ez most egy becsületbeli ügy, s amíg vesztegen tetszik ott feküdni és nem hátráltat a győzelem elérésében, addig nem esik bántódása és én is mindkettőnk javát tudom szolgálni. A következő támadása nem bizonyul túl meggyőzőnek, lehet őt is csak a lendület vitte tovább, vagy elkezdett fáradni hozzám hasonlóan. Mindenesetre ezt most sikerült hárítanom lándzsámmal és továbbra is farkasszemet nézünk. Ha azt a rengeteg szövegelést megspóroltuk volna az elején, talán nem hűl ki a gyomra és nem szárad ki a szája a sok fecsegéstől. Wehh...
Vagy a páncélja nagyon alacsony, vagy én vagyok az erősebb. Vagy esetleg mindkettő. A páncélzata amúgy sem lehet kezdőnél jobb, mivel egyrészt látszik rajta, hogy még nem elég kifinomult a külleme, másrészt nagyon fáj a foga az én kis drágaságomra. A fene vinné el, nem hittem volna, hogy ekkora bajba kerülök egy nő miatt meg a vértem miatt. Hmm, kár ezen már mérgelődni, mert már tuti kezd lilulni a fejem az idegtől. Sőt, úgy tűnik rés keletkezett a védelmén. Nem tudom mi a csudát haluzhat be, ami miatt elterelődik a figyelme. Pajzsával igyekszik védekezni, ám én feszülten a kellő pillanatra várok. Annyira feszült vagyok, hogy majdnem elvétem a megfelelő időt, és hamarabb szúrok be, viszont mikor felemeli a karját, hogy hátracsaphasson valami általa képzelt akármire, akkor megnyílik a hóna alatt egy szúrási felület. Nem késlekedek soká, és mielőtt visszahúzhatná karját, megpróbálok betalálni. Lándzsám hossza kellő távolságot biztosít, hogy egy ellentámadás elől ki tudjak térni, viszont van annyi eszem, hogy ha be is talál a szúrásom, akkor is inkább kihúzom a testéből a fegyverem, nehogy magával rántson azt fogva.
Ezután pajzsával hátrálásra kényszerít, én pedig meg is teszem a szükséges lépéseket. Pont eleget, hogy még ne kerüljünk túl közel a lányhoz. Nem akartam, hogy ismét élő pajzsként használja, ezért próbáltam minél inkább távol tartani tőle az ellenfelemet. Különösebben nem izgatott, hogy mi van vele. Sajnálom, de amióta elkezdődött a harc képtelen vagyok rá úgy tekinteni, mint egy megmentendő ártatlanságra. Elmémet kezdi egyre inkább magával ragadni a harc és hiába próbálom felidézni az edzőm által tanított koncentrációs és meditációs gyakorlatok elemeit, ez a piros indikátoros nagyon felhúzott. Amióta pajzsnak használta a nőt, s kiderült, hogy nálam magasabb szintű is, s mégsem volt képes megvédenie magát, nem tudok másként tekinteni rá, mint egy tárgyként, amit az ellenfelem meg akar szerezni. Próbáltam a hátrálást és az ismét szövegelésre fordított időt pihenésre használni, mivel kezdtem már szaporábban venni a levegőt. A kísérletének, hogy meglessem a lányt, már nem dőlök be. Az előbbi piszkos trükköt benyaltam, de ezután nem vonhatja el a figyelmemet semmivel. Óvatosnak kell lennem ezzel a bitanggal szemben! Viszont amíg én próbálok pihenni védelmi állásban, azt az időt ellentámadásra fordíthatja, szóval fokozottan ügyelnem kell minden végtagjára. Lehetséges ez egyáltalán egy embernek? Vagy majd a rendszer segít?

Ostoba, naiv és meggondolatlanul felelőtlen volt ez a bohóc, ez kétségtelen... Nem hittem a szemeimnek, tényleg elcsukta a felszerelését az inventory-jába. Eddig is meg voltam győződve arról, hogy a fickó nem épelméjű, ez a cselekedete viszont feltette a pontot az i-re. Komolyan elképedtem, kezemben a lányt szorítva, és ez az arcomra is kiült néhány pillanatra, amíg észbe nem kaptam, és egy kéjenc vigyort helyeztem inkább el pofázmányomon, ami jobban illett a helyzethez. Csábító volt a gondolat, hogy kihasználom az alkalmat, de tekintve a sebzésem nem túl hatékony mivoltát, valószínűleg egy ilyen piszkos trükk nem segítene sokat, és visszamerülnék abba az untató helyzetbe, amiből most éppen kimászni kívántam. Elvégre nem vagyok megszállott, csőlátó harcmániás, csupán az élvezetet keresem, azt pedig ezzel az alakkal inkább a szópárbajban találtam meg, semmint fegyvereink összecsapásával.
- Jó... rossz... Ezeket a fogalmak az én szótáramban nem léteznek, csupán a társadalmi normák béklyói. Én csupán azt teszem, amit minden ember tenne, ha őszinte lenne magához, és nem hagyná, hogy befolyásolják ilyen dogmák. Ha büntetlenül megtehetnéd, és elmédet nem mérgezné a lelkiismereted, melyet ezek a haszontalan fogalmak tápláltak, nem tennéd most azt, amit én? - fedtem fel egy szeletét gondolkodásmódomban, majd végig a harcművészre nézve nyaltam meg a virágszál nyakát, kezem pedig megmarkolta a mellét, mire a kis hölgy ijedten nyikkant meg és nyöszörögni kezdett. Arcára viszont pír úszott, ő is csak ezek miatt a normák miatt érzi úgy, hogy ellen kell állnia. Azonban ekkor fogtam magam, és nem túl finoman ellöktem magamtól a lányt, aki el is esett a hirtelen megoldástól, és szinte pánikszerűen menekült a bohóc mögé.
- Félre ne érts, nem a szívességed érdekel, noha kíváncsivá tettél, hogy mégis mi lehetne az, amit egy nálam alig magasabb szintű játékos adhatna ebben a világban. Csupán, ahogy te fogalmaztál, megszakítottad a táplálékláncot. Csábító ínyencfalatot reméltem, ámde hoppon maradtam azzal, hogy ez a kis harcocska unalmassá vált, és nem hallgatsz az ajánlatomra sem. Elveszítettem az érdeklődésem már régen a fruska iránt, egyedül játszani vele már nem jelentene élvezetet... legalábbis ma már nem - közöltem mindezt szenvtelenül, majd elindultam a páros felé. Furcsa belegondolni, hogy a lány még úgy is a megmentőjét látja a fiúban, hogy az voltaképpen cserben hagyta volna korábban is, és most is azt tette. Sokkal sötétebb és rémisztőbb alak voltam a szemében. Igaz nem biztos, hogy élvezetet okoztam volna neki, az is lehet, hogy csak simán felszabadítom és hazaküldöm némi fájdalom és rémület árán. Hogy őszinte legyek, ez a fickó óriási félreértésben volt már az első pillanattól kezdve, ami igencsak mókás gondolat volt. Most viszont újfent aljas félvigyor húzódott vékony ajkaimra, és kardomat előrerántva szökkentem előre. Esélye sem lehetett reagálni, mire előhívná a menüjét és kezébe hívná a fegyverét, már réges-rég ott csillog a pengém hegye a torkánál.
- Fél éven belül halott leszel, ha nem térsz észhez, drága cimborám :] - pillantottam rá csupán szemeimet felé fordítva, aztán visszahúztam a rövid kardom, és az ismét visszakerült a hüvelyébe. Elléptem mellettük, és a sikátor kijáratánál torpantam meg csupán. Ha még van valami mondanivalója, azt megvárom, de ha nincs, hát ideje más, izgalmasabb elfoglaltságot keresni.


// Köszi a játkot, nagyon élveztem :] //

Nem lett volna értelme a vértet továbbra is magamon viselnem, a páncélértékét már úgyis elvesztette és különben is tudatosítani akarom Tachiban, hogy végre véget akarok vetni a küzdelemnek. Felelőtlenségnek tűnhet eltenni a fegyverem, de arra már én is rájöttem, hogy hozzám hasonlóan a szócsatákhoz neki is jobban füllik a foga, mint a nyers erőt, akarom mondani pontokat felsorakoztató kakaskodáshoz. A kéjenc vigyorát látva nem tudtam eldönteni, hogy a következő pillanatban mégis nekem ront-e, hogy belém mártsa újra kivont kardját, vagy itt helyben magáévá teszi a nőt a szemem láttára. Ehelyett társadalmi normákat emleget, meg hogy ő csak azt teszi, amit mindenki tenne.
- Hát nem, nem tenném! Már csak azért sem, mert a lány nem szabad akaratából vetette magát a karjaidba... nekem pedig az állatias ösztönök kielégítése nem nyújt akkora örömöt. - Ennél jobb érvet azonban nem sikerült találnom, kissé vert helyzetben éreztem magam. Valami azért volt abban, amit a férfi mondott, de mégsem tudtam magaménak érezni az elméletét. Önkéntelenül elfintorodtam, ahogy a lány idomait markolássza és kifejezetten nekem produkálva magát végignyal a nyakán. Nem bírom végignézni, kénytelen vagyok elfordítani a fejemet. Nem bírom hallgatni, ahogy az a szerencsétlen lány nyöszörög, kezeim ökölbe szorulnak, és csak arra várok, hogy mondja végre ki, milyen szívességet vár el tőlem a nő szabadulásáért cserébe. Ekkor azonban meglepő döntésre szánja el magát, s elereszti a prédáját, aki pedig mögém menekül. Számára úgy tűnik még mindig inkább én vagyok a megmentő, mintsem odavesse magát a piros indikátorosnak. Hízelgő, de roppantmód nem tudok mit kezdeni vele azok után, hogy az imént már félig-meddig lemondtam róla. Tachi azonban van olyan "kedves" és elmagyarázza tettének miértjét, ami felnyitja a szememet. Úgy tűnik véresen komolyan gondolta, hogy majd csatlakozom hozzá a lány megbecstelenítésében és tervei kudarcba fulladtak a visszautasításommal. Legalább annyit sikerült elérnem, hogy a lányt biztonságban tudhatom és még egy szívességgel sem tartozom a vöröskének. Végül is, én nyertem a legnagyobbat, pedig már lemondtam erről. Valahogy mégsem érzem a győzelem átható erejét testemben.
Amikor Tachi felénk szökken minden a lány iránt érzett ellenszenvemen felülkerekedik a védelmező énem, s mivel fegyveremet időm sem lenne ismét előhívni, csupán annyit tehetek, hogy a mögöttem álló lányt próbáljam karjaimmal védeni, nehogy vele akarjon mégiscsak végezni. Azonban szó sincs erről, a kardot az én torkomnak szegezi és nem tudok mást tenni, mint meggondolatlan mozdulatokat mellőzve, rezignált tekintettel kissé eltartom a fejem és végighallgatom a mondandóját. Igyekszem higgadt maradni és megőrizni az önbecsülésem utolsó morzsáit. Nem tudok mit reagálni a mondandójára, bárgyú próbálkozás lenne, ha én is leállnék fenyegetőzni. Fél éven belül... fél év... drága cimborám... halott. Egy-egy szó cikázott a fejemben még akkor is, mikor elhagyta a sikátort. Egyikünk sem nézett utána, mindketten kivártunk hosszú percekig, hogy biztosan eltűnt-e.
Amikor már semmi jelét nem észleltem annak, hogy a távolból les bennünket, akkor megfordultam és anélkül ragadtam meg a lány kezét, hogy ránéztem volna. Nem állhatom a tekintetét, azonban még ha csak ideiglenesen is, de nyugalmat akarok neki biztosítani. Elviszem egy megbízható, csendes fogadóba, útközben ügyelve arra, hogy az a piros indikátoros ne kövessen bennünket. Rábízom a lányt a fogadósra, hogy kényelmet és ételt biztosítson neki, a cehhet persze én állom. Anélkül távozom, hogy búcsút vennék a lánytól, jelenleg ennyire telik tőlem. Valamicskét javít a lelkiismeretemen, de minél hamarabb el kell felejtenem ezt a napot, vagy építkezni belőle, mert különben fél éven belül halott leszek...

//Én is köszönöm ezt az izgalmas játékot :] //