Chocobo Ranch

by **Hinari** Kedd Feb. 24 2015, 18:43

Chocobo Ranch - Istálló és Menedék

Mint nevéből sejthető, a céh kertjének határán, az ott kezdődő lankás tisztáson található istálló menedékházként szolgál a beidomított Chocoboknak. Az istálló tágas, meleg, de régies. Egyszerre legalább 30-40 példányt képes eltartani. Mivel a JL birtoka a hegyvidékekig nyúl el, az itt élő óriásira nőtt, futólábú madarak egy láthatatlan kerítés mentén azt tehetnek, amit csak akarnak. Persze mivel idomított Chocobokról van szó, még a légynek sem ártanak, sőt, az istállómester megtalálta rá a módot, hogy ezeket a teremtményeket miképpen lehet hasznosítani. Akár a lovakat, úgy a Chocobokat is meg lehet ülni.

De hogy mik azok a Chocobok?

Ártalmatlan, idomítható mobok, amik maximum rajban jelentenek potenciális veszélyt. Nem túl ritkák, de nem minden bokorban fordulnak elő. Többnyire félénkek, de barátságosak, és legfőképpen kompromisszumképesek. Ahogyan a legtöbb pet, úgy ezeket a madarakat sem az ártószándék vezérli. Bár könnyű szót érteni ezekkel a túlméretezett madarakkal, megülésük időigényes, nem csak a jártasságpontok szempontjából. Egy lovasnak jó kapcsolatot kell ápolni a maga Chocobojával. Ezt általában a születéstől való neveléssel éri el. Egy kifejlett Chocobo akár a 70 km/h-s sebességet is elérheti. Mivel szárnyai elég rövidek, így nem tudnak repülni, viszont alacsonyabban fekvő sziklákra le tudnak ereszkedni. Masszív, futásra termett lábaival akár 6-7 méter magasságra is fel tudnak ugrani. Egy tojó egyszerre 3-4 tojást rak le. Összesen nyolc színváltozata létezik: az alap aranysárga, vörös, fehér, kék, fekete, zöld, lila, és ezüst.

Askr ötlete és az eredeti Ranch leírása alapján.

by **Halász Alex** Szomb. Márc. 18 2017, 17:39

Party

Vitt ki mindenfélét a partyra. Ez volt a nagy terv, amire mindenkit meghívtak. Tavaszváró buli, meg chochobook, versenyezhetnek is ha kedvük tartja. Lesznek asztalok meg székek, meg mindenféle édesség ami jól esik. Koktél, csoki süti, a bunkerből, hidegtál, saláták, sushi. Tele volt energiával, pörgött, és közben egyre csak visszakalandozott arra a bizonyos napra. Utána kettesben töltöttek pár napot, elbújva a többiektől és visszatérve nagy vigyorral a képükön bejelentették a partyt. Olyan napra tették, amikor senkinek semmi dolga sincsen. A nagy igen után Hinari lehajolt hozzá, csókolóztak, Al felkapta az ölébe, és megpörgette. Odáig volt meg vissza. Lefutott a lánnyal a karjában a virágos rétig. Elterültek a mezőn. Nevettek, nem hívtak elő se pokrócot, se piknikes kosarat. Jóval később jutott eszükbe egyáltalán. Addig meg eltakarta őket a sűrű virágtömeg.
Azon a napon még az estét is a tulipánok közt töltötték. Csillagokat számoltak, és másnap pedig felhőket. Elgondolkoztak sok mindenen, de csak felszínesen, nem érintve a nehéz részüket. Csodás volt a világ.
Dúdolászva pakolgatta a tányérokat az asztalokra. Azt számolgatta, hogy mindenhova jusson mindenből. Pezsgőt is rakott ki. Egy pillanatra rátekintve az üvegre elvigyorodott. Valahogy így képzelte el anno is a lánykérést. Minden rendben ment.
Közben azért kalapált a szíve is rendesen. Vajon mindenki eljön, vajon élvezni fogják e az alkalmat, vajon örülni fognak e neki.... rápillantott az ujjára húzott gyűrűre. Most csak az volt rajta. Védett övezeten belül nem szokott felvenni semmit, nem az az ékszerviselős fajta, mint Ren volt például. De ez maradni fog.
- Nah azt hiszem minden kész...

by **Hinari** Szomb. Márc. 18 2017, 19:38

Természetesen segítettem. Még előző nap elmentünk papírtányérokat vásárolni, mindent, ami egy ilyen eseményhez kellett, s habár nem voltunk annyira sokan a céhben, de alig vártam, hogy mindenkit láthassak. Összeválogattunk süteményeket a csokiszobából és hozzájuk még rendeltem is külön, kiszállítást kérve, hogy a fánkokért amikkel még Mirika ismertetett meg, ne kelljen felmenni Nysterbe. De voltak a Sweet Dreamsből is – csupa finomság, hogy biztosan mindenki találjon kedvére valót. Nestor koordinálta a készülődést: izgatottan repkedett a céhház főbejárata és a kert széle között, a futárokat bevezette a kertkapun, elkísérte őket oda-vissza, ezeken felül pedig nem restellett minden éppen az útjába akadó céhtagnak elmondani, pontosan hol is találja a sátrat. Nem mintha olyan nagy lett volna a hely vagy ne tudott volna róla már mindenki, de Nestor is ki akarta venni a részét a munkából, és mivel az asztalok közelébe a menetszele miatt nem engedtem (nagyjából percenként borította volna fel a poharakat), így abban segített, amiben tudott. Ha nem is mondtuk el neki, milyen bejelentésre készülünk, de a boldogságot, amivel ezekben a napokban léteztem, ő is látta, és láthatóan örült is neki. Egyik nap még át is tolta farkával az egyik babzsákot, mert időközben elment onnan a nap – valószínű úgy gondolta, hogy a rajta fekvő Al nem véletlen heveredett le éppen a napsütésbe, mielőtt elaludt volna.
Nestor tehát tudta, hogy „Annabell” boldogsága a fiúval kapcsolatos. Bővebbet azonban nem, ahogy eddig a többiek sem, s a meglepetést ha nehéz is volt, de meg akartam tartani, egészen a megfelelő pillanatig. Persze a gyűrű az rajtam volt; le se vettem azóta, hogy Al ráhúzta azt az ujjamra. Meg a Katana az övemen, inkább csak megszokásból, bár ha párom felhívta rá a figyelmem, eltettem most azt is: védett övezeten belül voltunk, és csak mi, csak azok, akikben teljes mértékben megbíztam. Vidám mosollyal intettem mindenkinek, aki megjelent, és leplezetlen jókedvvel vártam, hogy a legutolsó céhtársunk is befusson végre.
Nehéz volt nem belekiáltani a nagyvilágba, mennyire boldog is vagyok.

by **Yurihime** Szer. Márc. 22 2017, 10:18

Boldognak tűntek és lelkesnek, ez pedig engem is boldoggá tett. Mindig melengeti a szívemet, ha valakit mosolyogni látok, különösen, ha számomra olyan fontos emberekről van szó, mint Hinari-sama vagy Alex-sama. Más nem volt számomra, csak ez a céh, így külön örömet okoz, ha bármelyikük is úgy virul, ahogy most ők tették. Izgalommal és várakozással töltött el engem is, hogy mi iránt lelkesednek ennyire, hiszen még sose láttam őket ennyire izgatottnak.
Bevallom, nehéz volt megállni, hogy ne érkezzek korábban, mert nagyon szerettem volna segíteni. Az tölt el a legnagyobb boldogsággal, ha segítségére lehetek valakinek, de mivel illetlenség korábban érkezni, és nem szerettem volna kellemetlenséget okozni, ellenálltam a kísértésnek. Titkon abban reménykedtem, hogy nekem szándékosan korábbi időpontot mondtak, hogy ott tudjak lenni, és segíthessek, de ahogy betoppantam, már minden késznek tűnt. Remélem nem vették észre a halvány csalódottságom.
- Gratulálok, Hinari-sama, Alex-sama! ^.^ - léptem oda hozzájuk, és fogtam meg egyenként a kezüket. Bátorkodtam, mert már nagyon rég óta ismerjük egymást, így talán nem veszik tolakodásnak - Szabad megkérdeznem, hogy mit ünneplünk? ^.^ - érdeklődtem mosolyogva - Segíthetek még valamiben, mielőtt a többiek megérkeznek? ^.^ - kérdeztem, mert... mert... hátha. A remény hal meg utoljára. És nem is hal meg, csak máshoz kerül. A remény mindig él.

by **RenAi** Csüt. Márc. 30 2017, 11:34

Megkaptam a meghívót, nem volt okom elutasítani, miért is tettem volna meg? Viszont fogalmam sem volt mit ünneplünk, de nem is volt lényeg. Ha ünneplünk, az jó. Az mindig jó, és akkor nekem is ott a helyem. Kicsinosítottam magam tehát, és elméláztam, hogy a rövid hajamat Yuukin kívül, vajon más is látta-e már. Sokkal jobban érzem magambenne, de a miértektől mindig is féltem. Nem akartam hallani azt a kérdést, nem akartam emlékezni, de vagyok és élek, és bár nehéz napok, hetek, hónapok állnak mögöttem, és lepaktáltam magával a sátánnal. De a titkunk örökké össze fog minket kötni, ez egy olyan dolog amit el kell fogadjak, ami elől nem menekülhetek. És bár utálom és megvetem… valahogy azok az ostoba válaszok valósak voltak a szájából, amivel megérhtetővé vált a szememben, ha nem is elfogadhatóvá. Úgy éreztem, elveszítettem magamból egy darabot, aminek nem tudom milyen volt az alakja, az illata, az anyaga,de érzem, hiányzik belőlem. Manapság minden napom azzal telik, hogy újra megleljem magam. Az egészem. Azt aki én vagyok és nem azt, aki voltam. Tudom milyen voltam, és hogy mekkora öncsalás naívan és vakul szeretni, a leggonoszabb tett amit valaha valaki is tehet egy olyannal akit szeret. Szóval fejlődtem… azt hiszem. Mégis, hiányzik belőlem valami. Irigy vagyok, ha egy boldog párt meglátok elballagni mellettem, a rosszindulat kellemetlen magja csírát növesztett bennem, amikor arra gondolok hogy azt az életet élik, amit most nekem kellene. Hiába, az álmokat a legnehezebb elengedni nem? Valamint félek újra álmodni… rettegek, hogy újra át kell élnem majd ezt a kínt, amibe azt hittem… belehalok. Ilyenkor látom csak, mennyire jó dolgom is volt eddig az életemben, és mennyire felszínesen tudtam csak megérteni másokat… Szophiet.. mondjuk. Ilyenkor szégyen furakodik a szívemben, és még mindig sokszor fordul elő, hogy bűntudatom lesz, amikor boldog merek lenni… csak egy picit… csak egy picit…

Megérkeztem, csinosan, kihúzott egyenes, büszke háttal, csillogó szemekkel és természetesen, felfelé görbülő ajkakkal. Ez vagyok én. Úgy éreztem, még nem késtem meg nagyon. Először Yurihimét láttam, aki azonnal kapott tőlem két puszit a pirospzsgás arcára meg egy szoros ölelést, hisz rég láttam. Majd Neszor mozgása bontakozott ki a távolban. Épp serénykedett valamin. A sárkánnyal nem találkoztam sokat, így ha mégis, csak egy barátságos pacsival üdvözöltem őt. Majd épp az épületből jött ki Hinari, aki még nem fejezte beteljesen a pakolást. Köszöntöttem őt is, majd megkérdeztem, hogy van-e még bent, valami amit ki kellene hozni. Persze bélpoklos voltam, így a tálcán lévő ételből, hiába volt olyan gusztusosan tálalva, bizony elcsentem egy-két falatot, így Alexet már két oldalról duzzadó, teli pofáva köszöntöttem. Természetesen, mivel első a köszönés így hirtelen zavaromban, csak még gyorsabban rágtam a falatokat, és a kezeimet úri hölgyhöz méltóan a ruhámba töröltem. Majd ő is megkapta a két pusziját, ami kijárt. Mikor végre sikerült lebirkóznom a falatokat, szóval is üdvözöltem őket, majd a releváns kérdés tőlem is kijutott: Mit ünneplünk? Kérdeztem meg, mosolyogva, kicsit maszatos arccal. Hiába… van, ami még mindig nem változott. Rolling Eyes

Gondolom a válasszal el lettem hessegetve, hogy majd ha mindenki ideér elmondják, addig nem foglalkoztam vele túlságosan. Nem kérdeztem meg mit segítsek, magamtól kezdtem igazgatni az asztalon a poharakat, majd bevillant még mi hiányzik. Az asztalokra egy-egy vázát kitéve, bele a kertből pár szál virágot szedve kész is volt.

by **Ozirisz** Csüt. Márc. 30 2017, 20:24

Elérkezett a mai nap is. Elsőre egész átlagos napnak tűnt, avagy az a tipikus szabadnap. Nem egy kazamata mélyén ritkítom a mobállományt, sem pedig valami küldetés teljesítésén fáradozok, és még csak nem is a mindennapi expémet próbálom összeszedni. Időnként kell egy kis pihenés is, hogy aztán újult erővel folytathassuk az utunkat. Különben is, mára szerveztek Hinariék egy céhes összejövetelt, amolyan tavaszváró bulit, amit kár lenne kihagyni. Főleg, hogy most igazi tavasz van, napsütés, tiszta égbolt, tehát az időjárás is kedvező.
El is indultam a Palota felé. Nem szerettem volna késni, de úgy tűnik a térkép szerint, hogy több céhtag már a helyszínen van. Most én vagyok megcsúszva? Vagy ők koraiak? Jó kérdés...
Azonban egy kicsit gyanús nekem ez a hirtelen jött party ötlet. Valahogy nem áll össze a kép. Főleg, miután megláttam a céhház udvarán repkedni Nestort, aki egyből jött, közölte a sátor pontos helyét, majd reppent is tovább. Furcsállottam ezt a nagy felhajtást. Viszont egyértelmű, hogy valami komoly dolog lehet a háttérben, hisz a sárkány nem szokott csak úgy ennyire izgatott lenni. Bár, ahogy beugrott a karácsony, és ahogy repkedett a díszekkel, hát... kicsit elbizonytalanodtam. De a kíváncsiság viszont annál erősebb lett bennem. Nem túl szerencsés, a mondás is úgy tartja, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik. Jobban belegondolva viszont volt egy rövidke időszak amíg öreg voltam, és nem volt annyira rossz. Leszámítva a lépcsőzést abban a toronyban...
Majd rövidesen én is odaértem a sátorhoz, és üdvözöltem a többieket. Hinari és Alex majd kiugrottak a bőrükből, annyira boldogok. Hime is teljesen kivirágzott tavasz alkalmából, és még Ai is itt volt, aki éppen virágot rakott az asztalokra.
- Mit ünneplünk? - tettem fel a kérdést, mert már nagyon furdalta az oldalam a kíváncsiság. De van egy olyan sanda gyanúm, hogy még egy kicsit várnom kell a válaszra, amíg beérnek a többiek is.
- Valamit tudok segíteni az előkészületekben? - tettem fel az újabb kérdést. Alap dolog, hogy segítek, bár ahogy elnézem, már nagyjából minden megvan. Pedig nem is késtem. Legalábbis az ezután érkezőkhöz képest...

by **Kurokawa Yuuki** Vas. Ápr. 02 2017, 14:39

Kifejezetten korán keltem, talán kicsit túl korán is ha még arénában sincs egy teremtett lélek sem. Reméltem, hogy még azelőtt letudhatom, a napi rutint, hogy elindulnék a közös céhes tavaszváró bulira de ez valahogy nem igazán akart összejön. Az aréna üres volt így ez buktam onnan pedig mentem a kis vadász körutamra, hogy lőjek néhány. Megfelelő íjászt nem találtam aki segíthetne így kénytelen voltam magam gyakorolni a távolsági harcot amire később rájöttem, hogy duplán jó. Levadászva egy-két vaddisznót vagy más állati mobot és bezsebelni az abból kieső lootot és eladva pont elég aranyat termelt, hogy az egyik kedvenc fogadómban reggelizzek. De most oda se mentem hisz valószínű lesz valami kaja így nem lenne szerencsés tele enni magamban. Úgyhogy hamar rájöttem, hogy ellustulhattam volna a az egész napot mint sem görcsösen ragaszkodjak a megszokott napi dolgaimhoz. Fetrengtem volna az ágyban jó sokáig, talán ejtőzök a kádban egy picit mielőtt csatlakozom a többiekhez. Esetleg kicsinosítom magam. Sebaj majd a közös partin kipihenem magam. Nagyjából én is érkeztem meg utoljára így mindenkit egyszerre tudtam köszönteni. Mindenki tök vidám ami hamar rám is ragadt és gyorsan igyekeztem észrevétlenül elcsenni pár falatot az egyik asztalról.

by **Halász Alex** Hétf. Ápr. 03 2017, 16:06

Haladjunk sorban. Tehát Yurihime chan érkezett be előbb, jóval előbb mint hirdették, ami érthető és a maga nemében aranyos is volt. Rögtön fel is ajánlott a segítségét, miután majdnem kivette Alexból önkénytelenül is, hogy miért gyűlnek most össze. Ugye hívatlosan tavaszköszöntő buli lesz. A lány félelmetesen precízen ráérzett. Al elnevette magát, és bólintott, hogy igen, segíthet, bár már a vége felé vannak a pakolódásnak. Raktak ki nagy plédeket is, meg pár babzsák is kikerült, hála az inventory kellemes raktározási formájának. Egyszóval minden meg volt adva ahhoz, hogy kényelmesen eltöltsék ezt a kellemes napot. Majd lassacskán mindenki előkerült, köszöntötték egymást, és bár egy helyen laknak, sajnos mindenkinek más és más az életvitele, így nem csoda ha sokszor napokig nem is látják a másikat. Nem csoda aztán, hogy az ilyen összejövetelek fontosabbak számukra. Ai chanra nagy, fülig érő mosollyal válaszolt. - Te vagy a második aki ezt kérdezi. x3 - Erre mint egy varázs szóra betoppant Ozi is és megkérdezte ugyanezt kis köszönés után. - Mindjárt. x3 - Túl sejtelmes volt ahhoz, hogy ne sejthessenek valamit. Végül befutott Yuuki is, és csodák csodájára ő nem kérdezte meg. Végtére is, tavasz váró buli van. Majd Al megköszörülte a torkocskáját, de csak miután kicsit elkezdődött a kajálás, és végre lenyelhette azt a habosat amit egész idő alatt nézett, majd átkarolta Hinarit. - A tavasz várás mellett, bejelenteni valónk is van. - A lányra nézett, valószínűleg egyszerre fordították fejüket egymás felé. Majd folytatta a többiekhez fordulva. - Összeházasodunk. ^^

by **Hinari** Hétf. Ápr. 03 2017, 21:32

Először azt hittem, Hime valahogyan megtudta az összejövetel fő okát, így hirtelen nem is tudtam mit mondani a gratulációra. Mihez is gratulál? Zavartan néztem őrá majd Alexra, de végül a lány is folytatta a mondandóját, megnyugtatva engem, hogy valószínű előrébb szaladtam gondolatban, mint kellett volna.
Al felelt neki, de csak a második kérdésére, így én is inkább csöndben mosolyogva maradtam ott, később besegítve nekik a plédek kiterítésében. Aztán a többiek is sorra megérkeztek. Ai felajánlására hálásan bólintottam:
- Szia, igen, köszi, még van bent egy tál. Pont az utolsó ^^ - kezdtem volna befelé mutatni amolyan átgondolatlan mozdulatként, és csak a reflexemimnek köszönhettem, hogy még idejében észrevettem magam, nem borítva ki a saját kezeim között lévő tálcát. Elnevettem magam, arra gondolva, mennyire más ez most, mint bármilyen komolyabb szituáció: fejben már rég a nagy bejelentés után jártam, nem is igazán figyelve oda, hogy addig még el kéne kezdeni valahogy a partyt. Tavaszváró party. Jól hangzott, habár ahogy később rájöttem, sokan nem hitték el ezt így, legalábbis teljesen. Lehet csak elég volt ránk nézniük? Hiszen akármennyiszer tévedt egymásra a pillantásunk Allal, mindjárt fülig értek ajkaink. Párom eközben válaszolgatott az ismétlődő kérdésekre, s ahogy „hivatalosan” is elkezdődött az evés-ivás, még kivárt kicsit. Nestor szárnyait összecsukva nézett végig az embereken, ám amikor azt hitte, nem látja senki, rögtön a háttérben elő-előbukkanó chocobokkal volt elfoglalva. Persze el nem mozdult a helyéről, de én láttam rajta, hogy szívesen fogócskázna velük. „Fogócskázna”. Kíváncsi lettem volna rá, vajon szafaris állatnak vagy szelíd petnek nézi-e őket?

Alex megköszörülte a torkát. Az enyémben persze azonnal a szívem kezdett el verdesni, s párommal együtt álltam fel, valószínűleg őnála pár árnyalattal vörösebben. Al pedig nem kertelt; szinte azonnal kimondta, amit én valószínű percekig fogalmazgattam volna, hogy biztosan jól sikerüljön. Átkarolt, én pedig hozzá dőltem. Nem szóltam semmit, csak voltam ott, boldogan - és mintegy megerősítve a fiú szavait, nyújtottam előre összefonódott kezünket, hogy mindenki láthassa a rajtuk lévő gyűrűt.

by **Ozirisz** Vas. Ápr. 09 2017, 22:01

Nem sokkal utánam érkezett Yuuki is, szóval szép lassan összegyűlt a csipet-csapat. A kérdésemre Alex csak egy mindjártot mondott, és a sejtelmes vigyorból ítélve valami nagy bejelentésre számíthatunk, és ha tippelnem kéne, Hinarihoz van köze. Bár sejtéseim akadnak bőven, de inkább nem kezdek el találgatni, mert ugye az, ami nálam teljesen egyértelmű, az mások logikája szerint totál nem úgy van, ahogy gondolom, és így fordítva is. Majd mindent megtudok a maga idejében, kíváncsiság ide vagy oda.
Majd neki is kezdtünk a falatozásnak, avagy ha már itt vannak a finomabbnál finomabb sütik, akkor miért is ne? Elvégre minden sütinek ugyanaz a végzete Rolling Eyes

Aztán jött is a nagy bejelentés, miszerint Hinari és Alex összeházasodnak. Az igazat megvallva, már várható volt ez a lépés, már egy jó ideje együtt vannak, és főleg az utóbbi időben még több időt töltenek egymás társaságában. Alex FullHD-s vigyoráról már nem is beszélve Rolling Eyes

Bár, most, hogy falatozás a napi terv, ez inkább a kaján vigyor kategória Rolling Eyes

- Gratulálok, sok boldogságot ^^ – mondtam az ifjú párnak mosolyogva – Hadd kérdezzem meg... Templomi esküvőt is fogtok tartani? És kitűztétek már a nagy napot? - kérdezgettem kíváncsian. Avagy ha már esküvő, akkor meg kell adni a módját. Nem ám csak a sima sitty-sutty bejelölés felszerelésmegosztásos dolog, amit csak a rendszer néz legfeljebb házasságnak

Mondjuk az már egy más kérdés, hogy nem olcsó az ilyesmi, de semmi sem lehetetlen.

by **Yurihime** Pént. Ápr. 14 2017, 20:21

Boldog voltam, mert segíthettem a készülődésben. Nem feledkeztek meg rólam, és ez csodálatos érzés volt. Tartozni valakihez... nincs is ennél szebb dolog. Megérte ennek a néhány embernek felajánlani a szolgálataimat, segítő kezet nyújtani nekik, amikor szükségük volt rá, hiszen tudtam, hogy cserébe én is kapok valamit. Vagyis mindent, amire szükségem volt, talán egy dolgot kivéve. Boldog voltam, mert együtt láthattam mindenkit. Megölelhettem őket: a mindig szeleburdi Ai-samát, az erős és bátor Yuuki-samát, az örök mókamester Ozirisz-samát, mindegyiküket egyszerre. Olyan ritka volt ez, amikor összegyűltünk. Szerettem volna, ha több ilyen alkalmunk is lett volna, de akkor ezek a pillanatok talán nem lennének ilyen különlegesek és szívet melengetőek. Széles mosollyal néztem, ahogy minden a helyére kerül, beleértve az ételt is a többiek tányérjára. Miután meggyőződtem róla, hogy biztosan nincs több tennivaló, én is bátorkodtam elvenni egy tányért, és néhány válogatott falatot magamhoz venni.
Már-már azon gondolkodtam, kivel próbáljak szóba elegyedni, amikor Alex-sama felhívta magára a figyelmet. Kicsit meglepett, arra gondoltam, hogy Hinari-sama lesz az, aki mond valamiféle beszédet. Alex-sama azonban nem habozott, és mire észbe kaptam, már elhangzott egy olyan kifejezés, amitől egészen megszédültem. Számtalan érzés rohanta meg a szívemet. Az emberfeletti öröm, hogy két ember egymásra találásának a tanúja lehetek, ráadásul még közel is állnak hozzám, csak egy volt a sok közül. Nem tudom, látszódott-e a mosolyomon, de egy kicsikét szomorú is voltam. Nem kellene ilyesmit éreznem, de azt hiszem, irigy is voltam rájuk. Erről a pillanatról álmodtam én is annyiszor, és be-bevillantak azok az arcok, akik már nem lehetnek itt velünk, és nem foghatják a kezem. De már csak azért is befészkelte magát a szomorúság a szívember, mert szerettem volna, ha ugyanezek az emberek is láthatták volna, amit most én. Odaléptem Hinari-samához, és szorosan megöleltem, hosszú-hosszú pillanatokig kisajátítva őt magamnak.
- Nagyon-nagyon sok boldogságot kívánok, Hinari-sama! ^.^ - mondtam csillogó szemekkel a kisasszonynak, aztán ugyanolyan villámgyorsan továbbléptem Alex-samához is, hogy megszorítsam a kezét - Kérem, vigyázzon rá úgy, mint a szeme fényére. Megígéri, Alex-sama? ^.^ - néztem rá nagyon is komolyan a fiatalúrra, és addig nem is engedtem el, amíg meg nem ígéri, és amíg nem láttam a szemében, hogy menyire komolyan gondolja a választ.

by **RenAi** Kedd Ápr. 18 2017, 20:06

Ahogy megtudtam hogy még bent is van egy tányér, beszaladtam érte és kihoztam, majd helyet csinálva neki az asztalon letettem. Az asztal úgy meg van terítve mint karácsonykor. Szóval éreztem én, hogy valami készül itt, de nem foglalkoztam vele különösebben addig ameddig el nem jön annak az ideje. Hajtott a kíváncsiság persze, de nem akartam semmiféle poén lelőni. Nincs annál csúnyább ha elrontunk egy meglepetést nem? Persze... akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg mi leszünk a meglepetés végén meglepődve. Idővel a többiek is ideértek. Ozi szinte közvetlen utánam, de Yuuki is befutott, majd a rég nem látott Yurihime, aki egy hatalmas baráti ölelést is kapott tőlem. Valamint egy pár kék nyuszifület. Amikor Channal találkoztam a vásárban, még akkor vettem, rögtön ő jutott az eszembe. A hozzá való farkincát csakis azért nem kapja meg, mert tudom hogy milyen kis érzékeny és teljes zavarba azért nem akarom hozni. Így az megmarad nekem. :3

Majd a pakolások lecsendesedtek, a plédek előkerültek, és első körben foglaltam helyet rajta. Mikor elhangzott az indok egy pillanatra megfordult velem a föld, félre nyeltem a nyálam... ezért halkan köhögnöm kellett, de próbáltam a legkevésbé feltűnően. Várható volt, mégis... valahogy fájt. Valamiért egy furcsa űr képződött a lelkemben, amit nem értettem. Egy olyan érzés fogott el, amit eddig nem sokszor éreztem. Az irígység, a féltékenység... a harag és a tehetetlenségből fakadó düh. Utáltam ezt az érzést és mindig is megvetettem magamban. Én különb vagyok mint mások! Én különb vagyok mint az átlag! Bennem nincsennek ilyen érzések! Nincs is okom rá, hogy így érezzek!! Haragszom! Rájuk! MAGAMRA! Jinre... TACHIRA... a világra...

Szédülni kezdtem, halottam a jókívánságokat, és tudtam. Be kell álljak a sorba! Örülnöm KELL az ő örömüknek... mégis egy patkánynak éreztem magam. Hiába próbálok visszatérni a régi önmagamhoz, a szerelmem elvesztése... és az egész... ami történt... egyszerűen felébresztett bennem egy olyan oldalamat, amit eddig... elnyomtam.
Akkor és ott... ölni tudtam volna. Ölni akartam. Bosszút akartam állni, elvenni attól a férfitől mindent amit ő is elvett tőlem... De be kellett látnom, ő is pusztítja önmagát. Egy gyáva alak... gyáva aki nem mer szeretni, akinek a szívében csakis önmaga él, önmaga... aki soha nem fogja bántani. Hisz nem is lehet sebezhetőbb ha valakit közel engedsz magadhoz...

Felálltam, a mozgásom robotikus volt... de határozott. Döntés előtt álltam. Egy olyan döntés előtt, amikor azt kellett mérlegelnem, hogy nekik hazudok... vagy... magamnak...
Ostobaság miatt haragszom rájuk, butaság az amit irígylek tőlük és mégis úgy érzem, nekem is járna. Az ő életük! A boldogságuk! A jövőjük!... Mindenük!
Mindig is úgy gondoltam magamra mint egy legbelül gazdag emberre, de most?... Nincs nálam szegényebb és hitványabb ember. Szeretem őket... és mégsem tudok felhőtlenül és önzetlenül örülni a boldogságuknak...
Ki vagyok én? Mivé lettem... Miért épp ilyen.. egy olyan attitűdűt képviselek... amit legbelül mindig is megvetettem... mint ahogy azt az érzést is titkoltam és rejtegettem...
Azt hiszem... félek magamtól.

Végül eléjük értem, le voltam sápadva, miközben még mindig nem tudtam mit mondjak... hogy, hogy mondjam. Hazudni volna a legegyszerűbb. Sablon mondatok, a nyelv könnyen megformázná azokat. Féltem attól hogy megismernek. Hogy megtudják mit érzek, és mennyire is.. szegényes vagyok. Nem akartam, hogy megítéljenek. Voltak akiknél nem törődtem ezzel, de náluk igen. Önmagam előtt álltam. Mégis olyan egyszerűnek tűnik minden... mégsem az. Az ajkaim szóra nyílnak. Legyek őszinte és tegyem tönkre a napjukat... önmagammal, az önzőségemmel, a kifakadásommal. Vagy esetleg hazudjak? Akkor minden rendben lesz, ők nem gondolnak majd egy patkánynak... és megtarthatom a szemükben azt, amit eddig talán sikerült kiépítenem... és önmagam előtt is, lehetek az aki lenyeli a saját keserűségét és bajait, elfedve az emberi hibákat... De ezzel tényleg segítek? Tényleg ez vagyok én? Ha a barátaim... akkor nem arra kellene, hogy kíváncsiak legyenek aki... és amilyen tényleg vagyok?! De... nem ilyen vagyok, olyan sem... és már egyszerűen nem tudom mi lenne a tisztességes. Mivel nem árulom el sem őket, sem pedig magam... Elvárom magamtól, hogy önzetlenül örülni tudjak nekik, az örömüknek... a sikerüknek, úgy... akár csak Yurihime. Ő is sajnálhatná magát, mégsem teszi! Minél tovább vívódok magamban... annál inkább jutok mélyre. Mégis?.... Mit befolyásol ez nekem? Most őszintén... Annyira logikátlan ez az érzés... annyira buta... buta... buta... és felesleges. Nem kellene léteznie... de mégis van.
- Vigyázzatok egymásra. - Csupán ennyit tudtam kinyögni, ezt is már könnyes szemekkel. Haragudtam magamra, de ez a kívánság tényleg szívből jött, és ez egy olyan tanulság... amin én elbuktam. Az egész fejem elvörösödött és tudtam el fog törni a mécses. Nem akartam hogy lássák... de.... magukra sem hagyhatom. Itt és most nem! Most ünneplünk és boldogok vagyunk! Én is az leszek! Azt hazudom hogy meghatódtam... ha nem értenék! Remélem nem értik... a föld alá tudtam volna bújni szégyenemben, ahogy megbuktam önmagam előtt. Erőt veszek magamon és összeszedem a gondolataim. Nem gondolok rá, nem gondolok Jinre! Sem pedig arra a jövőképre amit meg akartam vele élni... Most egy ünnepségen vagyok, meghívtak és örömmel láttak, hálás vagyok ezért. Egy halom kaja van az asztalon a legfinomabbak, örülök nekik. Az idő mesés a madarak csiripelnek.... és ami a legfontosabb. Együtt vagyunk, itt mindannyian és én boldog vagyok.

by **Kurokawa Yuuki** Vas. Jún. 04 2017, 11:09

Majdnem sikerült megfulladnom az egyik félrenyelt falattól meghallottam Alex kijelentését. Összeházasodnak! Nem túlzás ez? Össze lehet egyáltalán a játékban házasodni? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelege lepte el a fejem. Biztos félre értettem vagy valami. Valahogy próbáltam tagadni a halottakat pusztán azért mert az én szerelmi magánéletem a béka... Milyen egy önző dög vagyok. Közben sorba mindenki gratulált. Ozi kérdésekkel bombázta őket, Ai még sírva is fakadt meghatódottságában. Nekem is gratulálni kellene de annyira nem lett volna őszinte. Egy csesszétek meg sokkal oda illőbb volt.
~ Ennyire irigy nem lehet! Menj oda és Mondj nekik szépen egy jókívánságot.~
Győzködtem magam és lassan el is indultam feléjük. Vicces, hogy küzdőterekre, kazamatákba és minden egyéb veszélyes dologra mennyire magabiztosan megyek, most meg direkt a lehető leghosszabb útvonalat választom, hogy húzzam az időt. ~ Végül is ez is csak egy csat. Harc önmagam sötét árnya ellen! ~ Motivációs gyakorlat. Néhány szék és az asztal megkerülése után pedig végre ott álltam előttük.
- Legyen boldog és hosszú életetek. - Mosolyogtam rájuk. Ennyi nem is volt nagy menet.

by **Hinari** Vas. Jún. 04 2017, 15:47

Nestor is felemelte fejét a hírre. Figyelmét immáron mi kötöttük le egyedül, és a többiek mondanivalója közben, amikor éppen volt egy kis szünet, ő is beszúrta sajátját:
- Nestor örül Annabellnek és Alexnak – mondta, de nem jött oda hozzánk – s őszintén szólva ezt a céhtársaimtól sem feltétlen vártam volna el. Ozirisz kérdése kicsit zavarba is hozott, hiszen persze, szerettem volna esküvőt, és pénzügyileg nem is lett volna akadálya, de… egy ilyen esemény híre egészen biztosan futótűzként terjedne szét Aincradban, és nem voltam olyan biztos benne, hogy jó ötlet lenne világgá kürtölni a legnagyobb gyengepontunk.
- Hát, még nem döntöttük el – feleltem a fiúnak – Se azt, hogy mikor legyen… - tettem hozzá, gondolatban azonban talán túlságosan is előreszaladtam már, mivel olyan, de olyan nagyon jó lett volna a családunkat is a jelenlévők között tudni. Mindegyik családunkat – De odakint egészen biztosan lesz majd ^^ - mosolyodtam el, megszorítva párom karját amolyan biztatásképpen, hogy ugye, ugye odakint is mindenki ott lesz majd? Ugye nem fogok senkit sem elveszíteni addig? Hime ölelése zökkentett vissza s adott talán még az eddigieknél is több boldogságot: kezdtem ténylegesen is megérezni, milyen az, amikor együtt tudnak örülni velünk azok, akik szinte a legjobban számítanak.
– Köszönöm – viszonoztam az ölelést, majd vidáman néztem, hogyan libben oda a lány Alhoz is, s kíváncsian figyeltem, Al vajon hogyan s mit fog felelni neki. Lehet ezért is fordultam csak akkor Ai felé, amikor már előttünk volt, így bár nem láthattam, hogyan sétált ide, de a falfehér arca mindent elmondott nekünk, amit kellett. Hirtelen csapódott belém az érzés - elszégyelltem magam, de közben magam is tudtam, hogy nincsen miért. Vártam, mit mond, s végül hálával telve tudtam bólintani szavaira, s megígérni neki, és utána is léptem volna, ha Yuuki nem álldogál mögötte. Megköszöntem neki is a jókívánságot, rápillantottam Alexra, majd el kellett telnie pár pillanatnak, hogy mindenki folytatni tudja azt, amit elkezdtünk: a derűs piknikezést. Jeanie is befutott végre (azért késett, mert mint elmondta, egy pár napja született chocobot keresett, aki valahogy betévedt az erdőbe), így először ővele is megosztottuk a hírt, majd ahogy kezdett lecsendesedni minden, bólintottam páromnak. Elléptem mellőle, és miközben ő ha minden igaz csatlakozott az asztalnál ülőkhöz, én letelepedtem a pokrócra Ai mellé. Találomra vettem el az ott lévő tálból egy süteményt, de még nem haraptam bele: a kezemben forgatva nézegettem, majd pillantottam fel a lányra.
- Tudod… hálás vagyok azért, amit mondtál – tettem le az ételt; nem kellett most – Nem tudom pontosan, milyen érzés lehet, de tudom, hogy rossz – néztem a szemeibe, szándékosan nem említve, mire gondolok, hiszen mindketten tudtuk, azt hiszem. Itt nem a bejelentésünkön volt a hangsúly – egy annál régebben történt tragédián, amit éreztem és láttam, hogy Ai még most sem dolgozott fel teljesen - Előttünk nem kell megjátszanod a vidámságot – mondtam neki halkan de biztatón, meg is rázva a fejem hozzá – A családod vagyunk, mindannyian. És attól még, hogy a mindig vidám, mosolygós Ai-nak ismertünk meg, tudjuk, hogy idő kell, sok idő, mire újra gondtalannak láthatunk – fogtam meg a kezét és húztam magam felé őt egy kicsit – Addig pedig itt leszünk neked, és segítünk – bólintottam, végül átölelve őt akkor is, ha először nem akarta hagyni. S igazság szerint ezt már rég meg kellett volna tennem. Felkeresni őt, nem hagyni, hogy hosszan kerüljön, engem, mindenkit, bárkit. Elmondani neki, hogy ránk számíthat. Hogy ha úgy is érzi néha; nincsen egyedül.

by **RenAi** Kedd Jún. 20 2017, 09:05

Zavartan éreztem magam, nem is tudom miért, olyan hülyén jött ki az egész. Borzasztó volt, mennyire nem tudtam helyén kezelni, egy egyszerű dolgot, egy egyszerű szót és kívánságot. Haragudtam magamra, mert irigy és féltékeny voltam, mert hibáztam és mert most ők azt élik... ami nekünk is járna Jinnel. Kifejezetten rossz tulajdonságom került előtérbe, hisz a féltékenységet, irigységet sose tartottam jó és kedvező emberi tulajdonságnak és magamban is elnyomtam, akárhányszor megkísérelt a felszínre törni.

Hálát láttam az arcán én pedig eláshattam magam, szégyelltem, mert csupán ennyire voltam képe, de minderre legalább őszintén. Tényleg azt akartam, hogy még sokáig maradjanak együtt, szeressék egymást és minden alakuljon a legjobban, hogy ők megmaradjanak egymásnak, de mindez fájt is, a szívem egy sötét pontján. Miért lehet nekik jobb mint nekem? És ez már ugye állandó, hisz Jin már nem jön vissza, soha többé... és úgy érzem, senkit sem fogok tudni többé úgy szeretni mint őt. Még akkor sem, ha Tachi kimondatta velem. Talán nem is szeretett, talán én sem szerettem igazán, talán nem is az a szerelem... Hisz könnyedén megvezethető voltam... Én voltam...

Kissé félrevonultam a pokrócra, de nem látványosan, nem azért, hogy kiváljak, csak most úgy volt kényelmes. Srégen a többiekkel ültem, és a magam elé vett süteményestálcáról majszolgattam. Ekkor ült mellém Hinari, elmondta, hogy hálás én pedig egy biztató mosollyal köszöntem meg. Ilyenre jó szó nincs, vagy legalábbis én még nem találtam meg. Amikor folytatta, nem nézem rá, csupán a sütis tálat bámultam, de a kezemben is megállt az étel. Amikor belekezdett egy pillanatra úgy éreztem elfog a bőgés. Fogalmam sincs mit éreztem, bűntudat, félelem, gyász, fájdalom... igazságtalanság? Az utóbbit leginkább azért, mert nem érdemeltem meg ezeket a szavakat, hisz ha tudná... Ha tudná, hogy közöm lehetett Szophie-hoz?... Akikkel olyan jóban voltak, most biztos nem ezt mondaná... Aljas vagyok és gyáva, félek elmondani az igazságot, a talán igazságot... Közel húzott magához és megölelt. Még tartottam magam, de az arcom érezhetően vörösödött. Oda bújtam hozzá, lesiklottam az ölébe, szinte elfeküdve és úgy öleltem át, mind a két karommal, hogy a fejem a hasánál, vagy kissé lentebb az ölében lehetett. Belegyűrtem az arcom a lány ruhájába, amely érezhetően lassan ázott át. Bár ügyeltem, hogy ne túlzottan, de így mertem csak elfogadni a vigaszát, és közben szégyelltem magam, azt hogy elrontom a hangulatot, azt hogy nem érdemlem meg, mégis igényeltem... annyira igényeltem.

by **Hinari** Csüt. Szept. 07 2017, 14:49

Végig őrá néztem, miközben beszéltem, és nem volt gond, hogy ő ezt nem tette meg. Sokat segíthet egy-egy süti, vagy bármi, amit lehet bámulni, de itt én nem álltam meg: közel húztam magamhoz, gyengéden és úgy, hogy érezze, segíteni szeretnék. Örültem neki, hogy elfogadta, s a szívemet melegség járta át, egy másik fajta hála, amiért nem lökött el magától. Amiért engedte, s lassacskán nekem is könny szökött a szemembe, de ez egyedül maradt; egyetlen cseppként csillogva a délutáni napon.
Szorosabban karoltam át és néztem, csak néztem, ahogyan sír. Nem szóltam semmit; nem mondtam, hogy semmi gond, hiszen nem lett volna igazam. Nem kellettek ide a szavak, fölösleges lett volna mind. Ezeket a sebeket csak az idő gyógyíthatja meg, s ha itt vagyunk neki, talán hamarabb talpra áll majd - úgy szerettem volna, úgy akartam ezt neki! De addig nem tehetünk mást, minthogy ott vagyunk mellette. Mindig és mindenkor, ha szüksége van ránk.

by **RenAi** Vas. Okt. 08 2017, 18:39

Meg sem fordult a fejemben, hogy ellökjem, és a gondolatot sem érteném. Bújós vagyok és szeretem ha szeretnek és elfogadnak, mivel ez tölt fel arra, hogy én is annyi mindent legyek képes tenni másokért. Ez így működik, meg úgy, hogy az ember akkor van igazán szeretve, ha erős és vidám és kitartó. Soha fel nem adja. És ezt érzem folyamatosan. Persze, leenged az ember, amikor egy picit úgy érzi, hogy megteheti, kiadhatja magából és erre is szükség van olykor. Éreztem a közelségét, a teste melegét, a ruhájának az illatát, és éreztem a tenyerét is a fejemen, ami simogat. Megnyugtatott, így pár perc múlva ismét össze tudtam magam szedni. Felültem, majd megöleltem.
- Köszönöm. - Súgtam oda neki, majd nem tudtam mit mondani, így csupán a vállamat az övéhez döntöttem. Pár perce még annyi kérdés volt a fejemben, most meg teljesen kiürült a gondolatoktól.

by **Hinari** Hétf. Okt. 16 2017, 21:25

A többiek mögöttünk csevegtek az asztalnál, talán Jeanie mesélt nekik valamit éppen. Tudtam, hogy nem Al az egyetlen, akinek feltűnt ez a kis különválás, de örültem neki, hogy hagynak nekünk időt. Rámosolyogtam a lányra, amint felemelte tekintetét és válasz helyett egyszerűen csak röviden megöleltem újra. Szívesen - mondták az arcvonásaim helyettem, amíg én magam mélyet szippantottam a nyári levegőből. Pillantásom őrajta nyugodott és próbáltam kitalálni, vajon hogyan érezheti magát most.
- Bármikor megtalálsz, amikor csak szeretnél - mondtam végül egy halvány mosollyal - Ha gondolod... - megakadtam s így érthette az előző mondat folytatásának is, de én nem ezzel terveztem befejezni. Fel akartam neki ajánlani azt, amit azt hittem, már fel tudok, de nem, még mindig nem ment. Ha gondolod, találkozhatnánk a csokiszobában. Mondjuk csütörtökönként. Felnéztem a fölénk magasodó palotára s ha Ai követte a pillantásom, az a csokiszoba ablakán állapodott meg és nézte is azt még pár másodpercig. Behunytam szemeim, elűzve az emlékeket, majd tekintetem önkéntelenül is az ujjamon lévő gyűrűt kereste, minthacsak megnyugvást, boldogságot szeretett volna a bánat után. Megborzongtam: Nestor kitárta a szárnyait és felverte vele a port, elég szelet gerjesztve ahhoz, hogy mindkettőnk tincsei játékba kezdjenek. Rámosolyogtam céhtársamra, majd beleharaptam egy sütibe, messzire űzve vele az engem kerülgető, baljós gondolatfoszlányokat.
- Örülök, hogy többet látlak mostanában - csúsztattam hátra a tőle távolabbi kezem s támaszkodtam rá, megigazítva a szoknyám szélét - Ha esetleg még nem lenne teljes a szobád berendezése, én szívesen segítek beszerezni pár dolgot - ajánlottam - Egész jó boltok nyíltak az új szinteken ^^

by **RenAi** Szomb. Nov. 04 2017, 17:10

- Tudom. – Válaszoltam rögtön bár, hogy mégis miért nem teszem, és tettem, arra nem tudtam választ adni. Talán a szégyen és az amiért magamat is okoltam Szophie eltűnéséért féltem, hogy ha kiderül ellenem fordulnak, hiszen ők ketten mindig is jobban megtalálták a hangot, mint én akármelyikükkel. Majd hozzá tette, hogy ha gondolom. Ez picit vissza vetett, olyan nem akarom rád erőltetni, hangulata lett, amit nem értettem igazán. Picit elgondolkodtam és el is bizonytalanodtam, de nem annyira, hogy jelét is adjam.

Követtem a tekintetét amely elmerengett a csokiszoba környékén. Biztos voltam benne, hogy Szophiere gondol éppen, és az emlékek sora derenghet fel a lelki szemeiben, ezzel pedig akaratlanul is mélyítette a bűntudatomat. Ártottam a céhtagoknak, pedig nem akartam, nekik a legkevésbé. Szophenak a legkevésbé… Jinnek a legkevésbé. Megmerevedtem, talán már tudják is?... Tachi lehet elmondta és hogy ne bántásnak meg, így adja a tudtomra? Nem… ez badarság! Ugye?
Nem szóltam, nem tudtam mit szólni… Feszülten vártam, mindazt ami ezután fog következni… A modatot figyelve pásztáztam, hogy a felvillanó gondolat lehet-e valós… de nem. Azt hiszem… nem. De.. így bele fogok őrülni… Tachi tudja csak, és Szophie, senki más. Senki más! Én öltem meg vajon Jint? Miattam szenved most annyit Szophie?... Vajon… ha kiderülne, akkor is ilyen kedves lenne-e velem? A gondolatokra lesápadtam. Nem érdemlem meg, azt amit kapok tőle, vagy tőlük. Mit kellene csinálnom? Elmondjam? És ha azzal mindennek véget vetek? És ha bántja Tachit?... Nem is tudom, hogy azt bánnám-e.. De megbocsájtottam. Meg. Meg kellett, mert a harag csak mérgezett és emésztett belülről. Soha nem érzett kínokat éltem át, ameddig el nem fogadtam, azt ami megtörtént és azt, hogy én is a részese voltam… és azt hogy Tachi nem önmagában gonosz, csupán… „beteg” aki nem ismeri az etikai határokat és félelmetes. Börtönben volna a helye… Mégsem mertem Szophie után küldeni…
- Aa- Akadt meg a szó a torkomon, hiszen ugyan hallottam a mondatokat, de az érzelmeim egészen máshova raboltak el.
- Akkor is így gondolnád, ha haragudnál rám? – Pillantottam rá, és míg eddig kedves, most üres, de mélyre látó szemekkel. Hideg tekintettel, ami szinte éget és fájó, ami az arcodba marja magát és átlát mindenen.

by **Hinari** Hétf. Nov. 13 2017, 21:42

Még akkor érkezett egy üzenete, amikor mindketten a csokiszobának ablakát bámultátok, de túlságosan is bele volt feledkezve a gondolataiba, hogy észrevegye, vagy legalábbis érdemben reagáljon rá. Aztán eszébe jutott s éppen akkor nyitotta meg, amikor te elkezdted mondani, amit szerettél volna. Gyorsan átfutotta a sorokat, még talán bólintott is a szavakra egy aprót, de a kérdésednél már csak rád figyelt s szeméből leginkább kíváncsiságot tudtál kiolvasni most.
- Miért haragudnék rád? - kérdezett vissza, majd rögtön hozzá is tette - Tudod mit? Majd elmeséled később, vagy akár a vásárlás közben, most viszont sos el kell mennem - mondta tele kedvességgel s át is ölelt hozzá, és tényleg, minden mozdulata azt sugallta, hogy érdekli, de sürgősen kell a segítsége valahol - meg még azt is, hogy nem gondolja olyan nagy kaliberűnek a haragjával kapcsolatos aggályaidat, mint amilyen nagynak azokat te látod. Láthatlanba persze könnyű volt ez neki. Fel is pattant és odasietett Alhoz, súgott neki pár szót, majd egy rövid csókot követően elköszönt, megígérte, hogy igyekszik vissza hamar, majd elteleportált.

Minden céhtagnak köszöntem a játékot :3

by Ajánlott tartalom

Chocobo Ranch

Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch

Re: Chocobo Ranch