Nagoyaka Kiyoshi újratöltve (Aida Atsumori)

by **Aida Atsumori** Pént. Okt. 31 2014, 13:16

Kedves Kayabácsi! Mivel állítólag lehet olyat csinálni, hogy a karakteremet teljesen átalakítom egy másikra, EXP veszteség nélkül, itt lenne az előtörténete.

Adatlap

Név: Aida Atsumori
Nem: Férfi
Kaszt:Lovag
Kor: 16

Kinézet: 186 cm magas, sportos, viszont annyira nem izmos. Végtagjai meglepően hosszúak. Haja félhosszú, és szőke, szemei barnák. Öltözete teljesen változó, de gyakran hord sötétebb ruhadarabokat.

Jellem: Atsumorit igen nehéz lenne jellemezni, hisz néha még ő maga se tudja mikor hazudik és mikor nem. Az ő érzelmi világa körülbelül a többi átlagos ember felével egyezik meg. Például nem fél. Már nem képes semmitől se rettegni, áll, vár, fut, lép, de a halál neki akkor is csak a megváltást, a kiutat jelenti, egy számára érthetetlen világból. Higgadt, meggondolja minden döntését akár többször is, nehogy valamit elszámoljon, vagy rosszul tegyen. Viszont ezeken túl, vannak rossz tulajdonságai is, nem oktalanul szokta néha magáról gondolni, hogy gonoszabb mint az ördög. Kapzsi, ravasz, ezek a jelzők mind illenek rá. Valamint kihasznál mindenkit. Össze-vissza hazudozik, hogy belopja magát az emberek szívébe, és előnyöket szerezzen ezáltal. Szinte csak emiatt él, még több és még több pénzt, kapcsolatot akar, viszont neki sosem elég. Mindig kihasználja az alkalmakat.
De van egy másik énje is azért. Legbelül szeretne olyan embereket, akikben megbízhat, de mindenkit eltaszít magától, bemesélte magának, hogy az ő boldogságának a forrása a pénz, a pénz, a dolgok amiket szerez az emberektől, nem pedig az hogy, velük töltheti az időt. A legnagyobb képessége az, hogy képes magának hazudni, saját magát átverni.

Képességek

Lesújtó Égisz

Atsumori eldobja a pajzsát és az első eltalált ellenséget, a használó gyorsaságától függően sebzi. 6 oldalú kockával kell dobni a sebzés értékének megállapításához:
A gyorsaság…
- 1-es dobáskor: 4/8-ada,
- 2-es dobáskor: 5/8-ada
- 3-as dobáskor: 6/8-ada
- 4-es dobáskor: 7/8-ada
- 5-ös dobáskor: 8/8-ada
- 6-os dobáskor: 9/8-ada
lesz a sebzés.

Tolvajszándék

Atsumori az ellensége erejével/fegyverkezelésével/gyorsaságával megegyező mennyiségűt kap az adott értékhez, egy körig.

Előtörténet

Tizenhat év. Ennyi van már a hátam mögött.
Egy hűvös, őszi nap volt az, amelyiken születtem. A szüleim orvosokként élték mindennapjaikat, anyám nőgyógyászként, apám szájsebészként dolgozott. Nekem is hasonló jövőt szántak. Szigorúan neveltek, ha valamit elrontottam megvertek, viszont ha a kedvükre tettem, megfeleltem az elvárásaiknak, akkor megdicsértek és értelmetlen drága ajándékokat vettek nekem. Utáltak engem. Az egyetlen dolog, amiatt anyám világra hozott, hogy az apósának és az anyósának megkellett felelnie. Akartak unokákat, egy új, sikeres generációt. Három éves koromtól kezdve tanítottak orvosi szakszavakra és azok jelentésére. Abrázió, abscessus, afta, ajaktöltés, ajakhasadék , négy éves koromra ezek a szavak már rég tiszták voltak számomra.
Négy év, négy különböző város. A „hős orvosok” munkája miatt gyakran változott az otthonom. Először Tokyo, aztán Kyoto, majd Shiyuba, viszont a negyedik esztendőmet már Hiroshimában töltöttem be. A környezet folyamatos változását utáltam. Ha csak egy-két napra kellett valahova utazniuk, a nagyszüleimre akkor se hagyhattak, ők is gyűlöltek engem, úgy gondolták, ők már felneveltek három gyermeket és nem szeretnének soha többé húsz év alatti személyeket látni.
Az ötödik születésnapom alkalmából, „az a kettő” rendezett egy zsúrt, amire meghívták az összes akkori szomszédunkat, természetesen már máshol, Osakában laktunk. Viszont közel sem amiatt csinálták azt, mert jó útra tértek és megszerették az egyetlen kisfiúkat…csak beakarták szervezni valami üzletbe az egyik mellettünk lakó gazdag idiótát, a többi meg csak dísznek kellett, hogy ne legyen feltűnő, na meg hogy szerető szülőknek tűnjenek. Az volt az egyetlen nap ahol azt a látszatot próbálták kelteni, hogy gondoskodnak rólam. Undorodtam tőlük. A nyálas szavaik, az érintésük, csak azt vártam, hogy végre vége legyen. Aztán megérkezett a megváltás. Egy lány odajött hozzám, boldog születésnapot kívánt és odaadott egy kis dobozkát. „Utálom, utálom az egészet!” – járt a fejembe.
De aztán amikor kinyitottam, rögtön jobb kedvre derültem. Két üveggolyót kaptam tőle. A délután többi részét azzal töltöttük, hogy a szobámban játszottunk velük.
Az a nap elmúlt, viszont a barátságunk nem. Még sokáig tartott. Iskola után mindig együtt voltunk, együtt játszottunk, egészen addig a napig. Apám hazaért, és ismét bejelentette, hogy költözünk. Összetört bennem valami. Én nem akartam onnan elmenni. Nekem ott tökéletes volt. Meg volt majdnem mindenem ami kellett. Már kezdtem beilleszkedni és találtam egy barátot is. Így aztán megtettem mindent, hogy megakadályozzam, de mégis minek? Először magyaráztam nekik, majd mikor láttam, hogy ez nem válik be, sírni kezdtem. Bömböltem, ahogy még sosem, de ezzel csak azt értem el, hogy jól megvertek.
Szomorúnak éreztem magam. Összetörtnek, jelentéktelennek, otthontalannak…
Az iskola továbbra sem jelentett kihívást, viszont a szüleim mindig rajta voltak azon, hogy megnyomorítsák az életem. Küldtek ide, oda, azt akarták, hogy a nap végére fáradt legyek és lefeküdjek, nekik pedig ne kelljen hozzám szólniuk se. A napjaim legjobb részének az estét tartottam, mert ilyenkor került sor arra, hogy SMS-ezzek „azzal a lánnyal”. Emiatt keltem fel, szenvedtem végig a napot, mert a végén akartam még boldog lenni és úgy lehunyni a szemeim, hogy van még azért miért, vagyis kiért élni. De ez sem tarthatott örökké. Volt egy este, amikor nem írt vissza. Nem gondoltam volna, hogy probléma van. Csak akkor jöttem rá, mikor már a harmadik SMS-ezés nélküli este telt el. Tudtam, hogy soha többé nem fog visszaírni és rájöttem, csak átvert, kihasznált, nem kellettem neki, csak amíg volt valamim, amit adhattam neki. Meguntam. Elegem lett az életből. Hogy mindenki átver, kihasznál, hazudik, én is olyan akartam lenni. És olyan is lettem. Gonoszabb mint az ördög.
Ismét új város, Matsuyama. Új emberek. Új lehetőségek.
Az osztály tizenöt lányból és tizenkettő fiúból állt. A lányokból négyen táncosok akartak lenni, heten idolok és a maradék még nem döntötte milyen irányba akar próbálkozni. A fiúk közül mind idiótának készült tudat alatt, viszont mindegyik talált ki valami értelmetlenséget, hogy ők majd aztán színészek, vagy ügyvédek lesznek. Ribancok és idióták között töltöttem mindennapjaim, és ezekbe sorolandóak a szüleim is. Naív ribancok és idióták, ha pontosabb akarok lenni. Már az első nap is érdekelt személy voltam, mindkét nem számára. „ – Miért ilyen hosszú a hajad? Honnan jöttél? Szeretnél enni a sütimből?” És még sok, ehhez hasonló kérdéssel ostromoltak engem.
Ekkor még próbáltam félénkebbre és visszafogottabbra venni a figurát, viszont a második nap délutánját már velük töltöttem. A szüleim meg csak örültek annak, hogy távol tartózkodtam tőlük. Imádtam azokat a gyerekeket. Szánalmasak. Csak így tudtam jellemezni őket. Mindent elhittek, amit mondtam nekik, megosztották velem a dolgaikat.
„Azt hittem, hogy ennél azért nehezebb lesz” – járt mindig a fejemben.
Újra és újra átvertem őket, szinte ették a szavaimat…olyanok voltak mint a birkák, amerre vezettem őket, arra mentek, méghozzá teljesen vakon. Még a pokolba is követtek volna, ebben biztos vagyok. Ez tett boldoggá engem. A befolyás, a belém fektetett bizalmuk és a pénz, a tárgyak, amiket rám költöttek. Ők sírva búcsúztak, én mosolyogtam rájuk, mint a bábmester a bábjaira, akikkel végigcsinált egy sikeres előadást. És aztán újra és újra ugyanilyan történetek kezdődtek…
Majd jött a változás. Elhatároztam, hogy elköltözöm. Két év alatt sikerült kicsit belopnom magam a szüleim szívébe és kifacsartam belőlük annyi pénzt, hogy egy ideig fenn tudjam magam tartani, az iskola és diákmunka mellett.
A szüleim természetesen belementek, tettem róla. Az alatt a két év alatt próbáltam minél több plusz kiadást csinálni, hogy megakarjanak majd szabadulni tőlem. Ha pár évvel fiatalabb lettem volna tizenötnél, valószínűleg ütöttek volna egyszerűen, de így már nem volt merszük hozzá. Az egyik ilyen bónusz kiadás egy laptop volt. Az férgek összemorzsolásán kívül az internetes játékok játszása is a szenvedélyemmé vált. Végül augusztusban Chibába költöztem, egy kis albérletbe. Olcsó, kényelmes és ahhoz képest még jó is. Az iskolában szeptemberben kezdtem. Nem találtam túl érdekesnek. Volt néhány szerelmes pár, akiknek a behálózására nem volt alkalmam, de mindenki más hamar a megszállottam lett. De volt egy kedvencem, akivel kapcsolatot direkt nem létesítettem. Makita Mayumi. Alacsony, vékony, barna szemű, szőke hajú leányzó. Körülbelül 170centiméter magas lehetett. Bár a vezetékneve megváltozott, biztos voltam abban, hogy ő az. A haját befestette, de át nem verhet. A jellem e változott, de nem eleget ahhoz, hogy egy teljesen más embernek higgyem. Valamint gyakran bámult engem. Jelnek tartottam ezt is. Kutatgattam utána egy kicsit, a tanárokon és osztálytársakon keresztül és már majdnem biztosra tudtam. Néha követtem is, ami szintén sokat segített. Mindennap hétkor volt szokása kocogni, épp ezért, egy késő tavaszi napon öt perccel negyed hét előtt odamentem a parkba, amin átszokott haladni és leültem az egyik padra. Vártam. Percre pontosan jött és amikor észrevett, azonnal felém kezdett el futni.
- Atsu-kun? – lepődött meg, ahogy meglátott engem. – Csak nem te is a közelben laksz?
- Oh Mayu-san! – mondtam barátságosan és elmosolyodtam.
„Most kiderítem, hogy mi történt akkor…”
- De igen, pár utcával odébb.
- Értem. – mosolygott rám, közben elővette a telefonját és valamit bepötyögött. - Elég késő van már. - pillant vissza rám - Tudod... Mostanában sokat gondolkodtam rajta. De emlékeztetsz valakire... a múltamból Atsu-kun…
- Valóban? – kérdeztem műmeglepődött hangon. – Kire?
- Hmm. Egy aranyos kisfiúra. Még a nevetek is hasonló. Gyermekkorunk óta nem találkoztunk... ezért egy pillanatra azt hittem, hogy talán te... Mindegy. Bocsánat, hogy ilyesmivel traktállak. Biztos furának tartasz ezek után. - megrázta a fejét, és belekortyolt az italába.
- Ugyan már, mond csak tovább nyugodtan…
„Meg vagy!”
A lány megrázta a fejét. - Tényleg mindegy. Mondd csak van egy kis időd? Esetleg mesélhetnél magadról. – és közelebb csusszant kicsit.
Tisztáztuk a dolgokat és fény derült mindenre. Megnyílt bennem egy rés, és Ő lett az egyetlen, aki nem a bábjaim közé tartozott Az idő megváltoztatta egy kicsit, de mégis éreztem egy mély kötődést iránta, amit nem bírtam csillapítani, bármennyire is szerettem volna róla is rosszakat gondolni és kihasználni. Kiderült, hogy Ő is megszerette az internetes játékokat, amik a közös pontok lettek. Kezdtem ember lenni…De annyi fájdalmat tapasztaltam, hogy nem tudtam biztosan, mit is éreztem. Nem tudtam hazudok-e Mayunak, vagy igazakat mondok neki, szeretem-e mint barátot, vagy csak egy különleges báb? Hova lett az a valaki, aki mindent csak magáért tesz? Gyakran ezek jártak a fejemben, de már nem érdekelt. Volt miért élnem. Egy idióta lány miatt… na és? Jobb mint a semmiért. Jobb mint magamért.
Szokásom volt bújni a különböző játékokkal foglalkozó oldalakat, és találtam is egy számomra szimpatikus terméket. Sword Art Online. Így hívták. Bár még csak a béta tesztelés folyt, amiről lekéstem, de mégis szerettem volna kipróbálni. És szerencsére lehetett is rá alkalmam. Mayu egyik ismerőse egy elektronikai boltban dolgozott és amikor kiszállították a konzolokat és játékokat, akkor félrerakott nekünk egyet-egyet.
Felvettem a sisakot, majd bekapcsoltam.
Fények, formák, majd kirakódott a főmenü. Beléptem, és elkezdtem megalkotni a karakterem. Próbáltam még jobb képűre faragni magamnál is, hátha lesz még haszna. Fegyvernek mindenképp kardot akartam, viszont végül úgy döntöttem, hogy egy pajzsot fogok használni mellé.
Aztán megérkeztem a játékba. Jobb volt mint hittem. Sokkal jobb. Az egész valósághűnek nézett ki, és én irányítottam a karaktert…én magam voltam a karakter…Nehéznek tartottam feldolgozni az egészet, annyira szélesnek tűnt a színskála, a többiről pedig inkább nem is beszélnék. Először még ismerkedtem az „irányítással”, majd megbeszéltük Mayuval, hogy ki mit fedez fel. Ő bevállalta a várasokat, én pedig a mobbal teli területeket kaptam. Gondoltam, ha már ott vagyok, megpróbálom milyen egy harc. Második úti célomnak a mezőt választottam és szembenéztem az ott lévő vaddisznókkal, ami meglepően könnyű volt. Aztán lassan már hét órát ütött az óra, ezért gondoltam kijelentkezek és csinálok valami vacsorát. De…nem találtam sehol se. A menü összes pontjában megnéztem, de eltűnt, amit megosztottam Mayuval. Elég komolytalan választ kaptam tőle: „- Oh micsoda nagy kár. Semmi baj majd megoldjuk valahogyan.”
- Ennyire nem szereted ahogy csinálom a curryt? – mondtam neki ravasz hangon.
- Ah de nagyon finom. Nagyon aranyosan vágod a.. krumplit – válaszolt vissza, amin akaratlanul is elmosolyodtam.
- Na, de akkor nézd meg hogy neked van-e kilépés gombod, különben nem lesz vacsorára curry.
- Eeeh. Ez gonosz volt. Ha szépen megkérsz akkor is megtettem volna. - ölt nyelvet majd lenyitja a menüjét és megrázza a fejét. - nálam sincs. Biztosan valami hiba.
- Hát, remélem hogy csak egy ideiglenes hiba, mert van az asztalon jégkrém is, ami így meg fog olvadni. – húzódott még szélesebbre a mosolyom.
Szinte láttam már, ahogy betűt akar formázni a szájával, amikor hirtelen a főtéren találtam magam. Körülöttem játékosok tömkelege állt. Bármilyen hihetetlen is, én ekkor már részben összetettem képet. Egyértelműnek tartottam, hogy a felettünk lebegő személy az admin, aki valami ilyesmi mondatot fog mondani: „Kedves játékosok, valószínűleg sokan észleltétek már, hogy a kilépés gomb eltűnt a játékból, erről mi is értesültünk, és már dolgozunk az ügyön, legkésőbb este tízkor pedig már be is fog kerülni…” És a többi és a többi…De ehelyett rossz híreket közölt. Röviden: Egy gyilkos játékba kerültünk, ahol ha meghalunk, akkor valóságban se jutunk más sorsa. Ha kihúzzák a NerveGeart, ugyanez történik. Kijutni pedig csak akkor tudunk, ha legyőzzük a végső bosst. Igen, tudom ez így elsőre érdekesen hangzik,nem is vettem komolyan. Sőt, el is határoztam, hogy majd feljelentem Kayaba Akihikot, emiatt. Ijesztgeti a népet. Na meg kaptunk egy tükröt, amitől a küllemünk visszaváltozott az eredetire.
Aztán…teltek a pillanatok… voltak akik mosolyogtak, voltak akik sírtak, voltak akik kiborultak. Én csak álltam. Nem volt mitől félnem. Csupán egy újabb kihívás az élettől. Sőt, mindig is léteztek hiperaktív önjelölt hősök, akik majd megoldják a helyzetet, addig nekünk pedig csak életben kell maradnunk és semmi több. De azt is tudtam, hogy japán tele van elmebetegekkel és bekattanásra hajlamos emberekkel…Akik túlélési esélyeiket úgy akarják növelni, hogy megölnek teljesen véletlenül embereket, arra hagyatkozva, hogy ők biztosra tudják, az elhunyt személyek gyilkosok voltak és csak segítenek ezzel a benn ragadtakon. A másik ehhez hasonló barom az lesz, aki azt gondolja, hogy nem fog igazából meghalni és kipróbálja. Ezeket kell majd távol tartanunk magunktól.
„De elsőként Mayut kell megtalálnom…”
Ami nem jelentett nagy feladatot, oszlott a tömeg, ami között egy hosszú, szőke hajú lányt nem volt nehéz megtalálni.
- Jól vagy? Nem esett semmi bajod? – kérdeztem meg tőle a biztonság kedvéért.
- Minden rendben - bólintott és rám mosolygott.
- Ennek örülök… Viszont nincs mit tenni, vacsorára nem lesz curry. Nem hinném hogy pár óra alatt feltudnánk menni százas szintűre, és még csak az sem biztos, hogy ez a féreg igazat mondott.
Elhatároztuk, hogy az lesz a legjobb ha óvatosak maradunk és felfedezgessük a területeket. Mayu feladata a városok felkutatása, enyém a mobbal teli helyek megnézése volt. Ez a magyarázat arra, hogy én miért voltam tizenkettes szintű, amikor ő még csak egyes, valamint az időközben két képességre is szert tettem.

by **Kayaba Akihiko** Pént. Okt. 31 2014, 16:04

Szia!

Az előtörténetet elfogadom, viszont a második képességedet elutasítom, így kérlek majd pályázz meg egy másik képességet helyette.

Nagoyaka Kiyoshi újratöltve (Aida Atsumori)

Nagoyaka Kiyoshi újratöltve (Aida Atsumori)

Re: Nagoyaka Kiyoshi újratöltve (Aida Atsumori)