Urbus

Iszonyatosan dühös vagyok. Igen, még mindig. Ez a mélységes csalódottságból fakadó düh, amin az ember nem tud egykönnyen túllépni. Az ilyesmire nincs jó gyógyír, legfeljebb az okozója tud enyhíteni rajta. Éppen ezért üzenetet írtam Mirikának, hogy találkozzunk Arbusban, mégpedig abban a fogadóban, ahol annak idején kérvényeztem a Voicéból való kilépésünket. Nem volt jobb ötletem, a Kezdetek városát már túl zsúfoltnak éreztem, a második szinten meg csak ezt a helyet ismertem jobban. Azóta sem jártam itt többször, és nem is szándékozom túl gyakran. Ez a város megmarad a kellemetlen meetingek lebonyolítására. Én magam időben megérkezem a helyszínre, be is ülök a múltkori boxba, és türelmesen várom az érkezését. A felszolgálótól kérek egy pohár narancslevet, neki pedig ásványvizet és türelmesen várakozok. Biztosan el fog jönni, nekem nem mondana nemet. Akármi is történt eddig köztünk, 100%-ig biztos vagyok benne, hogy nem verne át, még ha nem is válaszolt a levelemre. Igaz, én is csak sejtelmesen ennyit pötyögtem neki: "Arbus, 3 óra, beszélnünk kell!" Okos kislány ő, nem kell a szájába rágni, hogy mégis miért akarok vele találkozni. Biztos lehet benne, hogy nem az aincradi ércek árfolyamáról vagy a havi lottónyertesekről. Túl sok van a számláján, és úgy érzem, ha most nem lépek közbe, ellepi valami olyan éteri sötétség, amiből soha többé nem rángatja ki senki, még a drágalátos öngyilkosjelölt pasija sem. Kota is felhúzott, de az már az ő problémája, hogy nem fogadja el mások segítségét és önkéntesen vágóhídra viszi magát. De Mirika más lapra tartozik, iránta felelősséget érzek, s éppen ezért kell most alaposan megmosom a fejét, mint ahogyan azt egy testvérnek kell, ha a kisebbik rossz útra tér. Hol vagy már, te lány?

Halk köszönéssel fogadom, tőlem nem megszokott módon elmarad a kézcsók. Hellyel kínálom persze és az innivaló is már ott várja kitöltve, mire megérkezik. Kezdésképpen mondhatnám akár azt is, hogy sz@rul nézel ki picim, de nem fogom végigsérteni, még ha tényleg elég vacakul is fest most az egykor tüneményes lányka a kialvatlan, karikás szemeivel. Nem, nem szolgált rá a beszólogatásokra, ennyire nem leszek vele bunkó. Nem fogom a megértő, pátyolgató, minden felett szemet hunyó bátyust sem játszani, hanem tetteiért felelős felnőttként fogok viszonyulni hozzá. Ha volt bátorsága és elszántsága egy céhet alapítani, akkor legyen minden máshoz is elég felnőtt.
- Nem kertelek, vágjunk bele a közepébe... Te is tudod miért vagyunk itt, akkor minek járjunk felesleges udvariassági köröket. - Kezem ökölbe szorul, már folytattam is volna, de inkább elfojtom a belőlem kitörni szándékozó mondatokat. Inkább alaposabban megrágom magamban a mondandómat, így egy finomabb változatba kezdek bele, de tartok tőle ebben sem lesz köszönet. - Mégis hogy a fenében tehettél olyan felelőtlen lépést a boss harc kellős közepén, hogy a saját csapattársadat támadod meg, miközben mindannyiunk életét veszélyezteted? Te magad alapítottad a Voicot, te magad írtad kőbe vésett szabályait. Mégis képes voltál egyetlen szúrással aláásni mindent, amit eddig képviseltél, csupán azért, mert elvesztetted a fejed? Te is tudod kislány, hogy itt az életünkkel játszunk, akkor mégis miért? - Kétségbeesés és a bennem tomboló düh tükröződik most a szemeimen keresztül, úgy érzem jogosan háborodtam fel és követelek válaszokat. Kezdés képen ezt végigrágni is elég lesz, a többi ráér. Így is úgy zúdítottam rá az érzéseimet, mint egy cunamit, de muszáj lenyugtatnom magamban a háborgó tengert. - Addig nem vonulhatunk újabb boss ellen, amíg ilyen labilis idegállapotban indulsz harcolni. Lehet jobb lenne, ha egy időre visszavonulnál és rendeznéd a soraidat. Nem tesz jót a csapatmorálnak, ha így mutatkozol előttük és Ritával sem ártana pontot tennetek az ügyetek végére. Tudod... az Artes szervezi a következő bosst, és kötelességemnek érzem, hogy tájékoztassalak és felkérjelek erre.

- Persze, hogy ezer meg egy sebből vérzik, mert teljesen felzaklattak a boss termében történtek... - Kénytelen vagyok oldalra nézni, mert szégyellem magam azért, hogy ennyire kitárulkoztam a lány előtt, másrészről pedig azért is, mert nem jellemző rám, hogy logikátlanul beszélek. Mindig racionálisan, jól átgondoltan érvelek, de ma már eleve olyan hangulatban érkeztem, hogy alig tudok uralkodni az érzelmeimen.
- Igen, azt hiszem valóban nem tudom átérezni a helyzetedet, s ami azt illeti, nem is szeretném. - Egyszerre érződött ki szavaimból a sajnálat, az együttérzés, az elkeseredettség, a düh és a megvetés. Valahol ezek tök ambivalens érzések, s valószínűleg nem is lehetett mindet tökéletesen felismerni vagy megkülönböztetni egymástól. Ami azt illeti, én magam sem tudtam. Hát igen, fogalmam sincs arról, hogy ki is ő valójában, s éppen ez volt az egyik nyomós ok, amiért kiléptem a céhéből. Legalább előttem van a példa, hogy nekem hogy nem szabad csinálnom. Ráadásul ha Mirika nem csak Kotával lenne állandóan elfoglalva, talán tovább látna az orra hegyétől. Nincs mit tagadni azon, hogy ez a pöttöm lányka kiváló stratéga, de ha a pasija elkezd hősködni, akkor már nem lehet teljes értékű harcosként számolni vele. Legalább is az előző küzdelem ezt a benyomást kelthette sokakban. Nem véletlenül van köztünk az a megegyezés Violetával, hogy ő nem jön boss harcokra, hanem a háttérből támogat engem, mint frontharcost. Alapanyagokkal, üzleti kapcsolatok kiépítésével és szerető gondoskodásával. Ennél többet nem is kívánhatnék tőle. Így sosem kell az életét féltenem amikor belépünk a szintfőnökök kapuin, pedig ezerszer hatékonyabb harcossá vált, mióta elhagytuk a Voice kötelékét.
Miközben gondolataimba temetkezem, Mirika elnyúlik előttem az asztalon. Ahogy előre hajol, kellemes látványban részesít dekoltázsa, ugyanakkor most aztán igazán nem éreztem volna helyénvalónak, ha a kerekded keblein legeltetném a szemeimet. Rám amúgy sem hatott sosem az a vonzereje, amivel a pasikat az ujja köré csavarta. Ismét oldalra pillantok kicsit megszeppenve, de amikor azt emlegeti, hogy a Voicenak vége, visszapillantok rá. Vajon miért nem érzek sajnálatot?
- Legalábbis ebben a formájában... hmm... gondolom nem óhajtasz beavatni a részletekbe. Igaz, ez már nem is tartozik rám. - Az ez után következő vehemens szövegétől viszont kissé hátrahőkölök, hátamat a széknek támasztva először meglepett arcot vágok, majd felvonom a szemöldökömet. Jó alaposan végigrágom fejemben újra az elhangzottakat, majd köztünk szokatlan módon, kimért hangnemben folytatom tovább mondandómat.
- Éppen azt teszem... beleverem a bossharcosok pici buksijába, hogy nem babra megy a játék. Ha pedig nem csak mindig a pasiddal foglalkoznál, akkor talán másként alakulnának a dolgaid... - Nem akartam részletezni, hogy mikre gondolok, mert nem akartam belegázolni a lelkébe. Így is kemény pofonokat kap ettől a játéktól, nem szorul még az enyéimre is. Felállok, mert úgy érzem fel kell állnom. Ha ilyen fölényeskedő hangnemben beszél velem, akkor nincs miről csacsogni tovább. Úgy tűnik most már a jóakarói kezébe is belemar, nem csak Justicosokat szurkál. Azt hittem az elválásunk után is maradhatunk barátok, de úgy tűnik már nem a fogadott bátyját látja bennem, hanem a vetélytársát. Persze én voltam a naiv, hogy azt hittem minden ugyanúgy fog majd folytatódni, mint amikor még egy céhbe tartoztunk.
- Arról pedig ne is álmodj, hogy egy pillanatra is elgyengülök vagy átadom a stafétabotot. - Mosolyodok el elszántan, majd keze után nyúlok, hogy kézcsókkal illethessem, ezzel is jelezzem feléje, mint nő felé és mint céhvezér iránt tanúsított tiszteletemet.

... és lendül a keze.

Megfoghatnám a csuklóját, elhajolhatnék az ütés elől. De gyorsabb nálam és nem hittem volna, hogy kezet mer rám emelni. Sok mindent vágtam a fejéhez, meg is érdemelte amit kapott, de azt azért nem vártam, hogy megpróbál majd megütni. Pedig sejthettem volna. Nem szép dolog egy ilyen kislányt így leteremteni, rázúdítani annyi mocskot, de kihozott a sodromból. Úgy tűnik Alex fene nagy igazságérzetéből rám is ragadt jócskán.

Hagyom a pofont.

S csalódott vagyok, mert a rendszer nem engedi. Még az arcomat ért hullámból is érzem, hogy mennyi erő van a mozdulatában, önkéntelenül odakapom a kezem. Ösztönös cselekedet. Még sosem pofoztak fel. Még sosem akartam ennyire, hogy megtegyék. Kifejezéstelen arccal meredek rá. Egyszerűen nem érzek semmit. Se dühöt, se megvetést, se összezavarodottságot. Egyszerűen beletörődök mindabba, amit ismét a fejemhez vág. Én már kiadtam magamból ami bántott, most ő következik, s azt kell hogy mondjam, megérte. Ezeket a logikus, összeszedett mondatokat akartam tőle hallani. Igaz, nem tetszik minden, amit mondd, helyt-helyt nem is értek vele egyet, de az már egy lépés, hogy részben nekem is igazat ad.
- Nem hiszem, hogy kihasználnának, ha viszont igen, akkor önszántamból hagyom. Ha pedig jót akarsz nekem, akkor ne bánts... - Nagyot nyelek, mintha ezzel próbálna az agyam megálljt parancsolni a szívemnek, hogy ne tegye, ne legyen öngyilkos, ne tárulkozzon ki, nem szabad. Mégis kibuggyannak belőlem a szavak - Szeretném visszakapni a régi Mirikát, akiről az előbb szónokoltál, aki a kishúgom lehetett volna, ha hagyja. Nem akarok veszekedni, szeretném végre a mindennapi feszültségek nélkül egyszerűen csak jól érezni magamat a bőrömben. - Ugyanolyan halkan válaszoltam én is, mint a lányka. Az eddigi kimért stílusomhoz képest sokkal inkább mélyről jövő érzésekkel teli a beszédem. Ehh, nem megy nekem a maszkok viselése, ez már a toborzón is bebizonyosodott. Nem tudom tovább ostorozni, még ha el is kéne, hogy letörjék a szarvát. Nem szállt a fejembe a céhvezérség, éppen ellenkezőleg. Még mindig bizonytalan vagyok és ha Vio nem állna mögöttem, már biztos feladtam volna az álmaim megvalósítását. Válaszolok neki, de nem akarok ránézni. Amikor így elgyengülök, akkor érzem csak igazán töketlennek magam. Ren biztos kiröhögne most, de ez csöppet sem érdekel. Most csak én vagyok itt és ez a pöttöm lányka, akinek könnyek gördülnek le az arcán.
- Az a bajom, hogy amit megbeszéltünk, ahhoz nem tartod magad. Azt mondtam bármikor nyitva áll előtted a kapum, akármit is szeretnél velem megosztani. Azóta sem kerestél... mintha megfeledkeztél volna rólam. Egyszer sem mentünk fánkozni, egyszer sem üzentél nekem. Pedig én figyelemmel követtelek a térképen és minden nap ellenőriztem a bejövő üzeneteimet. És nehogy azzal gyere nekem, hogy kereshettelek volna én is, mert megtettem, csak éppen sosem jutottam el addig, hogy elküldjem az üzenetet... S hogy mi a bajom Kotával? Az, hogy teljes egészében az övé vagy és én egy morzsát sem kaphatok belőled.
Ő is megtört. Lehull a dacos főnökasszony leple a kislányról, akit annyira hiányoltam már hetek óta. Nem tudok mit tenni, kénytelen vagyok engedni a mozdulataimnak, különben remegni kezdenének a kezeim és szétfeszítene a bennem tomboló feszültség. - Nem akarlak többé sírni látni! - súgom a fülébe és szorosan magamhoz ölelem.

Jólesik, hogy elfogadja a közeledésem, s hogy nem neveti ki a kitárulkozásomat. Lehet, hogy máskor is célravezetőbb lenne, ha rögtön az elején megbeszélnénk mindent és nem kerülgetjük a forró kását. Nem örülök neki, hogy ennyire kikeltem ma magamból, nem jellemző rám, azt pedig különösen sajnáltam, hogy Mirikának kellett elviselnie ezt az egészet, de már nagyon érett a dolog. Annyi minden halmozódott fel mindkettőnkben, hogy előbb-utóbb úgyis robbant volna. Így legalább nem csináltunk jelenetet mások előtt és a boss harcot is higgadt fejjel, összedolgozva tudjuk bevállalni. Legalább is én nagyon ebben reménykedem. A félelmeim kezdenek alábbhagyni.
Ha valaki kihallgatja a beszélgetésünket, az bizonyára forgatja most a szemét, hogy micsoda éles váltás állt be a beszélgetés hangulatában, mások pedig lehet a kezdetektől fogva a megenyhülésünkben reménykedtek. Még én magam sem tudtam, hogy hová fogunk kilyukadni, csak a találkozásunkig jutottam el gondolati síkon, a vita alatt fejben pedig már egy esetleges párbajt vizionáltam, melyben két céhvezér mérettetik meg a sértettségek és frusztrációk szította erőpróbában. De szerencsére erre nem került sor.
- Én is sajnálom, de most már minden rendben lesz... legalább is köztünk biztosan - S ahogy ezt kimondom, úgy tudatosul bennem az érzés, hogy nincs miért tovább agyalnom azon a sok keserűségen, amit az imént egymás fejéhez vágtunk. Bár vannak dolgok, amiben eltérően gondolkodunk, de ez nem jelenti azt, hogy ellenségekké vagy vetélytársakká kellene válnunk. Épp ellenkezőleg, össze kell dolgoznunk, ahogyan azt az elválásunkkor megbeszéltük, s ahogyan azt céhtársakként is tettük annak idején.
- Ren? Igen, minden rendben lesz vele, ne aggódj. Nehéz dió a fiú, de ő egy csiszolatlan gyémánt és igazi kihívás számomra, hogy a csapattársamnak tudhatom őt. Sokan csak a sztárallűrjeit látják, de nekem eddig még mindig a kezem alá dolgozott és a céh javát szolgálta. Bízom benne, hogy a napok múlva kezdődő boss harcon bizonyítja majd mindenki előtt, hogy több van benne, mint a kinti sztárocska. A dungeon kitisztításában eddig nagy hasznát vettem, Regivel jó kis párost alkotnak. - Közben megigazgatom a ruhámat, felhörpintem a maradék italom, majd a menümön keresztül kiegyenlítem a számlát. - Jut eszembe, terveim szerint holnap kiküldöm az értesítést a boss harc kezdetéről. Ha módotokban áll, akkor szerezzetek be pánik burkokat! Sokkal nyugodtabb lennék, ha mindenki rendelkezne vele, különösen Kota, Te és Rin!
Mirika elé lépek, majd kezemet nyújtom felé, hogy belém karolhasson, vagy bármit tegyen velem, amit csak szeretne. Azt hiszem ideje itt hagyni ezt a búval bélelt fogadót, mert teljesen körüllengi a negatív aura. Szándékaim szerint soha többé nem jövök ide vissza. - Gyere hugi, elviszlek fagyizni a parkba. Mit szólsz hozzá?

/ Anat /

Kedves volt az a fiú és a sárkánya is aranyos volt, bár nem értettem, hogy miért velem volt kedves! Velem, aki semmit sem tud és semmit sem csinált. Csak volt és bőgött. Remeg a nyomorult keze, miként a ceruzát fogja, egy vonalat alig tud húzni, mert egy szerencsétlen! Az! Egy selejt! De ő mégis odajött hozzám és próbált vigasztalni. Nem sikerült neki, de legalább a sírást befejeztem akkor, mit most folytattam, mert ez vagyok én.
Nem látott senki sem, így újra könnyek szöktek a szemeimbe.
Mielőtt ebbe a világba érkeztünk, művésznőnek neveztek engem. Tudtam, hogy csak bókoltak, mert nem voltam az, csupán csak tehetségem volt, legalábbis egy kevés biztos! Ám most, most egy óvodás is jobbat alkotott volna tőlem. Nem volt ihletem, nem láttam értelmét érdemlegeset alkotni. Az okot nem tudtam és nem is akartam foglalkozni vele, csupán csak átkoztam mindent és mindenkit, hogy pocsék rajzaim születtek, miket senkinek sem mutattam meg. Viszont annál a fiúnál maradt egy az asztalon! Az az átkozott elvette! Bár valószínűbbnek tartottam, hogy kidobta, hisz a szemétbe való volt az.
Szép idő volt függetlenül attól, hogy egy börtönben voltunk. Egy börtönben, melyből nem lehetett szabadulni. Voltak fák, madarak, házak, mondhatni saját életünk is, de egy börtönben éltünk. Hiába szépítették sokan, de nem volt igazuk. Nem volt, mert nem otthon voltunk! Lehet emiatt sem fogtam olyan biztosan a ceruzát, lehet emiatt sem voltak rajzolni való gondolataim. Lehet… lehet… lehet…
- VÁááá! – törtem ketté a grafitom és dobtam el magamtól, minthogy nem kellett az már nekem. Nem kellett, hisz nem tudtam használni. Fölösleges lett volna megőriznem. Felálltam, talán a szék is felborult utánam, nem figyeltem, csupán csak dühösen léptem ki az ajtón.

Megfordulva, megilletődve figyeltem könnyes szemekkel a virágra. A férfias hanghoz, férfias kéz tartozott, ugyanakkor gyengéden tartotta a virágszálat a kezében.
Hogy én azt nem hagytam sehol, abba szinte biztos voltam, ám zavart, hogy akkor azt nekem akarta adni. Nem kerültem zavarba, az a fázis még valahogy nem ért el engem, csupán csak az értetlenkedés kerülgetett. Miért kaptam volna bárkitől is egy ilyen szép virágot? Mert szép volt, azt kár volt tagadni, de miért? Nem érdemeltem meg és nem csináltam semmit sem. Szerencsére göndör, vörös tincseim sikeresen takarták az arcom a szemeimmel együtt.
- Bocsi, de én ezt nem hagytam sehol. – sóhajommal fújtam fel egy kicsit a frufrum, majd az alkaromba töröltem meg a szemeim és az orrom egy mozdulattal. Igazi nőies mozdulat. – De azért köszi. – nyúltam a virágért.
Ó, ez nem jelentett semmit sem, de azért értékeltem a szépet és ha már volt olyan galád, hogy letépte azt a helyéről, akkor nem akartam, hogy kárba vesszen.
- Mit akarsz? – mert akart valamit.
Nem néztem fel rá, nem mert nem érdemelte volna meg, csupán csak nem volt kedvem hozzá. Sosincs kedvem hozzá. Szoktam én nézegetni az embereket, látok én sokakat, szépeket is, de ilyenkor, így ők is néznek és az már nem tetszik, mert az ügyesebbek még a végén látnak is.
- Miért kapok én virágot? Ráadásul ilyen szépet. – lengettem magam előtt a szálat - Nincs szülinapom, se névnapom, nőnap is elmúlt már, ok nélkül pedig nincs értelme ennek és még egy apróság, hogy fogalmam sincs, hogy ki vagy. Szomorú, de nem tudom. Szóval miért kapom ezt tőled, Kedves? - számon kérésnek tűnhetett, de érdekelt.

- Fura vagy, nagyon fura. – álltam lábujjhegyre, hogy a szemeink körülbelül egy magasságba legyenek, majd hajoltam közel az arcához. Pislogtam, pislogtam és pislogtam. Nem néztem a szemeibe, csupán csak az arcát, mellkasát vizsgáltam a tekintettem. Vártam, hogy változzon, hogy szmokingot öltsön, hisz így nem beszélt már rég óta senki sem, csak a rég múlt időkben – Furán beszélsz. Értem, hogy mit mondasz, de fura vagy. – fura, fura, fura. Szóismétlések hadát követtem el csupán csak pár mondatomban is, de nem jutott eszembe jobb szó, más kifejezés – Nem vagyok hölgy, se nő, csupán csak egy egyszerű lány, vagy leány, ha úgy jobban tetszik. – hajoltam vissza, majd álltam vissza normálisan a talpaimra – Kedves vagy, de idegen. Életemet nem regélem, kedves szülők, jó élet. Unalmas lenne, fölösleges többet beszélni róla. Bajom is csak egy, egy, ez az átkozott istenverte világ! – elfordultam és kiabáltam hangosan, amennyire csak tudtam, hogy Mr. Kayaba jól hallja – Esküszöm! – fordultam vissza a fiúhoz, Anathoz, majd húztam elő egy ceruzát a zsebemből – Esküszöm, hogy egy ilyen ceruzát szúrok át majd a torkán! – emeltem Anat elé, hogy jól lássa. Dühös voltam, ám határozott. Nem mozdultam, elnémultam, azonban egy váratlan érzés futott át csakhamar a testemen. Mintha a hideg rázott volna, ám csak a kezem remegett, a kezem melybe a grafitot fogtam.
- A fenébe már! – hajítottam el azt olyan messzire amennyire csak tudtam.
Kiborultam. Kiborultam egy idegen, fura, ám kedves fiú előtt. Szégyenletes. Kínomban futni kezdtem, elejtettem a kapott virágot, majd a hosszú szoknyámban csakhamar fel is estem. Nem néztem fel, a földbe fordulva folytattam ott, hol a fiú félbeszakított, sírtam.

- Nos, igen... nem először neveznek furának. Vagy piperkőcnek, vagy zakkantnak, vagy ósdinak, vagy régimódinak. Igazság szerint vállalom mindegyik jelzőt. Odakint még furábban hat, idebent meg talán az archaikus környezet is ráerősít a stílusomra. - Csacsogok, mint egy tinilány. Ehh, azt se tudja ki vagyok, én meg rögtön letámadom egy csomó felesleges mellébeszéléssel. Picit vissza kell fognom magam, mert megijesztem.
- Rendben egyszerű lány, ahogy szeretnéd. Én csupán szerettem volna kellő tisztelettel adózni személyednek. - S hamar kiderül, hogy igazam van, már ami a bánata okát illeti. Ez az átkozott világ, melybe bezártak bennünket. Hirtelen haragjából és a Kayaba ellen izzó dühéből nem nehéz arra következtetni, hogy ő még mindig nem tette túl magát azon, hogy itt ragadtunk. Azonban mire szólhatnék, hogy lecsillapítsam, elhajítja a ceruzáját, kihullik kezéből a virág is, majd futásnak ered. Már kezdenék is lemondani arról, hogy továbbra is jelenlétemmel és csacsogásommal zaklassam, amikor is csúnyán elesik. Igazán kellemetlen. S mit tesz ilyenkor egy úriember? Természetesen nem old kereket, hanem felsegíti a hölgyet, illetve jelen esetben ezt az egyszerű leányt. Határozottan megragadom a karjait, majd súlyemelésemre hagyatkozva talpra igyekszem állítani. Ha van rá lehetőségem, picit megemelem az állát bal kezemmel, hogy alaposan körbevizslathassam, nem esett-e alabástrom bőrén egyetlen pixeles karcolás sem.
- Minden csak nézőpont kérdése. Ez a világ is olyan, mint a valóság. Kint is bármikor meghalhatunk, onnan sem tudunk elmenekülni egy másik bolygóra, ha nem tetszik az, amit a sors nekünk szánt. Itt is lehet munkád, családod, élhető életed, csak akarni kell. Itt is köttetnek barátságok, találhatsz társakra, nem kell ám egyedül küzdened a frusztrációddal. Mindannyian átmentünk ezen, csak ki rövidebb, ki hosszabb idő alatt. Fel a fejjel kisa... egyszerű lány! - Kedves mosolyt intézek felé, majd elengedem, hogy ha szeretne, a társaságom nélkül mehessen a dolgára. Nem akarom ráerőltetni magam, így is nyitottam felé eleget.

- Nézőpontomat takarja a lelógó frufrum a szemeim előtt. Valahogy nem hiszem valósnak e világot, nincsenek barátaim itt, nem hogy családom. És testvérnek is pocsék lennék. – húzom félre a számat, miután végig vizsgálta az arcom. Nem ellenkeztem ellene, csupán csak kedves akart lenni. Talán egy kicsit túlságosan is, de csak talán – De ha ilyet mondasz, akkor tekinthettem annak a szavaidat, hogy neked vannak barátaid, családod, munkád, célod? – kérdeztem egyszerűen tőle. Kíváncsi voltam, hogy csak prédikál e, vagy van is alapja a mondanivalójának. Bár volt egy kisugárzása Anatolne – nek, nehezen hittem el róla, hogy ezekkel mind rendelkezett. Talán egy – két barátja lehetett, de úgy éreztem, hogy egy családtól távol állt még. Talán egy barátnő, de az se biztos. De szó mi szó, segített, azt hiszem legalábbis. Vagyis valamiért követett, utánam jött, mikor látta, hogy sírok és bár függetlenül attól, hogy formás fenekem volt, kételkedtem, hogy ez érdekelte volna. Kíváncsi volt rám, aggódott talán, de nem tudtam, hogy miért. Nem voltam se különleges, se különlegestelen. – új szó.
A karjába karoltam és további sétánkat bele kapaszkodva folytattam. Hogy miért? Azért mert utánam jött, nem másért. Hogy merre? Amerre vezetett. Félreértés ne essék, nem törtem meg vagy bármi egyéb, de kedves társaságként tekintettem rá, kár lett volna beszélgetés nélkül elválnunk.
- Meredith, de az egyszerű lány is megteszi. Sőt legyek inkább csak Az egyszerű lány. Vagy hívj Piroskának. Tudod a hajam. – ráztam a fejem, hogy lássa, majd köptem a számba kerülő tincseimet. Kellemetlen volt.
- Szóval mesélj, kérlek, adj válaszokat a feltett kérdéseimre, persze csak miután elfeledted, hogy sírtam.

- Valóban, nem egészen japán. – tartottam egy kis szünetet – Felköltöztünk, mondjuk így valahogy. A sisakot meg a fejemre húztam, mint itt mindenki más. – válaszoltam, majd miközben a karján csimpaszkodtam, hallgattam őt. Kellemes hangja volt, nem bántotta a füleim. Kicsit meglepődtem, miként említette, hogy a frontharcosok egyike, majd lepődtem meg jobban, hogy volt egy párja is neki. Ránézve beszéde közben mondjuk el kellett ismernem, hogy a jobb képűekhez tartozott, bár hogy már volt barátnője, az bizony rendesen csúfított az arcán. Egy portrét azért még így is megért volna minden szó nélkül. Kuncogtam, miként elképzeltem abban a bizonyos gondolkodó pózban, majd bólogattam, mikor végzett a válaszaival és fogtam majdnem padlót hallva a céhvezérségéről.
- Mhhh… nem szeretem, ha rólam beszélünk, de lássuk, mit tudok produkálni. – gondoltam át és néztem előre, hogy még véletlenül se lássam a tekintetét – Ambíció? Ha a túlélést ambíciónak lehet nevezni, akkor a túlélés az. Nem vagyok frontharcos, mint egyesek, de azért próbálok túlélni. Így vagy úgy. A mindennapjaimat a léttel töltöm. Csak vagyok megerőltetés nélkül. Jó így nekem, azt hiszem legalábbis. A hobbim pedig a művészetek, ha lehet így mondani. Vagyis az volt valamikor. Szeretek rajzolni. Azt mondták a bölcsek, hogy tudok is. Bölcsek alatt értsd a szüleimet és a tanáraimat, azonban itt, eme oly nagyszerű világban – szarkazmus – valahogy nem ugyanaz, mint odakint. Nem úgy fogom a ceruzát, mint kéne. A grafit valamiért nem olyan nyomot hagy a papíron, mint amilyet kéne. – vontam vállat csalódottan. Emeltem magam elé a szabad karom, néztem a kézfejem, de nem említettem meg most a kezem remegését. Sajnáltatni magam nem az én műfajom volt – Tehát céhvezér vagy, ugye? – tereltem a témát, kezdtem érezni a zavart magamon – Csatlakozom! – döntöttem el a válaszától függetlenül – Említetted, hogy kellenek barátok, egy család. Hát szolgáltass párral. - korábbi szavai után jól tudta ő is, ha ellenkezik, úgy ellent mond magának, vagy valami ilyesmi. Azért jól esett ez. Gihihihi.

Egyszer majdcsak megemésztem, hogy nem mindenki olyan beszédes mint én, s az emberek többsége nem csacsogja ki a fél életét, mint én. Attól, hogy próbálja megőrizni a titokzatosságát Meredith, csak még jobban felkorbácsolja az érdeklődésemet iránta. Ha le akarsz rázni egy kíváncsi embert, akkor ne titkolózz előtte. Bár nem hiszem, hogy most már le akarna rázni, egész elfogadta a közelségem. Láttam ám, hogy sikerült mosolyt csalnom az arcára! Miközben mesél, finoman bólogatok, hogy érzékelje, figyelek rá. Aztán teljesen elkerekednek a szemeim és meg is állok, hogy szembe fordulhassak vele. Mindkét kezét megfogom örömömben.
- Ó, egy művészlány! Rajongok a képzőművészetek iránt! Ugye megmutatod az egyik művedet? Sőt, elhívnálak kicsinosítani a céhházat! Jól jönne egy szakértő szem, akinek van szépérzéke! - Asszem hangyányit túlzásba estem. Lehet nem kellett volna ennyire lerohanni, de teljesen oda vagyok, hogy ennyire jók voltak ismét a megérzéseim, s a tömegből éppen egy művészlelket ragadtam ki. Igaz, hogy arra panaszkodik, nem megy neki úgy az alkotás, mint odakint, de majdcsak belejön. S ha lesz egy rajongója - szerény személyem - akkor az talán még jobban ösztönzi majd. - Megnyugtatlak, nekem sem ment túl jól a gitározás idebent. De higgy nekem, kellő szorgalommal és eltökéltséggel idővel rááll majd a kezed, csak nem szabad feladni, vagy mindent azonnal akarni. - Aztán a céhvezérségemre kerül a szó, én pedig a galléromon lévő jelvényre bökök, amin céhlogó híján csupán a "gildam dominatus" felirat szerepel még csak egy kis körben. - Igen az vagyok, az Artes Liberalesé. - De mire folytathatnám, vagy bármit is mondhatnék a céhről, Meredith már jelzi is csatlakozási szándékát. Mit szándékát? Kijelenti, hogy máris tag. Ez igen! Nem lacafacázik, határozott csaj! Eszem ágában sincs ellenkezni, hisz végtelenül szimpatikus nekem a lány, ráadásul ő maga a céhnevünk megtestesülése. Ráadásul jól érvel, nincs ellenvetés. - Rendben! - vágom rá ugyanolyan gyorsan és határozottan, mint ahogy ő kijelentette az imént a csatlakozását. - Fel vagy véve. - Közben lehívom a menümet, hogy elküldjem neki a céhleírást és a céhtagsági ajánlatot. - De még mielőtt elfogadnád, lehet nem árt végigolvasni a leírásunkat. Bár nem hiszem, hogy bármi olyat találnál, ami rosszallást válthat ki. Viszont figyelmeztetlek, a céhben vérmes nőcik és rajtam kívül egyetlen férfiú van, egy perverz, nagyképű idomár! Mindezzel együtt mókás kis társaság vagyunk és mellettünk biztosan nem unatkoznál! És ne aggódj, vigyáznék rád, hölgyem. - vigyorgok rá ezer wattos mosollyal, teljesen fel vagyok villanyozódva. Megfeledkezem minden sablonos kérdésről, miszerint mivel tudnád a céh javát szolgálni, milyen másodlagos jártasságaid vannak, frontharcos vagy háttértámogató szeretnél lenni. Ezek mind lényegtelen kérdések most jelen pillanatban. Igazság szerint még a kasztját sem tudom, de egyszerűen olyan kellemes aura lengi körül a leányzót és olyan szinten vonz magához az a két szempár, hogy nem tudok neki nemet mondani. Miért is tenném, logikátlan lenne. Az meg egyszerűen meg se fordul a fejemben, hogy bajt hozna a többiekre. Ilyen őszinte könnyeket nem lehet produkálni, ráadásul én környékeztem meg, nem ő engem. No, lássuk, mi sül ki ebből az egészből! Lehet jó lenne összefütyülni azt a céhgyűlést, s rögtön be is mutatni mindenkinek. Úgyis be lehet már költözni a házikónkba is.

- Elnézést kérek! - vágom magam haptákba katonásan, mint a rakoncátlan gyerek, aki rossz fát tett a tűzre és fülön csípték. - Igazán nem akartam tolakodó lenni, csupán ki vagyok éhezve a művészi kreativitásra. A kedvesem gasztronómiai fortélyai is kész művészet, de valami egészen másra is vevő lennék, ha szabad ilyet mondanom. Mindenesetre tényleg szívesen megnézném pár művedet, ha érdemesnek érzel rá. - Aztán ismét felajánlom a karomat, s ha belém karol, akkor már határozott úti cél felé vezetem, vagyis visszafelé a teleportkapuhoz. - Hidd el, hogy sokan nem ismerik még egymást a céhen belül sem, így az újoncságod nem fog hátrányt jelenteni. Friss, feltörekvő céh vagyunk, de azon dolgozom, hogy összetartó baráti közösséggé válhassunk. Szeretném, ha mindannyian együtt laknánk, együtt küldetéseznénk, együtt múlatnánk, másként fogalmazva: megosztanánk az örömünket és a bánatunkat. Tudom, ez kissé utópisztikusan és naivan hangzik, de az a meglátásom, ha kellően hiszünk benne, akkor valóra válhat. Mint ahogyan az is, hogy egyszer kijutunk innen. - Kedvesen rámosolygok, majd elsétálva egy újabb virágágyás mellett, leszakajtok egy megfelelőnek vélt virágszálat és finoman Meredith hajába tűzöm. Így legalább nem szórja el, mint az előzőt. A kis viccelődését nem veszem fel, majdcsak megszokom, hogy neki ilyen különleges természete van, s igyekszem ügyelni ezután arra, hogy miként becézem vagy szólítom meg. Még mindig nehezen hiszem el, hogy ennyire hirtelen egymásra hangolódtunk, s hogy ilyen könnyedén ment a tagfelvétel. Ráadásul nem bujkál bennem rossz érzés amiatt, hogy talán könnyelmű döntést hoztam. Ren esetében is egyszerűen ráéreztem a dolgokra, és nem kellett még csalódnom az idomárban, holott ő aztán valóban rizikós egy választás volt. Gondolataimtól elrugaszkodva válaszolok Meredithnek.
- A kíváncsiság nem feltétlenül rossz dolog, de ha mégis, akkor én még nálad is sokkal de sokkal rosszabb vagyok. - cinkosan felkuncogok - A kíváncsiságom hajtott, mikkor utánad eredtem, s annak köszönhetem most, hogy ilyen kellemes beszélgetésbe elegyedtünk. No, de hogy a kérdésedre is feleljek, az Artes Limenbe tartunk. A Kezdetek Városában, a Keleti és a Déli negyed találkozásánál áll az céhház, még átadás előtt. Úgy gondoltam, hogy a napokban hívom össze a céhtársakat egy gyűlésre, s majd utána beköltözhetnek mindannyian, de úgy döntöttem, előrehozom az összejövetelt a találkozásunk örömére. Ez kiváló alkalom lehetne, hogy te is körbenézz nálunk és megismerhesd a többieket. Mit szólsz hozzá? - Ha a lánykát nem ijesztem meg túlságosan, hanem továbbra is ilyen bátor és eltökélt marad, akkor nincs más dolgom, mint kiküldeni a meghívókat és összecsődíteni a bandát 2 órával későbbre. Ha mégis eltántorítom a hevességemmel, akkor legalább még időben fény derül a problémákra, vagy egyet nem értésre.