Zeneterem

Talán ez volt életem eddig legkomolyabb beszéde. Shu-tan egyetértése, pedig csak tovább növelte az önbizalmam. Csendben hallgattam a lány megindító szavait, rengeteg érzést vitt bele. Ahogyan egymásba karoltak.. Egyszerűen nem bírtam tovább, én is akartam. Odabújni hozzájuk, érezni az illatukat, megtépázni a ruhájukat. Mindent amit a barátok csinálnak.
- Mi vagyunk az Artes. Te is, én is, ö is, és Anat is. - böködtem végig a levegőben a jelenlévők között, még Cearsora is ráböktem. Majd mire feleszméltem már ott álltam Shu-tan és Al mellett, kezeimet szélesre tárva, próbálom átölelni őket. Szemeimből könnyek törtek elő, és keservesen sírni kezdtem...

Az egész jelenet olyan szürrealisztikusnak tűnt. Ahogy mindenki ölelkezett, mint egy nagy család. Talán nem most kéne zaklatnom őket az én ügyemmel. És amíg nem vagyok Artes tag, addig nem is köthetik meg a kezemet. Nincs igazam?
Timidus... Nem értesz te az emberekhez... de legalább Sayát is odaadom a többieknek, ők talán jobban meg tudják vigasztalni, mint én.
-Biztos hamarabb észrevették, és magányosan elvonultak. Nem mindenki szeret ilyenkor tömegbe verődni. Erről jut eszembe. Meg kell látogatnom Shakant, biztos agodik miattam, azok után ami a viadalon történt.
Kimegyek, azonban a célom nem Shakan, de erről nekik nem kell tudniuk... Elég ha egyedül magamat keverem bajba a nyomozgatásommal.

-Shakant, idehívni? Úgy emlékszem, hogy te már találkoztál vele.
Fordultam szembe a sárkánnyal. 
-És amíg nem vagyok céhtag, te addig csak ne aggódj az én épségemért. Illetve a nyomokat nem követni kell, hanem megelőzni a következő ilyen eseményt.
Majd odahajolok Timihez:
-És nem Shakan az egyetlen, akiért aggódok, de őt értelemszerűen nem hívhatom ide.
Ha még minig az utamba állna bárki is, akkor egyszerűen csak a zsebembe nyúlok, és használom az ott elhelyezett kristályt.
-Urbus.

A Jaden-es (Nolan Daneworth) gyűlés után

Egy alkalmas pillanatban odamegyek Jun-hoz.
-Szeretnék veled négyszemközt beszélni, megoldható?

Picit meglep amikor Cear odajön, viszont mosolyogva bólintok és már követem is a fiút. Vajon mit szeretne? Talán most akar szerelmet vallani nekem? Ah annyira izgatott lettem!
- Miről lenne szó? A toborzással kapcsolatos? - úgy csinálok mintha nem tudnám, picit félre is döntöm a fejem és buta arcot próbálok vágni.

-Hát. Igen is, meg nem is...
Válaszolok a kérdésre.
Toborzás? Mikor Shu talált a bokorban egy szerncsétlen lelket? Ezt nevezzitek ti toborzásnak? Na egy újabb ponttal gyarapodott a lista.
Bár egy kicsit felkapom a vízet, próbálom ezt a mimikámmal leplezni.
-Nem is tudom, hogyan mondjam el...
Miközben az ujjaimat tördelem idegességemben.

A fiú kinyitotta a száját, nekem pedig kétszeresére nőtt a pupillám, a szívem kalapált az izgalomtól, és éppen, hogy elkezdte a második mondatát amikor hevesen felkiáltok, és a kezem a szájára tapasztom, ha sikerül.
- ÁÁÁÁÁLLJ! Ne mondj semmit. Erre fel kell készülnöm! Nem szabad elsietni. Ez nem olyan dolog aminél kapkodni lehet! - arcom picit kipirult a heves pattogástól, közben elengedem a fiút - Bocsánat. Picit elfelejtkeztem magamról. Tudom mire gondolsz, és én is hasonlóan érzem. De azt hiszem egyelőre talán jobb lenne ha... tudod... Nem túl korai ez még? . Az izgatottságom leplezni sem tudom, kezeim magamhoz húzom, és a cipőm kezdem fürkészni, miközben igyekszem nem túl feltűnően kerülni a fiú tekintetét.

-Talán, tényleg nem kéne kapkodni, de úgy érzem, hogy ha nem most mondom el, akkor örökre itt ragadok.
Bár nem értem, mért akarna Jun még tovább itt tartani. Majd a következő mondatára kikerekedik a szemem.
-Te is? Pedig te a céhvezér vagy...

- Egy céhvezérnek is lehetnek érzései! - jelentem ki kerek perec, még a hangom is picit felemelem hozzá. Még ilyet.. - Igazából már régóta láttam rajtad. De nem sejtettem, hogy idáig fajulna a dolog... Azt hittem én fogok előbb megtörni, mert te olyan erős vagy, de úgy tűnik ez neked sokkal nehezebb volt eddig mint nekem. Sajnálom, hogy ezidáig nem vettem észre. - közelebb lépek újra és magamhoz ölelem a fiút, szorosan amennyire csak sikerül. Még most sem hiszem el, hogy itt állunk egymás karjaiban, és erről beszélgetünk... Azóta nem éreztem ezt amióta Mer-chan visszautasított. Teljesen zavarba jöttem. Nem akarom, hogy így lásson.
- Nembaj, ha kicsit így maradok? Azt hiszem belement valami a szemembe... Szóval hol is tartottunk?... Ja igen! Szóval... szerintem ez még korai. Mármint... még semmi sem biztos nem? Még annyira friss ez az egész... és még nem is tudom... hogy mit is akarok úgy igazán. Persze jó lenne, csak... - Hihetetlen, olyan rövid ideje élünk együtt, és máris ez történt.. Habár Mer-channal és köztem is hamar volt egyfajta rezonancia, ezért nem lep meg, hogy most sem kellett éveknek eltelnie hozzá.

Jesszus, azt hiszi, hogy belezúgtam...
Nem ölelem vissza, de nem is lököm el magamtól. Mindkettővel a lehető legrosszabb üzenetet közvetiteném felé.
Visszatartom a hatalmas kisértést, hogy átöleljem a lányt.
-Jun, szerintem félreértesz...
Legjobb kis adagokban visszafordítani a beszélgetést a helyes mederbe.

Szorosabban ölelek, majd amikor a fiú ismét megszólal, egy stílusos mozdulattal végighúzom az arcom a mellkasán, és felpillantok rá. Ennél jobb könny letörlő módszert keresve sem találna az ember. Biztosan eltűnnek a ruhájáról a picike fikuszdarabokkal együtt, mire elengedem...
- Mire gondolsz? Pontosan tudom mi jár a fejedben. Ezt a beszélgetést egyszer már megéltem. És nem engedem. Nem hagyom.. Nem hagyom, hogy... - a hangom picikét elcsuklik, és ismét gyorsan lefordítom a buksim.

Nem kerülhetem ki a dolgot...
-Nos, pontosan tudom, hogy nem arra gondolok, amire gondolod, hogy gondolok. És ha Shu nem említette volna, már megtaláltam a lelki társamat.
Másról akartam beszélni...

- Persze, hogy tudom, de most nem ez a lényeg. Azt akarod most mondani, hogy nem szeretsz. De én nem akarom, hogy kimond, nem szeretném ezt. Nem akarom, hogy téged is elveszítselek.

- De el foglak! - szakítom félbe a fiút mielőtt még folytathatná a mondatát. Ez az annak ellenére mindig csak rosszat szül. - EL FOGLAK MERT ÖNZŐ VAGY! - szakítom el magam a fiútól, megfordulok és dühömben felborítok egy asztalt, felrúgok egy széket, felborigatom a hangszereket, hatalmas rumlit csinálok néhány másodperc alatt.
- Mert mindannyian önzők vagytok... Mer-chan is, Anat is... azt mondjátok, hogy szerettek, és vigyáztok rám, de utána jön a DE... elmentek valahova és nem jöttök vissza... nem válaszoltok az üzenetekre... elhidegültök... Mindig ez van! Én ezt nem bírom tovább. Nem, nem, NEM AKAROM! Nehehem akarohom. - összegörnyedek a földön és elsírom magam. Már régóta kikívánkoztak ezek a gondolatok belőlem, a sok stressz, a sok munka, és a sok szerettem elvesztése ilyen rövid időn belül... és most egy újabb.. Miért nem szeretnek igazán? Miért?
- Szeretném ha szeretnének.. - dünnyögöm alig hallhatóan..

-Jun...
Nem állítom le. Nem hiszem, hogy letudnám. Végighallgatom a mondandóját.
-Én szeretnélek szeretni. De úgy nem foglak tudni, ahogy te szeretnéd. Egyszer biztos megtalálod a hozzád illőt. De az nem én vagyok.
Tartok egy pillanatnyi szünetet. Most már ki kell mondanom:
-Jun, én ki akarok lépni a céhből.

Picit szipogok, körülöttem a szétvert szoba képe kissé ijesztő érzést kelt bennem miközben kipillantok a lábaim között egy gitárt látok a földön, fel akarom emelni és bocsánatot kérni tőle, de nem teszem. Oda akarok menni Cearso-hoz és egy jó erős pofont adni neki majd magamhoz ölelni, lehülyézni és megcsókolni, majd ismét megpofozni. De nem tehetem. Pedig már annyiszor megtehettem volna. Annyi emberrel.. Ez tényleg karma. Azok akiket én szeretek nem tudnak viszont szeretni, ahogyan én sem tudom azokat szeretni akik engem szeretnek. Ennek tényleg így kellene lennie?
- Szóval.. most látlak téged is utoljára igaz? Elmész és soha többé nem jössz vissza..? - nem nézek rá, nem fordulok meg, mozdulatlanul ülök a földön, a lábaim átkarolva, szemeim vörösek a sírástól.

-Nem vagyok benne biztos. Én csak azt tudom, hogy ez már nem az a céh, ahova annak idején csatlakozni akartam. Amelyikbe Anat egy hosszas beszélgetés után felajánlotta a lehetőséget. Anat nélkül nem ugyanaz... Előtte is jól megvoltam céh nélkül. De Anat nélkül egy céhben, ahova eredetileg Anat hívott meg... Csak ismételni tudom önmagam: Nem ugyanaz. Ennek a céhnek is meglehet a jövője, ha erős maradsz, és jól irányítod. Amiben biztos vagyok, hogy neked menni fog, de én már nem szeretnék ahhoz a jövőhöz tartozni.
És remélem nem fogok eltűnni örökre. Talán néha még szükségetek lesz rátok.
Ekkor eszembe jut valami. Még egy régi ajánlat, amiről Anat hallani sem akart, de talán az új céhvezér nyitottabb a dologra.
-És most neked is felajánlom azt, amit annak idején Anatnak: leszek a céhetek fegyverkovácsa, de ezen kívűl szabad szeretnék lenni. Se céhtagság. Se semmi kötelezettség.

- Szerinted én boldog vagyok, amiért nincs itt Anat? Én nem akartam ezt. Nem akartam a helyettese lenni amíg ő távol van. Én csak mellette akartam maradni, és segíteni neki. - ha lenne még valami a szobában talán most még azt is felborítanám... Az ajánlatra nem válaszolok.
- Szerinted hol rontottam el? Már régóta érzem, hogy valami nincs rendben... tudod ez az egész... olyan... fekete...

-Nem. Ezért is nem értem, miért maradt meg egyáltalán a céh, még ha a neve meg is változott.
Azt utolsó kérdés gondolkoztatóba ejt. Voltaképpen nem az ő hibája, hogy mindenki sorra hagyja el a céhet. Vagy mégis?
-Jun, tényleg azt szeretnéd, hogy erre a kérdésre én válaszoljak? Erre én nem hiszem, hogy tudnám a választ. Egyszerűen megváltozott a céh arculata miután átvetted a vezetést. És én nem mutatok jól ebben az arculatban.

Hallgatom a fiút, nem akarom elfogadni amit mond, de valamiért úgy érzem, hogy egy picikét talán igaza lehet. De ha mi nem lennénk akkor mi lenne a családunkkal? Saya-chan, Kanamin... Shu-chan és Timidus... tartok tőle, hogy ők is hamarosan lelépnek. Valamit tennem kell... nem maradhat minden ennyire fekete... én szép rózsaszínt akarok. Fehéret, és világoskéket. Meg meg... Cearsot és Anatot, Mer-chant, és nyugalmat.
- Magamra hagynál egy picikét? Valaki nyitva felejtette az ablakot és a szél nagy- naaagy rumlit csinált. Össze kell takarítanom mielőtt valaki meglátja... - felkelek a földről, és az asztalhoz lépek, amit korábban felborítottam, és nekilátok a felállításának.
- Néha azért benézel?... Mármint, nem miattam vagy ilyesmi... csak... Shu-chan biztos örülne..

-Várj, hadd segítsek. Ha egyszer voltam olyan feledékeny, hogy nyitva hagytam azt az ablakot.
Majd elkezdek rendezkedni. Persze semmit se a helyére teszek vissza.
-És volna még valami. Amit meg szeretnék mutatni. Igazából ezt már a múltkori gyülésen akartam, de mindenki Alex-szal volt elfoglalva.