Angelic Tower

by **Mirika** Kedd Feb. 03 2015, 01:19

Az épület

Az Angelic Tower az 5. szint fővárosának, Nyster kereskedőnegyedének a szélén található. A robusztus torony bejárataihoz kisebb kőhidak vezetnek a vizesárok felett, és bár négy is van belőle az épületnek, csak kettő, a kelet és a dél felé néző tart nyitva. Bár az épület maga erődszerű, voltaképpen belül semmi sem utal rá, hogy az lenne, hiszen egy kereskedelmi központról van szó.
A földszinten üzletek találhatóak amolyan plázaszerű kilátást nyújtva a betévedőknek: a tagok boltjain kívül lehetősége van külsősöknek is helyiséget bérelni, a vásárlók vagy eladók pedig petjeiket egy kifutóban hagyhatják a nyugati szárnyban. Az emelet ennél már változatosabb, itt található a konferenciaterem, ami céhgyűléseknek vagy céhek közti gyűléseknek is elég nagy, néhány lakószoba azoknak a tagoknak, akiknek nincs máshol lakásuk, pár iroda a céh alkalmazottainak, illetve csendes pihenőszobák kényelmes bútorokkal az önfeledt beszélgetésekhez. Itt található az ebédlő és a konyha is.
Van egy alagsora is az épületnek, ide csak és kizárólag a céh tagjai és az általuk meghívott játékosok léphetnek be. Ezen a szinten található a jól őrzött trezor, ahol ha valaki Dagobert bácsit akar játszani, akkor megpróbálhat aranyban úszkálni (nem fog sikerülni), valamint egy onsen és a hozzátartozó helyiségek.

by **Atoru** Vas. Ápr. 19 2015, 20:12

Mirika

Nem. Ezt nem hiszem el. Ez nem történhet meg! – gondolta magamban, mialatt fölfelé szaladtam a lépcsőn, Mirika szobája felé. Anatole meghalt. Ez mégis hogy történhetett meg?!
Most ez nem lényeges. A haláláról később is lehet elmélkedni. Helyette inkább az élőkkel kell foglalkozni. Köztük is a barátnőjével és céhvezéremmel, Mirikával.
Éppen a Viadalról jöttem vissza, és Chifuéknál voltam. Ő említette, hogy meghalt, de akkor is! Néha úgy érzem, hogy már túl késő van mindenhez. Hogy Mirika talán…
Nem, ő nem én. Ő erősebb annál, hogy öngyilkosságra vegye rá magát. Helyette inkább bosszút állna, és erősnek mutatná magát még előttünk is. Ő már csak ilyen… Azonban Anatole mégiscsak a párja volt, még én sem tudom, hogy mióta. És a harcos erős is volt, talán a legerősebb mindenki közül, és mégis… Mégis meghalt.
Vajon mi okozhatta halálát? Mobok gyilkolták volna meg? Nem. Ő annál jobb és tapasztaltabb volt, mintsem egyesek és nullák halmaza végezhetett volna vele. Nagyobb esélyét látom annak, hogy valaki megölte őt. De vajon ki? És miért? Mibe árthatta magát, amiért elhallgattatták? Talán sosem tudom meg.
Közben Miri ajtaja elé értem, és lefagytam. Azért jöttem, hogy segítséget nyújtsak neki, ha kell, de most elbizonytalanodtam. Mégis mit tehetnék? Csak egy fiú vagyok, egy árnyharcos, aki nem tudta megvédeni a céhtagjait sem a Viadalon.
Azonban azt is számításba kell vennem, hogy az reménytelen harc volt. Ez nem az.
Ezért aztán kopogtam az ajtaján.
- Miri, bent vagy? – kiabáltam aggódva, remélve, hogy meghallja. Ha nem nyitna ajtót, vagy semmi jelét nem adná, hogy bent van, akkor benyitok. Ha pedig nem tudok bemenni, akkor addig ütöm az ajtót, míg Mirika be nem enged. Ha pedig félóra múltán sem enged be, akkor adok neki egy kis időt, és pár nap múlva újra próbálkozom. Aztán újra. És újra. Ha egyszer eltökélem magam, akkor nehéz megállítani…

by **Mirika** Kedd Ápr. 21 2015, 01:43

Újra kopogást hallottam az ajtón. Már nem is számolom, hanyadik alkalom volt. Tulajdonképpen azt sem vágom már, hány napja gubbasztok ebben a sötét szobában. Ide menekültem a lakásomból, hogy ne találjanak rám. Nem akartam senkit se látni, és nem akartam senkinek se megmutatni magam. És mégis, mintha folyamatosan kopogást hallanék. Minden alkalommal, amikor valaki hangját meghallottam, elkapott a sírógörcs. Járt itt Ayani, és Hinari is biztosan. De talán mások is. Biztos megpróbált vigasztalni Jun, Szophie vagy Kokoro is. Egyiküknek se nyitottam ajtót. Nem tudtam szembenézni velük. Támasz nélkül... Nem éreztem magam egésznek. Csak az üresség... csak azt éreztem, pedig... vannak mellettem. Barátok, társak. Azonban senki sem pótolhatja őt. Nem tudom hány napja, de azt várom, hogy egyszer csak kavicsok koppannak az ablaküvegen. Még olyan is volt, hogy meghallottam, de csak a képzeletem játszott velem, és hiába rohantam oda az ablakhoz és húztam el a függönyt, nem integetett lentről egy bohókás, fehér öltönyös alak. Csak az üres utcát láttam, és térdre zuhantam az ablak előtt.
Ezt leszámítva végig az ágyamban kuporogtam. Csak akkor tudtam aludni, ha már annyira fáradt voltam, hogy egyszerűen elnyomott az álom. De ezek is csak két-három óráig tartottak. Rémálmok kínoztak. Éhes se voltam, bár lenyomtam egy-két falatot a torkomon talán kétszer. De azt is csak megszokásból, zombi módjára. Most először viszont valami más volt. Nem sírtam el magam Atoru hangja hallatán, csak még jobban felhúztam a térdeimet, és még szorosabban átkaroltam őket. Atoru volt az, aki többször is próbálkozott, azt hiszem. Másodjára még válaszoltam is neki, de annyira vékony és halk volt a hangom, hogy biztosan nem hallotta. Egyébként is csak azt mondtam, hogy hagyjon békén. De nem hagyott, és egyszer csak azt vettem észre, hogy az ajtó előtt állok, és a kezem a kilincsre került. Itt viszont megtorpantam, és csak bámultam magam elé. A kilincsre. És lenyomtam. Magam se tudtam, miért nyílt ki az ajtó, egyszerűen csak megtörtént. Borzalmasan festhettem, kócosan, vörös és karikás szemekkel, egy szál gyűrött pizsamában. De hát én ezt nem fogtam fel, csak néztem magam elé és hunyorítottam a folyosóról beszűrődő fénytől. Láttam a fiú lábát.

by **Atoru** Kedd Ápr. 21 2015, 12:32

Mirika mit ne mondjak, kemény dió volt. Nem engedett be sem első, sem második alkalommal. Magam sem tudom, hogy hányadszorra kopogtattam már a szobája ajtaján. Az is eszembe jutott már, hogy leülök az ajtó elé, a hátamat neki döntöm, és elkezdek neki történeteket mesélni saját magamról. A testvéremről, Lichtről, talán még a kinti életemről is. De végül mégsem tettem. Egyfelől azért, mert ez így nem lett volna az igazi. Másfelől pedig azért, mert nem tudtam, hogy van-e Hallgatózása a céhvezéremnek. Ha pedig nincs, akkor lényegében olyan, mintha falnak beszélnék... Vagy ebben az esetben az ajtónak.
Azonban egy napon mintha megmozdult volna a kilincs. Csak egy kicsi rángás volt, a kilincs még nem mozdult semerre. Talán Miri megelégelte, hogy egyfolytában zaklatom és most elküld engem? Erre az eshetőségre is felkészültem. Tudtam, hogy ebben az esetben csak a bánat beszélne belőle vagy a harag. Ezért aztán nem mennék sehova.
Azonban a valóság más volt, mint ahogyan elképzeltem. A céhvezérem, a frontharcosok szeme fénye, az egyik legjobb kereskedő Aincrad-szerte és a legjobb árnyharcos akit ismerek... Ebben a lányban egyik sem volt meg. Mirika állt ott, az a Mirika, aki most vesztette el a szerelmét, azt a személyt, aki eddig támaszt nyújtott neki. Egy kissé megrémültem, amikor megláttam, de ezt nem mutathattam Mirinek. Főleg, mert emellett egy kicsit vicces is volt így látni őt. De tényleg csak egy pirinyót.
- Úristen Miri, hogy nézel ki? - próbáltam egy kicsit viccelődni vele, hogy oldjam a keletkezett légkört. Azonban így azzal is számolnom kell, hogy szépen rám csaphatja az ajtót, és újra bezárkózik a szobájába, így közelebb léptem hozzá, be az intim szférájába és megöleltem.
- Sajnálom, ami Anatole-lal történt. - kezdtem bele. - Jól tudom milyen érzés, ha elveszítünk valakit, aki közel állt hozzánk. - szorítottam magamhoz a lányt, ha persze engedne. Ilyenkor az a legjobb, ha van valaki, akinek kiönthetjük a szívünket és elsírhatjuk a bánatunkat. Legutóbb én voltam az, aki vigasztalásra szorult... Most egyenlítenem kell a számlát az Univerzum felé.
És különben is, Mirika a céhvezérem és kedvelem. Emellett pedig neki és Ayaninak köszönhető, hogy itt lehetek, így ez a legkevesebb, amit érte tehetek.

by **Mirika** Pént. Ápr. 24 2015, 13:38

Borzalmasan festettem. Pont ezért nem akartam, hogy bárki is lásson. Én erős voltam, magabiztos és nagyszájú. Legalábbis szerettem, ha ezt hiszik rólam. Ilyennek kellett mutatnom magam, ha azt akartam, hogy kövessenek, hogy adjanak a véleményemre. És gondolom azért volt is ezekben a jelzőkben valami, mert ha hamisak lettek volna, akkor biztosan nem állna mellettem senki. Csak hát volt egy másik oldalam is: gyenge, védelemre szoruló, bizonytalan és visszahúzódó. Mindig is szükségem volt támaszokra, ők tartottak, hogy erős lehessek, magabiztos és nagyszájú. Most azonban semmi támaszom nem volt, így Atoru láthatta, valójában milyen vagyok. Vagy milyen tudok lenni.
Megrezzentem a hangjától. Szerintem napok óta nem volt ilyen erős zaj a közelemben, és ez most szokatlan volt és ijesztő. A kezem erőtlenül emelkedett fel. Beletúrtam a hajamba. Tiszta csomó volt, alaposan át kellett volna fésülni. Nem csoda, hogy így reagált rám. Aztán ahogy felemeltem a karom, az úgy most le is hullott a testem mellé. Nem csináltam semmit, csak mereven bámultam a fiú cipőjét. Aztán a pólóját. Éreztem, ahogy a kezei ráfeküdnek a hátamra, ahogy az arcom hozzányomódik a mellkasához. Megölelt, mi? Újra megmozdult a kezem, megragadtam az árnyharcos pólóját, és amennyire csekély erőmből tellett, szorítottam. Bár az túlzás, inkább csak tartottam az ujjaim között. Talán éreznem kellett volna valamit, de nem volt semmi. Se szomorúság, se bánat, se gyász, még önsajnálat se. Üresség volt. Azt hittem, majd ömleni fognak a könnyeim. Hát a nagy francokat. Csak néztem ki a fejemből, de nem láttam semmit, nem éreztem semmit. Mintha nem is léteztem volna. Mögöttem a szoba sötétsége próbált bekebelezni, előttem a folyosó fénye akart bevonni a ragyogásával. De én pont azon a helyen álltam, ahol a sötétség és a fény találkozott és kioltotta egymást. Nem volt se ez, se az. Még én se voltam. Semmi sem volt.

by **Atoru** Vas. Ápr. 26 2015, 18:45

Mirika, bár ajtót nyitott, továbbra is csak nézett maga elé, némaságba burkolózva. És ez a csendesség lassan már kezdett frusztráló lenni számomra. Vártam, hogy tegyen egy csípős megjegyzést, például: "Még mindig jobban nézek ki, mint te! " vagy esetleg egy durcás arcot, mellé ezzel a mondattal: "Ezt nem most kellett volna..." De semmi. Abszolúte semmi. Teljesen olyan érzésem volt, mintha Miriből kitéptek volna egy darabot, és ez maradt volna belőle. Persze valóban valami ilyesmi történt. Meghalt Anatole, és valószínűleg vele halt Miri boldog része is, így most maradt benne egy űr.
De ki tudná betölteni a keletkezett lyukat? Ki ér fel egy fiatal, lehengerlő stílusú férfiúval? Senki. Ahogyan senki nem ér fel számomra Hachival. Hiába vannak itt a barátaim, a céhtársaim és Kokoro is, senki nem pótolhatja az ikertestvéremet.
Gondolom Mirika most ugyanígy érez Anat iránt is. Különleges volt, ha másnak nem is, neki igen. A különleges embereket pedig nem lehet kárpótolni.
A céhvezérem még akkor is transzban volt, amikor magamhoz öleltem. Egyedül csak abból tudtam, hogy itt van, mert a karjai a mellkasomon nyugodtak.
- Nem sétálunk egyet, Miri? - kérdeztem meg tőle. A friss levegő most bizonyára jót tenne neki. Ha beleegyezik, akkor némán kisétálok vele a tetőteraszra, leülök az egyik padra és egy ideig elbámulok a messzeségbe. Már olyan sokszor mondtam el a történetemet... Most mégis bátorságot kell merítenem ahhoz, hogy elmondjam a céhvezéremnek is. - Tudod Miri, egy dolgot nem mondtam el nektek, amikor beléptem a céhbe. Egyrészről, mert nem láttam értelmét, hogy megosszam veletek, másrészről pedig nem szívesen emlegetem fel. - itt hagytam egy kis szünetet, majd folytattam. - Az előbb azt mondtam, hogy tudom milyen érzés, ha elveszítünk valakit... Nos, ez azért van, mert én is elvesztettem valakit... Valakiket, akik fontosak voltak számomra. Az ikertesómmal együtt regisztráltunk a játékba, és együtt játszottunk, ahogyan mindig is tettük. Remekül játszott, és élvezte is az itteni világot. Azonban... Egy napon meghalt, hogy megmenthessen engem. Dühös voltam, de nem tudtam kin kitölteni a haragomat. Még azon is elgondolkodtam, hogy leugrok a szintszéléről... - horkantottam, szánalmasnak tartva ezt a cselekedetet. - Azonban nem tettem, így találkozhattam veletek. Barátokra és társakra leltem, akik segítettek nekem, és akikkel boldog vagyok. - mondtam. Nem is tudom igazán, hogy mit akartam ezzel az egésszel. Talán azt akartam, hogy megnyugodjon, nincs egyedül ezzel a problémával? Hogy tudja, nem ő az egyetlen, aki átesett ezen? Ki tudja...
Átöleltem a vállát. Most meg kell próbálnom támaszt nyújtani neki, amennyire csak sikerül.
Nem tudom, hogy mit mondhatnék még... Tudom, legalábbis sejtem, hogy ezt mindenki máshogyan éli meg, és ilyenkor jól jön a magány. De mégsem tudom magára hagyni a céhvezéremet. Így aztán csak ültem ott, átölelve a vállát várva, hogy mondjon valamit.
Persze az is meglehet, hogy nem szeretne felmenni a teraszra, hanem inkább visszabújna a sötét menedékébe. Ha valóban a szoba mellett döntene, akkor bemegyek vele és szabad utat adok a fénynek az ablakokon keresztül és ott mesélem el neki a történetemet, ha kell, az ágyán ülve.

by **Mirika** Szer. Ápr. 29 2015, 18:20

Igazából nem is akartam semmit se csinálni. Sőt, még valamilyen szinten jól is esett, hogy valaki gondolkodik, és cselekszik helyettem. Hagytam, hadd vezessen. Nem is igazán jutott el a tudatomig, hogy hová akar vinni, csak lépkedtem tétován. A járásom is kicsit ingatag volt, nem csoda, az elmúlt napokban összesen nem járkáltam ennyit, mint most. Csak lehajtott fejjel haladtam előre, Atoru mellett. Akkor emeltem fel a fejem, amikor megéreztem a hűs szellőt, és a meztelen talpam alá költöző hőmérséklet változást: a szabadban voltunk. Méghozzá a fenti teraszon. Az érdeklődésem persze nem tartott tovább néhány másodpercnél, csak amíg konstatáltam, miért a változás. Én is leültem, mert ő is azt tette, és bámultam a lábamat, a rózsaszín, cicamintás pizsamámat. És hallgattam. Merthogy a fiú beszélt, és hosszan. Mennyit fogtam fel? Hát nem sokat. Üres volt a fejem, nem gondoltam semmire, mert ha gondolnék bármire is, akkor az Ő lenne, és az... fáj. Pedig nincs is fájdalom, mégis fáj. Igazából csak egy kérdés jutott eszembe, és azt hiszem most először szólaltam meg. Vagy nem? Már nem is emlékszem.
- Miért... mondod el ezt... nekem? - tettem fel azt a kérdést halk, rekedtes és vontatott hangon. Színtelen volt és fakó, kiszáradt a torkom is ettől a pár szótól. Nagyot nyeltem, de nem segített. És mikor átölelte a vállam, én hagytam, hogy a gravitáció hasson rám, és rádőltem Atoru mellkasára. Belefúrtam a fejem, és a kezemmel én is átöleltem őt, úgy bámultam ki a fejemből. A melegség... meg se közelítette azt, amit Anat tudott nyújtani, de most megfelelt... kicsit jól esett. Azt hiszem.

by **Atoru** Hétf. Május 18 2015, 20:59

Miri még csak arra sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon a kérdésemre, ehelyett úgy követett, mint egy agyatlan zombi. Mit ne mondjak, ez eléggé aggasztott, de sajnos nem tudtam ellene tenni semmit sem. Fogadni mernék, hogyha megállnék, akkor ő is megállna, és szótlanul állna mellettem... Az még jobban megijesztene, mint az, amit most művel, így inkább haladtam előre.
A teraszon remek kilátás nyílt, ám akárhányszor pillantottam a céhvezérem felé, egyszer sem láttam jelét annak, mintha érdekelné a kilátás. Ehelyett meredt maga elé.
- Hogy miért? - kérdezek vissza, amolyan költőien. Tudom, hogy úgysem kapnék erre választ. - Nem tudom. Talán azért, hogy tudd, nem vagy egyedül a problémával. Esetleg azért, hogy ezzel tudd, bízhatsz bennem. Vagy azért, mert tudom, hogy ez milyen érzés, ahogyan az is, amikor semmid sincs, csak a mardosó bűntudat, hogy nem tehettél semmit... - komorul el a végére a hangon, azonban néhány pillanat múlva így folytattam, már vidámabb hangsúllyal. - Ne haragudj, úgy látszik sokat beszélek... Mindenesetre komolyan gondoltam, amit mondtam. Tudom Miri, hogy erős személyiség vagy, erősebb, mint amilyen én valaha is leszek... Azonban az erős embereknek is kell egy támasz az életben. - A tiéd pedig most távozott el... De ezt már nem mondtam ki hangosan.
Ehelyett elkezdtem simogatni a fejét, próbálva kezdeni valamit a gubancos hajcsomókkal - több kevesebb sikerrel.
- Ayaniék már meglátogattak? - kérdezem meg, terelve a témát. Az is jól jön ilyenkor, ha a gondolatok nem a probléma körül forognak.
Mellesleg pedig... Kíváncsi voltam, hogy eddig mennyien látogatták meg. Shu is már járt nála, így gondolom Kokoro, Ayani és Hinari is tiszteletét tette. - Tudod, szerintem mindenki aggódik miattad. - tettem még hozzá. Bár nem beszéltem a többiekkel a dologról, de biztosra vettem. Talán kéne tartani egy nagy búcsút, ahol mindenki megemlékezhetne a céhvezérről...
De talán ez egy rossz ötlet. Talán csak még jobban feltépné az új sebeket, ezzel még nagyobb szomorúságot okozva az amúgy is lábadozó érintetteknek.
Azonban ez már nem az én dolgom. Én csak fut ismeretségből ismertem a harcost, így nem sok közöm van hozzá, és a dolgaihoz...
De Mirika itt van, így most vele kell foglalkoznom. És a többiekkel. Mindenkivel, aki kedves nekem.

by **Mirika** Kedd Május 19 2015, 15:46

Gombócot éreztem a torkomban. Hát na, most mi mást is érezhetnék, ha egyszer olyan dolgokat emleget fel, amitől elszorul a szívem? Amit nem szerettem volna hallani. Ami arra emlékeztet, mennyire gyenge vagyok, és hogy mennyi ismerőst vagy éppen barátot veszítettem el eddig... köztük a legfontosabbakat is. De persze még csak dühös se tudtam rá lenni, hogy mennyire tapintatlan, vagy éppen mennyi zöldséget összehord a fülem hallatára. Nem volt sok kedvem, se energiám megmozdulni, most hogy találtam magamnak egy új párnát, ami legalább egy pici kellemes érzést ébreszteni tudott bennem.
- Ne haragudj... nem kéne így látnod... - sóhajtottam fel remegő hangon. Szégyelltem is magam, neki, Kokoronak, Aya-channak és a többieknek egy erős és bátor vezért kéne bennem látnia, aki mögé beállhatnak és rábízhatják magukat. Ehelyett éppen most rombolom a rólam kialakított képet. Hogy fogják így rám és a döntéseimre bízni az életüket, ha tudják, hogy én is sebezhető vagyok, és talán még jobban, mint ők.
- Nem tudom... lehet - feleltem halkan a kérdésére. Hallottam kósza kopogásokat, de hogy Atorun kívül ki próbálkozott még be, azt nem tudtam. Lehet az összes a fiúhoz tartozott, és igazából csak őt érdekeltem. De az is lehet, hogy járt már nálam mindenki, csak neki nyitottam ajtót. Nem tudtam. Nem tudhattam.
- Mit kéne tennem... most? - szólaltam meg váratlanul. Igazából nem is neki szántam a kérdésem, hanem magamnak, csak a számon is kiejtettem. Gyenge, meleg szellő söpört át közben a tetőn, ami belekapott a hajamba, és az arcomba fújt egy tincset. Csiklandozott, zavart, de még arra se volt erőm, hogy kifújjam a számból.

by **Atoru** Csüt. Május 21 2015, 20:35

A céhvezérem gyenge kijelentésén elmosolyodtam. Bár igaza van, egy vezetőnek mindig azt a látszatot kell keltenie, hogy megingathatatlan, akire bárki számíthat... Azonban én most egy beosztott szerepében vagyok, tehát nekem éppen az ellenkezője felel meg.
- Ugyan, ez nem gond. Szerintem egy tagnak ismernie kell a vezére minden oldalát. Ha a vezér is titkolózik a tagok előtt, akkor vajon mit csinálhatnak a tagok? - teszem fel a teljesen költőinek szánt kérdést. - Ha vannak is dolgok, amikben nem értek egyet Timidus-szal, ebben az egyben osztom a véleményét: Meg kell ismernünk egymást. És ki tudja? A végén talán már azt is tudni fogjuk, hogy mire gondol a másik. - vicceltem el a végét. Lehet, hogy csak az ikertelepátia miatt, de velünk is előfordult már, hogy ugyanarra gondoltunk.
A következő válaszhoz pedig nem tudtam sok dolgot hozzáfűzni. Most ezzel szeretett volna köntörfalazni Ayani-éknak, mert nem keresték? Esetleg nekik sem nyitott ajtót, és ezért nem tudja? Hm. Annyi biztos, hogy senkivel nem találkoztam az ajtónál, amikor próbálkoztam.
Lehet, hogy csak rá hagyták az egészet Mirikára. Elvégre kiheveri, nemde? Hagyhatjuk ennyiben a dolgokat... Ez viszont egyfajta árulás az én szememben. Elvégre a bajban ismerszik meg az igaz barát és a hű szövetséges.
Aj, de miket is beszélek! Ayani egyáltalán nem ilyen, és Hinari sem! Biztosan jártak itt! Biztosan...
És végül elérkeztünk a legérzékenyebb pontra. Itt vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Most jól át kellett gondolnom, hogy mit mondok.
- Ha engem kérdezel, akkor azt, hogy nem hallgatsz másokra. Hiába tudnak többen is olyan tanáccsal szolgálni, amik nekik beváltak, lehet, hogy neked nem fog. Én azt ajánlanám, hogy próbáld meg feledni a bánatod, és nem gondolni arra, hogy már nincs itt. Gondolj az együtt töltött időkre és próbálj beletörődni, hogy ő már kint van. Oh, és persze a legfontosabb: Gondold át, hogy ő mit tanácsolna, vagy mit tenne ebben a helyzetben. Ez általában segít. - adtam választ a céhvezéremnek. A kérdés pedig elgondolkodtató: vajon mit tenne Anatole ilyen helyzetben? Én nem ismertem eléggé ahhoz, hogy ezt tudjam... De Miri biztosan tudni fogja.
Néhány percig csendben maradtam, hagyva egy kis gondolkodási időt neki, majd csak ezután szólaltam.
- Nos, jutottál valamire? - Persze az is lehet, hogy nem is gondolkodott, mert megfogadta a legelső tanácsomat, és nem hallgatott rám. De ez úgyis kiderül.

by **Mirika** Csüt. Május 28 2015, 21:20

Valamennyire jól esett a válasza. Azt jelentette, hogy attól még, hogy így látott, nem leszek a szemében kisebb. És ez okozott némi megkönnyebbülést bennem, bár ettől még nem tudhattam, hogy reagálna Aya-chan vagy éppen Kokoro. De akkor... talán Atoru előtt lehetek gyenge és esetlen. Most mindenképp. Most nem is tudnék másmilyen lenni. Persze ez azt is jelentette, hogy válaszra nem futotta tőlem, csak egy kicsit jobban hozzá bújtam. Számomra most ez jelentette a bizalmam jelzését feléje, mással nem tudtam szolgálni. Így most nem volt annyira rossz, de nyilván korántsem éreztem úgy, hogy ez a fiú a támaszom lenne. Nem éreztem magam igazából közel hozzá, és nem is nagyon akartam ennél közelebb kerülni. Barát volt, de ritkán tudtam vele kikapcsolódni, túlságosan különböztünk.
A kérdésem nyilván tökéletesen értelmetlen volt, hiszen nem tőle fogom megkapni a választ. De valahogy most jól esett mégis feltenni ezt a kérdést, és rábízni magam és a sorsomat. Talán kicsit féltem attól, hogy mi következik. Mindenki megismert valamilyennek, de hogy azt a képet fenn tudtam tartani, nagyban köszönhettem annak is, hogy Anat mindig ott volt mellettem és támogatott. Amikor Kota... szóval akkor is ő volt az érzelmi támaszom, de most... most nem volt semmi ilyesmim. Nem volt senki, aki átsegítsen ezen az időszakon, és féltem tőle, hogy fogok kijönni belőle. Vagy hogy egyáltalán kijövök-e valaha. És hogy Nacchan mit tenne a helyemben...? Belefúrtam az arcom a fiú felsőjébe, mert nem tudtam volna megmondani. Azt igen, hogy Atoru helyében mit tenne, és sok minden más helyzetben is, de ez... erről ötletem se volt. Mondjuk őt talán nem viselné meg ennyire. Neki volt... rajtam kívül más támasza is. Alex... Jun... még talán Shuu-chan is. Azt hiszem tényleg az lesz a legjobb, ha nem hallgatok rá...

by **Atoru** Vas. Május 31 2015, 19:32

Lehet a válaszom tette, de mintha Céhvezérem néhány centit közelebb csusszant volna. Ilyenkor sajnálom, hogy soha nem kerülök az emberekkel olyan szoros viszonyba, hogy kiöntsék nekem a szívüket. És ez a gondolat keserű szájízt hagyott maga után. Még Kokoro-val sem vagyunk olyan viszonyban, hogy valóban ismernénk egymást... Pedig már elméletben járunk is.
De ilyen vagyok. Mindenkinek egy kicsit, mindenkinek egy oldalnyit a történetem lapjaiból... Azonban meddig folytathatom ezt? Nekem... Nekem ki fog támaszt nyújtani, ha szükségem lesz rá? A céhtársak? Eddig egyedül Mirika tud arról, hogy mégis mi történt a családommal. Licht meghalt, Lancer pedig... Inkább bele sem gondolok, hogy mi történhetett vele. Ha legközelebb találkozom Danee-val, akkor biztosan rákérdezek nála. De addig is reménykedem.
Ez az egész rossz ahogyan van. A vezetők meghalnak, a Sayonara, mint a Fantasztikus Négyes Aincrad-i bővített kiadása egyik napról a másikra megjelenik, a játékosok pedig vetekszenek azért a kevés helyért, ami adatott náluk. A frontosok egyre nehezebben jutnak előre, és lassan mindenki elveszti a hitét, amit a kijutásba vetett. Mennyi ideje? Kettő év? Három? Már nem is számolom. De annyit tudok, hogy lassan én is elérem a kellő szintet. Mindig is kíváncsi voltam, hogy hogyan zajlik egy boss fight... Ki tudja? A következőn talán már ott leszek.
A szemem közben Mirikára tévedt, és a mostani kinézete megint eszembe juttatta, hogy hiába olyan, mint egy Árnyharcos Félisten, most mégis teljesen esendőnek látszott. Azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy vajon milyen lehetett odakint. Biztosan ő volt a társaság lelke, ő vitte a színt a szürke hétköznapokba.
Vagy ő is a kockaközösséghez tartozott és lenézték, amiért ilyenekkel tölti a drága szabad idejét? Talán. Lehet, hogy ezért is ilyen erős, és ezért ilyen jó vezető. A rutin meg az évek, ahogyan a bátyám mondaná...
Hachi... Bár itt lenne most ő is. Ő mindig tudta, hogy mit kell csinálni, és értett az emberek megvigasztalásához is. Ha ő itt lenne, akkor... Akkor...
Felesleges ezzel foglalkoznom. Nincs itt, és már nem is lehet. Csupán én vagyok itt, hogy segítsek Mirikának. Ez most más, mint egy rendes szörnyharc. Itt nincsenek életpontok, nem számítanak a statisztikák és az sem, hogy milyen képességeid vannak. Nincsenek tankok, akik felfogják a sebzést, vagy supportok, hogy enyhítsék azt. Csupán a fájdalom van, és te, aki lassan elsüllyedsz a sötétségbe...
Ha nem segítenek. Mi Lancerrel már megtanultuk a Szanatóriumban, hogy hogyan lehet felülkerekedni a félelmen, ez sem lehet más. Mindössze bizalom kell hozzá, de vajon Mirika bízik bennem annyira?
Amikor feleszméltem a gondolataimból, Céhvezérem már belefúrta a fejét a felsőmbe, én pedig a fejét simogattam, kisimítva a kócos fürtöket. Furcsa, vajon mikor kezdtem el újra rendbe szedni a rendezetlen hajszálak sorait? Lehet, hogy már ösztönösen jött.
Tudom, hogy ilyen helyzetben nem kéne feltennem kérdéseket, de... Valahogyan ki kellett zökkentenem ebből a mélabús állapotból.
- Mondd Miri... Neked szép gyermekkorod volt? - tettem fel a kérdést, de azonnal visszaszívtam volna. Már most sincs azon a ponton, hogy erős legyen, ezzel pedig talán csak még több sebet tépek fel.
De már kimondtam. A szavak és tettek olyanok, mint a történelem, nem lehet változtatni rajta. Az élet pedig egy hullámvasút.
A lejtő után emelkedő következik.

by Ajánlott tartalom

Angelic Tower

Angelic Tower

Re: Angelic Tower

Re: Angelic Tower

Re: Angelic Tower

Re: Angelic Tower

Re: Angelic Tower

Re: Angelic Tower

Re: Angelic Tower

Re: Angelic Tower

Re: Angelic Tower

Re: Angelic Tower

Re: Angelic Tower

Re: Angelic Tower