Taiga Kagami

Név: Taiga Kagami (Veszett Kutya)

Nem: Férfi

Kaszt: Állatidomár

Kor: 24

Kinézet: Vörös hajú 180 cm magas körülbelül 70 kiló. Első ránézésre vékonykának tűnik de valójában szálkás izmos teste van. A haja vérvörös a szeme kék. Mindig egy vörös színű nadrágban mászkál és egy fekete ing van rajta.

Jellem: Ő egy igazi kőkemény bunyós aki az öklével oldja meg a dolgokat. Elég gyakran eljár a keze és ha nincs jó kedve káromkodási képességeit sem szégyenli latba vetni. Nem szereti ha mások beleütik az orrát a dolgaiba. Legszívesebben pusztakézzel harcolna de a kasztja nem nem engedi.

Képességek: Mikor felvette a tojást és mondhatni megégette magát azzal képessé vált arra, hogy megfogja és elhajítsa azt amit a társa kibocsát magából persze ha az gömb formájú. Lehet az akár savgömb is. Ha esetleg a familiárisomnak lesz valamilyen sugárlövő képessége az lepattan a tenyeréről.

Előtörténet:
Az életem inkább hasonlított egy ponyvaregényre mint valódi éltre. Senki nem tudta ki is vagyok valójában csak azt tudták rólam amit halottak. Ez a hír pedig gyorsabban terjed még a futótűznél is. Nemegyszer találkoztam ismeretlen emberekkel akik ha meghallották a nevemet rögtön elsápadtak majd kiabálva és jajveszékelve elrohantak. Ez a hír nem volt más mint, hogy én egy állat vagyok! Egy vérengző veszett vad aki mindenkit elpusztít aki az útjába kerül. Halottak legújabb áldozataimról akiknek vérével egy egész lakást festettem ki. Egy tucat nehézfiú volt mégis falfestékként végezték. Mikor a rendőrök rám találtak a nyakig csurom vér voltam. Csak azért nem kerültem börtönbe mert félt tőlem a bíró. Legalábbis ez a hír keringet rólam akár a herpesz. Soha nem érdekelt mit gondolnak rólam az emberek ezért nem csináltam semmit ellen. Azonban mióta az a bizonyos esemény történt kénytelen voltam megváltoztatni a véleményemet. Akit érdekel az igazság vegyen egy mély levegőt mert most elkalauzolom életem tengerének legmélyebb zugaiba.

Egyszerű szülök egyetlen gyermeke vagyok. Soha nem voltunk gazdagok de szegénynek sem mondhattuk magunkat. Mióta az eszemet tudom a szüleim mindig azt szajkózták viselkedjek rendesen másokkal. Ha esetleg valaki ártott nekem azt felelték ne törődjek vele csak én legyek rendes. Ez a jófiúsdi viszont teljesen kiborított és nem bírtam elviselni míg más kedvére szórakozik addig én legyek a mintadiák. Szerencsére volt egy titkos zug ami nem is volt annyira titkos. A ház alatti pincébe szoktam eljárni ha túl sok feszültség gyűlt össze bennem és a falakon vezettem le. Minden erőmet beleadva püföltem a pince falait. A fájdalom másodlagos volt csak az számított, hogy kiengedjem magamból a gőzt. Néha csodálkoztak a szüleim amiért nemvolt bőr a kezemen de könnyedén kibeszéltem magamat és mivel ritkán használták a pincét a lukakra sem figyeltek fel. Ez így ment kb hétéves koromig amikor elkezdtem erősítéseket végezni a rejtett zugomban. Felülések, fekvőtámaszok, súlyemelések, homokzsák bokszlás meg hasonlók. Ha viszont egyiket sem csináltam akkor éppen kosárlabdáztam egymagamban. Mire elértem a tizennyolcat eléggé megemberesedtem. Azonban a szüleim még mindig a hippi korszakukat élték, de én tiszteletben tartottam döntésüket egészen addig a bizonyos napig. Éppen hazafelé tartottam az utcán mikor megláttam néhány helybéli nehézfiút akik pénzt követeltek valakitől. Legszívesebben odamentem volna hozzájuk, hogy rendet tegyek de ígéretet tettem a szüleimnek. Ezért nem csináltam semmit hanem mentem tovább haza bár folyt rólam a víz az idegességtől. Útközben találkoztam egy rendőrautóval. Elmeséltem mit láttam mire azt mondták ne üssem az orromat a dolgukba nem kell nekik segítség. Én nem is akartam segíteni csak elmondtam mit láttam. Este a hírekben egy rabló gyilkosságról beszéltek. Elképedve néztem, hogy az áldozat az az ember volt akit én láttam. Valószínűleg én és a gyilkosai láttuk utoljára életben. Patakokban folyt rólam a veríték és remegtem akár egy nyárfalevél. Azonban ahelyett, hogy lementem volna szétverni minden falat pusztakézzel elmentem azokhoz akik véleményem szerint a gyilkosságot elkövették. Félórányi gyaloglás után meg is találtam a keresett lakást. A koszos ablakon belesve megláttam egy asztalon a halott férfi pénztárcáját. Ezzel világossá vált számomra, hogy ők voltak a tettesek. Ahelyett, hogy hívtam volna a zsarukat egy jól irányzott mozdulattal berúgtam az ajtót. A kis folyóson egy velem azonos magasságú kopasz férfi jött szembe. Mindenféle köntörfalazás nélkül elkaptam a gallérját és a szűk folyosó falainak kezdtem csapkodni. Bár igaz nem nagyon látszott rajtam de egy vadállat ereje bújt a testembe. Csak úgy mállott le a vakolat a mocskos falról valahányszor hozzávágtam az ürgét. Úgy a negyedik után kidobtam a fickót a nappaliba ahol szétnyomott egy üveg dohányzóasztalt. A csörömpölésre előjött a két haverja akik kicsivel voltak alacsonyabbak az előzőnél. Mielőtt még megszólalhattak volna üvöltve nekirontottam elkapva a torkokat az egyik falnak csaptam őket. Ezután egy-egy kezemmel egy-egy bajkeverő arcát kezdtem csépelni. Rettenetesen dühös voltam amiért megölték azt az embert. Annyi csontot törtem és zúztam az arcukban, hogy azt még egy plasztikai sebész is megirigyelhette volna. Mikor végeztem rongybabaként hullott össze mind a kettő. Némi vér rákerült az öklömre, de ezzel nem törődtem mert a társuk zihálva felkelt és egy nagyobb darab üveglappal célzott egyenesen a hátamnak. Egy villámgyors mozdulattal megfordultam és kirúgtam a kezéből az üveget. Pechjére rosszul fogta meg így mikor elrepült a fegyvere megvágta a kezét és egy adag vér rám és a falra is spriccelt. Abban a pillanatban meghallottam a rendőrautó szirénáját ezért kereket oldottam. Később behívtak kihallgatásra mert néhányan látni véltek kijönni az épületből. Szerencsémre egyéb bizonyítékuk nem volt és én is alaposan lefürödtem így felmentettek a vádak alól. A három jómadár pár hónapig nem tudtak felkelni a kórházi ágyból. Azóta apró megtorlásokat hajtottam végre állatkínzókon és gyerek molesztálókon. Azonban a rossz nyelveknek hála megindult a rossz hírem miszerint én egy pedofil, szadista, vérben fürdő elmebeteg vagyok. Ezekkel nem is foglalkoztam egészen addig a bizonyos napig míg az egyik páciensem el nem ütött az autójával. A sorsnak köszönhettem az életemet de tökéletesen lebénultam. A pislogáson és légzésen kívül semmire nem voltam képes. Azonban a kórházban valami oknál fogva mindig történtek velem balesetek. Egyszer leestem az ágyról és bevertem a fejemet máskor meg a könyves szekrényt borítottam magamra. Legalábbis ez volt a meséje az éjszakás ápolónak a furcsa sérüléseimmel kapcsolatban. Kár, hogy a pénzért nem tudott magának egy kis észt is venni.

Az egyetlen látogatom akinek igazán örültem az Lili volt a meggyilkolt férfi lánya. Hálás volt amit az édesapjáért tettem bár nem éreztem méltónak magamat rá. Minden nap friss virágot hozott nekem, olvasott, együtt néztem velem a tévét. Neki köszönhetem, hogy tudomásomra jutott a SAO játék hatalmas kudarca. A játék képes volt egy virtuális világba juttatni birtokosát és csak gondolatokkal kellet irányítani. Azonban az első napon a játék készítője bezárta a játékosokat eme virtuális börtönbe. Együtt éreztem velük hisz én saját testem foglya lettem. Olyan jó lett volna újra lábra állni és élni mint egy normális ember nem mind egy hulla. A lány valahogy kiolvasta a gondolataimat mert pár napra rá a fejembe nyomott egy ilyen készüléket. Nem éreztem semmit de a kijelzőn megjelenő tapogatós parancsokat valamiért elfogatta a rendszer. Bizonyára tündéri jóakaróm segített eme macerás műveletben. Volt pár kérdés de azokat gyorsan megválaszoltam és kihagytam az avatar generálást. Fények kezdtek cikázni és hirtelen egy teljesen másik, középkori világba csöppentem. Újra tudtam járni (beszélni). Mindent élveztem a szél fújását, ahogyan a fű csiklandozta a talpamat mindent. Pár játékostól ellestem milyen mozdulatokat csinálnak és így előhívtam a menümet. Addig kattintgattam össze vissza míg megtudtam az egyik leggyengébb kasztot választottam. Az én stílusomnak egyáltalán nem volt megfelelő ezért dühöngtem is egy sort.
-Hogy az a názáreti, szentséges szorongatná meg a legféltettebb kincsét.- annyira bosszankodtam, hogy végül elestem egy kerek csúszós tárgyon. Mikor felvettem akkor láttam meg, hogy egy tojás. Egy ébenfekete tojás volt néhány helyen tüskékkel. Mikor megfogtam egy pillanatra égető érzés futott végig a tenyereimen de pillanatok alatt el is tűnt. Az én stílusom a közelharc, volt nem pedig ez a pokemonosdi. Nem tudtam mit tenni mint szitkozódva visszamenni a kezdetek városába. Végre újból mozoghattam és nem voltam rabja a saját testemnek.