Re: Dzsungel

by **Shukaku** Szomb. Nov. 14 2015, 06:31

És a meglepettség csak még inkább nevetésre késztette Shut. Arra, hogy nevessen, hiszen szerette a jókedvet, és szerette ezt megmutatni másoknak is. Megmutatni azt a fura ellentmondást, amit az általuk vallott nézetek képviseltek. Ő volt az, aki ezt a világot teljesen valósnak képzelte el, aki nem volt hajlandó, már csak Timidus miatt sem azt mondani, hogy ez a világ egy játék... és mégis néhány kivétellel, akit eddig látott, csak ő játszott. Mindenki halálosan komolyan vett egy játékot, kivéve őt magát, aki nem is tekintette játéknak ezt az egészet. Ezután már együtt nevettek, és a kis idomár annak is nagyon örült, hogy boldogságot tudott csalni Nio arcára. Összességében elégedettnek mondhatta magát a mai nap eseményeit tekintve. Timidus csak bólintott, amikor a harcművész jó diákhoz illően visszamondta a leckét, ám Shu kissé megijedt, és megrázta a fejét.
-Szerintem azért pihizz egy kicsit. Meg... lassan nekünk is indulnunk kell haza, szóval egy újabb játékra már...
-Szerintem nem ránk gondolt, Shu.
És ez a pillanat, amikor kivételesen Timidus értette jobban az emberi kommunikációt, újra csak mosolyt csalt kis hősünk arcára, és fellélegezve bólintott. Jó volt ez a kis csata a lánnyal, de ettől még nem fogja megszeretni a harcot. Majd amikor az ellenfél részéről is megtörtént az összegzés, már Timi bólintott elégedetten. Nem tudni, hogy mennyi harci tapasztalata van Nionak, de az, hogy valami olyat léptek, amit szerinte nem sűrűn látni, egyértelműen pozitívum.
-Fel kell készülnöd mindenre. Az, hogy valaki egy távolsági fegyver közelébe akarjon férkőzni, oda, ahol a nem éles vagy hegyes része található, teljesen egyértelmű. A fegyver megragadása azt a célt szolgálja, hogy ezen a területen belül tartsa magát, vagy éppen téged olyan közel, hogy ő maga tudjon támadni a kisebb hatótávolságú fegyverével. Számíts erre, ha lándzsát forgatsz. Én is köszönöm a küzdelmet.
-És én is! És ahogy Timi mondta, fel a fejjel, és több önbizalmat! A világ nem akar bántani, mi sem akarunk bántani, Yuichi sem akar bántani, és Timi még meg is dicsért. Kell ennél több?
Újra felnevetett, és csak ekkor tápászkodott fel a földről.
-Nekünk viszont most már tényleg indulnunk kell. Mi vagyunk a sorosak a vacsinál, és egy egész céhre nekem is idő főzni. Örülök, hogy találkoztunk, és ha bármi van, nyugodtan látogass meg minket. Vagy a céhházban leszünk, vagy a Dojoban, vagy a boltban... de ha küldesz egy levelet, akkor majd úgyis mondjuk. Éééés... üdvözöljük a többieket is. Szia!
Ezzel, ha Nionak nem volt több kérdése, és nem arra indult vissza, amerre ők... na de ezt még várjuk ki...

by **Nio** Szomb. Dec. 05 2015, 13:09

Lassan tápászkodtam felülő helyzetből. Izgalmas volt a mai nap és örülök, hogy új barátokat és tapasztalatokat is szereztem. De ez is csak azt bizonyítja, hogy van még mit tanulnom. Ha mást nem is akkor azt biztosan, hogy hogyan legyek magabiztosabb.
Figyelmesen hallgattam végig Shut és Timidust. Magamban többször is köszönetet mondtam a mai napért. Azonban amikor azt mondták, hogy ideje hazatérniük rájöttem, hogy dicsekedni akarok. Bár ez nem a legjobb kifejezés, de tény, hogy el akarom mondani Yuichinek. És az is, hogy többet akarok edzeni.
-A pihenéssel nincs gond. Ritkán jut eszembe, hogy edzek, de akkor nagyon. Ha Yuichi velem van, akkor többnyire nem csinálunk semmi fárasztót, vagy edzésfélét... Bár tény, hogy nem ártana, de valahogy sose jön össze a dolog- jutottak eszembe romantikus sétáink, menyek alatt lett volna idő ugyan edzeni, és tervbe is volt véve, de valahogy a dolgok mindig másként alakultak. Esetleg majd Yuichit is megkérem, hogy tanítson egy kicsit párbajozni. Bár kardforgatóval már küzdöttem... mindegy is.- Köszönöm a mait, és remélem majd esetleg egyszer még megismételjük. Addigra remélem visszaszerzem a magabiztosságom. Az igazt megvallva fél uton valahol elhagytam...- jelentettem ki mosolyogva, de közben Astrum képe villant be gondolataimba egy pillanatra. Az volt az a küldetés, ahol elveszett.- Sziasztok!- intettem nekik, majd elindultam, ahhoz akit szeretek.

by **Kayaba Akihiko** Csüt. Dec. 10 2015, 18:10

A kobold invázió után.

by **Mia** Kedd Márc. 09 2021, 16:32

Szóló szafari

Miután feljutottam a tizenkettedik szintre, egy hatalmas, élettel és színekkel teli dzsungel tárult a szemeim elé. Gyönyörű volt a maga nemében, ugyanakkor azt sejtettem, hogy veszélyes is. Az érintetlen vadonban nyüzsöghettek a veszélyes ragadozók és mérgező, vagy emberevő növények.
Ennek tudatában sétáltam be a sűrűn benőtt erdőbe, hogy a vadászat iránti kiújuló "szenvedélyemet" csillapítsam. Sötét volt. Már annyira "függővé" váltam, hogy a pihenést is lecseréltem erre a tevékenységre, még az éjszaka közepén is kimerészkedtem vadat lesni. Nem csak lesni, el is kapni, már amikor lehetőségem nyílt rá. Eddig nem voltam túl szerencsés a fogásaimmal -leszámítva a fehér hollót-, mégis újra és újra el kellett jönnöm. Új és számomra ismeretlen területeket fedeztem fel, olyan helyekre jutottam el, ahova a valóságban esélyem sem lett volna - vagy nem mertem volna. Így tehát egy teljesen idegen környezet várt rám minden alkalommal, mikor nekiindultam. Így tanulhattam is a természetről és valamiféle kapcsolatot is kialakíthattam vele. Mert ha valamihez értett a játék, az a valóság tökéletes replikálása volt. Voltak persze hibák benne, illetve továbbra is megmaradt a játék jellege, de egyébként amennyire én láttam nagyjából rendben volt. Csak abból tudtam kiindulni, amit én ismertem, de az megállta a helyét.
Így tehát izgatottsággal telve indultam meg a rengetegbe, nem tudva, mi vár ott rám. Az első veszély egy emberevő növény képében jelent meg, ami álcázva magát tökéletesen beleillett az ártalmatlannak tűnő környezetbe. Csak az utolsó pillanatban tudtam félregurulni előle, ő pedig szerencsére nem tudott utánam jönni, helyhez volt kötve. Egy virág alakját vette fel, ami szétnyílva felfedte éles fogait. Mérgező cseppek ereszkedtek rám egy indáról, amit nem lett volna tanácsos megfogni. Az egész hely veszélyekkel teli volt és nem tudtam, meddig bírhatom egy ilyen környezetben. Ugyanakkor a jutalom ígérete még nagyobbnak tűnt a fenyegetésnél, ezért tovább folytattam az utamat.
Rémes állatokkal találkoztam, azonban ezek vagy lesben álltak prédájukra -rám- várva, vagy menekülőre fogták nyilaim zápora elől, elvégre ők sem voltak sérthetetlenek. Húsz perc után egy zsákmányt sem fogtam még, viszont rengeteg érdekes lénnyel találkoztam és bővült a tudásom. Oda nem illő lények is akadtak az erdőben, szóval a tökéletes utánzat jelző távol állt a valóságtól, de gyanítottam, ez a játékosok könnyebb fejlődését szolgálta, vagy valaki szórakozásból hozta ide őket valahogyan. Vagy egyszerűen nem tudtam elég sokat a vadonról.
Egy tipp alapján egy vaddisznót kerestem, mert az elvileg egy új teljesítményt adott volna, de nem találtam sehol. Nem is képzeltem el, hogy itt előfordulhatna, de láttam már furcsábbat. Úgy gondoltam, csapdát kellene állítanom, de nem értettem hozzá. Ahogy a vadászathoz sem, általában szerencsém volt egy-egy állat elkapásával. Nem is remélhettem, hogy megtalálom azt, amiért idejöttem.
Nyilakat lőttem ki, de egyik sem talált. Túl fürgék voltak a lények és túl sok volt a búvóhely is, ahova könnyedén befészkelték magukat. Láttam egy újabb fehér hollót, ám ez már nem adta magát olyan könnyen, mint az előző. Akárhogy is, szép látvány volt. Kalandokat éltem át, amikről nem is álmodhattam, ugyanakkor nem olyanok voltak ezek, amiket szívesen megosztanék majd a gyerekemmel. Főleg mert egy játékban történtek velem. Azonban erre kár is lett volna gondolni.. Túl fiatal és túl makacs voltam egy gyerekhez, a gondolat egyelőre nem illett bele az elképzeléseimbe, de valamivel tartanom kellett magam a valósághoz, ragaszkodnom hozzá, így az elvárt normákhoz is, még ha nem is érdekeltek túlzottan.
Nem hittem volna, hogy pont egy ilyen környezetben, gondolataim legmélyebb zugaiban kutakodva látom meg az áldozatomat, amit aztán később elejtek. Egy furcsa járású, szinte sántának nevezhető kacsa volt az, mely panaszos hápogással, küszködve próbált eligazodni az erdőben és menedéket találni. Nem lett volna szívem bántani, ezért úgy döntöttem, inkább megérintem, úgyis szükségem volt rá egy teljesítményhez. Óvatosan megközelítettem, azonban ő résen volt és egy gyökér alatt keresett menedéket. Korábban már fogtam ki onnan állatot, ez azonban túlságosan mélyre beférkőzött, így esélyem sem volt elkapni. Hívogattam, csalogattam, mint egy kutyát, fütyültem neki, énekeltem, de semmi nem használt. Ostoba voltam. Amikor már minden elveszettnek tűnt, jutott eszembe, hogy van nálam egy íj. Ugyan bántani nem akartam, a megijesztésével nem voltak morális gondjaim. Felajzottam fegyverem és mellélőttem. Nem rémült meg. Ugyanolyan nyugodtan ült ott, mint előtte. Állati hangokat adtam ki, hátha az kikergeti, de semmi. Végül elnyúltam a földön és talán mikor már azt hitte, hogy alszom, mert csak előbukni. Néhány pillanatig csak meresztettem rá a szemem, mintha nyitott szemmel aludnék, aztán kinyúltam utána. Az állat hangos rikácsolással adta meg magát, aztán elszaladt, miután megszereztem azt, amire szükségem volt.
Túl sok veszély volt ez és túl kevés a jutalom. Egyetlen állat egy teljesítményhez és az sem a legfontosabbak közül való, de talán jobb, mint egy újabb szőrös manó. Elteleportáltam és elhatároztam, hogy többé nem jövök vissza, hacsak nincs szükségem valamire.

Kacsa

by Ajánlott tartalom