Atoru háza

by **Atoru** Vas. Jan. 18 2015, 20:49

Atoru még régebben egy csendes helyre vágyott, így egyik barangolása alkalmával eljutott a nyolcadik szint városába: Fribenbe. Körülnézett a városkában, és úgy döntött, hogy letelepszik itt. Így ki is nézett magának egy takaros kis házat, és addig gyűjtögetett, míg lett elég pénze arra, hogy megvegye.
És hogy milyen a ház? Nos, az út mellett látható virágok többé-kevésbé Atoru kertészkedési tehetségét mutatják, amit mindenki elől titkolt, még a legjobb barátai elől is. A házat úgy választotta, hogy közel lehessen a városhatárhoz, így csak néhány métert kell megtennie ahhoz, hogy elmehessen farmolni.

A ház belseje:

Előszoba:

Konyha:

Nappali:

Zeneterem:

Hálószoba:

by **Kokoro** Hétf. Ápr. 20 2015, 11:54

Ideges voltam. Ideges vagyok. Toporgok egy helyben. Kezemben az összegyűrt papiros. Egyedül vagyok, körbenézek. Mindenhol emberek, nyüzsgés. A torkomon akadt valami. Félek.
Jackal és Norm otthon maradt. Egymagam jöttem fel. Egymagam léptem be a kapun. Kimondtam a város nevét. Idejutottam. Kezemben a kulcs, a papír, a cím, a koordináta. Kis térképemen nagy betűkkel van megjelölve. ATORU.
Nagy levegő. Ajkaim szétnyílnak kissé. Meglepődve néz rám valaki. Elszánt vagyok. Elszánt leszek. Elindulok, komoly léptekkel. Majd ismét megtorpanok. Biztos elmenjek? Nem fog... elkergetni...?
Én még...
Sosem mentem...
Mindig hozzám jöttek, sosem én mentem.
Ez most egy másik világ. Most nekem kell mennem. Ez egy másik világ. Nem dolgoznom kell. Ez egy...
Randevú. Randevú? Biztos? Vajon...
Már itt vagyok. a város határa. Virágok, kis kapu, aprócska házikó. Néhány kis lépcső, postaláda. A fű zöld, gyönyörű. Igen, ez lesz az. Ez Atoru. Ránézek és felismerem. Itt van, érzem. A szívem hevesebben ver.
Most még visszafordulhatok.
Miért jutott ez eszembe?
Én nem akarok. Én be akarok menni. Én...
Látni akarom. Hallani. Érezni. Ölelni.
Dühös vagyok a pónikra. Tűzrózsára nem. A többire.
Összegyűröm a papírlapot. Kék pixelekre robban szét, tönkremegy. Nem szükséges már. Tudom, hogy itt a helyem. Közelebb lépek, fel a kis lépcsőkön. Csizmám halkan koppan a kövezeten. Még mindig félek, mikor az ajtó elé érek. Mély levegő. Nyelés. Nem tűnik el a gombóc. Felemelem a kezem, ökölben. Csak két apró koppintás.

by **Atoru** Hétf. Ápr. 20 2015, 20:03

Úgy éreztem, mintha már tengernyi idő telt volna el az utolsó találkozásunk óta. Egy világtengernyi. Hogy kiről van szó, azt gondolom mondanom sem kell. Fiatal, rózsaszín haja, és gyönyörű arca van.
És a természete? Ő a világ legaranyosabb teremtménye. Soha nem akar többet, mint amennyi jár neki, és mindenkivel kedves. Bár igaz, hogy tanításra szorul, de engem kért meg, hogy legyen a tanítója. Amikor először olvastam a levelet, elállt a lélegzetem. Aztán újra elolvastam, és azt hittem, elsírom magam. Nem, nem a szomorúságtól, hanem a boldogságtól.
Nem tudtam, hogy hogyan érezhet. Hogy mit gondol rólam. Hiszen én csak egy átlagos fiú vagyok, akiben semmi egyedi nincs. A kék hajam leszámítva, de már láttam hasonló fiatalokat, így ezt sem sorolhatom a szexepiljeim közé.
Talán az nyerte meg a szívét, ahogyan viselkedtem... Ahogyan viselkedek? De hiszen hogyan máshogyan viselkedhetnék? Lány, és kedvelem is... Szeretem őt.
Vajon mikor fogok vele találkozni? A céhházban, amikor újra megpróbálok beszélni Mirikával? Vagy azután keresem majd fel, hogy találkoztam Shukakuval? Fogalmam sincs...
Egyáltalán szeretne látni? Láttam, hogy mit írt, de... Nem ijedt meg az én levelemtől? Nem érzi magát túl izgatottnak, esetleg nem érzi a pillangókat a gyomrában? Nem érez egyszerre meleget és hideget, boldogságot és szenvedélyt?
Mert én igen.

A gondolataimból egy kopogás ébresztett fel. Biztos Chifu az. - gondoltam magamban. Azonban az ajtóhoz érve meglepetten tapasztaltam, hogy nem Chifu áll előttem, hanem ő. Kokoro.
Hirtelen nem tudtam mit mondjak... Hogy mit mondhatnék. Nem találtam a megfelelő szavakat.
Ezért inkább megöleltem.
- Üdv... itthon. - suttogtam a fülébe, miközben tovább öleltem. Nem akartam elengedni. Még nem.

by **Kokoro** Kedd Ápr. 21 2015, 01:05

Már... rég gondoltam rájuk.
A nevelőkre.
Miért most jutnak eszembe? Vajon látnak? Figyelnek még? Érezném? Kicsit körbenézek. Nincsenek sehol. Minden kihalt. Csak én vagyok és az ajtó. A még mozdulatlan ajtó. Megijedek. El kell fussak. El kell menekülnöm. Vissza, a toronyba. Nem is, az intézetbe. Mert az egy intézet. Olvastam róluk. Olyan helyek, ahol szüleit vesztett gyerekek élnek. De ott nem írtak azokról, amiket tennünk kellett. Arról még mindig nem találtam semmit. Talán... talán a könyvtáros. Ő segíthet. De... szabad vajon kérdezni?
Nyikorog. Visszafordulok. Rózsaszín függöny mögül látom meg. Itthon van. Megszorul a levegő is a torkomban. Megijedek, de nem. Megállt az idő...?
Még csak azt sem tudom, mit gondoljak. Ahogy megláttam, én...
Nem tudom...
Tényleg nem tudom.
Minden furcsa volt. És új. Nem tudtam, mit csináljak. Nem tudtam, mit kell csinálni. Meghajolni és köszönni? Igen, talán ezt. Már fontam össze a kezeim, de...
Ez szoros. Szorít. Meleg. Súly. A legédesebb melegség, a legjólesőbb erő, amit éreztem valaha is.
És a hangja. Betölt mindent és kiűz. Sírni akarok, de miért? Nem is vagyok szomorú. Én... boldog vagyok.
-Hazaértem...
Elmosolyodom. Képtelen vagyok mosolygás nélkül kimondani. Pedig nem szabad. Nem szabad mosolyogni. Korbá...
Nem... itt már... nem jár korbács...
Mosolyoghatok. Felemelhetem a kezem. Magamhoz szoríthatom. Kérlek, ne engedj el... soha-soha-soha ne engedj el.

by **Atoru** Szer. Ápr. 22 2015, 20:45

Itt volt, tényleg ő volt az. Nem csak a képzeletem játszadozott velem, és Chifu sem próbált csúfot űzni belőlem. Ez Kokoro volt teljes életnagyságban.
Vagy lehet tán, hogy álmodok? Ha így van, akkor soha többé nem szeretnék felébredni, hogy ez a pillanat örökké tarthasson.
De valamiért érzem, hogy ez a valóság. A digitális valóság. De ez sem gond, így csak még boldogabb vagyok, mert tudom, hogy Kokoro őszintén szeret, ahogyan én is őt. Az ölelése, a hangja, a mosolya... Ez ő, nincs kétségem felőle.
Én ölelem őt, ő is engem, és ez olyan érzés, aminek örökké kéne tartania. De tudom, hogy nem lehet...
Sok dolgot kell együtt csinálnunk. Nagyon is sokat. Nem is tudom, hogy hol kezdjük. Leszámítva egy dolgot.
- Bocsánat, hogy nem menthettelek meg a Viadalon. - mondom a lánynak, miközben átölelem. Érzem, hogy sírni fogok, pedig nem szabadna. Kokoro is vissza tudja tartani, akkor én miért nem? Ez annyira igazságtalan...
Először csak egy könnycsepp gördül le, utána pedig még egy. Utána néhány másodpercig folyamatosan hullanak, de utána már el is állnak. Ezek az öröm könnyei, érzem. És remélem, hogy Kokoro nem látta őket... Nem akarom, hogy gyengének lásson.
Szépen lassan egyre gyengédebben ölelem át, majd végül el is engedem. Gondolom nem csak azért jött el idáig, hogy megöleljem. Így aztán nem okozhatok neki csalódást.
- Elnézést a modortalanságomért. - kérek tőle bocsánatot. - Fáradj csak beljebb. - nyitom ki az ajtót, hogy beléphessen. Hiszen meg kell ismernie ezt a házat, ha itt fog élni. Persze előtte bele kell egyeznie, addig semmi biztosat nem mondhatok. De tudom, hogy nem mondana nemet...
Körbevezetem a házban, megmutatva neki mindent. A konyhát, az étkezőt, a nappalit, a saját szobámat... És végül a zenetermet. És nem hiába hagytam ezt utoljára... Volt egy különleges meglepetés számára, amivel már egy ideje készülök, csak azt nem tudtam, hogy majd mikor tudom neki előadni... De úgy látszik, most jött el az ideje.
- Mondd csak Kokoro, szereted a zenét? - kérdezem meg a lánytól. Nem tudom, hogy hallott-e már valakit is zongorán játszani... De ha nem, akkor az első alkalom különleges számára.

by **Kokoro** Csüt. Ápr. 23 2015, 00:47

Minden olyan üres. Minden tele van. Kavargok, egy kútba zuhantam. Egy nagyon mély kútba. Meleg levegő cirogatja az arcom. Zuhanok. A lábaim össze akarnak esni. Reszketnek. Reszketek egész testemben. Ez a hang, mikor megérint... A levegő, ahogy elsuhan a fülem mellett...
Nincs ennél szebb a világon. Mintha minden madár nekünk énekelne.
Összeszorítom a kezeimet. Összegyűröm a ruháját vele.
-De hát megmentettél.
Hisz a víz olyan félelmetes volt. Minden olyan volt. Minden új volt ott is. Minden új mindenhol. Most sem tudom, mit csináljak. Csak azt tudom, hogy ölelni akarom. Magamhoz húzni. Érezni. De vajon ezt meddig szabad? Vajon mikor kell elengedni? Mikor lesz a fájdalmas elválasztás?
Várj... várj, mi ez? Miért nem szorítasz még? Nem is baj. Mikor az arcodra nézek, nem baj. Én későn veszem észre. Túl későn veszem észre, hogy a szemek. Hogy a szemekbe nézek. Azokba a gyönyörű tükrökbe. Forró lesz az arcom, tűzpiros liliom. Odakapom a kezem, úgy érzem, lángra gyúlt. De nem. Sem nekem, sem az arcomnak nincs baja. Elkapom a tekintetem. Nagyon nehezemre esik.
-Modor...talanság...? -nézek mégis fel. A hajára, a homlokára, az arcára. Nem értem. Mi az, hogy modortalanság? A '-talanság' az valaminek a hiánya, tehát... mi lehet az a modor? Töprengek, s a lábam már mozdul is, magától. Átlépek a küszöbön, a lábaimat nézve. Nem akarok felborulni. A menüvel leszedem a csizmámat. Nem illik házon belül cipőben lenni.
És egy új világ tárul elém.
Egyre izgatottabbá válok minden lépéssel. Jack ezt biztos élvezné. Biztos szaladgálna fel-alá örömtelien. De most jó ez a nyugalom. Csak vele. Mindig, ha hátat fordít, én őt nézem. Minden szava mézes csepp a fülemnek. Én nem sokat beszélek. Egyáltalán nem. Mosolygok. Egyre.. szélesebben. A szobájába lépve én még... kuncogok is.
És megszólalok.
-Nahát... itt tényleg nincsenek.
Kissé lehunyom a szemem, elkalandozok. Nálunk ilyenkor...
-...már üvöltöttek volna. A nevelők. Már üvöltenének velünk.
Elpirulok. Rettentő boldog vagyok. Mert nincsenek itt. De itt van Ő.
Még egy szoba. Mi lehet ez? Ezek pedig... micsodák? Főleg az a nagy. Megállok az ajtóban, a szemeim tágra nyílnak. Majd eszembe jut. Hangszerek! És zene. Mikor kérdez, már értem. Kifújom a levegőt és belépek.
-Én igen... ugye, az éneklés is az...?
A fogadóban... ahol régen éltem... néha hoztak ilyeneket. Énekeltek és fura zajokat alkottak. Fülbemászó és szép zajokat. Az volt a Zene.

by **Atoru** Hétf. Ápr. 27 2015, 19:35

Kokoro azt hiszi, hogy megmentettem. Talán így is van. Még a viadal elején valóban kimentettem a vízből, így tovább kibírta, és szerencsések lehettünk, hogy együtt maradhattunk a végsőkig. De mégis... A végén nem tudtam tenni semmit, hogy megmentsem. Ha nagyobb lett volna a szintem, akkor nem okozott volna problémát, de így...
- Igen, igazad van Kokoro, az elején tényleg megmentettelek. - borzolom össze a haját. Kicsivel lehet csak fiatalabb mint én, és mégis mennyivel kislányosabb. Persze ez nyilvánvaló, hiszen fiú vagyok, de a gyerekes szót mégsem használhattam rá. Az annyira... helytelennek tűnt.
Miután eleresztettem, néhány másodpercre találkozott a tekintetünk Kokoroval. A tekintete egyszerűen elbűvölő volt. A szemei sokkal mélyebbek voltak, szinte olyanok, mint egy kút. Kíváncsi voltam, hogy mi rejtőzhet a kút mélyén, azonban elkapta a tekintetét.
De úgy látszik egy szó furcsa lehetett, mert visszafordult felém, és már fel is tette a kérdést. Én csak elmosolyodtam. Szerettem, amikor taníthattam őt, és mesélhettem olyan dolgokról, amit nem tudott. Olyan... jó érzés volt.
- A modortalanság olyan, mint az illetlenség. Olyan dolog amit nem szabad tenni, mivel... nem illik. - most hirtelen jobb magyarázatot nem tudtam. Nem akartam most még bevonni az etikettet és hasonlókat is a dologba. - Ilyen például az, amikor jön egy vendég, és a vendéglátó nem megfelelően köszönti. - próbáltam elmagyarázni. Nos, talán nem sikerült a legjobban.
Miután beléptünk, egy kicsit figyeltem Kokorot, hogy mégis mit gondol a lakásról... És örömmel vettem észre, hogy minden helyiség után egyre szélesebben mosolyog. Sőt, a szobámnál egy kuncogást is hallottam, és nem sokkal utána meg is szólalt. Boldog voltam, hogy hallottam beszélni. A hangja is elbűvölő volt, nem csak a szeme. Mintha egy hárfán játszottak volna. Elmosolyodtam, és a feje búbjára raktam a tenyeremet.
- Ne aggódj Kokoro, itt nincsenek nevelők. - nem tudom milyenek voltak azok a nevelők... De ha üvöltöztek egy ilyen csöpp kislánnyal, akkor rémségesek lehettek.
És ha már megemlítettem a hárfát, akkor a végállomás a zeneterem volt. És örömmel hallottam, hogy már hallott zenét.
- Nos... Majdnem... A zenét általában hangszeren játsszák, mint amilyen ez a zongora is. - mondtam a lánynak. A szívem a torkomban dobogott, és alig kaptam levegőt. Most vagy soha. - Játszok neked egy darabot, rendben? - kérdeztem meg, és már bele is kezdtem. Énekelni is már régen énekeltem... Éppen itt volt az ideje, hogy újból elkezdjem.

by **Kokoro** Hétf. Ápr. 27 2015, 20:40

Illetlenség! Tehát a kettő az... rokon szavak? Olyan szavak, mik ugyanazt jelentik. Illetlenség és modortalanság. Így már értem.
Haladunk. Lépés lépés után. Valami változik. Úgy érzem, hogy változik. Én vagyok az. Én változom. Beszélek, kimondok, bevallok. Pedig talán hallják odafent. És majd meg fognak büntetni. Miért nem érdekel? Miért nem félek most tőle? Én nem értem. Eddig reszkettem. Most nem reszketek. Csak megrezzenek. Lehajtom kicsit a fejem. Súly nehezedik rá. Olyan, mint az ölelés. Végighúzódik a hajamon, feszíti. Majd elveszi onnan. Csodálkozva nézek a hátára, ahogy halad előttem. Mi volt ez vajon? És... kaphatok még később...? Büntetlenül...?
Nem. A büntetést is vállalom. Ezért, érte vállalom.
Zongora. Az vajon melyik lehet? Ismerem a gitárt. Meg a furulyát. A dobot. Ezeket fel is ismerem. Zongorát még nem hallottam. Atoru viszont izgatott volt. Ilyen lenne a zongora? Ideges lesz tőle az ember? Aggódón nézek rá. Talán úgy, ahogy Jack szokott rám. Kicsit félredöntöm a fejem. Nem merek kérdezni, hogy mi a baj. Nyitom a szám, de még nem jön ki rajta hang. Atoru már elindult.
Leült a zongora elé. Én közelebb léptem. Kicsit körbenéztem, felkészült. Leültem egy székecskére. Kezeim az ölemben pihentek. A hátam egyenes. Egyenesen kell ülni. Nem szabad görnyedni.
Megszólalt az első hang. Kicsit megijedtem. Ez a zongora? Furcsa. Fülbemászó. Kellemes. Kicsit lehunytam a szemem. Észre sem vettem a mosolyt. Akkor nyitottam tágra a szemeim, mikor Atoru kinyitotta a száját. Megijedtem, hogy rosszat fog mondani. Hogy ki fog kergetni. De csak énekelt. Ahogy néha én is szoktam. Nagyon ritkán, egyedül. Hallgattam, néztem, magamba szívtam. A fény szinte ragyog. És végül kicsit... csak nagyon kicsit... meggörnyedek. Kényelmes.
A gondolataim elkalandoznak.
Atoru elmerül a dalban. Koncentrál. Jól akarja csinálni.
Végül felállok, még a vége előtt. Nem sokkal. Felállok, hangtalanul lépkedek. Lassan felé. A háta mögé. Odaérek, mire leüti az utolsó billentyűt. Nem figyelek a zongorára. A dallam, a hangok, a fejem. Előrenyújtom a karjaimat. Átölelem a vállát. A mellkasa előtt kulcsolom össze a kezeimet. A hajára hajtom az arcom, beszívom az illatát.
-Gyönyörű volt.
Lehunyom a szemem. Jó, hogy nincs itt Jackal. Jó, hogy csak vele lehetek most.
Mindig vele akarok lenni.
Miért sírok? Nem is vagyok szomorú. Mégis könnyezek. Mosolygok és könnyezek, kövér cseppeket. Olyan forróak, mint a tűz.

by **Atoru** Szer. Május 20 2015, 20:26

Láttam, hogy eddig egyszer sem találkozott ezzel a hangszerrel, ami szerintem nem csoda. Ha ténylegárvaházban volt, akkor... De most nins értelme a gondoloatoknak! Inkább átadom magam az érzésnek.
Az első hangok csak nehezen jönnek a nyelvemre. Úgy éreztem, mintha a torkom tízszeresére nőtt volna, teljesen elszorítva a légcsövemet, de végül mégiscsak megjött a hangom, és énekelni kezdtem. Úgy, mint azelőtt még soha.
Eddig még soha nem éreztem ilyet. Egyszerre voltam izgatott, és nyugodt, ideges és boldog...
Először voltam igazán szerelmes.
Tudtam, hogy ez egy jó választás lesz. Ez a dal... Egyszerűen nincsen rá eléggé jó szó, amivel kifejezhetném. De ez a dal magáért beszél.
Emlékszem, amikor először láttam a tévében ezt a műsört, az Angel Beats!-et. Egyszerűen... Egyből magába szippantott, és több hónapon keresztül nem engedett el. Sokszor gondoltam rá, hogy talán oda kerülök majd, ha meghalok, és szerintem Kokoro is ott kötött volna ki. Azonban nincs szükségünk arra a helyre, mert itt van nekünk Aincrad, itt van nekünk, a céh, itt vannak a barátaink... És itt vagyunk mi is, egymásnak.
A darab lassan a végéhez közeledett, és éreztem, hogy mögém lép, azokkal a csendes és visszafogott lépésekkel, ahogyan csak ő tud lépni, más nem.
A darab pedig végleg véget ért, de nem úgy az érzések, amik bennem kavarogtak. Csodás érzés volt ott lenni kettesben, békességben.
Ekkor ölelte át a vállamat.
Az érintése és közelsége felfoghatatlan volt számomra. A hangja pedig...
- Köszönöm. - mondtam, és ezzel nem csak a dicséretet köszöntem meg. Ebben a köszönetben benne volt minden. A találkozásunk; az, hogy Kokoro itt lehet; a boldog végkifejlet, amiben mindenki reménykedik... Ezt egyszerűen nem lehet elégszer megköszönni.
A karommal próbáltam átfogni a derekát, hogy ő is részesülhessen az ölelés örömében, és próbáltam az ölembe csúsztatni, ahol kényelmesen elüldögélhet.
Végül, és csak legeslegvégül pedig átadtam neki az utolsó ajándékot, amit neki szántam:
Egy csókot.
Esetlen volt, és félénk, de csók volt. Olyan, amilyet még senkivel nem osztottam meg ezelőtt. Életem első csókja, életem első igazi szerelmével...
És az utolsóval is.

by **Kokoro** Szer. Május 27 2015, 14:22

Észre se vettem. Azt, hogy az ölébe ültem. Valami más irányított, azt hiszem. Mintha egy pillanatra minden elsötétült volna szinte. Nem létezett semmi, csak ő és én. A hangja, ami egyszerre volt szomorú és hálával teli. Megdobogtatta a szívemet a mellkasomban. Máskor csak akkor dobogott így, mikor dolgoznom kellett. Akkor azért, mert nem szerettem dolgozni. Most azért dobog ennyire, mert szeretek itt lenni.
Vajon az ő szíve mennyire dobog? Vajon meghallgathatom? Szeretnék odahajolni, de... nem lehet még. Legalábbis azt hiszem. Vajon itt is engedély kell hozzá előbb? Vajon itt is csak akkor szabad, ha rávonja a fejem? Mint odahaza? Elolvastam a könyvet, de mégsem értek semmit. Ez teljesen más, mint abban leírva. Minden teljesen új és más.
Meg akartam szólalni...
Most ne.
Ki se nyitottam a szám végül. Olyan kényelmes, mégis kényelmetlen itt. Más, mint egy székben. Ültem már így, de akkor széttett lábbal. Vajon most is úgy kéne..? O.o
Megsimogatja a tarkóm. Gyengéden húz magához. Kicsit tényleg olyan, mint otthon. Ott is húztak-vontak, hogy mit csináljak. Mégis más, ez az érzés maga. Ott gyűlöltem. Itt kívánom. Szeretném, ha irányítana. Szeretném, ha húzna-vonna, ahogy szeretne. Mert neki szívesen megteszek bármit. Az arca kerül egyre közelebb az enyémhez. Lassan behunyja a szemét. Behunyom én is. Várom, hogy mi fog történni. Mi végül megtörténik.
Volt olyan vendég, aki már csinálta ezt velem. Utáltam, gyűlöltem. Büdös volt és rossz ízű. Ez teljesen más. Nem olyan követelőző. Nem olyan kellemetlen. Ez...
Egyike
a legcsodálatosabb érzéseknek.
Ő is fél. Kissé szétnyitom az ajkaimat, elfogadom őt. Bátorítom. Kiűzöm a fejemből a durvákat. A múltat. Hisz ez olyan új, olyan friss, olyan egyedi. Felemelem a kezem, végigsimítok az arcán, a fülén. Kissé félrehajtom a fejem, hogy még jobban egymáshoz férjünk. Magam sem tudom, miért csinálom így. Egyszerűen érzem, hogy így kell tennem.
És majd... igen, neki majd... majd elmesélek mindent. Később. Sokkal később.
Most ennek a pillanatnak akarok élni, egészen addig, ameddig csak tart. Most nem létezik az idő.
Mert szeretem őt, és... én azt akarom, hogy minél... boldogabb legyen mellettem.

by **Kayaba Akihiko** Csüt. Dec. 10 2015, 17:20

A ház romokban áll a kobold invázió óta.

by Ajánlott tartalom

Atoru háza

Atoru háza

Re: Atoru háza

Re: Atoru háza

Re: Atoru háza

Re: Atoru háza

Re: Atoru háza

Re: Atoru háza

Re: Atoru háza

Re: Atoru háza

Re: Atoru háza

Re: Atoru háza

Re: Atoru háza