Legend of the White Thunderphoenix

Azóta, hogy lefutott az életem legszégyellnivalóbb kalandja az aincradi vidámparkban, mely azóta már földdel vált egyelővé, minden egyes éjszaka kísérti álmaimat Judy Lolita, amint bekunyerálja magát mindenki kegyeibe, és hisztis dührohamában aljas módon szurkál le mindenkit, aki nem adja meg neki azt, amit akar. De leginkább mindig arról a képről rémálmodtam, hogy ott van azzal a fehér hajú sráccal, és olyan durva dolgokat csinálnak egymással, amit soha, de soha nem akartam átélni. A legrosszabb volt az egészben, hogy Lolita szemszögéből néztem ezt végig, ugyanúgy éreztem azokat a zavaró, kínos, fájdalmas érintéseket, amiket ő is, velem ellenkezőleg csupa vidámsággal.
- Hiába áltatod magad, te goni Judy-chan, én vagyok te, te vagy én igazából - mondogatta mindig csilingelően kislányos nevetéssel, mielőtt a száját és nyelvét visszatapasztotta volna a fehér hajú srácéhoz, akinek általánosságban formás, férfias alakja mindig átváltozott valami torzs szörnyetegévé mindenféle undorító kinövésekkel a tetoválásaiból.
Mindig az utolsó pillanatban, mikor álmomban felordítottam, úgy riadtam fel. Annyira vergődtem, hogy majdnem leestem az ágyamról (takaróm mindig a földre került ilyen álmokat követően), patakokban folyt rólam folyamatosan az izzadtság.
Azt hittem, kivégeztem Lolitát, de úgy tűnik, mégsem. Csupán csak egy szánalmas számkódokból összeálló tükörképmásom volt egy tükrös trükk eseményére, és mégis tovább él bennem. Tehát valóban ott él még bennem ez a kis cukiskodó gótloli bajkeverő?
Nagyon megrázott mind az, ami a vidámparkban történt, még az álmaim is kikészítettek egyfolytában, holott a nagy közösségben igyekeztem érzelemmentes, anti-problémás maradni, néha még rá is mosolyogtam egy-két emberre a céhházamban is, mikor ott tettem le a tiszteletemet. Vannak barátaim, ám ők nem azok, akikkel bármit is megosztanék. Árny C.-vel meg nem nagyon akartam megbeszélni eme problémámat, mert egyrészt ő pont ezt a dolgot nem értheti meg, másrészt meg mostanság nem igazán láttam őt. Néha miatta is aggódtam, pedig tudtam én azt nagyon jól, hogy a srácot nem kell féltenem.
Ám ő most háttérbe szorult, az én lelki problémám ennél sokkal nagyobb volt. Sose hittem volna, hogy a Félelem és Bátorság óta lesz még valami, ami a félelmemnél is jobban meg tud viselni. Azért vetem meg a cukiskodó, pasizós, mindenkire rámászós, hízelgő, buta, kiöltözött lányokat, mert őszintén szólva értük is aggódtam a lelkem mélyén. Azt hiszik, jó az, amit csinálnak, holott nem veszik észre, hogy ezzel a saját életüket is képesek kockára tenni, még akkor is, hogy csak áltatják magukat, hogy meg tudják védeni saját magukat. Pedig nem, még Nariko, a skizofrén is játszotta az eszét, holott ő volt az egyik legostobább kiscsaj abból a néhányból, akikkel eddig találkoztam.
Mondjuk vannak kivételek, akik szívesen kinyíratnák magukat az élvezetért, mint például a mazochista tükörképem. Bezzeg amikor jött az a párduc a gazdájával, meg amikor rendesen elláttam a baját, akkor rettenetesen félt. Gyáva kis kétszínű ribanc.
Egy időre abbahagytam a fejlődést, és inkább a boltomban dolgoztam. A vevők valamiért csak nagy ritka számban jelentek meg nálam, pedig már volt itt jó pár holmim, amit el tudtam volna adni nekik. Vagy azért, mert szerintük túl egyszerűek a holmijaim, vagy pedig a bolti segédem miatt féltek ide bejönni. Mogorvával, igazi nevén Logan Grim kiégett katona és rendőrféle volt a valóságban. Csak nemrégiben ismerkedtem meg, őt a céhemtől mentettem meg, mikor azzal vádolták meg ártatlanul, hogy meg akart ölni valakit, akinek az ismerőse az Angelic Voice tagja volt. Őt már kirúgtuk a hazugsága miatt, a férfit pedig Mirika kárpótolta a félreértésért, ő pedig érzéstelenül fogadta azt. Annál inkább lelkesebb volt tíz százalékkal, amikor önkéntesen elvállalta, hogy segít nekem a boltban és néha lenne a biztonsági őröm is, hogy ezzel fejezze ki háláját, és ez nála nagy szó volt. Bárki, ha próbált volna érte tenni valamit itt a játékban, azzal nem volt túlzottan kedves, még Mirikával is lekezelő volt. Persze azért kicsit jogosan, hiszen majdnem börtönbe vetették volna ártatlanul.
Mivel ezen a napon is rémálmodtam és újra ezen rágódtam, nem voltam túl lelkes a boltvezetésben. Mindvégig érzéketlen tekintetekkel, mégis fásult arccal dolgoztam. Ezt Mogorva, aki élt már át sokkal rosszabbakat is a keleti háborúkban, észrevette. Miután sikerült ráijesztenie egy éppen hogy betévedt srácra (- Válassz végre, én lenni türelmetlen!), odament hozzám.
- Noxia olyan, mint egy mosott szar! Mi zaklatja tégedet?
- Semmi. - legyintettem egy megerőltetett, mégis sikertelenre sikeredett famosollyal. - Minden a legnagyobb rendben. Dolgozz csak tovább, és kérlek, ne beszélj keményen a vásárlóimmal, mint szokásod. Türelmesnek, kedvesnek kell lenni velük.
- Én nem lenni kedves minden befutó barommal! Mogorva nem viccelődik mindenféle aljanéppel! Ide vörös indikátorosok is jönni!
- Látszik, hogy nincs tapasztalatod a marketingben és kereskedelemben. Ha mégis valaki ilyen lép be, és elkezd kekeckedni, úgyis szólni fogok, hogy dobd ki, vagy intézd el a magad módján.
- Na mindegy... mi bajod?
Mogorva egy kötekedő alak, egy kemény betonfejű férfi, mégis képes észrevenni valakin, hogy bánatos. Teljesen meg vagyok ezen döbbenve, hogy ezt így simán észreveszi valaki, aki tini kora óta katonák között sündörgött, és szinte majdnem minden érzelmet kitöröltek belőle. Na jó, igazából egy ravaszabb szemű mindig észreveszi mások gyötrelmét, és egy katona esetében jön a prédikálás, hogy egy harcos nem picsoghat, mint egy kis óvodás. Mogorvának nem szokása ezzel zaklatnia engem, ha látja rajtam, hogy valami nincs rendben.
- Oké, elmondom. De ha elmondod ezt bárkinek... - kezdtem figyelmeztetni, de a férfi közbevágott.
- Én nem beszélni senkinek! Mogorva inkább meghal, mint valljon! Én sose árulni el hazám és társaim! Legalábbis addig, amíg... áh mindegy! Na mi van?
- Emlékszel még a vidámparkos esetre?
- Arról a gyerekes tanyáról beszélsz, ahol jöttek azok a hasonmás tagok, akik megszállni igazi éneket, és mindent feldúlni?
- Igen. És ott van Judy Lolita, az én hasonmásom.
- Meséltél róla. Jó szánalmas figura lehetett! Ha Mogorva találkozni ilyennel, és rámászni, Mogorva felpofozni, hogy lezuhanni Aincradról! De ő meghalt, nem?
- Igazából nem tudom, hogy halott-e, vagy sem. - csóváltam szomorúan a fejem. - Amióta visszatértem a vidámparkból, folyton azt álmodom, hogy miféle csúnya dolgokat művel mindenkivel, főleg azzal a fehér hajú, vörösszemű sráccal, akivel előtte Chanchery hasonmása cicáskodott. Nem tudom miért, de mostanság vele se akarok találkozni többé.
- Ő ott lenni akkor még benned, nem meghalni! De én segíteni azzal, hogy felkeres azt a fehérhajú köcsög eredetijét, és agyonverni?
- Még mit nem! Megtiltom! - hüledeztem. - Megint bajba akarsz kerülni, mint múltkor? Ha megint rád szállnak, akkor nem foglak tudni még egyszer kihúzni a csávából!
- Akkor légy erős! Noxia kemény lány, ne gyengítse egy ilyen nem létező picsa, mint Lolita! Ha mégis, hívni álmában Mogorva, és Mogorva kiütni hülye picsa összes fogát, kiszúrni műdekoltázsát!
- Istenem, milyen brutális vagy... kezdjük ott, hogy Lolitának nincsen, vagy nem volt műdekoltázsa...
- Majd lesz, mert először Mogorva levágja neki igazikat, majd én fizetni neki újakra műtétet, aztán ha azok meglenni, mindkettőt kipukkasztani, hadd szóljon hangosan, mint a detonátor!
Hogy nevessek-e vagy sírjak, nem tudtam ezt eldönteni. Mindenesetre nem volt túl nagy lelki beszélgetés Mogorvával. Belátta, hogy ő se éppen a legmegfelelőbb társ egy ilyen jellegű beszélgetésre, de amikor azt hajtogatta mindig, hogy legyek erős, és szálljak megint szembe álmomban Lolitával, mindenesetre jólesett. Legalább megpróbált ezzel segíteni.
Ám estére se lett jobb kedvem. A Viharmadár Páncélját bezárattam, és elköszöntem Mogorvától, aki az egyik legközelebbi kocsma felé vette az utat. Mondtam neki, hogy ha találkozik Kurokotoval, adja át neki üdvözletem. Néha szoktak együtt iszogatni, meg Mogorva szereti a kocsmai verekedéseket is.
Az én utam a város utcái felé vette irányát. Sétálni akartam, egyedül szerettem volna maradni gondolataimmal, lefeküdni meg minél később akartam, hogy rémálmomon minél hamarabb túlessek. Alvás közben órák telnek el, az álmok mégis perceknek tűnnek, de ha az ember később fekszik le, és képes korán felkelni, akkor annál rövidebbek is.
Az éjszaka sötétkék és fekete leple már elfedte egész Aincradot, az éjszakai élet már a legtöbb helyen éledezett nappali álmából. A bárok, diszkók és éttermek megteltek az esti jó és részeg társasággal, míg a legsötétebb utcák a rablókkal és gyilkosokkal. Azon az úton mentem végig, ahol egyszer egy kislány nekem rontott, hogy megöljön csak úgy minden ok nélkül, és mikor legyőztem, rá akart venni, hogy végezzek vele. Hihetetlen, milyen gondolkodású ostoba emberekbe is hányszor botlok, pedig ez csak egy olyan játék, ahonnan élve száz szint alatt nem juthatunk ki élve.
Ezúttal senki ilyennel nem találkoztam, legalábbis egyelőre nem.
Csak két órával később, mikor már úgy gondoltam, ideje hazamenni.
Mikor átvágtam egy sikátoron, egy jobbra vezető úton egy pillanatra megláttam egy nagy állat farkát lassú mozdulattal eltűnni. Az állat farkát felismertem... Natsumi itt van!
Mint ilyenkor szokásom, előrántottam a késeimet, és nesztelenül lopakodtam abba az irányba, ahol Natsumi állatának, Dundinak farkát láttam feltűnni. Ha a dög itt van, akkor a gazdája is itt lesz valahol. Hónapok óta üldözöm ezt a srácot, hogy visszavigyem a nővéréhez, Yurikohoz, aki egyben a főiskolai hallgatótársam. Reméltem, hogy ezúttal végre elkapom, és megkapja jussát ez a csibész azokért, amit csinált. A Tenebrás küldetés óta végképp hajtottam rá azért, amiért csapdába csalt minket önző módon.
Most nem menekülhet.
Végigmentem a sikátoron, majd hirtelen elbújtam, mikor megláttam Natsumit és a petjét. Azok ketten ott álltak egy ósdi épület mellékbejárata mellett, amibe habozás nélkül besétáltak. Mikor alaposan megnéztem a srácot, furcsa módon kedves, de annál gyanúsabb volt a tekintete, haja meg hófehér volt. A máskor ronda, kövér óriásgyík petje sötét volt, mint az éjszaka, ráadásul igen karcsú. Biztos, hogy ők azok?
Hogy megtudjam az igazságot, követtem őket a bejáraton, majd a folyosón keresztül, amíg egy újabb ajtó mögötti sötétségbe beleolvadtak. Valami a lelkem mélyén azt súgta, hogy ne menjek be utánuk, mégsem hallgattam rá. Túl erős volt bennem a vágy, hogy végre elcsípjem ezt a bajkeverő fiút, így hát bementem én is azon az ajtón. Ahogy beléptem az ajtó becsapódott mögöttem, és teljes sötétség borult az úgyis félhomályos, szinte kivehetetlen szobára... vagy teremre? Meglepett sóhajom és lépéseim visszhangzottak. Nem tudtam, most merre járok, észlelésemre és óvatos lépéseimre bíztam magam. Késeimet készenlétben tartottam; itt akár agresszív mobok is lehetnek.
Hirtelen megtorpantam, amikor a semmiből felvillant pont az orrom előtt egy reflektorfény egy ódon, sötét tükröt megvilágítva. Tükör felülete fényesen és vakítóan verte vissza a reflektor fényét, mégis le tudtam olvasni a keret felső részéből a "The Real One" feliratot.
- Na neee... nem! Ez nem lehet!
- Pedig deee - duruzsolta a tükörből Judy Lolita. - Azt hittem, már sose fogunk megint találkozni. Hála az én kis drága Natsumi-kunom nélkül ez nem sikerülhetett volna. - Tök boldog volt, mint akkor, amikor először találkoztunk. Nem adtam ki semmi jelét annak, hogy én örülnék ennek a viszontlátásnak. Ami azt illeti, teljesen megijedtem, hiszen beteljesedett a rémálmom, ami eddig mindig oly kegyesen üldözött. A Natsumi-téma is megdöbbentett.
- Natsumi? - döbbentem meg. - De ő hogy... mi? Mi van? Nem értem! Neki mi köze van hozzá?
- Annak a Natsuminak, akit te ismertél, semmi köze - lépett elő a tükör mögül a fehér hajó Natsumi. - Én az ő igazi énje vagyok, és szerencsémre nem jártam úgy, mint Judy Lolita és a többiek, akiket nektek, a hamis éneknek sikerült legyőzni. Sikerült legyőznöm ezt az ostoba bajkeverő Natsumit, és azóta is uralkodnom a teste felett. Hát nem örülsz, hogy végre nem okoz több bajt az a gyerekes, féltékeny alak, aki a nővérét próbálná tönkretenni idegileg?
- Most, hogy így jól megnézlek, jobban örülnék annak a gyerekes féltékeny alaknak, aki a nővérét próbálná tönkretenni idegileg - vontam össze a szemöldökömet, mikor sokkal alaposabban is végigmértem a fiút. Most már világos volt, hogy ez a tükörképes Natsumi, nem az, akit eddig ismertem. Natsumi nem egy gonosz alak, csak rossz, de ez itt akár maga a sátán is lehetne a legrosszabb esetben. Lolitáról nem is beszélve.
- Annyira boldog vagyok, hogy itt vagy, Judy-chan! - vidult a típikus tapsikolásával és táncikálásával Lolita. - Hogy vagy? Találkoztál már jó pasival? Azóta nem futottál össze azzal a kedves, aranyos tetkós és fehér hajú fiúcskával? Úgy találkoznék vele megint! Annyira szerettem volna vele rossz kislányos dolgokat csinálni, de te tönkretetted azt, Judy-chan! És most, hogy Natsumi-kun idevezetett téged, ideje visszavennem az én testemet. Ugye van nálad most csoki? Az kell nekem! Kell a csoki, most!
- Még egyszer nem hagyom, hogy megszállj, és olyan dolgokat tegyél az én testemmel, amit soha el nem követnék...
- De el fogsz követni, mert te én vagyok, és a te tested meg az én testem! Add ide! Most!
- Felejtsd el, kis ribanc. Nem tudom, hogy került ide ez a tükör, de jobb, ha inkább mihamarabb egyelővé teszem a pixelekkel, mielőtt bármi rosszat tennél te, vagy más tükörkép Aincradban. - Fenyegetésemet be akartam váltani azzal, hogy már neki akartam menni a tükörnek, hogy összetörjem, és ezzel igyekezzek véget vetni a rémálmaimnak. Azonban arra nem számítottam, hogy a Tükörkép-Natsumi hirtelen elkap hátulról, majd a tükörbe nyomja az arcomat. Próbáltam szabadulni, de nem ment. Ez a Natsumi sokkal erősebb volt nálam, mint az igazi. A gonosz képmás gyík gonoszul felsziszegett, farkát pedig idegesen csóválta. Bizonyára segíteni akart gazdájának, ha netán sikerülne valahogy kiszabadulnom fogságából.
Mint múltkor, ezúttal nem szút le Lolita, viszont az így is sötét helyiség még sötétebbé vált. Ott álltam a semminek nyomva, és a pixeldarabjaim lassan Lolitába kezdett olvadni. A tükörképem boldogan ugrabugrált, és dudorászott. Annak örömére, hogy a terve sikerült, vidám indiántáncot járt.
- Éljen, éljen, újra szabad leszek, és te visszamész oda, ahová való vagy, te gonosz Judy-chan! Megkeresem a jóképű fiút, és őt is idehozatom, hogy visszakapjam a fehér hajú lovagomat, meg a többieket is, akik erre az alkalomra vártak. Tudod, a szemüveges Miri-chan, a fekete páncélos Fagy Nagyúr bácsi, a cuki szöszi srác, az a hülye Chancery-utánzat és Hinari-ribike, és a többiek... juj de szupi lesz újra megkapni mindent, amit akarok! Hercegnő leszek... ízé, én már az vagyok ám, bizony! Én leszek a tükörképek hercegnője, mert én hozom őket ide vissza, és te meg Natsumi-kun segítettetek ebben! A fehér hajú nindzsa fiú lesz az én királyom!
- Soha! Soha! - nyögtem egyre gyengülő hangon. Testem lassan-lassan ismét egybeolvadt Lolitáéval, de még mindig volt annyi erőm, hogy megpróbáljak ismét szembe szállni vele. Hiába küzdöttem, Lolita lélekereje ezúttal nyerésre állt, de még nem volt késő megakadályozni.
Rettenetesen féltem. Féltem, hogy nemcsak ismét átveszi felettem az irányítást egy ilyen aljas, kislányos őrült alak, hanem visszahozza azokat a szörnyű tükörképeket is eredetijeik testébe, akik Lolitával együtt káosszá tették azt a szép vidámparki napot... nem! Nem! Nem szabad engednem! Nem! Rajtam áll vagy múlik a játékosok sorsa! Nem engedhetek a rémálmaimnak... muszáj... szembe... szállnom... ezzel... a... szemét... aljas... hiú... oviagyú... önző... gyilkos... idióta... Lolitával...
Győznöm kell... teljesen elsötétül minden... alig látom már Lolitát... hamarosan ismét a fejében találom magam... nem... nem... nem engedhetem ezt meg... erősnek kell lennem... kérlek, lelki erőm... segíts... csinálj valamit... harcolnom kell ellene... győznöm kell!
Ekkor egy erős fényvillanás csapott le a sötétségre, és egy cikázó áram eltaszította tőlem Lolitát. A tükörképem dühöst sírással pattant fel, hogy megnézze magának azt, ami megakadályozta az utolsó pillanatban abban, hogy eggyé váljunk. Én ezalatt visszanyertem minden fizikai és lelki erőmet.
A fény forrása egy nagy, árammal fűtött madár volt. Fenséges szárnyait kitárva lebegett kettőnk között, hosszú farktollai lágyan ingadoztak. Fehér tollai fényesen ragyogtak, mint a hold, tekintete kék színben foszforeszkált.
Ugyan léteznek fehér főnixek és viharmadarak a mítoszokban és játékokban, de soha nem láttam még fehér főnixet, amely egy viharmadár tulajdonságával rendelkezik.
Ne félj, Judy, én vagyok a te lelked. - hallottam a fejemben a fenséges állat hangját.
Az én lelkem?
Igen. Én vagyok a Fehér Viharfőnix. Én voltam mindvégig, aki tartotta benned az erőt. Csak benned létezem, így csak neked mutatkozom be. Már azzal, hogy szembe szállsz egy őrült játékkészítő perverz propagandájával, amit ez a tükör és benne élő tükörképek képviselnek, feltámadhattam poraimból.
Eddig is léteztél?
Igen, de túl büszke voltál ahhoz, hogy segítségemet kérd. Nem hittél bennem, így nem segíthettem rajtad. És most pedig... és most, hogy megláttad a fényt az alagút végén, van még remény, hogy győzz a tükörképed felett.
Mit kell tennem, mond?
Küzdj. Ne győzzön le téged semmi. Téged legyőztek és megaláztak sokszor, de te úgy térsz mindig vissza, mint ahogy a főnix támad fel poraiból. Te magad vagy a főnix, akit nem győzhetnek le, Judy. Küzdj.
Küzdj. Ez a parancs. Küzdj. Megőriztem lélekjelenetemet, erős voltam, bíztam magamban, és előjött a Fehér Viharfőnix, hogy segítsen. Ő az én llelkem... és én most már tudom, hogy erős vagyok. Elég erős ahhoz, hogy felvegyem a harcot.
Tudom, mit kell tennem. Ezt már előtte is kiterveltem. Teljes erővel kitörtem a nyomásból, ami alatt Natsumi tartott időközben, amíg reménytelenül várt arra, hogy majd Judy Lolita leszek. Mikor behúztam neki egy nagyot, a fiú megtántorodott, majd hátraesett. A pet egy ugrással rám vetette magát, de célt tévesztett. Elkerültem a támadását, és a dög rázuhant a gazdájára. Mindkettőt gyorsan leütöttem félkómára.
Ismét ott voltam a félhomályos teremben, szemben a tükörképpel, benne a dühöngő Judy Lolitával.
- Azonnal gyere vissza, te gonosz, buta Judy-chan! Nekem kell ott lennem, nem neked! Azonnal gyere vissza! MOST!!! MOST!!!! MOOOOOOOOST!!!!
- Csak szeretnéd, kisanyám - mondtam ugyanazzal a hűvös, semmitmondó tekintettel, mint ezelőtt. Ugyanez volt a felállás a múltkor is, de ezúttal nem abban a sötétségben álltunk, és Lolita a tükörben vergődött siránkozva.
- Nem teheted tönkre cuki is tervemet! Meg foglak ölni!
- És hogyan? Kinyúlsz a tükörből? Ahhoz még közelebb kell állnom hozzád.
- Akkor gyere ide!
- Oké... te akartad - Előkaptam a késeimet.
- Miért, most mit akarsz csinálni? - kérdezte Lolita kicsit meglepődve. Ennyire hülye ő, hogy elfelejti azt, amiről tudott pár másodperc alatt. Már ismertem erről a részéről.
- Széttöröm a tükröt.
- NEEEE!!! NE TÖRD ÖSSZE!!! NEM AKAROM, NEM AKAROM, NEM AKAROM!!!
- Én meg akarom, akarom, akarom.
- Lécci, lécci, lécci, Judy-chan! Beszéljük meg, naaaa! Jó kislány leszek, és megígérem, hogy te is néha uralkodhatsz saját testeden, csak ne ölj meg, mert nem akarok meghalni a tükörrel együtt! Ne tee, léccí, léccí, LÉCCÍÍÍ, LÉÉÉÉÉÉCCCCCÍÍÍÍÍÍÍ!!!
- Pápá, kiskirálylány.
Azzal rávetettem magam a tükörképre, és ripityára törtem. A tükörből Lolita keserves sikolyaihoz további emberek halálüvöltése kísérte, mikor a tükör összetört, és hullás közben a szilánkok és a keret darabjai pixelekké robbantak. A pixelekből sötét, fekete füst gomolygott.
Ezalatt Natsumi magához tért. Újra a régi pimasz önmaga volt, és a gyíkja is ismét kövér, ronda állat lett. A tükör megsemmisülésével az ők tükörképeik is elpusztultak, bár azok megszállták őket. Ahogy ismét önmaguk lettek, rögtön fogták magukat, majd elmenekültek, mielőtt velük is foglalkoztam volna. A fenébe... pedig a markomban voltak már.
De a lényeg, a lényeg. Remélhetőleg az utolsó "The Real One" tükröt pusztítottam el, és ezzel mentettem is meg több ezer játékos életét önmaguktól (a szó legszorosabb értelmében). Ebben pedig egy bizonyos Fehér Viharfőnix segített, aki az én lelkem... aki én vagyok igazából. Akkor hát én vagyok a Fehér Árnyharcos, a Fehér Főnix. Én vagyok ez a kettő, én vagyok a Fehér Viharfőnix. Én vagyok a főnix.
Ettől kezdve sokkal jobb hangulatom volt az elkövetkező napokban, és soha többé nem rémálmodtam Judy Lolitáról. Minden rendben volt egyelőre körülöttem. Természetesen addig a napig, amíg nem találkoztam Hayashi Yuichival a főtéren, aki éppen vadásztársat kereset...

Hayashi Yuichi. Mikor rá gondoltam, melegséget éreztem. Mikor meleltte voltam, én voltam a legboldogabb játékos egész Aincradban. Mikor megérintett, megremegtem. Mikor a szemébe néztem, az édenkertet láttam benne. Mikor megölelt, védelemre találtam. Mikor megcsókolt, a mennyország ízét éreztem. Eleinte csak vadásztársakként indultunk a szafariba, de rögtön az első éjszakától kezdve már szerelmes párokként róttuk tovább romantikus vadászkalandunkat. Ölelkezés közt csókolództunk vagy aludtunk egymás karjaiban a csillagos ég alatt, napközben gyakran kéz a kézben sétáltunk, és együtt tanultuk a főzés jártasságát egy kondérnak használt sisak felett. Azt hittem, végre megtaláltam az igazit, Yuichi az egyetlen igaz személy volt, aki sokkal fontosabbá vált számomra bárki másnál. A Fehér Viharfőnix is úgy gondolta, végre megtaláltam a boldogságom. Nem érdekelt engem, hogy előttem egy Hime nevű lovaglány volt a párja, és utána randizott Nioval (ez most komoly...?) és Mirikával is (istenem... csak szex volt köztük, és ráadásul csalódtam a céhvezéremben is), őt meg nem zavarta, hogy én megvető vagyok másokkal szemben, megvannak a véleményeim és büszke is vagyok. Apropó büszkeség... rávilágítottam, hogy nem szabad rögtön megtennünk azt. Túl korai még. Megmondtam neki, hogy csak most bimbózik még a szerelmünk, és van még pár napunk vagy hetünk arra, hogy felkészüljek arra a napra, amikor közelebbről is kimutathatjuk egymásnak igaz szerelmünket.
A vadászidő után egy időre elváltak útjaink. Yuichinek dolga volt, és nekem is tennem kellett kötelességeimet. Megbeszéltük, hogy dolgunk végeztével ismét együtt lehetünk. Alig vártam már a napot, hogy így legyen... és ráadásul a tizenegyedik boss, ahová ő is eljött. Amíg vártam az újbóli találkozásra, Mogorva azt hitte, hogy a bortól émelygek, vagy kábítószert fogyasztok, vagy pedig székrekedésem van. Majdnem mondtam valamit, de végül visszafogtam magam. Hogy magyarázzam el egy kiégett barbárképű, izomagyú, radikális, konzervatív, hülye beszédű katonának, hogy milyen szerelmesnek lenni - és ráadásul Mogorva számára a szerelem egy trágár szó! Hát jó lenne tudni, hogy mit tanítanak az embereknek a katonaságnál.
Aztán végre eljött a nap, és epekedve vártam szerelmem érkezését, aki végül jött is...
Új "szerelme", Ayani társaságában.
Nem... ez nem lehet... ugye csak egy rossz vicc, amit a rosszakaróim találtak ki?! Nem! Hogy lehetséges az, hogy az én párom, akivel még pár napja az erdőben olyan szépeket mondtunk egymásnak, aludtunk egymás karjaiban, ettük egymás csókjait, kibeszéltük egymásnak gondjait, rögtön elhajít engem egy kiskorúért, aki Mirika után nyáladzik?!
Attól a pillanattól kezdve, mikor Yuichi odajött, megölelt és kérte, hogy ne beszéljek Ayaninak az erdőben történtekről... innen már semmire sem emlékeztem. Még az utolsó emlékeimet is olyan hidegen fogadtam, mintha egy lagg miatt lefagytam volna. A bossból már nem emlékszem...
Végül a saját ágyamban találtam magam. Mogorva hozott vissza. Azt mesélte, hogy valamiért szobormereven álltam ott, és a boss akkorát ütött belém, hogy már csak egy életpontom maradt az életsávomon, és kis híja volt, hogy ott vesszek el, ha egy-két ember nem siet a segítségemre. Mivel nem tértem magamhoz, Mogorvát hívták, hogy vigyen haza.
Aztán eszembe jutott, hogy miért történt ezt velem.
Érzéstelenül, némán otthagytam az ágyat, és elmentem a Kezdetek erdejébe. Oda, ahol egyedül lehetek. Mikor nem volt ott senki, akkor tört ki belőlem minden, ami eddig gyűlt bennem.
Yuichi, a fiú, akit annyira szerettem, aki annyira fontos volt nekem... eldobott engem egy céhtársamért, aki előbb halna meg Mirikáért, mint érte! de hát Ayani gyerek! Mit akar tőle?! Csak nem... nem, az nem lehet, Yuichi azért csak nem tenne ilyet... megcsalt engem! Becsapott! Megalázott mindenki előtt! Mindaz, ami köztünk történt a romantikus vadászatból, és amit terveztünk utána... egy álnok hazugság volt! Mégis mi a fene van Ayaniban, ami bennem nincs meg? Ő csak egy gyerek, nincs túl nagy látóköre, és csak azok fontosak neki, ami érdekli őt, például Mirika, senki más. Már ezt az Éhezők Viadala óta tudtam, hisz akkor ismertem meg igazán a lányt. Mi az, amit nem adtam meg Yuichinak, és Ayani igen? Mit rontottam el? Mit tettem, hogy engem is eldobjon, mint Nio-t és Himét? De ha... ha Mirika miatt Ayani is egy amolyan titokzatos kéjsóvár lett, akivel nyugodtan eljátszat az ember... miféle emberek közé kerültem?! Mit képzel magáról a céhem?! És hogy merészelte lecsapni a kezemről azt, akit igazán szerettem, és akivel semmit sem akartam elkapkodni?! És mindennek a tetejébe... hogy tehette ezt velem Yuichi?! Mégis mit gondolt ő?! Talán rögtön egy másik lyuk kellett neki, mert az előző egyelőre zárva volt, vagy mi?! Csak szexre kellettem volna neki?! Hát rohadjon meg! Szemétláda! Rohadjon meg együtt az "édes kicsi Ayanikával"!
Dühömben ordítottam egyet, majd olyat tettem, amit eddig sose csináltam kicsi korom óta. Zokogtam és törtem-zúztam. Dühöngéseimet néhány tárgy és ártalmatlan mob bánta. Az utóbbiakat könyörtelenül vadásztam le, és a disznók fejéhez elképzeltem a két ember arcát, akik fájdalmat okoztak nekem. Mind végig dühösen sírtam.
Aztán összeomlottam. Idegösszeomlást kaptam a depressziótól. Mire lehiggadtam a dühöngő vadászat után, már csak egy valami maradt hátra...
Így semmi értelme nincs a létezésemnek. Az életem értelmét elcsábították, és eldobott engem, mint egy eldobható törülközőt, amit már elhasznált - kivéve, hogy az nem lett lyukas. Másfelől ha dühös is vagyok, nem szeretnék senkit sem bántani, arra ott vannak a mobok, akiket lelkiismeret-furdalás nélkül megölhetek.
Mikor meggondolatlanul döntöttem, fél órával később már az Ainvrad szélén álltam. A végtelen mély tátongott a perem alatt, oly csábítóan, hogy már azonnal levetettem volna magam. Hogy ezt eddig miért nem tettem. Egy kicsi kételkedés támadt a szívemben.
Vajon haljak meg, csak mert egy típikus férfi kihasznált és megcsalt? És akkor mi lesz Junnal, Enhivel és azzal a kevéske barátommal, akik itt maradnak? És mi lesz a nevelőszüleimmel? Nekik mit okozok azzal, hogy a tehert úgy dobhatnám le végleg a hátamról, hogy meghalok? De hát Kayaba Akihiko örülne neki, ha hullanának a játékosok... máskülönben is annyi bajom volt már, hogy ez a Yuichi-ügy már hab votl a tortán, és nem bírok úgy élni, hogy gyakran látnom kell a már két gyűlölt embert együtt? De... mi van, ha valóban Yuichi olyan, mint Ren? Kihasználná Ayanit akkor, és aztán a szegény lány csatlakozhat "Yuichi Eldobott Nőcskéinek Klubjába"...
Kérlek, Judy gondold meg.
Hagyj most békén!
Haláloddal semmit nem oldasz meg.
Akkor mégis mit tegyek? Álljak bosszút? Nem akarok senkit sem bántani!
Nem. Csak azért érzel most mindenfélét, mert fáj, hogy összetörték a szívedet.
Igen, összetörték.
És akkor ez a legjobb megoldás, miután elszakadt a cérna?
Nem...
Tudom, hogy a szíved mélyén nem tennéd meg, Fehér Főnix. A nevelőszüleid szeretnek téged, és várnak haza.
De rajtuk kívül még ki szeret engem? Mondj egy nevet!
Kurokoto, Enheriel, Jun, Chancery, Yuriko... ők a barátaid. Ők is belehalnának, ha elveszítenék egy barátjukat, és te fontos ember vagy mindenki számára, csak nem veszed észre.
Na és Yuichi?
Igaz, hogy mást választott helyetted, de tudod jól, hogy ő rendes fiú, és sose akarna fájdalmat okozni neked. Barátok még lehettek. Ő egy különleges barátod, mint Kurokoto például, akire bármikor számíthatsz, ha baj van. Ami a szerelmet illeti, majd csak jön egy új férfi, aki kiérdemelné szerelmedet. És ezt te meg fogod érezni. Váratlanul bukkannak fel az ilyenek. Erős lány vagy, Judy, erősítened kell csak a páncélodat, érted. Büszke, erős, becsületes ember vagy. Ne akasszon ki egy típikus szerelmi bánat. De azért azt mondom neked, hogy keress valakit, akinek kisírhatod minden bánatodat, és utána sokkal jobb lesz. Csak kérlek... ne tedd. Értékes ember vagy.
Igaza van a Fehér Viharfőnixnek. Nem tudnám erre rászánni magam. Másfelől tényleg vannak még barátaim, akik nem örülnének halálomnak, és talán Yuichi sem akart igazán bántani, és szerintem Ayani sem, csak úgy összejött nekik, ennyi. De akkor is nagyon fáj, hogy eldobott az, akit szerettem. Ezelőtt sose voltam szerelmes. De most már tudom, hogy mire kell számítanom, ha egyszer szerelmes leszek, és legközelebb jobban kell harcolnom a Nagy Ő-ért. A sors akarta így szerintem. A lelkem is rámutatott, hogy a fiú mégsem az igazi Nagy Ő. Az igazi Nagy Ő még valahol ott van a nagyvilágban. Szerintem meg kell keresnem Nio-t, és megvigasztalni. Annyit tudok róla, hogy még nálam is érzékenyebb.
Erősnek kell lennem, mint Lolita ellen. Mindenkinek vannak fájdalmai, de együtt kell élni ezzel, és majd újra boldog lesz. Ám egy biztos...
Ki kell lépnem az Angelic Voice-ból.

Igazából megmondhatnám, hogy éppen annyit szenvedtem, mint korábban Enheriel. De lelkileg. Balszerencsék sorozata követett, megaláztak, megcsalt és elhagyott az, akit szerettem, egy tükörkép tette majdnem pokollá az én és mások életét., elbuktam egy-két bosszt. Ami a legrosszabb, az idei karácsonyomat és a szilveszteremet nem tölthettem azokkal, akik számítanak. Ez volt a családom és azok a barátok, akiket a valóságban hagytam. Szerintem ez a karma tette, amiért volt merszem elkezdeni a Sword Art Online-t.
Aztán hirtelen minden megváltozott. A Fehér Főnix megváltoztatott mindent. Nélküle igazából nem is tudom, mit csináltam volna, és a vicc, hogy valóban létezik, mert ő maga a lelkem. Chancery igencsak meglepődött ezen, és a karácsonyi ünnep végén elmondtam neki, hogy Mogorva hogy értette a főnixes dolgot, mikor kihívott. Elmondtam neki, hogy hasonló, mint az ő lelkének főnixe, csak ebben az esetben az enyém beszél is hozzám, és erősebb az én jellememnél. Nem mondtam neki, hogy a Fehér Főnix fehér színű is, és nem a lelkem főnixmadara, hanem maga a lelkem a főnixmadár, és ez a lélek meg én vagyok. Igen, én vagyok a Fehér Főnixmadár erős jellemmel, mely kordában tart engem.. Hogy Chancerynél a lelkének a főnixmadara, vagy szintén neki is az a lelke, az kérdéses, mert ebbe a témába nem áskálódtam bele. Chancerynek mindig is furcsa elképzelései voltak ezzel kapcsolatban, és ha rajta kívül még mással is megosztom a Fehér Főnixet, még engem is besorolnának ugyanabba a kategóriába, mármint, hogy furcsa vagyok. Az biztos, hogy magát nem nevezi Főnixnek, vagy valami másnak, különben is érdekes lenne attól az embertől, aki állandóan macskafüleket hord.
A szándékom, hogy kilépek az Angelic Voice-ból, komoly megfontolás volt. Hiába vagyok egy hű típus, nem maradhattam abban a céhben annyi minden miatt. Kilépésem napján, mikor nem találtam meg először Mirikát, írtam neki egy levelet:

Mirika!

Figyelj. Nagyon kedves vagy, segítőkész és mindenkit elfogadsz olyannak, amilyen. És hálás vagyok neked mindezekért, de sajnos olyan hírt kell közölnöm veled, amitől kiborulhatsz, és biztos ezt már nem fogod nekem megbocsátani azután, hogy páran már cserbenhagytak téged.
Nincs azzal baj, hogy rossz vezető lennél, vagy ilyesmi. Ellenkezőleg az egyik legjobb! Tisztellek, és mindig is hű szívvel szolgáltalak téged (na jó, nem úgy, ahogy Ayani szokta csinálni, mert nem szokásom ilyen lelkes túlzásokba esni, ha érted, mire gondolok), de az a helyzet, hogy úgy érzem, muszáj kilépnem tőletek.
Miért?
Egy: Tudod, kiborultam múltkor, emlékszel? Azért történt ez, és már be merem vallani, hogy Yuichivel hetekkel ezelőtt egy friss szerelmespár voltunk. Nem, nem okoztál te semmit rosszat, hiszen mi akkor jöttünk össze, miután volt veled randija. Itt igazából Ayanira gondolok. Elviselem ömlengését irántad, másrészt nagyon kedves, barátságos lány meg minden, csak... az a helyzet, hogy Yuichi vele csalt meg engem, és emiatt voltam rá is dühös egy ideig. Most már Yuichi a múlté amúgy, mert összejöttem életem igaz szerelmével, Ozirisszel, aki mellettem volt karácsony előtti újabb rossz időszakomban, mikor más meg nem. Jobban szeretem őt bárki másnál, szerelmünk mint a paradicsom. Ennek ellenére akkor is rosszul érzem magam, ha egy olyan lánnyal kell lennem egy céhben, aki elcsábította tőlem azt az embert, akit Ozirisz előtt szerettem.
Kettő: Tudom, hogy én sem vagyok tökéletes, de azért jobban szerettem volna, ha össze tudnék barátkozni a többiekkel, de nem ment. Valahogy nincs összefogás és elvárásnak megfelelő minimális fegyelem a céhben, mint észrevetted. Másrészt a Rin-féle idegesítő kis ovis szintűeket meg nem tudom elviselni, mert annyira tudnak idegesíteni (egy szimpla korához megegyező gondolkodású gyerek nem, de Rin... ahhh!!), tudod. Az AV nem az én világom, már rájöttem.
Három: Én is kipróbálom magam azon az úton, amit Anat választott. Ha összejön a céhem, ettől függetlenül még számíthatsz rám is és céhtagjaimra is. Nem maradsz sose egyedül, hidd el nekem! Anat ott van neked, és majd ő vigyáz rád. Ha mégis úgy adódik, hogy kellenék, ne vesd el a lehetőséget, hogy hozzám fordulj.
Bocsáss meg, ha fentebb írt szavak megsértettek. Nem akartalak megbántani velük, csak az igazat írtam le neked, a színtiszta igazat. A sors más utat választott nekem, még ha szenvednem is kellett azért, hogy rájöjjek egy csomó mindenre. Hogy mikre? Kicsit nehéz lenne megmagyaráznom neked, elég annyit tudnod, hogy megvilágosodtam, és már nem vagyok az a logikát kereső, megvető, komolykodó lány, akit eddig ismertél bennem. A kínszenvedéseim elég nagy lecke volt nekem, és így szeretném mindent megtenni, hogy megtaláljam végre utamat oda, ahová célba akarok érni. Most, hogy Ozirisszel mi már egy komoly szerelmi párost alkotunk jóban-rosszban, egy életcélom már valóra vált. Remélem, hogy Anattal folytatott szerelmetek is ki fog tartani a SAO-n túl is! Ne hagyd elveszni! Ne járj úgy, mint én! Láttam ám a karácsonyi ünnepkor, hogy mennyire csillogott a szemetek!
Ami a tartozásaimat illeti, igyekezni fogom törleszteni neked, és ettől függetlenül, hogy leveszem magamról az AV jelvényét, maradok hűséges partner és egyben a barátod is, aki akkor is segítene neked a bajban, ha nem is akarnád. Sok sikert a jövőben! És a legjobbakat kívánom neked szilveszterre és azt követő jövőre is!
Baráti öleléssel:

Judy (A Fehér Főnix)

UI: Üdvözlöm Anatot!

Aztán puff, hirtelen az udvaron összefutottunk Mirikával. Beszélgettünk egy kicsit, de nem magyarázkodtam vagy mentegetőztem. Ő jól fogadta mindezt, bár nem nagyon örült annak, amit Rinről írtam. A kislányt valóban nem bírom elviselni, és ennek igazából meg is van az oka, mit semhogy  azért, mert a gyerekes alakokat eleve se szeretem. A Nariko nevű lány, aki folyamatosan táncolt az idegeimen egykor, olyan idegesítő jellemekkel bírt, hogy egyszer már le is ordítottam rendesen a fejét. Akkor meg persze jött a skizofrénia, és akkor persze tudta mutatni a jobbik énjét, amivel többször is akartam volna találkozni. Sajnos rövid idő múlva megint az a kis idegesítő kisvakarcs lett, akit mindig is gyűlöltem.
Rin viszont éppen úgy néz ki és úgy is viselkedik, mint ő, csak sokkal vidámabb jellemmel, és nincs vörös indikátora, ami Narikonál jobban fokozta azt, hogy a közösen eltöltött küldetésünk után jobban utálhassam. Mirikának nem mondtam el mindezt. Nem hiszem, hogy ismerte volna Narikot (a kislány azóta már halott), így nem biztos, hogy elhitte volna nekem, hogy ő és Rin ikrek lennének, vagy van más kapcsolatuk egymással... vagy éppen őmaga lenne az. Ez utóbbi azért kizárt, mert Rin zöld indikátorú, a vörös meg nem tud zölddé válni még egy idő után sem, úgy emlékszem. Bár többé már nem tudnám megvetni a gyerekes gondolkodásúakat, de sajnos Rin iránti érzelmeimen senki sem tud változtatni. Túl Narikos ő ahhoz, hogy legalább megbízzam benne.
És most jöjjön a lényeg, mely tényleg megváltoztatott bennem mindent.
Karácsony előtt pár nappal történt meg. Ovodius kőszínházánál szomorkodtam amiatt, hogy nem tölthettem az idei karácsonyomat a nevelőszüleimmel, mikor egy régi partitársam, Ozirisz feltűnt a területen. Vele csak egy közös küldetésen találkoztam először. Nagyon sokat nem szólt senkihez sem, csak a néhai barátnőjével, Ai Hanéval, akivel együtt járták be a labirintust, különválva. Éppen ezért nem kerültünk eddig még beszélgetőkapcsolatba sem. Azt viszont már akkor tudtam róla, ahogy elnéztem őt és Hane-t, hogy kedves, hűséges, jóravaló ember.
Mostanra a volt barátnője már nem él. Hogy akkor mi történt, mikor utoljára bement az erdőbe vadászni, arra már soha nem fog senki választ kapni. Oz emiatt csak árnyéka volt önmagának. Ahogy én is az enyémnek, csak más események után.
Beszélgettünk egy kicsit, aztán azon kaptuk magunkat, hogy egymás vállán sírtuk el bánatainkat. Az, hogy megértettük egymást, és tudtunk mit mondani a másiknak, egyre közelebb hozott minket egymáshoz. Az összetört, egykedvű lány ismét szerelmes lett, és a párját vesztette, bánatát italba fojtó ember ismét kapott egy esélyt a sorstól a szerelmem képében. Nem félek bevallani, szeretjük egymást Ozzal, és ez a szerelem sokáig, vagy annál is tovább meg fog maradni (határ akár a csillagos ég is lehetne), de persze ki tudja, mit hozhat számunkra a jövő. A jelenünk így is szenvedéssel teli, és ahogy mondani szokás, lehet még ennél is rosszabb.
A karácsonyom mégis jól sikerült. Peterék által szervezett ünnepen közelebb kerültem néhány emberhez, főleg két kisgyerekhez, akik megmutatták nekem (bár szóban nem, csak tettekben), hogy mennyire kell törődni a másokkal és mennyire kell vigyázni egymásra. Ezért is döntöttem egy újabb lépésben. Ha már kiléptem Mirika céhéből, megalapítom az újat. Az új céh már akkor fogalmazódott meg bennem, mikor ki akartam lépni az előzőből. Mint ahogy Anat csinálta. Mégsem voltam előtte biztos, hogy megtegyem-e az első lépéseket a céhalapításhoz, mert visszatartott néhány dolog. Végül mégis megtettem. Miért? Ez egy újabb küldetés árán lett végleges, mikor megismertem az ármánykodó Darkness-t. Miatta és más hozzá hasonló szörnyetegek miatt hoztam létre a SAO legfrissebb, legújabb rendfenntartói céhét, a Phoenix Brotherhood-ot. Ez a céh lesz az, ami igazán beindítaná a bűnüldözést és mások megsegítését. Ez a céh lesz az, ami valami folyvást megváltozni készülő rosszaknak adjon egy második esélyt, hogy bűneit tagként levezesse. Ez a céh lesz az, ami változást és felelősséget hoz az életemben. Szigorú és erős maradok továbbra is, mint régebben, de szeretném, ha mások úgy tekintenének rám, mint az anyára, aki vigyáz másokra.
Yuichinek és Ayaninak nem nagyon tudok bár megbocsátani. Az élet megy tovább.
Az erőt a döntéseim, kitartásom, a Fehér Főnix és a szerelmem adja nekem. Erősebb, határozottabb, barátságosabb, megbocsátóbb és boldogabb vagyok, amióta úgy döntöttem, hogy megváltozom és amióta Ozirisz is belépett az életembe. Csak kár, hogy nem léphet be a céhembe, mert már éppen annak a céhnek a tagja, ahová Yuichi is tartozik. Ettől függetlenül még ez sem választhat el minket attól, hogy boldogak legyünk egymás mellett.
Ezek után ki vagyok is én?
A Fehér Árnyharcos, a Fehér Főnix.

A reggel vadul köszöntött be rám. Ahogy felpattant a szemhéjam, már a reggelimet fogyasztottam. Mai napom kikapcsolódás napja, mégis úgy ébredtem, mintha dolgom lenne ezerfelé, pedig éppen hogy nem. Teljesen nyugodt vagyok most, hogy teljesen elmúltak a gondjaim és nem szenvedek többé. Újévi fogadalmaim között benne van az elhatározás, hogy mostantól kezdve igyekszem uralkodni magamon és nem kiborulni nagyon olyan dolgokon, amik nagyon megbántanak engem.
Na mit csináljunk? Eleget gyakoroltam a héten, nincs kedvem most új tagok után rohangálni és hírdetni a PB-t, meditálásra most nincs szükségem, jelenleg elég jól állok küldetések és bolt nélkül, és a boltom is egyébként is mára zárva tart. Egy valami maradt, amit rég nem csináltam már, és szerintem az se tenne nekem rosszat. Kurokotoval tartott italozás óta egyáltalán nem volt kocsmanapom. Ejj, de hiányzik már nekem az a jó kis Tokaji Aszú, minek virtuális változata szerencsére forgalomban van Aincradban!
Érdekes, hogy a valóság alkoholmárkái is benn vannak a játékokban, csupán a poén vagy az igények kedvéért. Voltam már fültanúja annak, hogy nem kevesen panaszkodtak a rossz minőségű játékbeli italokra, és emiatt nem nagyon akartak semmilyen típusú szakét rendelni még egy kisebb kocsmában sem.
Akkor irány a régi jó törzshelyem, a Sword and Phoenix. Megrendeltem két palackkal az aszút, aztán leültem a kinti asztalokhoz elfogyasztani egy jó adag marhapástétom mellett. Nem tudom, hogy a valóságban ehhez mit szólnának a nevelőszüleim, de nem is nagyon érdekelt, hiszen felnőtt ember vagyok, és ha úgy tartja kedvem, akkor úgy táplálkozom és iszom, ahogy egy tisztességes nehézételes-italoshoz illik. Másrészt meg valamivel fenn kéne tartanom az egyensúlyt a súlyomban, mert sajnos hajlamos vagyok a gyors fogyásra. Mikor utoljára megmértem, negyvennyolc kilogramm volt a súlyom.
- Hé, Noxia! - szólalt meg ekkor az egyik vendég. - Benne vagy az Éhezők Viadalában!
- Az éhezők... miben? - pislogtam.
- Hát az Éhezők Viadalában! Egy játékműsor, amit Kayaba rendezett! Itt SAO-ban!
- Mi már így is benne vagyunk egy játékban, mégis minek akarna még Kayaba Akihiko azon belül is még egyet rendezni?
- Nem tudom, de elég érdekes.
- Na, hiszem, ha látom - Azzal felálltam az asztaltól, és kimegyek a tömegbe, amely öt perccel ezelőtt még egyáltalán nem volt az utcán. Most pedig a főtér annyira tele volt szinte az összes játékossal, hogy alig tudtam közéjük furakodni. Néhányan káromkodva próbált eltaszítani, de mikor sötét tekintettel ránéztem, akkor visszafogtak egy kicsit a stílusukból. Nem értettem, miért. Voltak még egy páran, akik kedvesen üdvözöltek, mások meg autogrammot akartak kérni.
Aztán rájöttem, hogy miért voltam a tömegben valamennyire olyan, mintha Michael Jackson sétált volna be a tömegbe, miután visszatért a halálából.
Az a vendég a Sword and Phoenixben jól mondta. Benne vagyok a műsorba! De hogy kerültem én bele az Éhezők viadalába? Nem emlékszem rá, hogy jelentkeztem volna valami játékra, és részt vettem volna benne... talán valami olyasmi, amit kitöröltek az emlékeimből?
Nem lehet... a műsor élőben ment. Akkor hát ezek szerint van egy klónom a játékban, aki ugyanúgy gondolkozik, ugyanúgy viselkedik és ugyanúgy teszi minden egyes lépését, mint ahogy én tenném a valóságban - részben. Te jó ég, mi ez a rossz duma a környezetvédelemről?! Ilyennel azért én biztos nem fogok okoskodni minden játékos és zsűri előtt, mikor egy túlélős játékban kell szerepelnem. Biztos emiatt nem imádtak engem azért annyira a nézőközönség, mint Ayanit, aki meg arról tartott előadást, hogy mindenkinek mondott megható dolgokat egy emberként. Viszont öröm volt látni, hogy ezek után az emberek elég jól fogadtak engem, és nem is olyan kevesen nekem szurkoltak. Büszkeségtől azért nem dagadtam, mert még mindig haragudtam azért KA-ra, hogy egy másolatomat az én engedélyem nélkül az én nevemmel berak egy túlélős játékba, ahol csupa kódolt akármi játszik a fődíjért. Ha a valóságban ilyet tennének velem, még a gatyáját is leperelném az illetőről. Legalább a másolatom nem egy Judy Lolita volt.
A másik, ami nagyon zavart, hogy milyen csapatban voltam benne. Jó igaz, hogy Mirikával és Junnal szívesen játszanék egy csapatban, de Ayanival bizony nem. És egyértelmű is, miért nem, akár megbocsátottam, akár nem. Miután elvesztettem az összes felszerelésem, örömmel láttam, hogy akkor sem veszítettem el a fejem, mikor hat Széldarázs ellen szálltam szembe puszta kézzel. Hmm, talán a valóságban ki is kellene próbálnom a harcot anélkül, hogy bármi felszerelés lenne rajtam. Azért még így sem állnék egy boss elé anélkül, hogy egy sisak is lenne a fejemen...
Szóltam Oznak, hogy jöjjön megnézni ezt a szörnyű játékot, mert részben tanulságos is mindaz, amit látunk benne. Együtt néztük az égen vetített műsort, ímmel és ámmal vártuk, hogy mi lesz a következménye az egésznek. Nos, igaz, hogy egy másnapot követően a másolatom nem sokkal Jun halála után együtt robant Mirikával és imádójával. Ilyenkor szorult a kezem a szerelmemében. Szomorú volt, ahogy a viadalbeli Judy eggyé válik a földel egy erős robbanást követően, csak mert túlélés érdekében el akart jutni a tóhoz lemosni magáról azt, amivel elkapta a köd. Ami azt illeti, a valóságban hasonlóféléket csinálnék, de... miért nem működött a kavicsos kontroll? Ha a kavics rápottyan egy csapdára vagy egy aknára, akkor rögtön felrobban. Úgy tűnik se KA, se csatlósai nincsenek ezzel tisztában.
A műsor végéről ne is beszéljünk. Azután, miután egy hatan meghaltak a hasonmásaink a játékban, már nem is volt olyan izgalmas egy nagyképű szemüveges alak, Kazu és neves "talpnyalója", valamint Szophie szerepében, aki szerintem csak szerencse árán győzött. Ő egész játék alatt szinte semmit sem csinált, csak kuksolt számára biztonságos helyeken. Na és az utolsó pár játékos... nos, azok se jártak jobban, mint én, mármint a képmásom. Hogy az Éhezők viadaláról mik voltak a véleményei mindenki másnak, az az ők dolguk, de szerintem a vége olyan szánalmas volt, hogy végül is örültem neki, hogy a másik Judy kicsivel korábban halt meg, mielőtt felrobbantak volna az utolsó életben maradottak.
Most az igazi Szophie, akinek csak végig kellett néznie szerintem a műsort, amiben az ő képe nyert, igazi hősként lett elhíresülve Aincradban. Állítólag meg is kapta nyereményét, amiről nem tudom mi az. Nem fogok neki gratulálni a következő bossznál, mert egyáltalán nem is ő volt benne a játékban. Ami azt illeti egyikünk se volt benne, akiket Kayaba kiválasztott arra a játékra.
Mire én végignéztem az egészet, valóban tanultam ezekből az eseményekből:

1. Jobban meggondolom, kikkel kerüljek egy csapatba.
2. Fejlesztem a jártasságaimat, hogy jobban túléljek.
3. Újabb okot adott rá, hogy többé ne bízzak meg teljesen Ayaniban.
4. Jobb taktikát választok a rejtett csapdák és aknák felderítésére.
5. Én fogok elmenni vadászni, ha csapatban leszek.
6. Nem esek pánikba.
7. Soha többé nem mondok versenyek alatt negatív dolgokat a szervezőkre, mert a végén ezért szabadulnának meg tőlem (diszkvalifikáció).
8. Hozok tartalék felszerelést, ha netán megint belelépnék valami item-elkobzó csapdába.

Szerintem rosszul fogalmaztam meg némelyik pontot, de majd még jól ki kell dolgoznom, és jobban elhatároznom, hogy az Éhezők Viadalához hasonló túlélő játékban mit és hogyan csináljak. Bár az is lehet, hogy inkább egyedül fogok dolgozni, mint ahogy Szophie mása tette. Ha az ember néha egyedül járja az utat, akkor sok felelősségtől és problémától szabadul meg. Persze a segítőkezek és a csapatmunka tényleg nem ártana.
Remélem nem leszek benne az Éhezők Viadala második részében. Idegesít, hogy csomó ember jön hozzám körbeugrálni csak azért, mert benne voltam.
A Fehér Árnyharcost, a Fehér Főnixet senki se rángathatja bele ilyesmibe!

//Anat, köszöntem az Éhezők viadalát, nagyon élveztem a játékot! Ne essék félreértés, a karimnak annál inkább nem tetszett csak egy részben az egész műsor, amit végignézett magáról //

Éppen a Kezdetek Városában pecáztam a kútból, mikor egyszer csak odaállított hozzám Mogorva olyan arccal, mint aki halálkomolyan gondolja azt, hogy mondania kell nekem valamit. Jobb lesz, ha figyelek rá, mert szokásához híven addig zaklatna a segédem, amíg végül csak vele foglalkozom és nem azzal, amit éppen most csinálom. Fenébe, éppen a második fogásom lehetett volna az a hal!
- Mit akarsz?
Mogorva csak most vette észre, hogy horgászom.
- Te meg mit csinál? Mit horgászol? Kútban nem lenni hal!
- Akkor ez itt mi? - mutattam meg neki a fogásomat.
- Nem is tudtam, hogy lehet belőle horgászni!
- Most már tudod. Látszik, hogy te semmi harmadlagos jártasságot nem fejlesztettél eddig a főzésen kívül. Nekem, mint vadásznak muszáj tökéletesítenem mindent, ami azzal kapcsolatos. Na de nyögd már ki végre, mit akarsz?!
- Én talált egy vöröskét, aki zaklatott két fejlődő kettes szintű kislány - jelentette be Mogorva. - De ne aggódj, Mogorva tett  róla, hogy ne szemétkedjen a vöröske!
- Csak nem megverted?? - hüledeztem.
- De! - jelentette ki minden megbánás nélkül.
- Óóóóóh, Mogorva! A narancs mindenedet! Miért kell neked egyfolytában verekedned? Jó az, hogy állandóan pixelekre kell verned valakit? Mire jó ez az egész agresszió?
- De Főnix Csaj! Az a vöröske is kiverni kislányok fogát pixelekre! Ha Mogorva nem jön, ki tudni, mit csinált volna még velük az a vadállat!
- Örülök, hogy közbeléptél, de akkor sem verhetsz meg csak úgy valakit! Más módszerek is vannak, hogy meg tudd akadályozni ezeket a bűnöket. Harcolni meg akkor kell, ha tényleg nagyon szükséges.
- Például mikor téged lelőni Darkpofagyerek?
- Igen... csak mert meg akart engem és Joey-t ölni.
Mogorva gúnyosan és horkantva felnevetett.
- Joey?! Az a béna lovag?? Ő hinni azt, hogy nagy legény, de menekülve fél, mint a tűztől!
- Azt úgy szokás mondani, hogy félve menekül, mint a tűztől.
- Nem tökmindegy? Na engedj ide, balga lány! Mogorva is horgászik!
- De te nem is tudsz horgászni! Neked még a főzést is nehezen sikerült felhúznod, nemhogy bármi mást! - Közben igyekeztem megvédeni a horgászbotomat a felé kapkodó érdes lapátkezektől, de némi huzavona után Mogorva csak kitépte a kezemből a botot, és nekiesett horgászni.
- Nah, Mogorva megmutatni, hogy ő is tudni horgászni. Én régen horgászni faterral nagy tón. Profi módon. Majd meglásd.
- Mikor tanulod meg, hogy a valósvilági tehetségünket itt agyonkorlátozták?
És ím Mogorva egész napját ott töltötte a kút mellett. Addig én hazavittem a trófeámat, és folytattam azt, amit horgászat után akartam csinálni. Bár nem is így terveztem az egészet, hála ennek a narancsindikátoros tökfejnek, aki inkább a katonáskodáshoz, a hülye beszédekhez, főzéshez és verekedéshez ért. Össze is pacsizhat Kuoval és azzal a Danee-val, hiszen ők is elég verekedőtípusak. Bah, ezek a férfiak másra se tudnak gondolni - nagyon nagy tisztelet a kivételeknek, köztük az én Oziriszemnek, akihez estefelé átmentem, hogy együtt töltsük a szabadidőnket.
Másnap reggel, mikor a főtérre értem, még mindig ott horgászott Mogorva nevéhez híven sötét képpel.
- Te még mindig itt szobrozol? - kérdeztem tőle kicsit meglepődve - Nem aludtál egy szemhunyásnyit sem?
- Nem én... bár Mogorva egy pillanatra elbóbiskolt, aztán valami csobbanás, és én horgászni tovább - ragozta a barbári harcos.
- És fogtál végre valamit?
- Nem, és már ezzel lenni tele tök!!
- Mondom, hogy fejleszd a jártasságot egy kicsit, mielőtt élesben is nekiesel horgászni! Hát mire való az egyes szintű vadász és halászterületek?
- Kuss! Mogorva király, és neki nem szükség jártasság-fejlesztés, így... na! Végre! Kapás!
- Ne hülyéskedj már!
- Pedig tényleg! Itt rázza a zsinórt, mint az F-et, ni!
- Egek fia... és tényleg! Akkor ezek szerint én tévedhettem a gyakorlóhelyekkel kapcsolatban vagy valami... hajrá Mogorva! Húzd ki!
Nagyon nehéz lehetett az a valami, ami horogra kapott. Mogorva húzta, vonta, én meg segítettem neki azzal, hogy fogtam a derekát, és egyre vörösödő fejjel húztam a több, mint kilencvenkilónyi izmot és csontozatot.
Hosszú rángatás után végül kirepült a kúdból az a nagy valami, majd becsapódott a földbe. Vajon milyen hal lehetett ez? Óriásponty? Polip? Cápa? Bálna? Nem. Ez Natsumi volt.
Hogy kerülhetett a kútba? Biztos akkor eshetett bele, mikor Mogorva majdnem elaludt, és addig nem figyelt oda. A segédem a ficánkoló, zsínórból éppen szabadulni próbáló srácot megrugdosta a bakancsával.
- Ez a hal büdös, túl kicsi és minőségben is rossz. Mogorva visszahajítja.
- Ne tedd! Vissza kell vinnem Natsumit a nővéréhez!
- Attól egy kis ázás odalönn még jó lenni neki, amíg nem javulni meg, bruhahahaha!
Mielőtt bármit is tettem volna, vagy akár Mogorva, Natsumi jól megijedt tőle, és gyorsan elteleportált a kristálya segítségével egy másik városba. A fene egye meg, pedig már itt volt szinte a markomban, erre meg Mogorva elijesztette. Bár ne működött volna neki az a kristály.
Lehet, hogy Mogorva most büszke volt magára, hogy sikerült valami "rossz minőségűt" kihalásznia, de én megharagudva segédemre úgy döntöttem, hogy levezetem miatta és Natsumi szökése miatti feszültségemet azzal, hogy végre visszaszerezve a horgászbotomat elmentem a szafariba horgászni. Oda, ahol nincsenek olyan zavaró tényezők, mint ez a hülye Mogorva.

(Judy legelső küldetése kicsit értelmesebben átírt és összevont posztokkal )

Az irodámban ülve, papírmunka közben mindig belegondolok, hogy mekkora felelősség céhvezérnek lenni, és ha már elegen leszünk, akkor nemcsak a fenntartásért, hanem az ők életükért is nekem kell felelnem. Engem is letargiába tudnak ejteni azoknak halála, akik fontosak nekem, vagy éppen hogy összebarátkoztunk.
Emlékszem legelső olyan halálesetre... Matthew D Blackfire... pont az életem első küldetésén...

Elég sokáig botorkáltam az erdőben, ahol gyakorolhattam a képességeimet. Amióta itt vagyok, inkább az erdőben élek, minthogy a város zajában tengődjek. Nagyszerű túlélési gyakorlat a Kezdetek Erdejében való tartózkodás, valamint nyugalmasabb körülmények között megtanultam meditálni, amit eddig nem tettem, hiszen keleti harcművészetet tanultam az iskolák mellett.
Pár nappal később végül arra gondoltam, hogy talán a városban néznem kéne küldetéseket. Soha nem jutok ki a játékból, ha egész életemben az erdőben lebzselek, itt meg aligha vannak NJK-k, akik küldetéseket adnának. Hosszú idő után - amióta elmentem a főtérről - bementem Aincradba, hogy feladatot vállalhassak. A keresés azonban nem volt könnyű; megfordultam pár NJK-nál, de azok már feladták másnak a feladataikat, de volt pár játékostársam, akik meg szó szerint az orrom elől nyúlta le.
Eközben szakadt az eső, sokak az eső elől menekültek nedvmentes területekre, vagy meleg, kényelmes házakba, hogy kivárják az eső múlását. Én csak mentem az esőben. Köpenybe burkolóztam hiábavalóan, így is bőrig áztam. Ez nem rettentett vissza attól, hogy találjak valami feladatot. Az utam egy hirdetőtáblához vezetett, amelyben ilyen időben szabad küldetés reményét véltem. Az erős szél, amely az esővel együtt jött, egy elhagyatott esernyőt sodort.
Megálltam a tábla előtt, és végignéztem a hirdetéseket. A legtöbbet már annyira elverte az esővíz, hogy alig tudtam kivenni belőle egy betűt is. Lehetetlen volt bármit is elolvasni... kivéve egy szerényke kis papírfecnit, amit talán nem sokkal előttem raktak fel. Elolvastam, majd egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. Egy öregasszony őszinte, kedves hirdetése, melyben azt kéri, hogy ha van derék vándor, aki szívesen segítene neki csekélyke jutalomért, akkor menjen el hozzá. Valami érdekes feladatról lenne szó.
Engem nem izgat, ha keveset fizet, a tapasztalat mindennél fontosabb számomra. Elfordultam a fecnitől, és elindultam ahhoz a Kezdetek erdejének szélére, ahol a nénike lakott. Kisebb-nagyobb viharban tett séta után eljutottam egy erdőszéli kis faviskóhoz. Ablakfényből látva megtapasztaltam, hogy otthon vannak. Sárban totyogva odamentem a házhoz, és bekopogtam az ajtón. Amint engedélyt kapok a belépésre, megtörlöm a lábam a lábtörlőbe, leveszem és kicsavarom a köpenyemet, majd belépek a kis erdőszéli lakásba.
A ház otthonos, tiszta és rendezett. Látszik, hogy ezt a helyet jó körülmények között tartják. Bár nem zavart, hogy csurig áztam, de már nagyon örültem, hogy egy kellemesebb, meleg helyre kerültem. Az asztalon meleg tea gőzölgött, körülötte csészék. A csészék számát megállapítva lehet, hogy nem egyedül fogom megcsinálni a feladatot.
Az ajtóban egy kedves anyóka fogadott.
- Kezit csókolom, asszonyom! - köszöntem a néninek udvariasan a beinvitálásnál, majd fejet hajtottam neki. - A nevem Judy Noxia, íjász. Olvastam az ön kedves hirdetését, és gondoltam, kötelességem segíteni egy ilyen kedves öregasszonynak. Kérem szépen, ugye nem venné tolakodásnak, ha kérnék egy jó forró teát? Igen jólesne egy ilyen eső után egy kellemes és meleg felfrissülés.
Valóban egy ilyen eső mellett megkívántam a teát, de nem akartam modortalan lenni, hiszen a néni segítséget kérne tőlem, vagy tőlünk...
Vártam, hogy az állítólagos társak is megjönnek. És meg is érkeztek. Az egyikük Nariko volt, a másik pedig Matthew D. Blackfire. Kettejük közül ő votl a legszimpatikusabb. Őket is beinvitálta az anyóka.
- Üdv, Judy Noxia vagyok, íjász - mutatkoztam be.
Matthew is bemutatkozott, de Nariko annak ellenére, hogy játsza az illedelmes kislányt, be se mutatkozott. Ennyit a japán szokásról.
A nénike elmondja a feladatunkat, ami annyi lenne látszólag, hogy menjünk el egy Meredith nevű gyógyszerészhez, hogy elhozhassunk neki egy gyógyszert, ami az ő különös betegségére kell. Egy csomagot nyújtott át nekünk azzal a mondattal, hogy ezt adjuk át a gyógyszerésznek, aki ebből tudni fogja, miről van szó. Mielőtt átadtam volna annak, aki szívesebben magára vállalná a csomagot, megnézegettem.
- Rendben van, asszonyom, én a magam részéről benne vagyok - bólintottam.
Megvártam a többiek reakcióját, majd a dolgunk végeztével (azaz elfogyasztottuk a teát), elkísért minket a házból egyenest egy kőtörmelékig, ami mögött egy csapóajtót véltem felfedezni a kövek közti rések mögül. Magam részéről elkezdtem arrébb gurítani a köveket az útból, amíg teljesen sikerül eltüntetnünk azokat az útból. Az anyóka azt mondta, erre kell mennünk, csak az ösvényt kövessék, aztán búcsút intve visszament az otthonába.
- Szerintem induljunk. Jobb, ha együtt maradunk és odafigyelünk. Nem tudni, hogy mi várhat ránk - mondtam a srácoknak.
A bevezetők és a kíséret után beléptünk az égő fáklyákkal megvilágított alagútba, amelyen egy kisebb-nagyobb ember is átfért. Azért nem volt annyira nagy, hogy egymás mellett haladjunk, inkább libasorban, de szorosan egymáshoz. Matthew ennyit mondott: - Ne lankadjon a figyelmetek. - Persze, miután én is mondtam egy hasonlót, de legalább egy ember odafigyel mindenkire rajtam kívül.
- Az utolsó fedezze a többit! - szóltam hátra.
Az út folyamatosan lejtett, úgyhogy lassítottam a lépéssel, hogy el ne csússzak. Nem lenne kellemes, ha a sötétség végtelenjébe tátongó lejtőbe legurulunk, és ki tudja, hol kötünk ki.
Hosszú és lassú barangolás után megérkezünk az átjáró egy csarnokszerű barlangi helyre vezetett, amely egy nagyobb közösségi terület méretét is magába foglalja. Itt a világítás olyan erős, mint felszínen fényes nappal.
~ Talán a kontrát levehették volna egy kicsit a készítők ~ gondoltam.
Azonban szemünk előtt láttam a legfőbb problémát: a labirintust. Ebből arra következtettem le, hogy valami itt nem stimmel, de nagyon nem. Biztos, hogy egy gyógyszerészhez kellene mennünk egy ilyen helyen? Már korábban láttam Matthew szemében a gyanakvás fényét, de most már nekem is szöget ütött a fejemben. A labirintuson nem lesz könnyű átkelnünk, hacsak van nálunk egy térkép vagy egy olyan ember, akinek jó a tájékozódó képessége. Nekem nem rossz a tájékozódásom, de kis idő után én is eltévedhetek egy ilyen labirintusban. Máshogy nem lehet átkelni rajta.
A bejáratnál megláttam valami nem oda valót. Egyből levettem a hátamról az íjat és odaszegeztem. Azt hittem, valami útonálló, vagy más szörny lesz, de kiderült, egyik sem az; csak egy fekete macska. Épp olyan fekete macska, mint az enyém otthon, akit Lucifernek hívok nőstény létére.
Megközelítettük a macskát, az íjamat azért még mindig kifeszítve tartottam magam előtt. Még így se történik semmi, de amikor úgy véltem, hogy bizonyára egy kíváncsi kóbor macska, mely valahogy idekerült, majd ki akartam kerülni a bejárat felé, az egyszer csak elénk ugrott.
- Mi célból jöttetek ezen az úton egészen idáig? - szólalt meg a macska.
Én már meg se döbbentem ezen. A SAO világa elég sok mindent rejtegethet magába, mint például karatézó széket, vagy vérszomjas griffet, vagy akár ebben az esetben egy békésnek látszó beszélő macskát. Lehet, hogy egy beszélő macska, de ki tudja, kinek dolgozik, úgyhogy nem mondtam el a konkrét okot az utunkról.
- Egy gyógyszerészhez kell eljutnunk - adtam meg a semleges választ. - No, és te mi járatban vagy itt, kedves macska úr/asszony?
A macska közölte, hogy semmi járatban nincs itt, így hát elnézést kértem tőle. A kislány felsikkantott, mert beszélő egérnek nézte a macskát. Hogy lehet egy ilyen nagyobb testű állatot egy icike-picike rágcsálóval keverni? Nem értem. De ami igaz, az igaz, ebben a halálos játékban bármi megtörténhet, de azért az embernek mégis tudnia kell különbségeket tenni egy macska és egy egér között.
A macska Sierraként mutatkozott be, és azt mondta, hogy feladata segíteni a játékosokat a labirintuson, ha méltónak talál rá. Tehát próbák elé leszünk kitéve, ha el akarunk jutni a gyógyszerészhez. Sok segítséget nem kaptunk, de a macska reménykedett benne, hogy van bennünk GPS. Aztán eltűnt. Megnéztem a panelen a térképet, de valahogy az se sokat segített. A labirintus még térképből nézve is nagy összevisszaságba vezet.
- Kár, hogy nincs nálam semmi, amivel kijelölhetném a bejárt utakat - mondtam szomorúan. - De hát próbaszerencse, mégis vállaltuk ezt az utat.
Ha a többiek készen álltak, elindultunk a labirintusba. Egyenes út után egy elágazáshoz értünk, amely három további helyre vezetett. Mindháromhoz egy kis tábla. Közelebb mentem, hogy elolvassam:




- Érdekes - jegyeztem meg.
Amíg gondolkoztam ezen, elővettem az inventorymból egy bort, amit furcsa módon nagyon olcsón vettem egy piaci NPC-től. Nagyon érdekes íze volt, de nagyon hiányoltam az igaziakat, köztük a legjobbakat. A fél karomat is odaadnám egy vörösboros kóláért!
Aztán egyszer csak jött a segítség, aki nem más, mint Sierra. Az imént nem sokat segített, de most a jó segítséget adott azzal, hogy merre mi van.
- Döntöttetek már az úttal kapcsolatban? Külön, vagy együtt mentek tovább? Esetleg visszafordultok? Most ehhez nem tudok semmilyen segítséget sem hozzá fűzni. Csak annyit mondhatok, hogy melyik úton miket találhattok.
A balra vivőn: Egy ajtó lesz, és hozzá kulcsok, szám szerint 11. Mindegyik kinyitja az ajtót, ám mindegyik kulcshoz más út párosul. Például ha tegyük fel az elsővel kinyitjátok, egy barlanghoz hasonló képpé változik a labirintus, míg ha a másodikkal akkor egy kövekkel tarkított út nyílik meg előttetek. Az összes választás jó lehet, hisz a labirintusnak csak a kinézete változik, az út maga nem, viszont ezek megnehezíthetik a továbbjutást, és a különböző utakon különböző erősségű szörnyekkel találkozhattok.
Az egyenesen: Egy csendes, szelíd, virágokkal tarkított úton haladtok majd végig, melyet fák öveznek, így tényleg olyan benyomásotok lehet, mintha egy erdőben bóklásznátok.
Amelyik jobbra ágazik: Egy dzsungel környezeten vezet keresztül, de itt nem élnek különösebben veszélyes állatok.
Ennyit szabad mindössze segítenem, a többi a ti dolgotok. Már így is túl sokat mondtam.
Azzal a macska elment. Most már tudjuk, hogy mi merre van, és valahogy nekem a dzsungeles sokkal csábítóbbnak hangzik, mint a többi. Azonban a névtelen kislányra (aki még mindig nem mutatkozott be, csak helyette értelmetlen japán szövegeket habog) tekintettel voltam, és úgy döntöttem, hogy akkor a kulcsos út legyen.
- Menjünk akkor a 11-es úton, de csak a félénk kis útitárs kedvéért.
Mikor éppen megindultunk, hirtelen úgy éreztem, hogy az agyi bitjeim kezdenek megzavarodni, és ez nem mástól volt, mint a bortól. Hát már nem csoda, hogy miért kaptam olcsón azt a bort... annak az NPC-nek bugos borai voltak, amik összezavarják a játékosokat. Aztán egyszer csak a rossz bor hatására teljesen kifordultam önmagamból.
Megláttam egy apró, nagy szemű kis békát, ami ki tudja, hogy kerülhetett az elágazáshoz.
- Jéééé, békuci - gügyörésztem. - Gyere ide, kicsi békakirályfi!
A béka menekülni akart, de sikerült elkapnom, aztán a szem elé emeltem, hogy megcsókoljam. Meg is csókoltam nagy lelkesen vagy kétszer, aztán csak néztem a békát nagy hévvel, hogy mikor változik már át jóképű királyfivá.
- Gyerünk már, kicsi békácska! Változz át!
A bugos bor jól elvette az eszemet, és bizonyára a kislányt jól meg is ijesztem vele. De mire végre elindultunk azon az úton, ahová javasoltam, addigra a részegség kasztolás lejárt, és újra magamnál voltam.
- Bocsánat, remélem nem okoztam kellemetlenséget - kértem bocsánatot. - Nem szoktam ilyen lenni, és általában vigyázok az italokkal. Ez jó lecke volt a számomra, főleg a béka után... mostantól kezdve csakis normális kocsmákban iszok normális italokat.
Mentünk tovább a baloldali "11-es" úton, addigra már teljesen kijózanodtam a bugos ital hatásából. Valami sós, nyálkás dolgot éreztem az ajkamon. Nem akartam tudni, mihez ért hozzá a szám, úgyhogy meg se kérdeztem a többieket.
Kis séta után egy kör alakú térhez értünk. A talaj itt-ott füves. A körterem másik oldalán észrevettük az ajtót a kis kulcsakasztókon lógó tizenegy kicsi kulcsot, amiről Sierra beszélt.
- Szeresd a természetet! - olvastam el az ajtó fölötti írást. - Érdekes. Még hasznos lehet ez a fajta tanács.
Egyszer csak megszólalt egy hang:
- Máris ideértetek? No rendben.. A feladat egyszerű, mint már azt kitalálhattátok, illetve Sierra is említette már, válasszatok egyet a kulcsok közül, és azzal nyissátok ki az ajtót, és menjetek tovább. Természetesen ez nem olyan nagyon egyszerű...
Eddig észre se vettem, de most már igen, hogy egy csinos forma férfi NPC fekszik a fűben, és egy Sierrához hasonló fekete macskát pesztrálta. Úgy tűnik, ha néha nem tudnak logikus felépítéseket összehozni a készítők, legalább elismerhettem, hogy ezzel a fickóval kitettek magukért.
De amint elmondta a dolgot a férfi, eltűnt a macskával együtt. Már megszoktam, hogy az NPC-k hajlamosak magyarázkodni, majd hirtelen a semmibe vesznek.
Azt már rég észrevettem, hogy indák húzódnak mindenütt, de talán a bugos ital utóhatása miatt megfeledkeztem arról, hogy egy ilyen virtuális világban bármi megtörténhet. Nem kapkodtam, de mégis a kulcsok egyikéhez akartam érni, az indák védelmi mechanizmusba léptek. Eltaszítottak minket a kulcsoktól, amiket körbefonták, hogy ne tudjunk hozzájuk érni.
Matt elkövetett egy csúnya baklövést. Le akarta vágni a növényeket, de azok őt is körbefonták rendesen. Úgy tűnik ez a hiba annyira el lett lőve, hogy ezek után már nem is csodálkoznék, ha a fiú képtelen továbbmenni, így már csak én és a Kisegérke maradtunk.
Ezt a már megismert férfi hangja is a teremben megerősítette: - Magatokra vontátok az indák haragját... Nélküle kell tovább mennetek... Vagy ha nem vagytok ügyesek, ti is itt ragadtok, mindörökre!
Tehát az indákat irritálta az, hogy megérintettük a kulcsokat, melyek a kampócskáikkal rajtuk lógtak. Először kezembe vettem az íjamat, de ahogy ránéztem a növényekre, és szegény Mattre, aki számára itt véget ért ez a küldetés, letettem a fegyveremet. Ha bele is lőnék az egyik növénybe, én is a srác sorsára jutok, a Kisegér meg egyedül nem fog tudni továbbállni, és vagy visszamegy az elágazáshoz, hogy a másik utat válassza, vagy pedig őt jól ismerve elmenekül a labirintusból és feladja a küldetést. Bár nem hinném, hogy ez utóbbi könnyű lenne, mert lehet, hogy a főbejárat már le is zárult, ahogy átmentünk rajta. Leleményes készítők igyekeznek egy lapáttal is alánk tenni, nemde?
El kell jutnom a századik szintig, és ezt az elvemet nem adhatom fel. Nem fogom holmi indák miatt feladni.
Aztán ismét elolvastam a táblát az ajtó fölött. Szeresd a természetet... szeresd a természetet... szeresd a természetet... fény az alagút végén!
~ Megvan! Hiszen tényleg egyértelmű! Miért nem jutott korábban az eszembe?
Szép lassan a növények felé közeledem. Közben az egyik kulcsra irányult a figyelmem. Nem akartam mindet megszerezni, egy is bőven elég. A hetes számú kulcs jó lesz... az az én szerencseszámom.
Tán lehet, hogy körbe akarnak fonni a növények, vagy eltaszítani, vagy egyszerűen nem csinálnak semmit, amíg nem ártok nekik. De én nem akartam nekik ártani. Ellenkezőleg gyengéd szándékom volt.
Lassan az egyik legvastagabb indához nyúltam. Bármit is tesz az, akkor is meg akartam érinteni. Ahogy sikerül, olyan kényeztetően kezdtem simogatni, ahogy az NPC a macskáját. Szép lassan simogattam, nem kapkodtam, hiszen a növények is a maguk módján érző lények.
- Bocsássatok meg, kedves indák - suttogtam. - Nem akartalak bántani titeket, semmi rossz szándék nem vezet engem ilyen kegyetlenségre, mint ahogy az egyik partnerem tette. Békével vagyunk itt, csak szeretnénk átmenni az ajtón, hogy átadhassunk egy csomagot egy gyógyszerésznek és elvihessünk egy gyógyszert egy kedves öreg nénihez, aki nagyon beteg. Kérlek titeket, engedjetek utunkra, kedves inda barátaim.
Szavaim közben még mindig lágyan simogattam a növényeket. Ha sikerül, és beválik a módszer, megszerzem... illetve megkapom az indáktól a hetes számú kulcsot, majd megköszönve ezt visszahátrálok tisztességes távolságba.
- Hát igen, a hetes szám az én szerencseszámom - adtam hangot ennek, és benyomtam a kulcsot az ajtó zárába, majd elfordítottam. Az ajtó kinyílt.
Ránéztem a Kisegérre, aki egyáltalán nem csinált semmit. Örültem volna, ha ő is csinálna valamit az átjutás ügyében, de helyette csak zavarodottan állt az események előtt. Szegény Matt...

Ő ott halt meg, a szemünk láttára, csak nem vettük észre. Az indák végeztek vele, azaz megfojtották... de végül is az önös hibája vezette a halálba. De ha nem halt volna meg, akkor vajon hol tartanánk most? Akkor most ő benne lenne a céhben? Vagy a kedvesem lenne? Vagy netán valamelyik bosson vesztettem volna el ezt a jó eszű, de megfontolatlan partnert?
Egy biztos: az ő esete ugyan nagy veszteséggel járt, de ugyanúgy egy példával is. Mindig gondolkodni kell, mielőtt cselekszünk. Ugyan ezt párszor már elkövettem, de a tapasztaltabbak is hibázhatnak általában...
A küldetést befejeztük legalább, kisebb és nagyobb problémák árán... és Narikot se láttam többé. Amikor utoljára hallottam róla... ő is meghalt.

Ichiga Zakuroval legelőször egy esős időben találkoztunk, még íjász koromban. Aznap vettem egy jópofa könyvet, és hazafelé tartva az úton összetalálkoztunk. A találkozást egy összeszólalás, majd egy rövid párbaj követte az ő részéről. Az biztos, hogy a srác arra törekedett, hogy legyőzhessen és megmutassa, hogy ő sokkal megfontoltabb és hogy az ő eszét semmi nem győzheti le, de sajnos végül az én eszem volt az, amit ő nem tudott legyőzni. Még most is ott láttam magam előtt a letört ellenfelemet, amint az esőben, sárban térdepelve tűnődött azon, hogy hol ronthatta el. Egyértelmű volt a válasz: ő még javarészt kezdő szintű volt, és  meggondolatlan. Igen, meggondolatlan volt, hogy rosszkor rossz időben egy magasabb szintű játékossal kezdett ki. Eme oktató mondatok voltak az utolsók, amiket mondtam neki:
- Láttam, hogy miként tudtál követni. Nem rossz egy magadfajta kezdőtől, de még van mit tanulnod. A taktika jó volt, de a kivitelezés rossz. Javaslom keress egy kasztodhoz méltó nagyobb és tapasztaltabb játékost, aki megtaníthat téged a harcok minden típusára. Te az a típus vagy, aki szemtől szemben szeret harcolni, én viszont egy árnyék vagyok csupán, aki inkább meglepetést okoz. Ebben hasonlítunk mi íjászok az Árnyharcosokkal. Még mindig azt mondom, szerezz be mihamarabb jártasságokat. Észleléssel nem csak az én képességemet blokkolnád, de a kalandod során is sokat segít. Akárcsak az akrobatika.
Eme szavakkal ott is hagytam a srácot...

Hosszú hónapokkal később...

Éppen a céhemben voltam, mikor egyszer csak Mogorva berontott, és a szokásos stílusával dörmögni kezdett.
- Vörös volt Kezdetek Erdeje! Vörös nem kímél kicsiket! Nyomok lenni!
- Mogorva - csuktam be a céh-kézmutató könyvet, amit éppen olvastam. - Nem esne le a nem létező gyűrű az ujjadról, ha néha normálisan is beszélnél? Tudod, hogy megértsem, mit brummogsz.
- Egy vörös megölni kicsiket Kezdetek Erdeje, de már csak nyomok lenni!
- Akkor gyorsan oda is megyünk. Ha szerencsénk van, még a gyilkos után tudunk menni.
Azzal kimentünk a Kezdetek Erdejének sűrűjébe. Ahová vezetett Mogorva. A gyilkosság helyszínén már csak üres, otthagyott feldúlt piknik jelezte, hogy ott nemrégiben csúnya eset történt. A szendvicsekből, a poharakból és a pikniklepedő elhelyezéséből ítélve ketten voltak (ehhez nem is kellett nyomkövetés jártasság), míg valahonnan fel nem bukkanhatott egy harmadik, aki maga a gyilkos vörös volt.
- Mi történt, Mogorva? - fordultam az izomagyú segédemhez.
- Én nem látni mindent, Mogorva hallani üvöltések és verekedés hangját - dörmögte. - Mire odaérni, egy fiatal srác már megölni két lányt, és futni arra, mikor meglátni engem - mutatott az erdő mélyébe.
Nem szóltam semmit, de azonnal futottam abba az irányba. Mogorva meg követett. Ha tényleg szerencsénk van, talán még megtalálhatjuk az illetőt időben. Nem hinném, hogy messzire járna, hiszen alig öt perce történt a katasztrófa, és a céhem pont itt van a közelben ahhoz, hogy pillanatok alatt oda és vissza tudjunk érni.
- Láttad, hogy nézett ki? - kérdeztem ki futás közben.
- Nyurga kölök lenni a kis mocsok testalkatra, bár én csak látni hátulról. Barna romfészek haja van, fekete köpeny és egy kardja, amiből látszólag kardforgató lenni. Látszólag még nem lenni nagykorú.
A leírás nagyon ismerős volt nekem. Mintha találkoztam volna már ezzel az alakkal régebben... csak valahogy egyáltalán nem rémlik. Az is lehet, hogy csak beképzelem... de mégis, így is rémlik nekem egy arc nélküli alak.
Megállás nélkül futottunk egyre beljebb és beljebb. Lassan besötétedett, és - a random időjárás generátor aljas húzásának köszönhetően - leszállt a köd, ráadásul az eső is rákezdett. Az esőre számítottam, hiszen egész nap be volt borulva az ég.
Talán annyira siethettem, hogy Mogorvát teljesen magam mögött hagyhattam, vagy csak elvesztettük egymást a ködben. Sötét, ködös, esős időben már-már egy horrorfilmbe is illett volna, de mint jól tudja, kedves követőm, hogy én nem az a fajta vagyok, aki visszafordul. Meg kell találnom a tettest... igazságot kell szolgáltatnom.
Még szerencse, hogy az észlelésem be volt kapcsolva. Éppen a fék mellett nézelődtem kifent késekkel, mikor egyszer csak bejelzett nekem. Az utolsó pillanatban ugrottam félre egy féltucat kés útjából, és amazok a fatörzsbe álltak.
Ahogy kerültem, úgy találtam magam szembe két méter távolságra egy fekete köpönyeges illetővel. Bár a körvonalai a köd miatt nem teljesen rajzolódtak ki, legalább pont úgy nézett ki, ahogy Mogorva leírta. Csak a sötét tekintete és a vörös indikátora látszott tisztán.
Elővettem a késemet.
Ő visszaintette magához a késeit, amiből egy nagy kard lett.
A villám lesújtott a közelben, majd dörgött az ég, a köd egyre áttekintetlenebbé vált, a feszültség köztem és a vörös indikátoros között egyre nagyobb volt. Mindketten készen voltunk a harcra. Én arra, hogy legyőzzem, és börtönbe vetessem, ő pedig arra, hogy engem is egyszer és mindenkorra eltöröljön engem is a virtuális föld bites színéről. Rögtön ő volt az első, aki nekem rontott...

Két órával később...

Mogorvának úgy kellett visszacipelnie engem a céhbe, annyira se voltam képes már mozogni. A hp szintem majdnem ütötte a nullát. Kis híja volt, hogy otthagyjam a fogamat. A segédem leültetett a társalgószoba egyik székébe, majd kutakodott valami étel vagy hp ital után. Még tudtam beszélni, a látásom félhomályos volt. És mégis nehéz volt újra megszokni, hogy élesebb látókörű helyen vagyok.
Hosszú-hosszú időbe telt, mire Mogorva talált valami, amivel instant vissza tudta növelni a hp szintemet a felére. A sérüléseim - magyarul a bitekben szikrázó levágott végtagok és vágáshelyek - begyógyultak, és visszanyertem a régi formámat többnyire.
-Legalább egy gazemberrel kevesebb lenni Aincradban - jegyezte meg Mogorva.
- Igen... - mondtam lesülten.
- Ki volt az az alak? Ismerted?
- Igen... - csuklott ki belőlem megint a helyeslés.
- Ki volni az?
- Ichiga Zakuro.
Mogorva érdeklődve nézett rá.
- Nem ismerni azt a kölköt. Kid volt?
- Egy szimpla játékos, akivel ezelőtt egyszer találkoztam és párbajoztam. Fennkölt ficsúr volt, aki szeretett volna tökéletesen teljesíteni, de mivel még elég tapasztalatlan volt - bár ő ennél sokkal okosabbnak hitte magát - , könnyen megmutattam neki, hogy kezdő szinten nem tehet meg bármit, mert ahhoz fejlődnie kell. Meg is mondtam neki, ha tökéletes, legyőzhetetlen harcos akar lenni, fejlődjön és vegyen jártasságokat, mert ezek nélkül egyáltalán nem fog semmire se menni.
- És megfogadotta tanácsod?
- Nem hinném. Még most is kicsi szintű volt. Kábé hármas. De még így is kemény, haláli harcot kellett vívnom vele.
- Hogyan tudogált egy nyomorult hármas szintű senki így kikészíteni egy olyan erős, magas szintű árnyharcost, mit tenmagad?! - döbbent le Mogorva.
- Egyszerűen - emeltem fel az ujjamat. - Azt mesélte, miközben harcoltunk, hogy nemrégiben volt egy furcsa küldetésen, aminek az ajándéka egy hibás sötét erejű kard volt. Ahogy azt megérintette, azt többé el se tehette a kezéből, de a kard ereje gyilkost csinált belőle, és szintjéhez szokatlanul képes volt nála jóval magasabb szintűeket is megölni. Ez volt a kard hibája, legalábbis rosszul programozhatta valamelyik készítő, és figyelmetlenségébe beletette a játékba. Már korábban is gyilkolt játékosokat vele, hiszen azoknak a bitjeivel nőtt folyamatosan a hibás kard ereje. Majdnem megölt engem is... én már a földön fetrengtem. Ő is már alaposan meg volt szépen leckéztetve, de még így is előnyösebb volt velem szemben azzal az átkozott fegyverrel. Egy hang a fejemben (~ A Fehér Főnix ~ gondoltam) azt mondta, hogy ne adjam fel, ennyivel nem érhet véget a játékom itt. Abban a pillanatban rántottam előre a Cseppkövet, ami pont akkor adott be egy halálos sebzést a gyomrába, mikor éppen lecsapni készült... és Zakuro ekkor rám nézett... ezúttal hálás tekintettel, mielőtt bitekre robbant volna... azt mondta, hogy "köszönöm".
Felálltam a székemből, és odaléptem az ablakhoz. Már nem villámlott, de az eső és a köd kitartott a Kezdetek Erdejébe, amire innen az ablakból tisztán be lehetett látni. Azt a helyet kerestem tekintetemmel, ahol végső leszámolást vívtunk Zakuroval.
Nem mondtam Mogorvának, de tulajdonképpen már volt egy sejtésem, miért köszönte meg Zakuro a megölését annak ellenére, hogy nem akartam őt a halál tornácára küldeni. A tippem pedig az, hogy talán nem szándékból tette azt a sok gyilkosságot a fiú. Nagyon megkönnyebbült, mikor beleütöttem egy utolsót. Biztos a kard kényszerítette őt olyasmikre, amit ő logikusan biztos nem tett volna meg, hiszen akármennyire is tökéletesnek áltatta magát kis szinten, egyáltalán nem volt az a gyilkos szándékú, amikor először találkoztam vele normális időszakában. Hogy miként ártott neki, valamint vette át felette az uralmat a hibásan programozott kard, azt már sose tudhatom meg. Mivel az is megsemmisült, Zakuroval együtt.

Életemben voltam utoljára ilyen idegtépő... és brutális koncerten. És a Platina Varánuszok is akkor koncertezett intenzíven utoljára.
A koncerten Platina Varánuszok nyomták a riffet, a basszust, a dobot és a szintetizátort akkora hangerővel, hogy akár a SAO századik szintjén is simán lehetett volna hallani. A barátaim beszéltek rá, hogy jöjjek el, mert ingyenes koncert lesz, de csak nagy nehezen mentem bele. Hiába magyaráztam el nekik, hogy én nem bírom az ilyen üvöltözős koncerteket. Másrészt ugyan simán elviselek egy animeconos tömeget, de hogy ilyen tömörülős, bömbölős, káromkodós tömeget, akik majd széttapossák egymást, miközben maxon üvöltöznek az előadók és a dübörgők, attól megőrülök. Sajnos a tömeg közepén álltam a többiekkel, és minden oldalról vagy több száz játékos üvöltözte a trágár dalt, amit a varánuszok ordítottak rájuk nyálcsorgatva, mint az orkok (Clio Chronos, a basszusgitárosuk nem nyers külseje ellenére, mert mégis csak egy nő volt ő is).
Vagy négy számukat kénytelen voltam végighallgatni, mire úgy döntöttem, hogy elindulok, és itt hagyok mindent és mindenkit, hogy a Kezdetek Erdejének csendes, békés lágy ölében meditálással kiűzzem a fejemből mindezt a vandalizmust. De az elindulás nagy probléma volt számomra, főleg, hogy ezek az emberek miatt alig tudtam mozdulni pár centit.
A varánusz rajongók egyre hevesebb kitöréssel éljeneztek, ugráltak és üvöltöztek. Úgy tűnt, mintha kezdene kicsúszni a talaj a fellépők és a biztonsági őröknek felbérelt céhtagok alól a talaj, hiszen alig lehetett ezt az izgalmában feldúlt tömeget visszatartani attól, hogy felrohanjanak a színpadra, és megfogdoshassák őket. És mintha közben hallottam volna, hogy az üvöltözések közt néhányan azt ordítják, hogy "támadás!", meg "Gáz van!", és még sorolhatnám a hasonlókat.
Kábé kétezer játékos van a koncerten. Fele kifele kezdett toporogni, a másik fél meg a varánuszokhoz akartak menni. A helyszín kijelölését valami tapasztalatlan megalomániás szervező játékos jelölte ki, a választása egy jól elhatárolt lepukkadt romvárosi melletti területre esett, ami alig több mint 5 ezer négyzetméter. Egyértelmű, hogy e helyszín még közelítőleg sem alkalmas egy ekkora esemény kockázatmentes lebonyolítására, és legalább ennyire homályos, hogy milyen megfontolásból jelöltek ki egy út és romok által majdhogynem hermetikusan elkerített területet sok ezres tömegrendezvény helyszínének. Szerintem a felbérelt céh már jelezték a szervezőknek, hogy a kijelölt helyszín alkalmatlan, bár lehet, hogy a főszervezőn túl nagy volt a nyomás, és nem akart ünneprontóként szerepelni a játékosok közt.
Kevéssel fél hat után - egyelőre egy tisztázatlan eredetű, dilettáns utasításnak engedelmeskedve - az egységek bezárták a kaput, a közvetlenül bejárat előtt feltorlódó tömeget erővel visszaszorították. S hangosbemondón közölték, hogy mindenki hagyja el a helyszínt. Ám a kaputól több száz méterre hömpölygő partinép semmit nem érzékelhetett a céhes ellenállásból, hát még a megafonból. Ráadásul csak dombosabb oldalon keresztül lehetett megközelíteni a helyszínt, az intézkedés nyomán a bejárathoz vezető kb. 70 méter hosszú, 8 méter széles alagútban mozdulatlanná préselődött a három irányból egymásnak feszülő tömeg. Ez volt a harmadik előjele a bajnak.
A játékosok tömege sodort, az ellenkező irányba, a színpad felé. Akármerre néztem rémülten, mindenütt visítva menekülő (voltak, akik már a falon másztak, mert a kapun nem fértek ki), vagy még elszánt őrült, meg vörös indikátorosok, akik a tömegpánikot kihasználva elkezdték sorra gyilkolni mellettük elmenő áldozataikat. Könnyű volt őket felismerni a sok-sok különböző színű indikátor közt. Az egyikük nálam is be akart próbálkozni, de sikerült kikerülnöm úgy,hogy ellöktem magamat két másik emberrel. Biztos, ami biztos alapján elővettem a késeimet, hogy megtudjam védeni magam ellenük, amíg megpróbálok valahogy kinyomulni innen anélkül, hogy széttaposnának.
Miközben igyekeztem kijutni, és védekeztem a támadókkal szemben, észrevettem, hogy a Varánuszok is menekülőre fogták a dolgot. A három fiúnak nagyjából sikerült megúsznia, de Clio Chronost egy oldalról lökés átgurította a színpadot végső kerítés felett, és a rajongók mind rátömörültek. Innentől csupán már csak annyit láttam, hogy próbált kiszabadulni kaszája segítségével, de a tömegtengerből kibukkanó kezek húzták az ordibáló és káromkodó lányt lefelé, a mélybe. Az indikátora (mivel nem volt más választása az önvédelem miatt) zöldről narancssárgára váltott, majd szépen bitekre robbant.
Nem volt más választásom, mint hogy aktiváljam a Főnixszárnyat, de ahhoz több helyre volt szükségem, hogy kirepüljek innét (istenem, miért akkor jutott eszembe a szárnyaim?!). Ekkor becsapódtam a falnak. Ott senki nem mászott, mert túl meredek és magas volt ahhoz, hogy bárki is itt megkíséreljen egy mászást, viszont megláttam ott egy kiszögelést, amire talán fel tudok kapaszkodni, és onnan elrepülni. Ahhoz, hogy felkapaszkodjam, jó nagyot kell ugranom. Hármas szintű akrobatikámmal nem lenne nehéz, bár még egy kicsit magasabb helyről kéne ugranom ahhoz, hogy biztosan sikerüljön a tervem.
Ekkor támadt egy ötletem, és nem haboztam többet egy helyben, mert nem akartam sörösök martalékává vagy palacsintává válni. Nekirugaszkodással ráugrottam egy rajongó vállára, majd onnan egy nagyobb ugrással sikerült felkapaszkodnom és felguggolnom a kiszögelésre, mint Batman a vízköpő szoborra. Innen már semmi más dolgom nem volt, mint kinöveszteni a szárnyaimat, és olyan gyorsan elhagyni a koncert katasztrofális helyszínét, ahogy csak tudtam. Még egyszer és utoljára visszapillantottam a koncerthelyre... életemben láttam először ilyen tragikus tömegpánikot élőben. Az emberek kijutásért mindent bevetnek, a gyilkosok kihasználják a tömegpánikot, a gyengébbek vagy igyekeznek biztonságosabb sarkakba bújni vagy meghalnak.
Szerencsétlen Platina Varánuszok... mi lesz velük azután, hogy Clio Chronosszal többszáz őrült bitekre tépte vagy taposta élete legutolsó koncertjén?

Nagyon sokáig elmélkedtem azon, hogy miért csábította el ez a Tsubasa Norika Yuichit. Igazából nem is kelljen, hogy érdekeljen többé a téma már azzal, hogy odaadtam azt a képet róluk Ayaninak, aki naivan elhiszi, hogy megbízhat Yuichiban ezek után, és ráadásul fenyegetőzött is. A fenyegetései nem érdekelnek, mert én onnantól kezdve többé nem vagyok hajlandó vitákba szállni vagy harcolni mással egy tökfej miatt, aki azt se tudja igazán, hogy kit szeret... vagy csupán csak simán szeret szórakozni a lányokkal. Velem már megtette ugye, de ha mondjuk Oz is ugyanezt tenné velem, akkor nagyon kiborulnék. Hogy mennyire? Nagyon. Nem élném túl, ha ne adj Isten, Ozirisz elhagyna...
De ilyen sose történne meg! Oz hűséges és nagyon szeret engem. A nap minden szakában váltunk üzeneteket hogylétünk felől és megbeszéljük, mikor és merre menjünk romantikázni. És minden randiban felbukkan a bizonyos borocska is. Imádom az én drága, kedves, aranyos, hűséges, szerelmes, egyetlen Oziriszemet! A tökéletes férfi a világon!
Tsubasa Norika... csak annyit tudok róla az egyik besúgómtól, hogy pasizó típus, és simán lecsaphatja a férfiakat mások kezéről. Ideje lesz szerintem felkeresnem ezt a lányt. Csak úgy megérdeklődni, hogy mik ezek a kavarós ügyei, mert ha gonosz szándékai vannak játékosok ellen, rendfenntartói kötelességemre hivatkozva szépen meg kell kérnem őt, hogy tartsa magát távol a párocskáktól és a Yuichi-féle könnyen megkapható férfiaktól, akiket lelki vagy kapcsolati problémájukat ki tudja használni.
Körbejártam Aincradot és kikérdeztem minden fogadó gyakoribb vendégeit (akik biztos, hogy törzsvendégeskedéseik miatt gyakran láthatták őt). A legtöbben szerencsére segítőkészebbek voltak és információik segítségével sikerült eljutnom ahhoz a kis lakáshoz, ahol Tsubasa Norika lakik. A házban csend uralkodott, még egy árva fény sem adta annak jelét, hogy itthon lenne valaki. Bekopogtam többször is.
- Tsubasa Norika! Nyisd ki az ajtót! Itt a Phoenix Brotherhood! - Semmi válasz.
Addig dübörögtem az ajtón, amíg végül úgy döntöttem, hogy benézek. Biztos csak alszik, vagy éppen vendég van nála. Persze az ilyen hevesvérű kislányokból könnyen ki lehet nézni az ilyet, de akkor is szívből kívántam, hogy ne rosszkor nézek be rossz időben.
Ámde szerencsém volt, hogy nem ilyenre kellett benéznem... de Tsubasa Norika otthon volt. Az ágyában hevert, és éppen írt valamit egy papírfecnire. Nem láttam tisztán az ablak üvegétől, de mintha nagyon depressziós lenne. Csak nem élt át valami nagyon csúnya esetet? Egy társa meghalt? Megtámadták? Megerőszakolták? (utóbbi esetben azt mondanám, hogy megérdemelte, mert fűvel-fával...) Vagy honvágy? Lelki Trauma?
Kopogtattam az ablakon, de a lány csak egy pillantást vetett rám, majd visszafordult megírni valamit a fecnijére.
- Tsubasa Norika! - üvöltöttem be az ablakon. - Kérlek, engedj be! Csak kérdezni szeretnék tőled valamit... vagy segíteni! Kérlek!
Mintha itt sem lennék, úgy írta azt a papírdarabot. Hiába dörömböltem, hiába kiabáltam, hiába tettem bármit, olyan voltam, mint valami rossz szellem, akit figyelembe se kell venniük az embereknek.
Ekkor Tsubasa Norika befejezte a levélírást, és gondosan összehajtva letette az asztalra. Ezután elővette valami erős méreggel bekent fegyverét, és a szemem láttára, a saját lakásán néhányszor saját magába vágott, amíg pixelekre nem robbant.
Abban a pillanatban sikerült betörnöm az ablaküveget, és belülről kinyitnom az ablakot. Sajnos elkéstem... Tsubasa Norika, akit ezelőtt még ki akartam kérdezni szándékairól, már nincsenek az élő játékosok sorában.
Kudarcot vallottam. Nem sikerült időben megakadályoznom, hogy végezzen magával. Ez a kudarc egy magamfajta rendfenntartó céhvezért úgy éri, mint egy villámcsapás, vagy úgy, mintha meghalt volna egy szeretett családtagja vagy társa. Az a papírdarab, amit írt, biztos a búcsúlevele volt.
Kezembe vettem, és elolvastam a kézírását.

Kedves Beugró!
Mire elolvasod a levelemet, én már rég nem vagyok a SAO-ban, esetleg talán már halott is vagyok. Ezt a levelemet azért írtam Neked, kedves Beugró, mert szeretném, ha megtennél nekem egy aprócska szívességet. Ez az aprócska szívesség az lenne, ha felkeresnéd Hayashi Yuichit, és a nevemben kérnél tőle bocsánatot, amiért elcsavartam a fejét. De mindaz a tapasztalat, amit mondtam neki, az nem volt hazugság, csak rá akartam ébreszteni, hogy mennyire nem jó az az út, amin jár éppen...
Az eset óta elgondolkoztam egy kicsit. Úgy éreztem, nem jó ez az örökös kicsapongás... és ráadásul itt Aincradban, egy rohadt virtuális világban, miközben a valóságban árvaházi kisgyerekek sírnak utánam, a mozgássérült apám meg biztosan depressziós, amiért képes voltam belekeveredni a Sword Art Online-ügybe. Ő meg nagyon hiányzik nekem... az egyetlen élő családom, és rajta kívül nekem nincsen senkim. Talán te, kedves Beugró, meg tudod érteni. Talán te is átéltél megannyi veszteséget és kínszenvedést. Ha még nem, akkor nagyon vigyáznod kell arra, ami van neked, nehogy elveszítsd. Én mindenemet elvesztettem...
Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon kérlek, kedves Beugró, keresd meg és add át a bocsánatkérésemet Yuichinek! Tőle még csak el se tudtam búcsúzni amiatt az apró problémái miatt, másfelől meg a barátnője (vagy már csak exbarátnője azután, amiket mondtam neki?) is a közelben volt.
Hálásan köszönöm neked.
Üdvözlettel a túlvilágról: Tsubasa Norika

Nem tudom, miket mondogatott Norika Yuichinek, én csak arról tudok amiatt a rohadt fénykép miatt, hogy kikezdett vele. Vagy másról van itt szó? Nem értem, miért kell még ilyesmibe belekeverednem... de meg tudom érteni Tsubasa Norikát is egy ízben. Nagyon hiányzott neki a régi élet és úgy gondolta már a halála előtt, hogy nem jó az a heves élet, amit ő élt, miközben a szerettei a valóságban szenvednek vagy sírnak utána. Már akik megvoltak neki. Talán ha lesz rá lehetőségem, és összefutok Yuichivel, akkor megteszem, amit az öngyilkos lány kért.
Eltettem a levelet az inventorymba, és immár a belülről zárt ajtón keresztül, szomorúan kisétáltam a bitek nagyvilágába.

Egy évvel ezelőtt...
Gyönyörű, kellemes őszi idő köszöntött ahhoz, hogy elmenjek vadászni egyet a második szint erdejébe. Szeretek társaságban vadászni, de van, amikor egyedül jobban szeretek, mert sokkal könnyebb koncentrálni bármire is. Valahogyan elkapott engem egy fura érzés mikor egy szarvas mobot üldöztem az erdő mélyébe... talán csak mert eszembe jutott Hunor és Magyar legendája. De nem tehetek róla, bennem is ott folyik a magyar vér az igazi szüleim miatt, akik talán nem is élnek, vagy csak simán lemondtak rólam. De sose foglalkoztam vele, hiszen egyáltalán nem ismertem őket, még csak a nevüket se tudtam meg.
Na mindegy... ott a szarvas!
A kecses, fenséges állat, aki olyan szépen mutatna a trófeáim között, olyan gyorsan szökdécselt, amennyire engedte a program. Én meg úgy futottam utána, ahogy a gyorsaságpontom engedte. Végül a szarvas egy patakpartnál le tudott rázni egy sunyi kőről-kőre ugráló módszerrel.
- A fenébe! - bosszankodtam halkan. Na igen, a kudarc az kudarc, és van, amikor az ember letargiába esik. Én viszont nem, mert túl sok kudarcom volt már életemben ahhoz, hogy megtanuljam őket elfogadni. És ami a vadászatot illeti, ez csak egy semmiség. Majd találok egy másik igazán pofás és ízletes vadat, amit elejthetnék.
Bár ez a víz nem olyan, mint a valóságban, de szerencsére arra be van programozva, hogy a játékosok tudjanak is inni belőle. Hogy hogyan csinálták, hogy a víznek víz íze legyen egy játékban, az igen nehéz kérdés. HA KA nem lett volna ilyen őrült, hogy bezárjon egy több, mint tízezer játékost és ha nem is magától, de "megölessen néhányat" belőlük, simán kiérdemelte volna társaival együtt a Nobel-díjat.
Az ívás után visszamentem vadászni, de ezúttal sikerült elkapnom egy hasznos zsákmányt. Érdekes módon... egy bokorban lapult, és folyamatosan zörgött, és észre se vette, hogy szép csendben odaosontam hozzá, és megszúrtam egyszer a késemmel. Jó fogás pont hu!
Éppen indultam volna egy újabb vadászatra, amikor a közeli tisztáson hangokat hallottam. Hallás jártasságom nincs, de túl tisztán lehetett hallani ahhoz, hogy megjegyezzem: két lány veszekszik egymással.
Az íjamat a vállamra kapva a vita irányába mentem.  Oda is értem a tisztáshoz, és ekkor megláttam két kis szintű leányzót. Az egyikük egy fekete, ízléstelen öltözetbe bújt lány volt, aki a tipikus  élénk kék színű loli-hajviselettel fogta a haját. Ha technos viselet lett volna rajta, talán azt hinném, hogy ő egy Miku cosplayer. Állatidomár volt, mert meleltte egy pet állt morogva. A másik lány nála jóval alacsonyabb kardforgató (ott láttam nála a kardot) volt és ő meg tipikus cuki kislány stílusát sugározta öltözékével és pofijával. Beleborzongtam, mert utálom a cukiskodó kislányokat, főleg azokat, akik ilyen erőszakosak egy vitában, csak mert nem lehet nekik igazuk (a cuki pofa nem vált be ezek szerint a győzelemhez). Annyira közel voltam hozzájuk, hogy már hallottam is a vita témáját: egy fiú miatt balhéztak.  A kislány dühösen odavágta a lolihajú lánynak, hogy elcsábította Oziriszt, aki ő már rég kinézett magának, csak eddig nem volt bátorsága odamennie hozzá.
Ozirisz? Vajon melyik játékosnak van ilyen neve? Ha nem véletlenül nevezte magát ez a vita témájában szereplő fiú Ozirisznek, akkor talán megszállott Egyiptom-mániás, és fáraó öltözékben caplat az utcán. Csak udvariasságból nem kuncogtam el magam, hiszen pont egy ilyen nevű ember miatt veszekszik a két lány. A lolihajú lány, akiről kiderült, hogy a fiú kedvese, érzéstelen arckifejezéssel kijelentette, hogy ha nem tűnik el a kislány és nem hagyja őket békén, akkor nagyon meg fogja járni. Reméltem, csak viccelt, mert az ő indikátora zöld volt.
A kislány azonban nem tágított, hanem a vita durvább veszekedésbe fajult, és ekkor a lolihajú lány elindult úgy, hogy félrelökte az útból a kislányt, és közölte, hogy csak az idejét pocsékolja vele. A kislány meg rávetette magát hátulról... kardot fenve, és könnyező, dühös szemekkel, ordítva belé csapott. A másik lány teljesen meglepődött, de aztán visszaadta a kölcsönt egy öklössel, és az állatát is hívta segítségül.
Egyszer csak, a fene a jó békítő szándékomat, ott teremtem a két verekedő között, és szétválasztottam őket. Leginkább a lolihajú lányt kellett visszafognom, aki kiakadva lehordta mindennek a kislányt, és megvádolta, hogy volt képe olyasvalakiért neki támadnia, akit az ő párja az égadta világon nem is ismer, és mindennek a tetejébe ő se ismeri őt. Próbáltam mindkettőjüket leállítani, de lehetetlen volna, a két lány továbbra is balhézott egymással... aztán egyszer csak a lolihajú lány (higgadtabbnak tűnő jelleme ellenére) teljesen kitört magából és olyan durva megjegyzéseket tett a kislány családjára látatlanul, hogy amaz könnyekbe lábadt, és felordított lelki fájdalmában. Mielőtt mondtam volna bármit, vagy megpróbáltam volna lenyugtatni mindkettőjüket valamivel, a kislány abban a pillanatban kikerült, és a szemem láttára szétvagdosta a lolihajú lányt. A pet, aki rémülten nézte a gazdája meggyilkolását, nyüszítve menekült az erdő mélyébe.
Ha lenne itt vér, akkor a látvány sokkal horrorisztukusabb lett volna, mint ez a bitesí verzió. A kislány addig vagdosta a lolihajú lányt, amíg a hp szintje nullára csökkent, és könnyes szemekkel bitekre robbant alatta. A remegő, síró kislány indikátora vörösre vált.
Én meg, aki megpróbált pontot tenni egy ilyen idióta vitának, és kibékíteni a két felett, kudarccal a szívemben, megrökönyödöttséggel az arcomon letérdeltem a fűbe. Az én hibám... én tehetek erről...
A kislány, aki ezelőtt még bömbölve, dühösen összebalhézott a megölt játékossal, most hozzám hasonlóan letérdelt a fűbe, és jobban elsírta magát. Most látta be, hogy mit művelt konokságában. Nem is telt bele sok idő, mire rám mert nézni ezek után, és bevallotta, hogy egyszer találkozott a lány párjával, és első látásra beleszeretett, csak nem volt bátorsága, hogy a közelébe is mehessen és megszólítsa, és amikor jött ez a lány, akkor teljesen kiborult. Csak közölni akarta vele, hogy "szálljon le róla", és emellett megleckéztetni, de nem volt szándékában megölni, csakhogy... a lány a szívébe taposott családja megsértésével. Ebben egyet is kellett értenem, mert nem szép dolog, ha valaki egy balhé miatt leszólja valakinek a családját, akiknek egyrészt semmi közük az ők problémájukhoz, másrészt meg nem is ismeri őket, és ez a kislány nagyon szereti a szüleit, és nagyon hiányzanak neki. Hát igen, a mi helyzetünkben van, amikor az embernek annyira hiányzik a család, akiktől elszakították, hogy a legérzékenyebbek esetén nagy százalékban előfordul egy meggondolatlan, végzetes lépés, ami még nagyobb bajt szül.
A kislány a rövid beszámoló után futni kezdett a második szint széléhez. Egy hangos "ne" kiáltással futottam utána, hogy lebeszéljem az öngyilkosságról. De sajnos elkéstem... nemhogy nem tudtam megállítani a kislányt, de ő pont futás közben, habozás nélkül rögtön levetette magát a második szintről, és csak zuhant, és zuhant a mélybe...
Eleredt az eső.

Jelen
Egy hasonló eset történt, de más helyszínen és más szereplőkkel. A két lány durván összeverekedett, majd az egyikük megölte a másikat, majd bűnbánatában végzett saját magával.
Visszaemlékeztem erre a szörnyű napra, amikor egy nap alatt egyszerre két ember halálát kellett végignéznem teljesen tehetetlenül az erdőben... pedig csak egy sima vadászattal indult a nap, és bizonyára a megölt lány is éppen vadászott...
Egyszer csak felvillant bennem egy felismerés. Ozirisz mesélte nekem az Ovidius körszínháznál, mielőtt összejöttünk volna, hogy az Ai Hane nevű kedvese bement egyszer vadászni az erdőbe, de többé nem tért vissza... és talán éppen aznap történt, amikor vadászni mentem az erdőbe, és belebotlottam a két veszekedő lányba...
Úristen... az a lolihajú lány Ai Hane volt... és az én hibámból halt meg.
Hogy fogom én ezt megmagyarázni Ozirisznek?! Ha elmondom neki, hogy mi történt, biztos el fog engem hagyni... azt meg nem élném túl!
A kislányról is csak egy dolgot tudtam meg, de azt nem sokkal a halála után... Alicia volt a neve.

Eljött az ideje, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljak