Dzsungel

<<Yuichi>>

Fogalmam sincs miért, de a 11. szinten töltöttem az éjszakát, valamely rejtélyes módon. A megszokott ágamnál most magasabban voltam, mert gyönyörű kilátás nyílt az itteni vízesést, és a környékét. Már-már majdnem felébredtem mély álmomból, amikor tök váratlanul. Hát hogy is mondjam kicsit szívrohamot kaptam. Lefordultam az ágról. Kis zuhanás után egy puffanással, és reccsenéssel letörtem egy kisebb ágat, majd még egyet, és puffantam egy nagyot… bár nagyobbra számítottam. Nyögve feltápászkodok. Bár nem érzünk itt fájdalmat, azért megkondult a fejem, és HP szintem, is jócskán megcsappant. Ekkor feltűnt valami. 1 lábbal több hever a földön a kelleténél. És ekkor árasztott el a felismerés.
- Jaj, bocsánat, ne haragudj, bocsi, bocsi, bocsi, bocsi. – pattantam fel, és aggodalmasan néztem az agyonnyomott emberkére.
Nemsokára Tűzrózsa is oda galoppolt, majd érdeklődve nézi a fiút, mert szegény palacsinta egy fiú volt, akire hamarosan rá is ismertem.
- Yuichi? Ne haragudj… nem tudtam, hogy itt vagy.. éppen szunyókáltam, mikor kaptam egy levelet, amely váratlanul ért, és lepottyantam, és… a többit úgyis tudod… Jaaajj…. annyira sajnálom. Tudlak kárpótolni valamivel? – kérdezem bűnbánóan.
Közben felsegítem a fiút, ha a földön hever még mindig. Eléggé vörös lett az arcom, és lágyszik, hogy igencsak zavarba jöttem. Még élénken emlékszem a fiúra, ahogy együtt harcoltunk a bosson, illetve a Túlélő Csarnokban, amely sajnos nem sikerült olyan jól. Mindazonáltal még mindketten életben vagyunk.  Nem tudtam a szemébe nézni, Tűzrózsának azonban semmi ilyesmi baja nem volt. Nyugodtan sétálgatott, és legelészett, lángoló sörénye, és farkszőre igézően hatott… de nem most. Mindig is szerettem nézni, ahogy kancám legel, de most sokkal jobban érdekel, hogy Yui nem sértődött-e meg.

- Őőőő. Hagyjad csak a potit. Healer vagyok vagy mifene. 1. képességem miatt nem vesztettem olyan sok HP-t, mert nagyon sok HP-ra van szükségem hozzá. Mellesleg nem szeretnék ezzel is a terhedre lenni… Bocsi, de nem fogadhatom el. – mondom zavartan.
Még mindig nem néztem a szemébe, majd megnyitom a levelet, ahogy kérte. Mikor végig olvastam lágyan elmosolyodok, és a pír kissé megfakult, de nem tűnt el.
- Igen valóban. Ez volt a leggyorsabb megérkezésem. – mondtam, majd nevettem egy kicsit.
Na, nehezen sikerült Yuichi szemébe néznem. Nem láttam rajta, hogy furcsán érezte volna magát, és kissé csipkelődve, ám mosolyogva megjegyzem.
- Látom nem vagy zavarban, hogy letepert egy lány. Olybá tűnik nem először tették ezt veled. Vagy így, vagy úgy. – ekkor rájöttem, hogy most meg egy perverz mondatott mondtam, így megint megélénkült a pír – Akarom mondani… öhm… hát… eh. Ebből már nem jövök ki jól.
Tűzrózsa lágyan megtaszított hátulról az orrával, és eszembe juttatta a PM-et.
- Jaj, tényleg. Rendben, üzenetedre válaszolva… Igen. Szíves örömest beszélgetek veled, és a séta sem tabu. Eh.. Lehet, hogy ez is érdekesen fog hangzódni, mert a fejemben másképp hangzott, de… a Kezedben vagyok, vezess, ahova szeretnél menni. Ééééés… még annyit, hogy segítenél felidézni, mit mondtam a Csarnokban? Én nem tudom mit mondtam akkor, mert elhagyta jó pár dolog ott a számat, és az óta is mondtam egy-két dolgot, szóval kérlek… tudnál emlékezet frissítést csinálni? – elmosolyodok, és még hozzáfűzöm - Nyomd meg az F5-öt, hátha a rendszerrel az emlékezetem is frissül.
Odanyújtom a kezemet a fiúnak, hogy vezessen oda, ahova akar. Persze Tűzrózsa máris fújtatni kezdett, de nem neki tartozok kárpótlással.

Ayani

Visszatettem felszerelésembe a potiont, ez igaz, hogy gyógyító és tud magára vigyázni, feltéve, ha nem küldözgetek neki privát üzenetet miközben alszik. De a levelet elolvasta, legalább, nem haragszik azért, mert a derekát fogtam óvón. Vele együtt nevettem, hisz tényleg viccesre sikeredett, hogy itt az új területen ő már békésen szunyókál egy fa tetején. Lehet többet felderített már, hisz már több, mint egy napja nyitott ez a szint. - Ezt kipróbálom legközelebb is, ha nem haragszol - mondtam jókedvűen, miközben testsúlyom áthelyeztem egyik lábamról a másikra. Most végre felnézett és láthattam a barna szempárt. Jó volt újra látni így teljes valójában Ayanit, határozott és erős, valamint jó stratéga, csak én ellene tettem, saját fejem után mentem akkor. Amit felhozott arra viszont arcomba szökött a vér, és most én kaptam el tekintetem, lábam elé szegeztem a földre és rendesen belepirultam, hisz az előbb igen, több ponton át éreztem őt magamon, és nem csak úgy éppen, hanem bizony lendülettel és erőből esett.
- Nem emiatt, csak.. nem az a fajta vagyok, aki kihasználna ilyen helyzeteket.. tudod - és mutattam két kezemmel a levegőben egy fogást. Ami szerintem számára is egyértelmű. - És téves is, idebent először történt ilyen, hogy ennyire közeli másodperceket élte..éltünk meg - most már felmertem nézni és láttam hogy Tűzrózsa, igen így hívták, így szólította ott a szörnyek ellen mögé lépett és közelebb tuszkolta hozzám Ayanit. Én is léptem egyet előre, így alig maradt állaink között harminc centi. Közel egy magasak voltunk, így láthattam, arcának íveltségét, ahogy hajszálainak java eltűnik a válla mögött és mély kivágásos felsőjének indulását. Nem akartam illetlen leni, hogy lepillantsak, hiszen előbb becsapódáskor.. tartósan fenn maradt a pír arcomon. Közben figyelmesen hallgattam. Mikor mondta, hogy szíves örömest jönne, már kaptam is volna a sátorfát és egy mosollyal éreztettem vele, hogy mehetünk, aztán egy kifejezést használt amire illene lecsapnom, mint sólyom a kisegérre, és végül viccesre is fogta. A kezét elfogadtam, (ha jobb kezét nyújtotta Ayani, úgy a bal kezemmel és fordítva fogtam meg) és mondtam is utána - most már tényleg kezemben vagy - mondtam vidáman széles mosollyal. - Köszönöm hogy eljöttök - biccentettem a lova felé - nos először is az az F5 gomb.. - meglendítettem kezem, amivel az övét fogtam felfordítottam, hogy az övé legyen felül és másik kezem mutató ujjával gyengéd nyomást gyakoroltam bőrére. - Kész is! - mondtam serényen - A másik része pedig, az a pókokat hozó szörny, ott elmondtad mit kellene tennem és én nem hallgattam rád, hanem mentem a saját fejem után, ezért bocsánatot szeretnék kérni tőled, hogy akkor és ott nem hallgattam rád. Valamint ezzel kapcsolatosan azt szeretném még kérdezni, hogy volna-e kedved újra próbálni a közeljövőben, szintén ketten. Neked megfelelő lenne, ha én védenélek? - kérdeztem félve a választól, mert végül is egyszer már elrontottam vele kapcsolatosan ezt és hibáztam. Most ez alkalommal meg felkeltettem és jelen pillanatban is zavarom. - Emlékezet frissítés sikerült? - kérdeztem már egyre halványodó pírral arcomon, és már újra rá is tudtam nézni. Alakja jelen pillanatban kitakarta előlem az erdőt és is zavaromban előre mutattam szabad kezemmel, hogy induljunk el arra. Meg is tettem első lépésem, és indulásra ösztökéltem.
- Tudod szeretném még azt is megköszönni, hogy akkor és ott eljöttél egy idegennel, bár tudom még most sem vagyok ismerősebb, szóval illene bemutatkoznom újra. Hayashi Yuichi vagyok Tsurugából és eltökélt szándékom a Justice League eszméjét terjeszteni és kijuttatni mindenkit erről a helyről - feleltem vidáman, beleveszve a kósza hajtincs mögötti szempárba.

/ hű írás közben nem tűnt ennyinek

- Enje-benje Yuichika. Csak nem elpirultál? Ezt csak hagyd a kis szende szüzekre, mint a magamfajták. – mondom, viccelődve a fúnak, és megszorítom a bal kezét.
Bár nem nagyon akartam bevallani élveztem a fiú jelenlétét. Sikerült túltennem magamat azon a sokkot, amit nemrégiben Ran viszontlátása okozott, mint boss. A fiúra nézek. Nagyon kíváncsi voltam vajon milyen is Yui, ha éppen nem akció van, hanem csak sima séta meg ilyesmik. A memóriafrissítésen jót kuncogtam, majd miután befejezte bólintok. Hálásan néztem a fiúra. Igaz, ami igaz, egy kicsit bakizott azon a bosson, de nem volt semmi különös. Bár csalódott voltam, hogy odáig jutottunk csak, de ezen a leheletnyi bánaton kívül nem volt más érzésem, hisz én egyedül még eddig sem jutottam volna el. A fiúra nézek huncut szemmel, és mielőtt bármit reagálhatott volna nyomtam egy gyors puszit az orcájára.
- Én kis hősöm. Te kis bátor kard forgatócska. Csak nehogy feldobd a lábad a mentések közben. Viszont előbb fejlődjünk, egy kicsit rendben van? Nem szeretnék ilyen kis szinten nekirohanni még egyszer. De tudod mit? Ha elértük mindketten a 15. szintet egye fene. Nekem már csak 1 szint kell. Szóval, ha akarsz Túlélőzni, akkor szedd össze magad és fejlődj. Kicsi Yuichi… Inkább Nagy… Mit szólnál erdő séta utáni programhoz? Csak annyi lenne… ugye nem afélsz a magasban? Mert akkor mást kell kitalálni. De ha neked volna, valamelyes ötleted mond nyugodtan.
Kezét markolászva indulok el fülig érő mosollyal a mutatott irányba. Kíváncsi vagyok a fiúra teljesen… de… olyan furcsa… de olyannyira furcsán érzem most magam… valamiért furcsán ver a szívem… Miért lehet ez? Kérdezem magamtól , majd miután a fiúra nézek megint elpirulok. Mi folyik itt?????

- Öööö… - tudtam csak kinyögni Yuichi kérdésére.
Muszáj lett volna összeszednem magamat, de képtelen voltam erre. Látszott rajtam, hogy valami nagyon megzavarta a testem békéjét… Azon kívül, hogy már az elejétől is sokszor elpirultam. Szívem már a torkomban volt, és mintha a fülemben dobogott volna. Bár hallottam mindent, amit Yuichi mond az idő lelassult, és a reakcióidőm tompult. A fejemben 1 mondat vert csupán visszhangokat.
- Igen, elpirultam. Te is hatással vagy rám…. Te is hatással vagy rám…. hatással vagy rám…
Ez az egy mondat volt az, és mindannyiszor egyre vörösebbnek éreztem magamat. Sosem hittem volna, hogy egyszer ilyet érzek… ezt a különös erőt, mely szívem szegletében bujkál, és arra várt, hogy kitörjön. Még mindig nem a megszokottul ver a szívem. Felnézek Yuichire. Tengerkék szemének kereső vizslatása kissé megtört, mint a hullám a tengerek felszínén, ám mint a hajó én is újult erővel vetem neki magamat a tenger hívásának. Szememből a reménykedés, a vágy és a zavarodottság tüze ég, meg egy rejtélyes érzelem, mely nagyon mélyen elbújt, és eddig azt sem hittem, hogy van ilyen érzelem az én szívemben. Ha haladtunk is, most megálltunk és ezt én indítványoztam. A fiú szemébe nézek, és olyannyira halkan szólalok meg, hogy a fiúnak biztosan közelebb kell majd hajolnia, pedig nem is ez volt a célom. Lesütöm, a szememet a föld felé fordítom a fejem, és úgy mondom.
- Yuchi… én… én azt hiszem… sze.. azt hiszem, hogy szeret… - nem bírtam kimondani.
Annyira féltem attól, hogy mit mond, hogy nem tudtam befejezni a mondatom. Egyszer csak melegség járja át tenyeremet. nem kellett kinyitnom, hogy tudjam, hogy Tűzrózsa feje furakodott újaim közé. Halvány mosoly hagyja el számat, de szemeimből könnyek bújtak elő. Igen sírtam. A fal, mely oly rég óta állt előttem, most végre ledőlt. Kinyitom szemeimet, és egy lendülettel Yuichi közelébe érek, és szorosan átölelem, majd sok idei kín előtört belőlem és könnyeim is megszaporodtak, miközben beszéltem. Erősen szorítottam, mivel nem bírtam volna elviselni, ha eltol magától.
- Mikor ideérkeztem egyedül éreztem magamat. Szüleimet pár hónappal azelőtt fejbe lőtték a szemem láttára. Azt a rövidke időt erdőben töltöttem, majd születésnapomon ismét hazatértem, és ráakadtam a NevGearre, melyet nagymamám szánt nekem… A játékba érkezve tömeg vett körül, ami pánik követett. Ekkor még a 4-5 fővel való 1 légtérbe tartózkodás is nehézséget okozott, nemhogy több száz emberrel körülvéve. Több napig tartott mire kihevertem a traumát, és csak azért sikerült összeszednem magamat, mert ráakadtam egy tűzparipa tojásra, melyből Tűzrózsa született. Majdnem az első párbajomnál elvesztettem őt, és akkor kész voltam volna levetni magamat Aincradról… az első küldetésnél kis híján meghaltam, de szerencsére segítőkész emberek vettek körül, így megmenekültem… Nem sokkal rá bevettek a Voicba, és szépen lassan megszoktam a környezetemben tétlenkedő embereket. A 3. bossnál csatlakoztam be a fronthoz, és az óta is szinte minden bosson részt vettem… de olyan szánalmas frontharcos vagyok, hogy csak healer szerepét tudom betölteni, és annak is nagyon gyengécske vagyok. Nemsokára találkoztam egy Zhel nevű játékosra, akiről kiderült, hogy a bátyám… sajnos mire ezt megtudtam a nagyim, ki a játékba jött, hogy ezt tudakolja velem elhunyt, és kiderült, hogy egy emberrablás áldozata vagyok, és elraboltak valódi szüleimtől, és akiket fejbe lőttek, csak a nevelt szüleim voltak, akik magukhoz mentek, mikor rám találtak az utcán, ugyanis a rablók kocsijából valahogy kipottyantam. Alig rá picivel a bátyámat is elvesztettem. Túlélő Csarnokban láttam utoljára… A 10. bosson, azt hittem meghalok, mikor 0-ázódot életem, de szerencsére volt burkom. Nem ez volt az első halál közeli élményem, és sok ideig nem is lesz. A múltkori bosson teljesen megőrültem volna, ha Zhellel kellett volna szembekerülnöm… Tegnap nem volt erőm lemenni az 1. szintre, így itt éjszakáztam. Mióta a nyakadba pottyantam furán érzem magamat, és ebben a pár percben azt hittem rá jöttem miért… - a fiú tengerkék tekintetébe nézek könnyes szemmel, és kimondom, mely ennyi ideje követett - Yuichi… én… szeretlek!
Hangom visszhangokat vert az erdőben. Nem tudom mennyi ideig öleltem Yuichit… ha megpróbált is eltaszítani magától nem vettem észre. De végül elengedtem arrébb léptem pár lépést, és a földre rogytam, majd rekedten mondom.
- Kérlek, bocsáss meg… Nem.. nem tudom mi üthetett belém. Bocsáss, meg hogy így lerohantalak… E szerencsétlen leány mindig elfelejti, hol van az udvariasság határa…
Ezután a földön fél térdre rogyva bámultam magam elé.

- Igen Yuichi… teljes szívemből szeretlek most és szeretni foglak, míg élek. – mondtam halkan a fiú szemébe nézve.
Yuichi odaült elém, így nem okozott gondot a szemébe néznem. A fiú tekintete nem engedett el, még ha akarna sem, én nem tudtam volna nem a szemébe nézve beszélni hozzá. Éreztem, hogy megfogja kezemet, és én visszaszorítottam. Szavai megmelengette kihidegült szívemet. Jólestek szavai, és reménykedtem benne, hogy igaza van. Szemeit néztem, ám ő nem nézett a szemembe, inkább a kezemet nézte, ám mikro a végére ért felnézett a szemeimre, és úgy mondta ki azt a szót, amelyre mindendig vártam. Szememből elálltak a könnyek, és az öröm fénye vette át az uralmat tekintetemen. Végigsimította arcomat kezével. Felemeltem egyik kezemet és megfogtam a kezét. Mikor feltette a kérdést nyugodtan maradtam, és hagytam, had fejezze be, hisz ő sem szólt közbe. Könnyeim most nem a bánattól, hanem az örömtől szöktek ki, és e szemek most csillogtak a bennük lévő szerelem lángjától. Yuichi átölelt, és közelebb vont magához. Nem ellenkeztem… ekkor, és mikor egyre közelebb hajolt. És végül ajkaink összeértek. E pillanatban a testem minden csücskét átjárta a bizsergés. Eddig Yuchi kezét fogó kezem megremegett, majd olyannyira elgyengült, hogy puhán esett a földre. Bár csak egy pillanat volt mégis úgy éreztem órákig értek össze ajkaink, és Yuichi szerelmére a magaméjával válaszoltam. Mikor azonban szétváltak ajkain hirtelen üresnek éreztem magam, de csak egy pillanatra, ugyanis a fiút nem akartam elengedni. Kezeimet átvetettem Yuichi nyakán, és magamhoz szorítva még szenvedélyesebben csókoltam meg, mit az előbb. Én jóformán nem akartam elengedni, ám végül mégiscsak szétválasztottam ajkunkat, ám még nem engedtem el kezeimmel. Sokáig pihentettem arcomat a fiún, majd megszólalok.
- Mit szeretnél csinálni most dárga Yuichi? – kérdeztem tőle – Boldoggá tettél, és én azt szeretném, ha te is boldog lennél.

- Nekem is Yuichi… de ha ilyen kellemes a csók, akkor sokszor szeretnék még ilyet… - mondtam lágyan a fiúnak, majd jött a az újabb csók.
Olyannyira felhevültem már, hogy szívem megállás nélkül dobogott, és a vágy elborította az eszemet. Fogalmam sincs mi üthetett belém, de kezemmel egyre szorosabban öleltem magamhoz a fiút. Számban éreztem a fiú nyelvét, ahogy tevékenykedett, és ez olyannyira tetszett, hogy viszonoztam. Élveztem a csók minden egyes percét, és lihegve mikor arra került a sor, hogy szét kellett válnunk addig húztam, míg csak tudtam, majd végül becsuktam szemmel az ég felé fordultam, és egy huncut mosollyal sütöttem az arcomat.
- Ez… olyannyira kellemes volt… - suttogtam így magamnak.
Yuichi legós megjegyzésén egy kicsit kuncogtam, de a szemébe néztem. A lassú közeledése, majd a rövid csókja megint felizzította a szívem lángját. Mikor megtaszította gyengéden a derekamat többször is már azt hittem… azt hittem, hogy… azonban a csókja elterelte a gondolataimat. Hátrébb dőltem, ahogy kérte, majd mikor elkezdett lefelé haladni. Elmosolyodtam. Hagytam, hogy egyre lejjebb menjen, majd mikor megállt a kebleim fölött átjárta testemet a remegés… nem inkább a bizsergés, ez jobban illet. A fiú tartott, miközben fejét melleimre helyezte. Egy kisseb kéjes nyögés elhagyta a számat, de alig volt hallható. Könnyeinek hűs érintése jólesett kebleimnek, de ekkor egy újabb hangot halok meg, amelyről eddig nem vetem tudomást. Rúgkapálást, és prüszkölést. Oldalra fordítottam a fejem, és ekkor tűnt fel, hogy Tűzrózsa már tajtékzik a dühtől. Hogy is felejthettem el… Tűzrózsa még bátyámnak sem engedte, hogy átöleljen, és Yuichi még nem is rokonom… legalábbis még, de talán majd pár év múlva, ha nőül megyek hozzá.. áá nem ez a lényeg. Gyors eltolom magamtól Yuichit bocsánatok garmadáját zúdítva rá, és minél hamarabb felkelek, és elállom a Tűzrózsa és közte lévő részt.
- Tűzrózsa! – szóltam rá még időben, mert rohamra készült.
A petem bár meghunyászkodott, ám még mindig tüzes szemeket meresztett a fiúra. Szomorúan néztem Yuira, és elszégyelltem magamat.
- Bocsáss meg, hogy nem szóltam.. Tűzrózsa szinte a 3. anyám itt. Mindig óvni akar, és alig engedi hozzám közel a fiúkat… bátyámat, is lerántotta az ágyról, mikor átöleltem álmomban… Viszont. – csillant fel a szemem, de elvörösültem – Viszont, ha volna, kedved egy kocsmában folytathatjuk… vagyis egyik szobájában…
Ha beleegyezik a fiú koncugok, és elmormolom a szavakat. Két hatalmas szárny nő hátamon, és külsőm is megváltozott.
- Légy bátor jó lovagom. Mert repülünk egy szépet.
Ezzel felkaptam a fiút, és elszálltam. Tűzrózsa gömbje követett. A teleport kapuig szálltunk, ahol letettem a fiút deaktiváltam a képességet, majd megkérdeztem tőle.
- Hová menjünk drágám? – kérdeztem tőle egy mosollyal.

// Gregant //

Lassan lépkedett és körültekintően. Nem szívesen hagyta el búvóhelyét az első szinten, de egy társ segítéséért mindent megtesz. Igazából tetszett neki, hogy az újonc nem vállalja fel tagságát és ily' körültekintő, valahogy jobban tudott vele azonosulni, mint akármelyik másik taggal. Egy maszkot húzott lassan arcára és fejét kissé lehajtotta. Színtelen szeme villant egyet, ahogyan sétált és máris irányt váltott. Szépen, lassan, nagy ívben kanyarodott, mintha eredetileg is az lett volna az úti célja. Fekete köpenye végigsimította a füvet, ahogyan lassan a farönkön ülő személyhez ért. Tudta, hogy ki ő és remélte, hogy nem kell csalódnia céljaiban. Előre felkészült minden rosszra természetesen, de a másik Gregant bizalmát végleg elveszítené, ha "ő"-t kéne megkérnie a segítségre. Megérkezett és föntről pillantott a farönkön ülőre. Maszkját elengedte, az lecsúszott arcáról és mellkasán végigbukfencezve a földre ért, majd elpixeleződött. Kezét nyújtotta, ahogy szemével a pénzérmét követte. Felnyitott egy virtuális órát, ami mutatta, ahogyan a másodperc mutató 59-ről nullára ugrik és pontosan három óra lett.
- Látom, Anatole, volt időd felkészülni. - várta a kéznyújtásának viszonzását, majd ha ezt megkapta megpróbálta felsegíteni a másik felet a farönkről.

// Gregant. //

- Csak arra utaltam, hogy nem pontosan érkeztél, biztos jól át kellett gondolnod mit mondasz, ami helyes. Nem akarok kiforratlan kéréseket hallani, elég volt már belőlük. És igen, én vagyok az és ha nem bánod megtorpanásod arra késztet, hogy mégse fogjak veled kezet.
Kezét maga mögé viszi és egy kesztyűt húz le a kezéről, mit jártasságoddal hallasz. Jobb kezével a zsebébe nyúl, bal kezével pedig kettőt suhint háta mögött.
- Kísértetiesen hasonlítasz Anatolera, nincs igazam?
A távolban a fák között halk mozgolódást hallasz.

Kezével egy gyorsat suhint, majd a mozgolódás abbamarad. Továbbra is komolyan, de ezúttal egy mosollyal megspékelve válaszol.
- Dehogy, csak nem árt az elővigyázatosság, igaz?
Vár egy pillanatot, majd ismét beszédbe vág.
- Rátérhetünk nyugodtan, barátom, most, hogy rendeztük a kellemetlenségeket. Bár jobb lenne, ha minél tömörebben közölnéd mit szeretnél, hiszen távol vagyok a szokásos helyemtől és ez nagyon messze van a komfortzónámtól. Gondolom észrevetted.
Zsebéből előhúzza kezét egy fecnivel. A fecnin mintha lenne már írás, de a másik kezével ennek ellenére előkap egy tollat. Az írást sajnos nem látod, mert a fecni feléd csak az üres felét mutatja. A köpeny pedig pont úgy takarja a napsütést, hogy ne látszódjon át. Tollát végigfuttatva ujjai között, azzal játszadozva szólal meg.
- Nos?

// Gregant //

Gregant megmosolyogta a 12. szintes megszólalásod majd, miközben a következő mondanivalódat közölted vele, körbe-körbe sétált. Miután végeztél feléd fordult és beszélni kezdett.
- A kaszás pontosan Halloweenkor bukkant elő, így gondolom valami halloweeni esemény központi figurája. Annyit tudok róla, hogy ha valaki megölt egy játékost majd megközelítette a kutat, ami fölött lebeg, az egy valamiféle lelket küldött a kaszásnak. Gondolom valami versengés. Szerintem nem jelent veszélyt, hiszen a veszélyes dolgok általában nem nyilvánosak ennyire. Azok szeretnek megbújni. A bétában és még eddig semelyik évben sem jött elő ezelőtt, így fogalmam sincs az általa nyújtott jutalmakról. Lehet, ha részt veszel benne, akkor megtudod mit kapsz, bár, most, hogy jobban belegondolok elég felületesen néztem csak utána és ez egy hiba.
Ezután szemöldökeit összeborzolja, ír valamit a papírkára, majd zsebre teszi és újra járkálni kezd.
- Igazából a céhhel kapcsolatban... nincsenek nagyon rejtelmei, csupán egy aggasztó csendesség Yoshiaga felől. Nekem úgy tűnik, mintha készülődne valamire és elég kellemetlen, hogy nem szeretné megosztani velem amennyiben ez igaz. A nyolcas barátunk meg teljesen szótlan... igazából csak Terumi meg Ekitora azok, akikről tudom most mégis mit csinálnak.