[Küldetés] Állati kaland

Eléggé borongós napra virradt a mai Nap, így nem igazán kezdtük a napot a szokott sétával, helyette leültünk a fogadó vendéglátó részére és míg Aisu terep felmérést tartott a pult mögött én ettem egy könnyebb reggelit, majd kértem egy kis teát és nagyokat kortyolva belőle próbáltam kitalálni mégis mit tegyek Aisu lecsillapítására egy ilyen napon. Ötlet híján vissza felmentünk a szobánkba és én olvasással próbáltam elütni az időt, míg a kis gólem csendben ült mellettem és néha sóvárgó tekinteteket vetett az ablak felé.
-Talán idővel javul az idő és kimehetünk. – próbáltam biztatni a kis gólemet, bár az idő nem úgy nézett ki, hogy javulni akarna, így lelkiekben készültem rá, hogy ennek ellenére is kimenjünk, hisz máskülönben Aisu túlzottan is aktív lenne.
~Rendben, ha nagyon jó leszek akkor jó idő lesz?
-Az időjárás nem figyel ilyesmikre, nem lehet befolyásolni, bár ha jó leszel akkor, ha az idő nem javul akkor is kimegyünk a későbbiekben.
~Akkor nagyon jó leszek! – csillant fel a kis gólem szeme.
Innetől ismét csendben voltunk egymás mellet, nem szóltunk egymáshoz, Aisut túlságosan lekötötte, hogy viselkedjen engem pedig túlságosan lekötött a könyv amit olvastam. Jó pár fejezeten átrágtam magam és a könyv vége felé járhattam, mikor kipillantottam az ablakon és látható volt, hogy az idő egy kicsivel sem lett jobb. ~Már befejezem a könyvet, utána lemegyünk eszek egy kisebb ebédet, majd útnak eredünk.~ Futott végig a gondolat a fejemben, bár kissé furcsa volt, hogy Aisuval elég lenne csak gondolatban kommunikálnom, még is ami gondolatot nem akarok megosztani vele azt nem hallja. Végre befejeztem a könyvet teljes egészében, a kis gólem már tűkön ülve várta ezt a pillanatot és bár maga nem tud enni azt mindig megvárja míg én elfogyasszam azt amit épp eszek vagy iszom, igaz is most nyugodtan megvolt mellettem, nem okozott különösebb kellemetlenséget a tulajnak, hisz tudtat, ha rossz akkor nem megyünk sehová, így igen csak tartotta magát. Elindultunk, jó ideig csak bóklásztunk céltalanul a városban, nem voltak sokan az utcákon, úgy tűnik ilyen időbe senki se szeret túlzottan kint lenni.
~Desdemona, mi lenne, ha…elmennénk mobokra vadászni? Nincs senki se az utcákon ez így unalmas, de az idő elég jó arra, hogy elmenjünk vadszáni…nem?
~Vadászni?! eddig még egyáltalán nem találkoztunk mobokkal nem tudhatja, hogy milyenek. Jelenleg, ha csak ketten indulnánk neki az kissé felelőtlenség lenne.
~Na kérlek! egész délelőtt jó voltam, most megérdemlem nem, szeretném kipróbálni, hogy mire vagyok képes.
A kis gólem sóvárgó tekintettel nézett rám, egyszerűn bármit megtett volna, hogy megkapja amit akar, de talán igaza van, hisz azzal sem vagyunk túlzottan tisztában, hogy mire is vagyunk képesek, talán egy-két mob nem a világ vége.
~Rendben, legyen most az egyszer, de csak azért mert ma kivételesen jó voltal, innentől gyakrabban várok ilyes fajta viselkedést tőled!
~Juhhuu! Levadászhatom életem első mobjait, reszkessetek mert jövök. Ohh…és igen, innentől igyekszem gyakrabban jó lenni…
Így el is indultunk a városon kívülre, onnantól kedve, hogy volt esélyünk találkozni mobokkal Aisu mindent megmozgatott, hogy találkozzon eggyel, de semmi egy mobbal se futottunk össze.
~Talán rossz időbe a mobok se bújnak elő? – kérdezte Aisu kissé csalódottan és bizonytalanul.
~Türelem, majd idővel találkozunk párral, talán még csak tovább kell mennünk kicsit.
~Jó! Irány előre!
A kis gólem megindul nagy lendülettel előre, majd sikerül is egy vadkanba botlania, amitől eleinte kissé megijedt, majd erőt véve magán harcba szállt vele. Viszonylag hamar végzett a vadkannal, úgy tűnik egy vadkan szintű mob nem jelent számára nagy akadályt.
~Látod milyen ügyes vagyok?
~Nagyon ügyes vagy, de nem bízd el magad túlzottan.
~Rendben-rendben…Nézd ott még többen is vannak!
Majd gyorsan ott is termett a vadkanok között és szépen egyesével felvette velük a harcot, nagyon élvezte a dolgot és kissé én is örülök annak, hogy az első vadászatát sikerélmény ként írhatja fel magának, kicsit távolabbról figyeltem ahogyan Aisu a vadkanokkal vív csatát, amíg ne ütközünk nagyobb ellenfélbe nem lesz különösebb problémánk, végül csak jól fog eltelni a mai nap is, bár még mindig gyakran gondolok Sachira, de valamiért Aisunak sikerül kissé élvezhetőbbé tenni ezt a világot és levenni a gondokat a vállamról.

Az első nap sugarak ébren találták a duót. Sokáig elhúzódott az esti vadászat, és bizony nem is jártak sikerrel.
- Lassan itt kell hagynunk ezt a helyet, ha élelmet akarok biztosítani számodra. - mondta a petnek Astaroth. Az ágyán feküdt, éppen alváshoz készülődött. A nap sugarai azonban megakadályozták ebben, így felkelt, és vastag, vörös függönyüket a fény és a szoba útjába állította. Ettől a szoba úgy tűnt, mintha vérrel lett volna festve. Mindkettejüknek ideális szín. Ez azonban nem tartott sokáig, mert az ég elborult, és néma csend ült a délelőttön. A szoba fala már nem vérszínben, sokkal inkább valami vörösborhoz hasonló árnyalatban játszott. Újfent ledőlt ágyára, párnáját a fejére húzva morogta még a petnek. - Nem sokára kigyűlik a pénz a céhházra. Akkor átköltözünk oda, és ott fogunk lakni. Itachi mutatta melyiket veszi meg. Igazán....nekünk való. - majd a következő pillanatban el is aludt. Asmodeus nem csodálta, hiszen maga is olyan fáradt volt, hogy majdnem összeesett. Nagyjából az egész szintet körbefutották, mert véletlenül egy kobold fészekbe csöppentek. Lényegében egy egész kis társulat volt ott, és igen csak hamar feleszméltek a meglepetésükből. Nem is csoda, hiszen programok, és mint azok, arra voltak beállítva, hogy minden játékost azonnal megtámadjanak. Ez volt az utolsó falu határától pár kilométerre. Ostoba módon azonban nem a falu felé vették az irányt, hanem rohantak erdőn, síkságon keresztül, egyenesen a Kezdetek Városáig. Bár Asmodeus megtehette volna, hogy eltűnik, de valamiért a rendszer megakadályozta ebben. Bizonyára úgy ítélte meg - mármint a rendszer -, hogy mikor a koboldfészekben eltűnt, az a harc megkezdése miatt történt. Ezért futás közben kilökte magából az árnybirodalom, és egész a városig nem is volt képes visszalépni. Tehát elég sikertelen volt ez a vadászat. Úgy gondolta, ideje lenne beszerezni új felszereléseket, de Astaroth kereken megtagadta, hogy lecserélje combig érő fekete ujjatlan mellényét. ~ Az ostobája... - dohogott magában a pet, miközben kezdett eluralkodni rajta a fáradtság. Egyszer csak leragadtak szemei, és elaludt.
Kora délután volt mikor felébredt. Felült az ágyon, és tekintetét körbehordozta a szobában. Minden úgy volt, ahogy az alvás előtt hagyta. Elnézett oldalra, és megpillantotta Asmodeus-t, aki macska módjára gömbölyödött össze, és egyik mancsát a szeme takarására használta akarva-akaratlanul. Próbált csendben maradni, mert tudta, ha a petet felébreszti nem lesz olyan kisded, mint most. Utálta ha valaki megzavarta "alvás" közben. Halkan lemászott az ágyról, de az egyik rugó megnyekkent. Asmodeus felemelte fejét: ~ Hova somfordálsz?! Éhes vagyok! Menjünk vadászni. - morogta a gazdájának.
- Először is. Nem somfordálok sehova. Másodszor. Én is éhes vagyok, és az én igényeimet a csapos is ki tudja elégíteni, neked viszont egy orvvadász sem lenne képes. - köpte az állatka felé.
~ És mégis mi a jó szent hús az az orvvadász? - kérdezte bosszúsan a pet, de már felkelt, és indult a férfi után. Sok szót tudott. Szinte mindet, amire csak szüksége lehet a játékban, és a kommunikálásban. Ezt a szót azonban még nem hallotta.
- Az aki állatokat gyilkol, és eladja őket, vagy megtartja trófeának. - válaszolt Astaroth, miközben lementek a földszintre, és kért magának egy adag ételt. - Amint végeztem az evéssel, elindulunk és neked is szerzünk valami kaját. - mondta a petnek. Az lefeküdt mellé, és a fogadóstól kapott vizet iszogatta. Erre a mondatra azonban felkapta fejét, és pofáján vigy/csor jelent meg. ~ Éppen ideje. Na, mi lesz befejezted már? - sürgette gazdáját.
- Csend legyen bolhamenhely! Ha nem hagysz enni, akkor egyedül mész. - hurrogta le a farkaskölyköt az idomár.
~ Jól van, jól van. A kezed járjon ne a szád! - válaszolta a pet, de azért odébb ment, és elkezdett a bejárati ajtón függő, csengőre hasonlító, portól duzzadó valamivel játszani. Amint Astaroth befejezte az étkezést, szavához hűen el is indultak kifelé. Az idő mit sem javult az órák alatt, és igen csak esőre állt annak járása. Nem bánták. Bár tény, hogy a szagok ilyenkor elmosódnak, és a nyomokat sem lehet tisztán kivenni, de mind a ketten élvezték ezt a méla csendet.
- Csak azt tudnám, hogy merre keresgéljünk.
~ Miért nem megyünk az erdőbe? Itt a közelben? Úgy is elég rég jártunk arra.
- Igen, és azért, mert elenyésző a kajának való mob mennyiség. - közölte a pettel Astaroth, de azért irányba fordult. Neki mindegy volt, honnan, csak szerezzenek a farkasának enni, és maradjon meg a törékeny béke.
Már majdnem elérték az erdő szélét, mikor Asmodeus felkapta a fejét, és a levegőbe szimatolt. Elégedetten prüszkölt egyet.
~ Vadkan. Egy egész kis csoport. Mindjárt kicsörtetnek az erdőből. Ők nem érzik a szagunkat, mert a szél szembe fúj velünk. Remek! - és ezzel el is tűnik az árnyak világában. Astaroth elhúzza a száját. Nem gondolta, hogy ilyen egyszerű dolguk lesz. Legalábbis a keresésben. Ami azt illeti, ezek az egyes szintű állatok egyesével, de még kettesével sem jelentenek rájuk veszélyt, viszont a "kis csoport" kitudja hány főt számlál. Ebből még akár fejvesztett menekülés is kialakulhat. Direkt nem szólt a petnek, hogy húzza át magával. Lehet, hogy a meglepetés támadással eggyel azonnal végezhettek volna, viszont életet veszít ha odaát tartózkodik, és ki tudja hány mob lesz ellenük.
Még szinte végig sem ért a gondolatmeneten, előbukkant az erdőből öt vadkan. Elhúzta a száját. ~ Ezek így hirtelen sokan lesznek. Na, most már mindegy. - gondolta, és előhúzta kését. Apró terpeszbe állt, és várta a legelső mob támadását. Mivel azok nem támadtak, így ő vette át a kezdés jogát.
- A jobb oldali kettőt támadjuk! - mondta félhangosan, és remélte, hogy Asmodeus a közelében van, és hallotta. Majd rohanvást indult is kaját szerezni annak a semmirekellő petnek. Arcán a gyilkolás utáni vágy, eszelős vigyort festett.
Asmodeus a közelében ácsorgott, és nézte ahogy a mobokkal nem foglalkozva, szinte révületben gondolkozik a gazdája. Majd felnézett az erdő irányába. Asmodeus pillantásra sem méltatta. Tudta mi fog kijönni onnan, és azt is tudta, hogy mennyien. Képes volt kiszűrni a lábak toppanásából a talajon. Ő is elgondolkodott rajta, hogy lehet egy kicsit sok az öt, és még talán veszélybe is kerülhetnek, de gyomra már folyamatosan korgott, és morgott, jelezve, ideje lenne ennie valamit. A tegnapi portya sikertelen mivolta után, a mainak sikerülnie kell ahhoz, hogy ne veszítse el a fejét. Hallotta Astaroth szavait, de ezt a döntést már ő is meghozta magában, így felesleges volt. Tudta, hogy mit fog gondolni a férfi, és az idomár is tudta róla, hogy mi a szándéka. Az árnyvilágon belül kezdett el rohanni a célszemély felé. A mobok is észrevették a férfit, de már későn, Astaroth és Asmodeus is már a prédája torkát kereste. Egyikőjük késsel, a másik agyarakkal és karmokkal.

Az én szemszögemből:
Lassan kinyitom a szemem. Reggel van, ám a szokásos verőfényes napsütés helyett borult égre kellek. Ahogy kinézek az ablakon az ágyból látom, ahogy a felhők közül a napfény alig alig de átkandikál a borult felhők között. Furcsa kissé ez a mai reggel. Nem csak azért mert borult vált az idő és ez nem gyakori, hanem azért is, mert én keltem fel előbb és nem Anika, ugyanis általában ő szokott az lenni aki felsegít az álomból. Most nem így volt. Szépen lassan feltápászkodtam figyelve arra, hogy ne lökjem meg kis kedvencemet aki mellém kuporodva aludt. Egy kis ideig csak figyeltem ahogy ki be szuszákolta a levegőt miközben aludt, majd egy picit megbökdöstem az orra hegyét a mutató ujjammal, pont ahogy ő szokta az orrával az orromat. Közben kedvesen és lágyan énekeltem.
-Napsugaram. Kelj fel, itt van már a reggel.
Ugyanezt énekeltem neki amikor még csak pár napos volt és még elöbb keltem mint Anika. Ő is szokott nekem énekelgetni valamit reggel, bár azt nem tudom mit. Szépen lassan kinyitotta a szemeit és kissé fáradtan rám nézett, valahogy úgy ahogy én is szoktam talán mikor felkelt engem, de ez csak pillanatokig volt így. Megrázta egy kicsit magát és máris felélénkült, az általános reggeli önmaga lett szinte abban a pillanatban. Hip-hopsz el is készültünk a szokásosnál is gyorsabban és már el is indultunk otthonról. Mára a terv úgy szólt hogy elmegyünk a kezdetek erdejébe és egy kicsit farmolunk és az idő ebben nem gátolt minket. Őszintén szólva ha elered, annak én még örülnék is. Egyrészt azért, mert imádom az esőt. Imádom ahogy az ezernyi csepp mint valami káosz szerű szimfónia hoz létre mégis valami harmonikusnak ható egyedi dallamot, melyre olyan jól esett gondolkodni. Az pedig egyáltalán nem zavart, hogyha eme szimfónia hangszeréül szolgáltam én is. Másrészről mint a hangunkat mint illatunkat elfedte, így könnyebbé tette a vadászatot. Amennyire észrevettem Anika is szereti az esőt, bár ő szinte bármit szeret, mindenben talál valami élvezni valót, valami érdekeset, figyelmét lekötött. A város utcái nekem relatív kihaltnak tűntek, úgy tűnik az emberek többsége nem tűri nagyon, de több mint valószínű nem szereti ugyanúgy az esőt, mint én. Amint az erdőbe értünk nem is kellet sokat császkálnunk mire egy három főt számláló kobold csapat nem került elénk. Eddig még nem eredt el itt az eső, de szerintem hamarosan el fog. Vajon majd pont ezeket az elesett lényeket siratja majd az ég? Tekintettem fel, majd vissza rájuk és csak egy szót szóltam.
-Kezdjük.

Anika szemszögéből:
Kinyitottam résnyire a szememet, de még nem tűnt reggelnek a fényből hát még vissza aludtam egy picit. Ezt követően arra keltem, hogy apu dalol és megbökdöste az orrom, talán az orra hegyével ahogy én szoktam, nem tudom. Azt, hogy mit dalolt meg nem értettem, mert nem voltam teljesen még tudtomnál, de kedvesen és könnyeden hangzott. Én is szoktam reggel énekelni amikor kelteni szoktam aput én azt szoktam énekelni, hogy "Apu. Kelj fel, itt van már a reggel." Nem tudom honnan de a dallam ismerős volt és tetszett. Lassan kinyitottam szemeimet és rájöttem, hogy csak az ég borús, már nincs itt az alvás ideje, hát kiráztam magamból a fáradtságot és már neki is kezdtem apuval a reggeli rutinnak. Megvártam míg felöltözik, majd megmosakodtunk, aztán leültünk enni, és mentünk is el otthonról, persze közben kicsit mókáztunk ezzel azzal például lefröcsköltem aput és ő visszafröcskölt és közben egyszerű kérdéseket tett fel amire bólintással válaszoltam. Kint a borús időben nem volt kint sok ember, így elég csöndes volt az egész hely. A levegőben érződött, hogy eső készülődik, de még nem esett. Én szerettem az esőt szerettem a hangját, az egyszerű dallamát és azt is amilyenné tette mindent. Szerettem nézni a vízcseppeket és víztükröket eső után, ahogy megcsillannak a napfényben utána és szeretem repkedni is az esőben. Apu amennyire észrevettem szeretett az esőben lenni, bár szerintem nem ugyanazért, mint én. Mikor kiértünk a városból szerintem elég sokáig nem történt semmi. Végül belefutottunk pár koboldba. Apu felnézett az égre azzal a gondolkodó nézésével, ami mindig kíváncsivá tett, hogy min gondolkodhat. Majd lenézett leendő ellenfeleinkre és annyit mondott kezdjük. Én azonnal tudtam mire gondolt. Bár erről nem beszéltünk ma, de tegnap elmagyarázta nekem hogy ma különböző élőlényekre fogunk vadászni, hogy én nagy és erős legyek. Ezért, nem is haboztam és rögtön támadtam is.

A kis gólem könnyedén elintézte a vadkanokat, bár igaz ezek a mobok a leggyengébbek, ennyit még én is tudtam annak ellenére, hogy keveset tudok a játékról. Aisu nagyon jól szórakozott, jóval magabiztosabb lett és végre felmérhettem miként is harcol a kis gólem. Néha még a felszálló pixelekkel is játszott kicsit, élvezte ahogy kavarognak a levegőben, majd eltűnnek. A rossz idő ellenére kifejezetten jól éreztük magunkat, addig amíg hírtelen sűrű köd szállt le és mindent teljes fehérségbe borított, nem láttunk semmit, még épp időben jött vissza mellém a kis gólem, ha kicsit később akart volna jönni, már nem találtuk volna egymást.
~Mi ez a valami? Még sose láttam ilyet.
~Ezt ködnek hívják, és pont a rosszabbik fajta, mivel semmit se látunk magunk körül.
~Tényleg én se látok sokat, bár nincs semmi rossz érzésem, addig nincs nagy gond ugye? Bár vissza kéne találnunk a városba, így már nem érzem olyan jól magam.
~Amíg nem érzel semmi rosszat biztos nincs gond, álltalába beválnak a megérzéseid. Egyetértek jobb, ha megpróbálunk visszajutni, túlzottan is könnyű prédák vagyunk ebben a ködben.
Majd magamhoz fogtam a kis gólemet és elindultunk a nagy fehérségben. Jó ideje mehettünk, de semmit se láttunk se növényeket se pedig mobokat, egyre inkább nyomasztott minket a köd és az is furcsa volt, hogy sehol se láttunk semmit, amint leszállt a köd minden eltűnt és ez furcsa volt számomra. Egy kissé bizsergető érzés fogott el, rögtön Aisura pillantottam, de látszólag neki nem tűnt fel semmi különösebb, majd újabb méterek után egyszerre csak felkiáltott, persze a hang csak a fejemben hallatszott.
~Nézd! Ott a távolban van valami, menjünk oda. Jó ideje ez az első dolog amit látunk.
~Igazad van, nézzük meg közelebbről, más nem ott megvárjuk míg felszáll a köd és visszatérnek a látási viszonyok.
Aisu felnézett rám és csak bólintott egyet, majd megindultunk a még távolról kirajzolódó paca felé. Jó időbe telt mire oda értünk, de közelebbről már látható volt, hogy nem mást láttunk mint egy fát és semmi mást nem lehetett látni a környéken. A kis gólem kissé letörtnek tűnt, úgy tűnik nem egészen ezt várta, de nem volt mit tenni, ettől a pontról nem érdemes elkószálni, hisz kitudja, hogy eddig milyen messze és merre lyukadtunk ki.
~Aisu, itt megvárjuk míg felszáll a köd, fölösleges lenne tovább menünk. Nem hinném, hogy kijutnánk a ködből, sőt még el is tévedhetünk még ennél is jobban.
~Rendben. Tényleg nem tudunk mit csinálni, de ez így nagyon nem jó, nekem nem tetszik. A köd nem mókás dolog.
~Nem lehet minden kellemes és mulatságos, akkor túl unalmas lenne a világ egy idő után.
Mondtam egy apróbb mosollyal az arcomon, majd elengedtem a kis gólemet, aki rögtön a fát kezdte el körbe járni és közelebbről vizsgálgatni, jobb tevékenység híján ezzel foglalta el magát az elkövetkezendő időben, én pedig le sem vettem róla a szeme, nehogy elvesszen ebben a nagy ködben.

//Sugu: Mivel kt-zek Desdemona-val, ezért itt ismerhetem, vagy inkább most ismerkedjek meg vele megint?//

Ahogy az utolsó vadkan is pixeleire hullik, és eltűnik, ott állnak egymás mellett. Mindketten kissé zihálnak, és életük sincs éppen toppon. Bármily gyenge szörnyek is ezek a disznók, öt támadásuk felér Asmodeus sebzésével. a farkaskölyök életcsíkja bár a zöld zónában van, inkább hajlik a sárga felé. Gazdájáé pedig egyenesen narancssárga. No de mindegy is, egy idő után magától is visszaregenerálódik, mondjuk ha alszik az ember. Miután kissé kifújják magukat, úgy döntenek, itt az ideje hazamenniük. Éppen hogy tennének egy lépést annak irányába, mikor minden előrejelzés nélkül, sűrű, átláthatatlan köd telepszik a tájra. A férfi, akinek szemei még ebben a ködmasszában is vörösen világítanak, előhúzza imént elrakott kését, és vár. ~ Maradj a közelemben, és menj át a másik síkra, talán onnan többet látsz. - utasítja farkasát. Tudja, hogy a pet nem fogadna el ilyen célzott parancsot, de mindketten érezték, hogy ez a köd nem az a jótékony, testeket eltakaró, árnyékokkal játszó fajta, melyet gyakorta szerettek kihasználni. A férfi lassan lépked előre, figyelve minden lépésére. Nagyjából az orráig sem lát. Semmit, és ezt szó szerint kell értelmezni, nem érez maga körül. Mintha a köd elszívná a tájékozódási képességeit. ~ Nem érzek semmit. Az orrom valamiért nem működik. Azt sem tudom, hol vagyunk. És a köd ideát is átláthatatlan. - érkezik a pet gondolata, és közötte tisztán kiérezhető, valamiféle kezdeti kétségbeesés. Még soha nem tapasztalt előtte ilyet Astaroth. Petéről sok minden elmondható, de hogy sem a gyávaság, sem a félelem, sem a kétségbeesés nem létezik benne, az biztos. Most viszont még ő maga is megkérdőjelezi saját orra hasznosságát. Annak az orrnak, amely már annyiszor vezette őket nyomra, és amely rengetegszer kihúzta őket a bajból. Egyszer csak Astaroth a tarkóján valamiféle kellemetlen bizsergést kezd érezni. Vár, és vár, nem tudja mire vélni a dolgot, de az érzés csak erősödik benne. Lassan körbefordul, szemei élőlényt kutatnak, de mindhiába. Nem leli a hideglelés okozóját. Lassan araszol tovább, és ahogy szemét a ködbe fúrja, egy öreg fa körvonalait pillantja meg. ~ Előttünk egy fa. - biztosítja Asmodeus is. Lassan, amennyire csak idegei engedik, araszol a fa felé, vigyázva a hepehupás talajon. Méterekkel a fa előtt végül megállnak, és a farkas azonnal veszélyt jelez. ~ A fa körül hallok valami tompa beszédet. Egy pet lehet az. És ha itt van egy pet, akkor a gazdájának is itt kell lennie! Talán ő okozta ezt a ködöt. - hallatszik a suttogás Astaroth fejében. Ő maga is ezen morfondírozott, de eddig nem jutott semmire.
~ Tudod mit? Várjunk. Megvárjuk míg történik valami. Addig is a fa körül a ködben tökéletesen eltudunk bújni. - küldte saját gondolatait a pet fejébe. Bár nem volt ínyére újfent a ködbe menni, de ha tényleg ez az idomár a felelős a ködért, akkor még bajt is hozhat a fejükre. Lassan, a legkisebb zajt csapva lépked vissza a biztonságot - de biztonságérzetet nem - nyújtó ködbe. Szeme végig a fát, és annak környékét pásztázza. Asmodeus is így cselekszik.


// Elnézést a várakoztatásért!! //

Az aktuális ellenfeleinket pár pillanat múlva már le is győztük. Mondhatni túl kőnyű csata volt, de most még inkább ez, mint a majdnem instant halál ellenfelek. A pirosló pixelek felfele szállingóztak és eltűntek, pont mint ahogy a hópelyhek szokott lefele és eltűnnek mivel még túl meleg az idő, hogy megmaradjanak. A kőnyű ám mégsem jelentéktelen győzelem után éppen csak pislantottam egyet, de mire kinyitottam szemem már sűrű köd szállt a vidékre.
-Anika nem látlak. Gyere ide ahol a hangom hallod.
Két pillanattal később már ott is volt a vállamon a kis drágám.
-Légy oly szíves maradj a közelemben picim.
Helyeslőhangot adva ki és fejével biccentve nyugtázta, hogy oké. A sűrű tejszerű ködben hiába haladtunk előre fogalmunk sem volt arról, hogy hol vagyunk. Nem volt semmi távpont ami segített volna nekünk a tájékozódásban, ami igen furcsa tekintve, hogy pár pillanattal ezelőtt még egy erdőben voltunk. Ahogy haladtam előre egyfajta furcsa megérzés fogott el.
-Te is érzed ezt a furcsa aurát Anika?
Megrázta fejét, hogy semmi különöset nem érez. Erős gyanúm volt, hogy valami küldetésbe sikerült véletlen belesétálnunk. Már csak az volt a kérdés, hogy milyen félébe és hogy mikor fogunk végre találni valamit amin elindulhatunk, vagy esetleg elmagyarázza azt, hogy miféle célt kell majd elérnünk. Ekkor szinte azonnal kissé kevésbé lett sűrű a köd egy nyomirány felé. Valami körvonalazódott a távolban. Ahogy közeledtünk sikerült kivenni, hogy az a valami egy fa, ahogy még közelebb mentünk alakokat is látni kezdtünk, ám nem láttuk tisztán őket, míg közvetlen oda nem értünk. Tisztára olyan érzésem volt mintha egy régi ám igen hangulatos horror történetbe csöppentem volna. Csak kérdés semmi válasz. Tetszett ez a misztikum nekem. Anika nyugodt volt láthatólag, tényleg nem látszott rajta semmi baljós megérzés.

Közelebb értünk a fához, ahol az bizsergető érzés felerősödött, sőt eléggé rosszul is lettem, nem tudtam mire vélni a dolgot a valóvilágban megérteném a gyenge szervezetem miatt, de úgy tudom, hogy itt a játékban az ilyesmi nem érvényesül. Szörnyen éreztem magam, a látássommal is lett valami hol színes kis pöttyök villództak előttem, hol elsötétült a kép. Majd hirtelen végleg elsötétül minden körülöttem, igazából abban a pillanatban azt sem tudtam hova kapjak. Majd egy napsütötte mező közepén ébredtem fel, bár kissé furán éreztem magam, mintha hidegebb lenne a testem sőt mintha kisebb is lennék, amikor a fejemhez nyúltam volna csak akkor vettem észe a kezeim olyanok voltak mit Aisué, nem értettem a dolgot, de amint észbe kaptam kissé, már is feltűnt a helyzetem Jéggólemmé változtam pontosabban most Aisu bőrébe kerültem, de még is hogyan és hová tűnt Aisu, mi lehet vele és hol lehet most? Biztos meg van ijedve, hogy csak így hirtelen eltűntem mellőle az még az önbizalmát is bántani fogja, hisz mindig mindent meg tesz azért, hogy megvédjen, erre most elszakadtunk egymástól, remélem nem lesz baja. Megpróbáltam a közlekedést, hisz Aisu lebeg nincsen lába sőt, így az ő fejével  még a kommunikálás is nehezebb kicsit, pedig a telepátia már egész jól ment közöttünk. Meg próbáltam felemelkedni a talajról, ami egy eséssel végződött, nem is olyan egyszerű ez, pedig neki milyen könnyedén megy. Újra megpróbáltam a lebegést, megint a földön végeztem, közben észrevettem mások is vannak itt, ők is úgy jártak volna mint én, de megszólítani nem igazán tudtam őket, hisz Aisu bőrébe ez is gondot okoz, pedig eddig olyan természetesnek vettem mind azt ami vele kapcsolatos és lássanak csodát nem is olyan egyszerű, így az élt. Kissé haszontalan gazdinak érzem most magam, hisz nem tudok azonosulni a petemmel sőt, így egymagamba semmire jutok, mindegy is a lényeg, hogy amíg távol vagyok Aisunak nem legyen baja, azt végképp nem bocsátanám meg magamnak, ha baja esne.

Aisu a fánál:
Láttam, hogy rosszul van, én…én még szóltam is neki, de nem válaszolt mi történt, hirtelen eltűnt pedig itt volt mellettem és eltűnt csak úgy, a ruhái maradtak itt semmi más, most mi lesz? Lehet azért van mert sokszor rosszul viselkedtem, ha most visszajön akkor jó leszek csak nem akarok egedül lenni itt a ködben, most merre tovább vagy itt kéne maradnom? Nem tudom mit csináljak most.
~Desdemona merre vagy? Gyere vissza, többet nem leszek rossz, nem rohanok előre, nem okozok gondot csak gyere vissza…Félek…
Látok még egy petet rajtam kívül ő is egyedül van, meg az a fura érzés még régebbről, ha azok is itt vannak az nagyon nem jó, mi lesz most? Ahaoz az ordashoz biztos nem szólok, de a másikat, hogy szólítsam meg, nagyon félek, Desdemona ne legyen semmi bajod, az nekem nem lenne jó, te vagy a gazdám nélküled én nem tudok boldogulni. És…és még az a kettő is itt van nem jó ez így. De nem is mehetek el mi van, ha vissza jön és én elmentem inkább itt maradok várok, itt a fa tetején, így az ordas se tud hozzám férni. A másik pet miatt nem aggódok, nem hinném, hogy olyan lenne mit az a ordas.

Pet bőrbe kerültem, pontosabban egy gólem bőrébe kerültem, aki Aisu…mármint úgy nézek ki mint Aisu…De miért? Fekszem esetlenül és gyengén a fűben, nem tudok olyan könnyedén lebegni mint a petem, pedig mindig olyan könnyűnek tűnt számomra vagy csak azért nehéz mert én nem ehhez vagyok szokva…Nem tudom mit tévő legyek egedül Aisu nélkül én semmit sem érek…Fekszem hason elterülve a fűben, nem megy a mozgás…Kicsit magamba roskadtam az események miatt, majd valami furcsa dologra is figyelmes lettem az indikátorom vörös mint a moboké és Aisu fajtájának neve szerepel még ott „Jéggólem”…Akkor most tényleg átalakultam volna ez olyan hihetetlen még is igaz, nem hittem volna, hogy ilyen lehetséges ebben a játékban, bár semmit se tudok erről a játékvilágról. A nap melegen süt fent az égen. Érzem magamon, melegem van, talán Aisu nap mint nap ilyenek érezheti a napot? Vannak még itt rajtam kívül ketten, de ők se úgy tűnnek mintha tudnák mit történ itt. Arrébb a fák között van egy kis árnyék, de még mindig nehéz mozognom, de igaz is nem fekhetem itt örökké egyszer meg kell mozdulnom. Ismét a levegőbe emelkedtem, de a vége ugyanaz lett mint az első próbálkozásnál, pár méterrel arrébb a földre érkeztem, mármint estem. Ismét a fűben fekszem, ugyanúgy mint eddig, de már jobban kilátást nyerek az árnyékos fák felé, ahonnan nyöszörgés lehetett hallani, majd mozgolódás is volt arrafelé. Kicsit összeszedtem magam és megtámasztottam magam a karjaimmal, így kicsit jobban láttam mi is van arra felé. Csak akkor láttam, hogy egy medvebocs van ott, ami egész plüssmackó szerű, de mégsem az és eléggé rossz állapotban van. Próbáltam szólni a kis macihoz, de nem jött ki hang belőlem…Tényleg most csak is telepatikusan tudok kommunikálni…Első próbálkozásra ez sem ment, pedig én is beszéltem már így, igaz csak Aisuhoz. de akkor sem idegen ez számomra. Kis szünet után újra próbáltam, szintén sikertelenül, majd a harmadik próbálkozásra, eléggé szaggatottan, de sikerül megszólalnom és már intézhettem is a szavaim a bocs felé.
~Eln…ézést!...Tal-án…tu-dná-nk…seg-ít-en-i…egy-más-on!? Ne-ke-em…is…a-kadt…né-mi…pro-b-lé-má-m…I-…
Nem tudtam befejezni, ismét a némaság átka gyötör, pedig nehezen, de már ment. Remélem azért segít, ha tud és én is megpróbálok neki, ha szükséges vagy ha tudok egyáltalán segíteni neki. Még egyszer megpróbáltam a lebegést, de nem ment ismételten csak pár méter előre haladás után a fűben fekve végeztem. Nem lesz ez így jó hosszútávon csak remélni tudom, hogy nem az ellenség figyelmét hívtam magamra…