[Miniboss] Chocobo Faló

Korán keltem, persze nem önszántamból. Egy üzenet csipogot kegyetlen hangjával szemem kinyitására késztetett. Kinyomtam. Hadjanak engem békén hajnali fél kilenckor. Pillantottam az órára. Manapság lustulással töltöttem az időmet, miért ne? Néha pihenni is kell. A kezdeti lelkesedés valahogy alábbfagyott, nem, nem torpantam meg épp csak valahogy már nem volt semmi ami azt mondaná nekem hogy kijuthatsz innen. Meg nem tudám számolni hogy hány nap telt el azóta mióta bent ragadtam mindenkivel, és most mégis.. még csak itt tartok? De ami a legszomorúbb hogy más sincs aki nagyon sokkal lehagyna… Egyszóval nem én csinálom rosszul a dolgokat, épp csak nem lehet gyorsbban. Ha így haladunk attól félek megöregszem mire kijutok. Gyakran jár a fejemben az öcsém, anyuék. Akadnak hogy meglátok egy-egy playert és őket látom bennük. Ugyanaz az arcvonás, ugyanaz a mosoly… Félelmetes, mint ha üldöznének. Nem hagynak nyugodni, mégis valahol megálltam… bele fáradtam?... Nem tudom. De látom magam előtt az utat, és addig nincs gond. Most csak pihenek kicsit… Hunyom le a szemem, majd ismét bevillan az öcsém arca… Ha itt lenne már találkoztam volna vele!... Teszem helyre magam, nyűgösen kikeltem az ágyból, valahogy nincs nyugtom mostanában, vagy más zaklat vagy… a gondolataim emésztenek. ~Mosolyogj Onee-chan! ~ Hallottam Sota hangját. Persze nem volt itt velem, egy emlékből került elő miként próbált vigasztalni, mikor nővérként az, az én dolgom lett volna. Szomorú voltam? Nem. Magányos? Nem… Akkor? Mégis mi bajom van? …. Nem tudom. Nem tudnék rá választ adni, semmi gondom nincs mégis nem hagy nyugodni semmi. Borzasztó ez a tudat, mert ha tudod hogy mi a bajod akkor azt tudod kezelni, de így?... Nem érzem magam magányosnak, hisz itt van nekem a céh, itt van Rita és Jin is. Kell ennél több. Persze sokan mások hiányoznak akikkel már rég nem találkoztam és nem is tudok róluk semmit, még azt sem hogy élnek-e. Ilyen például Tsubaki…Nagyon aranyos és eleven lányka. Mégsem találkoztam már vele jó ideje. De most elég a hisztiből, a nyavalygásból! Szóltam magamra!

Nagyot nyújtózkodtam, majd kikelltem az ágyból. Felöltöztem, megfésülködtem és elolvastam az üzenetet. Fogalmam sincs mik azok a choco… micsodák, de ha segítséget kérnek akkor bizony ott a helyem. Nem sokra rá Hinaritól is kaptam, hogy együtt találkozzunk. Nagyot sóhajtottam, széles mosoly. Megreggeliztem és el is indultam ^^

Riiii-chaaaan! – Kiáltottam fel és ugrottam a nyakába, mikor megpillantottam a találkozón.
- Képzeld mi történt! Eltévedtem. >< Gonosz teleport kapuk, nem oda vittek ahova kellett volna. - Fogtam rá a kapukra a dolgot. >< Majd Hina-chan bemutatott nekünk egy új tagot. Magas volt, nagyon magas. Fekete haja volt ami a szemébe lógot, ilyesztő volt. >< Megpillantottam majd Rii-chan mögé bújtam.
- Gonosz bácsi >< - Jelentettem ki. A fekete ruhájába nem tűnt túl bíztatónak, arról nem is beszélve hogy mikor mellette állok az árnyéka ellep, mint ha meg akarna folytani.
- Oz gonosz, nagy magas, csúnya, ilyesztő bácsi >< - Bújtam még inkább a lány mögé.
Rita szidása után, durcásan előmásztam a háta mögül, majd én is köszöntöttem őt a céhben.
- Izé… ör.. örvendek a találkozásnak! >< - Nyögöm ki, valamiért félek tőle. Olyan ilyesztő. ><
- Yeeeeey akkor előre! - Kiáltottam fel mikor mindenki megbeszélt mindent és elindulhattunk a küldetés megkezdéséhez^^ Persze ha Ozirisz a közelembe akart jönni, akkor távolodtam ha nem sikerült akkor felkiáltottam és elszaladtam Rita mögé.

Anatole ellopta a minibossom. Hogy botlana meg a pálya szélén az a mocskos bohóc! Mire megtudtam, mire készül már késő volt beleavatkozni és el is vitte. Füstölögve sétáltam végig Délibáb város utcáin. Szerencsére eléggé elhagyatott volt a környék így nyugodtan morgolódhattam. Egy kis idő után viszont azt vettem észre, hogy dühösen csörtetek, csak épp fogalmam sincs hová. Viharos gondolataimból felocsúdva egy tábla előtt találtam magam. Gyorsan átfutottam a kirakott küldetéseket, ahol találtam is valamit, ami elterelte a gondolataimat az elveszett bossról. Kikerestem a koordinátákat és az időpontot aztán már nem volt más hátra csak megvárni az indulást.
Remélhetőleg nem lesznek túl sokan és többek között Anatole is inkább a fronton szaglászik, míg én elintézem magamnak ezt a bosst. Még csak az kéne, hogy ezt is elhappolja az orrom elől. Már messziről kiszúrtam a gyülekezőket és csalódottságomra nem egy frontharcost fedeztem fel az amúgy is túl nagyra hízott csapatban. Túl sok ember fülébe jutott el a boss híre. Könnyen meglehet, hogy ezt sem én viszem el.
Szokás szerint tartottam a távolságot a csapattól és csak a hallgatózásommal követtem a társalgást, hátha kiderül valami hasznos a bossról de persze semmi lényeges infó nem hangzott el. Időközben érkeztek még páran én meg bosszankodhattam hogy a kovács is idetolta a képét. Ha a Chocobo Falót is leszedi előlem, akkor megfojtom. A kelleténél kicsit lassabban aztán úgy döntött a társaság, hogy ideje lenne nekivágni, úgyhogy követtem őket. Előhúztam a késemet, ellenőriztem a köpenyem alatt rejtőző potikészletem és úgy ítéltem meg, kész vagyok megnézni, hogy mégis mi ez a nagy „szörnyeteg”.

A felesleges sokadiknak éreztem magam közöttük, de ez az érzés ismerős volt, úgyhogy csak vállon ragadtam, magamhoz húztam, és vigyorogva barackot nyomtam a fejére. A vigyor tényleg kiült az arcomra, a többit azonban csak gondolatban játszottam el. Furán is néztek volna rám biztos a többiek. Én meg nem akartam feltűnést kelteni. A világ minden kincséért sem. Nem véletlenül úgy sunnyogtam be közéjük. Nem a lopakodásommal, csak úgy, tudod, óvatos lépések és ilyesmik. Nem akartam zavarni őket. Én szépen megleszek magamban is, köszönöm.
Persze tisztában voltam vele, hogy ez nem így fog működni, hiszen volt már szerencsém egy-két társas bénázáshoz. Én bénázásnak hívom őket, de az adott csapat, akikkel voltam, rendre élvezték. Én nem egészen így voltam vele, de rájuk hagytam: ha cserébe ők eltűrték, hogy velük vagyok, az nekem csak jó volt. Könnyebb gyakás, olcsóbb fejlődés. Tovább lehet lépni. Futni. Szaladni. Tép… Eh, milyen baromságokat beszélek?!
A társas kapcsolatok ápolása engem nem érintett, senkit nem kellett üdvözölnöm. Darab ismerőst nem láttam. Vagy ha valakivel együtt is kalandozhattam valamikor a múltban, bizony az arca köddé vált az emlékezetemben azóta. Így pedig… Darab low EI-vel megáldott mozgó környezetszínező darabkaként álltam a csoportosulásunk szélén.
Néhányan, akik nem voltak túl ismertek, bemutatkoztak. Nem számítottam túlzott figyelemre, így biztos voltam benne, hogy senki nem fogja zokon venni, ha én nem mondok nevet. Kezdő felszerelésem volt rajtam. Ugyan ki szentelne különösebb figyelmet egy újoncnak? Reméltem, hogy a választ jól sejtem, és magas szintű pontjaim majd átsegítenek a nehézségeken. Kardomat markoltam, pajzsomba kapaszkodtam… Felőlem indulhatunk, készen álltam!

Miután úgy tűnt, hogy másnak nem volt kérdése a Chocobokról, Jeanie merészen bólintott egyet, majd a kerítésen található ajtóhoz lépett, hogy kinyissa azt. Hati közben elvigyorodva lépett Al és Hinari közé, könyökével barátságosan oldalba bökve a fiút.
- Majd legközelebb, haver! - kuncogott kissé gonosz hanglejtésben, aztán a kislányhoz lépett, megvárván, hogy mindnyájan bemenjetek a boss termébe. Azon túl a táj egy csapásra megváltozik: egy kietlen vidéken vagytok, egy vékony sziklaszirten táncoltok. Egy embernek nem is lenne olyan vékony, de tizenhétnek? Legalább harminc méter, ha nem, kevesebb, tehát nem a legalkalmasabb egy ütközethez. Egy üvöltés hangja rázza meg a földet, és láthatjátok, hogy három-négy, felnőtt mérettel rendelkező futómadár húz el mellettetek. Egy sziklán megjelenik az ocsmányság, egy halott Chocoboval a karmaiban, aminek a fejét rögtön bekapja, majd száját megnyalva elhajítja a tetemet, leugrik elétek, karmával rátok mutat. Feje fölött vörös név díszeleg: >>Chocobo Faló<<

Láttam, hogy közeledik felém. Bizonyára csak köszönni akar vagy ilyesmi… Nyitottam a számat hogy kipréseljek magamból egy „Sok szerencsét” vagy „Hello”-t de a következő pillanatban már ijedten kaptam félre a kezeimet, ahogy megölelt. Fújtam egy nagyot.
– Szophie… légy szíves ne velem ölesd már meg magad. - mondtam neki a szemeimet forgatva. Végül azért a jobb kezemmel viszonoztam az ölelést vigyázva, hogy a késem hegyesebbik fele ne érje a hátát.
– Na sok szerencsét és még több itemet. - engedtem tovább. Kicsit jobb hangulatban nézhettem újra körbe mire észrevettem egy újabb ismerőst, akit a legkevésbé sem akartam itt látni. Szívesen odamentem volna hogy „gratuláljak” a bossom legyőzőjének de Tachi megelőzött. Inkább úgy döntöttem, hogy ignorálom a kovácsot. A Parazita vacsoráira gondoltam, amiket tőle szereztem a tudta nélkül. Ezt neked te bolond, ilyen könnyű túljárni azon a rövid eszeden.
Végre elindultunk. A nem túl széles sziklaszirten végiggyalogolva aztán elértük a bosst. Nem teketóriáztam. Amint a szemem elé került megpróbáltam aktiválni a képességem és megindultam, hogy addig kaszaboljam, míg egy darabban van.

//Egy pihenő kör. Minden támadás talált: 8x26=208 sebzés. Képesség nem sikerült.//