Re: Urbus

by **Viola** Pént. Dec. 28 2012, 22:26

[Anat és Saru]

Az idomár srác egyetlen szavával lelomboz, habár számítottam arra, hogy ha belerondítok a társalgásukba, akkor lehet hidegvérrel fog kiutasítani a körükből, de ehelyett egy talán még egy durvább formában kaptam meg a negatív fogadtatást. A srác Anaton keresztül akart "elkergetni" engem, látszik rajta. De nem véletlenül vagyok itt, nem fogok elfutni csak azért, mert csúnyán néz rám a csávó. Anat végül kiment, mert közli vele, hogy a társa vagyok. Ki tudja, talán ez megnyugtatja...
Minden esetre én fogom magam, s leteszem a fenekemet Anat mellé a padra és az egyik lábamat keresztbe dobom a másikon, majd hátradőlök. Ez a póz így viszont elég nyers, Anatot sem akarom fogdosni, így aztán a karjaimat is összefonom magam előtt.
Anat rögtön meg is kéri Sarut, hogy ott folytassa a mondandóját, ahol abbahagyta. Ránézek a majmára. Engem les, neki is furcsa az ábrázata. Hajjajj, hova kerültem, mi lesz még itt? Újra a férfira szegezem a tekintetemet, s úgy érzem, hogy mondanom kellene valamit, elvégre biztos nagyon ideges lehet most, hogy én is beléptem a képbe, akármilyen előzetes megbeszélés nélkül.
- Sajnálom, hogy megzavartalak titeket, kérlek folytasd... - biztatom a srácot úgy, ahogy tőlem most a legjobban telik. Remélem Anat minél gyorsabban a tárgyra tér, mert kezd frusztrálni, hogy csak a idejöttem hozzájuk leülni, míg a ő komoly dolgokról diskurálnak. Mi a francot csináljak, amíg ők lelkiznek..? Játsszak a majommal? Gahh, az nagyon cinkes lenne. Hozhattam volna magazint magammal... Idegességemben megcserélem a lábaimat, most a jobb van felül, a bal lent. Még jó, hogy itt Aincradban nem lehet izzadni, különben már úsznánk...

by **Taidana** Pént. Dec. 28 2012, 22:49

Az arcomon azt hiszem, hogy az összes alapérzelem végiglavírozott, amit csak számon tartanak a nagyokosok, miközben lassan csak leesett nekem is, hogy a csaj nem valami félismerős, aki deus ex machina módon pottyant most ide közénk, és túlságosan szőke ahhoz, hogy felfogja, hogy éppen baromira zavar, hanem határozottan betervezett kisiistenség, akinek kisistenségéből fakadóan megvan a jogköre magasról tenni a társalgásunk mennyiségi kritériumait illető szabályokra, átlépni őket, majd maga után szépen visszatenni a kiskaput. Szóval Anat készült. Bakker!
Adtam néhány másodpercet magamnak, hogy tekintetem hol egyikükre, hol a másikra vándoroljon, a fogaskerekek kattoghassanak a fejemben, és feldolgozzák a nem várt fordulatot: ez egy minimum három fős beszélgetés lesz most. OK. Rendben. Semmi gond, Taidana, lépj túl a problémán.
Egészen másként tekintettem már a lányra.
– Csak arra gondoltam… – kezdtem újra a mondandóm. Nem akartam kizárni a lányt az eddig elhangzottakból, de nem voltam hajlandó ismételgetni magam a kedvéért. Majd Anat beavatja, ha akarja. – Ez itt Aincrad, ahonnan nem engednek ki minket. Mindenki próbál túlélni, de mindenki más módon. Van, aki barátokat szerez, van, aki más barátaival dolgozik össze, egyesek magányos farkas üzemmódban nyomatják, de értitek, mindenki másként próbál túlélni. Mindenki úgy, ahogy csak tud. Ahogy a saját képességei lehetővé teszik. És most nem a jártasságokról vagy a statokról beszélek, mert arra itt mindenkinek költenie kell. Tudtok követni? – Hagyok pillanatnyi gondolkodási időt, hol egyikükre, hol a másikra pillantva, majd hacsak nem kötnek bele, felbátorodva folytatom. – Nem tollas a hátam, hogy Angyal legyek. És nem akarok kisujj lenni egy Ökölben sem. – Humoros célzattal fabrikált összecsengéseim papírra vetve pihentek az invertorymban. Nagyon készültem erre a találkozóra. Nagyon. Tényleg.
– És felvettem a kapcsolatot másokkal is már, akik nem a fényben járnak, de attól még nem gonoszak… Annyira. – Éreztem, hogy talán nem ez a legjobb megközelítés, de nem akartam átadni sem a szót, mert úgy éreztem, hogy addig kell ütnöm a vasat, amíg forró, és most talán éppen elkezdett már melegedni.
– Anat, véresen elkeserít, ha ezt a pénzt most idenyomod a kezembe. Így viselkedik egy igazi üzletember? Egy vérbeli kereskedő? Így? – néztem tanácstalanul a nekem szánt pénzre. Akár nyújtotta, akár a trade ablak ugrott fel, nem nyúltam érte, nem kattintottam az elfogadásra. :/

by **Anatole Saito** Pént. Dec. 28 2012, 23:25

Gondolatban óriásit sóhajtok. Úgy tűnik a fiú megtalálta az elcsatangolt józanságát és próbálja ő is felvenni újra a fonalat. Értette az utalást, tud olvasni a sorok között, így nincs szükség arra, hogy ezután eljátszuk a "Vio hót véletlenül talált rám" című storyt. Csendben végighallgatom az idomár fiút, közben úgy fordulok, hogy mind a hármójukat jól lássam. Egy fél percre elidőzök tekintetemmel Susayán, hogy egyetért-e gazdájával. Aztán társamra pillantok, bár nyilvánvaló, hogy nem kell jeleznem neki, hogy maradjon csendben. Ügyes lány ő, szabályozza ő magát. Ismét visszafordulok és Saru arcát fürkészem, miközben próbálom összerakni a kirakós darabjait.
- Igen, értjük, fojtasd kérlek - próbálom nem sürgetni a srácot, de már tűkön ülök, aztán eszembe jut, hogy szegény Vio nem biztos, hogy mindent ért. De mindennek eljön a maga ideje, és most nem akartam, hogy megint abbamaradjon az információhullám. Tetszett az angyalos és az ököllel kapcsolatos okfejtése, jól összerakott mondat, magam sem tudtam volna ennél frappánsabbat kitalálni. Hirtelen megvilágosodok, és azon nyomban Viora pillantok. Bólintok egyet neki, remélem vagyunk már annyira egymásra hangolódva, hogy ennyiből is megértse: Saru pontosan ugyan abban gondolkozik, ami miatt mi is fel akartuk venni vele a kapcsolatot. Annyira megörülök, hogy a gonosz szó és az azzal kapcsolatos fél mondat teljesen elszáll a fülem mellett. Visszafordulok a fiúhoz, intézek felé egy sejtelmes mosolyt, majd visszahúzva ölembe helyezem a pénzes erszénykét.
- Látod, milyen jó, hogy még időben megérkezett Violeta? Álmomban sem gondoltam arra, hogy te is ugyanazért hívsz ide engem, ami miatt mi is meg akartunk keresni téged. Két legyet ütünk egy csapásra. Akkor ha jól sejtem, ez a száz arany részesedés kíván lenni egy újonnan alapítandó céhben? Hölgyem, megtenné, hogy akkor megőrzi nekünk ezt az összeget, legalább a beszélgetésünk végéig? - nyújtom át ekkor az erszényt Vionak. Ezzel azt is kívánom jelezni a lánynak, hogy mennyire megbízom benne.

by **Viola** Szomb. Dec. 29 2012, 00:27

[Anat és Saru]

Úgy tűnik az idomár megnyugodott, mert ajkai közül áradni kezdtek a szavak, melyeket immáron már nekem is címzett. Ebben biztos vagyok, mert mondandója alatt többször rám is pillantott. Érdekes figura, alig értem néhány szavát. Nagyon emelkedett gondolkodása lehet, vagy csak a szóhasználata túl finom, de alig értem, hogy egyes mondatokkal mit akar mondani. Mikor jártasságokról meg statokról tartott kiselőadást, hát azt hittem leszédülök a padról. Hiába, nem bírtam megfejteni, hogy mit akart. Spanyol agytekervényeim nem az ilyen szövegelésre lettek összerakva, a mindenségit! Anat lopva rám sandít, hogy megértettem-e mit mond a férfi, mire én visszakacsintok. Persze ez hazugság, de ő ezt nem fogja megtudni...
Na jó, mikor az angyalos meg öklös dologra gondolt, azt még értettem is valamennyire, mert tuti a két top céhről beszélt, de ennél jobban nem bírtam a szavak mögé menni.
Aztán meg fényről meg sötétségről beszél. Hát komolyan, ez a srác költő, vagy mifene? Ha az, akkor hiányzik a fejéről az a gyík meleg francia sapka, vagy legalább a majomnak kellene ilyen kiegészítő. Csoda, hogy még az nem kezdett el makogni valami okosat. Tényleg, tud vajon beszélni...?
Saru nem fogadja el a pénzt, amit a társam átnyújtana neki, de akkor leesik neki valami, amit csak akkor fogok fel, amikor megmagyarázza a dolgot úgy, mintha magának tenné.
Most már mindent értek. Nagyszerű fejlemények, hogy az állatidomár is ezért kereste meg Anatot, amiért mi akartuk vele felvenni a kapcsolatot.
- Áhh, igen, rendben! - mondom, mikor Anat átnyújtja nekem a száz aranyat, a "jövőnket".
- Nyugodtak lehettek, nálam biztonságban van. - teszem még hozzá, majd Sarura nézek, s ha elkapom a pillantását akkor rákacsintok. Hátha ennyivel is szimpatikusabb leszek. Már nagyon izgulok, hogy mi lesz a folytatás... Talán vehetek magamnak egy új ruhát ebből a pénzből..? Áhh, de jó is lenne! Szorosan magamhoz ölelem. Szinte látom a csillogást a zacskón keresztül.

by **Taidana** Szomb. Dec. 29 2012, 00:52

Anat + Vio

Nagy fordulat következik kicsi szónoklatom után. OK, a váltás nem ennyire erős, de azért bevesz egy olyan száznyolcvan fokos fordulatot, amit az én gyomrom viszont nem. Vesz be. A beszédem szuper effektív volt mindkettőjükre nézve. Az állam nem szakad le, de azért kicsit lazulnak a tartóizmok: hogy mégis mi a fene történt itt?
Susaya helyezkedik Anat mellett, kicsit tanácstalan tekintetem rá szegezem. Fészkelődése ellenére rám figyel. Megdermed. Én meg csak őt figyelem. Mondanám, hogy szavak nélküli kommunikáció zajlik most közöttünk, de inkább csak arról van szó, hogy most igazán szükségünk lehet egymásra. Nekem rá, hogy talpalatnyi zöldet találjak, ahol megpihenhet zakatoló agyam, és neki is, hogy idomárja épkézláb JK maradjon, tudja, hogy mihez kell igazodni.
Miután pár pillanatnyi szótlan és nem létező diskurzusunkban kidumáltam magam, a párocska felé fordulok.
– Na állj! Örülök, hogy ekkora a lávcsi, de egyrészt meglep, hogy mennyire vevők vagytok rám, másrészt, hogy… mi a koncepció? Emberek! Én itt tépem a számat, de ti nem mondotok egy szót sem! – Megint elszaladt velem a ló, de ez zavarja a halált egy ilyen szituációban. Még a végén ezek öngyilkos céhet akarnak itt nekem alapítani, és az én nevemmel a szájukon vonulnak a halálba! Akarja a franc, hogy engem átkozzon majd kismillió hozzátartozó közvetve a userek haláláért.
– És állj, állj! Addig ne merészeljétek eltenni a pénzem, amíg én rá nem bólintok! – kapok a zsém után, de ez csak vacak berögzült valós életbeli szokás, hiszen pl egy trade ablakot nem tudok elkapni. Kicsit úgy érzem: elúszott velem a hajó, és én most úszhatok utána.

by **Anatole Saito** Szomb. Dec. 29 2012, 01:17

- Nos, akkor Saru Taidana, volnál kedves kifejteni, minden kertelés és mellébeszélés, na meg tématerelés és betanult rébuszokban beszélés nélkül, hogy mi a ménkűért rángattál ide és ami még ennél is fontosabb, mi a fenéért sóztál rám 100 aranyat, ha 5 percen belül még azt sem tudod eldönteni, hogy vissza akarod-e kapni vagy sem? Azt hiszem ez túl sok kérdés volt egyszerre, de tagolom, ha szeretnéd.
Affene, kikeltem magamból. Veszek egy mély levegőt és most igenis kifújom, mert különben felrobbannék. Eddig őriztem a nyugalmamat, most már eldurrant az agyam. Szégyelltem magam, hogy Violetának így kellett látnia, de jobb, ha ő is megismeri ezt az oldalamat, mielőtt közös világmegváltó tervekbe fognánk. Próbálok erőt venni magamon és már sokkal nyugodtabb hangnemben válaszolni a fiú kérdésére.
- Az a tervem, hogy önálló céhet alapítsak. Ehhez pedig szövetségesekre van szükségem. A mellettem helyet foglaló hölgy a legfőbb szövetségesem majdhogynem a játék kezdete óta. Szeretném ha velem tartana, de erről majd mindjárt kifejti ő is a véleményét. Másokat nem akarok elcsalni a Voiceból, mert tisztelem és kedvelem őket annyira, hogy ne szúrjam őket hátba. Lényeg a lényeg, Saru Taidana... TE és peted, minden képzettségeddel, elszántságoddal és rafinériáddal. Te vagy az, akire szükségem van a másik oldalamon. Visszautasíthatod az ajánlatomat, de úgy érzem, számodra is szövetségesekre van szükség ebben a kegyetlen világban, mert egyedül egy egész világgal szemben, nem lehet túlélni. Hacsak nem akarsz a Kezdetek városában a babérjaidon ülni, amíg a frontharcosok meg nem tisztítják a századik szintet is. De nem hiszem, hogy ez állna a határidőnaplódban, annál te céltudatosabb vagy, fiatalúr.

by **Viola** Szomb. Dec. 29 2012, 01:55

[Anat és Saru]

Meglepődöm, mikor az idomár a pénze után kap, de gyorsan észreveszi magát. Nem tudom mi üthetett belé, az előbb ő utasította vissza a pénzt, hát mi olyan veszélyes lenne abban, hogy Anat átnyújtotta nekem megőrzésre..? Vagy gondolat olvasó és látta, hogy ruhát akarok venni..? :S Ejnye, máskor jobban kell figyelnem arra, hogy min jár az eszem, úgy tűnik már a gondolataim sincsenek biztonságban...
Előtte azonban még értetlenkedik egy sort azon, hogy miért csak bólogatunk a szavaira, meg egyet értünk vele. Hát olyan nehéz felfogni, hogy mi is ezért vagyunk itt, vagy ő ezt nem veszi észre..?
- Igen, vevők vagyunk rád, de ez fordítva is igaz... Elvégre te voltál az első, aki megkereste Anatot... Fölöslegesen miért tépjük a szánkat? - mondom nyugodt hangnemmel, majd megfordítom a lábaimat. A bal már kezdett zsibbadni.
Anat ekkor felcsattan, s egy nagy monológot zúdít rá Sarura. Óhh, nagyon megnyerőre sikeredett a pár mondat, amit a társam ekkor az idomárhoz fűzött. Igen, igaza is van, látszik a majmoson, hogy még a saját terveivel sincs tisztában és hozzánk jött megerősítésért. Vagy én látom rosszul..?
Most nagyon fel lettem spanolva, s őt Anat még engem is megemlít, mint legfőbb "csatlóst". Hát igen, azt hiszem már felnőtt erre a szintre a kapcsolatunk. Anatole most viszont sokkal inkább céltudatos lett, olyan beszéd hagyja el száját, ami még engem is lenyűgöz, pedig én már napi szinten vele töltöm az időmet. Kicsit féltékeny is vagyok Sarura, amiért ennyi idő után is csak ő bírja a felszínre hozni a társam ezen oldalát. Vajon én is képes leszek erre valaha..? A céltudatos, igazán férfias Anatot megidézni..? A remény örök...
A fejem még most is sokat zakatol a korábbi kijelentésén... Koncepció? Koncepció, mi? Azért vagy itt mert még semmi ilyened nincs és tőlünk vársz? Vagy csak hallani akarnád a mi változatunkat..?
- Koncepciót szeretnél...? Hát itt van: Összeszedjük az összes spéci játékost, akikben van elég élni akarás, meg aktívság, hogy együtt megerősödjünk és vetélytársai legyünk a Voicenak meg az Ökölnek... De biztos vagyok benne, hogy nekem is van terved, mert tuti nem ma kezdted el a szervezkedést...

by **Taidana** Szomb. Dec. 29 2012, 02:15

Anat + Vio

– Pff… – Ez az első, és a lehető legőszintébb reakcióm is arra, amit a csaj mondd. Ezúttal eszembe se jut megbánni ezt utólag. Túl sokszor „adtam ki magam” nekik. Meg ez már nem a megjátszásról a forró kása kerülgetéséről, meg ilyesmikről szól, hanem az életünkről, minimum mindhármunkéról, de jobb esetben hamarosan egész Aincradéról: a jövőbeni céhünkről.
– Ennyi? Komolyan ennyi? – Nézek rájuk. Őszintén többet vártam. – Ez a nagy koncepció, hogy majd nagy céh lesztek? – vigyorgok. Néha már úgy érzem magam, mintha vigyorgás közben is képes lennék elvigyorodni, annyit használom arcizmaimat, hogy azok lassan szélső értéket fognak felvenni, mint holmi szuperponálódó görbe egy matekórán, de ettől függetlenül nem bírok megálljt parancsolni magamnak. Ezúttal a mosoly nem kihívó, bár tény, hogy van benne egy kevéske omg.
– Adjatok helyet… – takarítok a padon a lábak és kezek tengerében, hogy közéjük férjek. Susayát a nyakamba rakom, mert nekem úgy esik jól, ő meg ha akar, majd elmenekül. Látszólag azonban nem akar. Ha helyet kapok, nem a támlára, hanem tényleg az ülő részre telepszem le, hogy a földet hesszelhessem, és ne változtasson azon, amit mondani akarok, holmi szemkontaktus, vagy elcsípett grimasz.
– Adtam magamnak egy napot az után, hogy veled beszéltem, Anat. Rákészültem kicsit a dologra. És másnap elcsíptem egy piros indikátoros játékost. Négyes szintű vagyok, és a Kezdetek Városában vadásztam, hogy ne fussak bele igazán problémás egyénekbe. Az az igazság, hogy velük is fel akartam venni a kapcsolatot. Új írásokat akartam magamnak. Viszont nem tudok állandóan céhek között futkosni, így felkértem mást, hogy segítsen nekem. Én fizetek, ő dolgozik. – Újabb hatásszünet, ezúttal azért is, hogy kicsit én is összeszedjem a gondolataimat.
– Koncepció. Ez a varázsszó, srácok! Nem kell se karót nyelnünk, se nyuszikat simogatnunk. Igazán még küzdenünk sem. Anat, kovács vagy, a legjobbak közül, ha jól hallom. Társuljunk! Boltoljunk, ne harcoljunk! Indikátor így, indikátor úgy, kit érdekel? Mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Olyan sok szín van a fekete és a fehér között! Szürkének is legalább ötven árnyalata! Bakker! Használjuk ki. Töltsük ki a réseket… Értesz már? – Magamban nagyon jól ellelkesedtem, de még mindig nem mertem felnézni rájuk. Végül… lassan. Nagyon lassan emeltem fel a tekintetem. Először a csajra.
– A srácokat úgy értettem, hogy… Szóval ugye nincs harag?

by **Anatole Saito** Szomb. Dec. 29 2012, 05:00

Örültem neki, hogy Vio van annyira rafkós csaj, hogy nem adta ki a terveink javát, csupán megkapargatta a felszínt. Viszont Saru lesajnáló vigyora után kicsit meglepődök, hogy befészkeli magát közénk. Mit kicsit... nagyon! Persze szorítok neki helyet anélkül, hogy Vionak egyáltalán meg kelljen mozdulnia, de az eddigi parázs szóváltások után érdekes fordulat, hogy most hirtelenjében ilyen bensőséges lett a hangulat. Úgy tűnik ennyit ér, ha az ember nem kertel, hanem kicsit kiadja az indulatait? Ráadásul mintha Vion is azt látnám, hogy imponál neki az erélyes viselkedésem. Mi a szösz... Azonban ismét nem várt fordulatot vesz a beszélgetésünk, amikor a piros indikátoros játékosokra kerül a szó.
- Fiatalúr, most aztán komolyan csalódtam benned! Jól értem, hogy hajlandó vagy gyilkosokkal is üzletelni? - szemeim teljesen elkerekednek, nem néztem volna ki ebből a nyápicnak tűnő fiúból, hogy ilyesmik egyáltalán eszébe jutnak. Sosem tetszett igazán a kölyök bárdolatlan stílusa és a megjátszós, negédes viselkedése, de sose gondoltam, hogy az alvilágig süllyed. Én sem vagyok egy szent, sőt, elismerem, hogy egy számító alak vagyok én is, na de a piros indikátorosokat nem venné be a gyomrom. Aztán jön az újabb löket!
- Nem áll szándékodban harcolni? - Pár hónapja még nekem sem állt szándékomban, örültem, hogy lyuk van a fenekemen és mégsem kell WC-re járnom, nem hogy frontharcosként gondolkozzak, de most már bizony ez is az életem részévé vált. - Engem igenis érdekelnek azok a fránya indikátorok, ami azt illeti, és én szívesen vezetem harcba a csapatomat is, akár az elsők között lecsapva a mobokra. Talán úgy gondolod, hogy öngyilkosság ez a részemről, de megsúgom, a legjobb alapanyagokat mindig ilyen módon szereztem. Szerinted mégis mitől fejlődök ilyen sebességgel? Ellébecolhatsz a Kezdetek városában, de nekem egy tökös Taidanára van szükségem, nem egy megalkuvóra. Sajnálom, de a céhemben pedig nem tűrök piros indikátorost!
Ekkor felállok. Nem hisztérikusan, nem dobálom a kezeimet az ég felé, nincs semmilyen teátrális mozdulatsor, egyszerűen csak csalódott vagyok és jobbnak érzem, ha itt vetek véget a beszélgetésnek. Aztamindenit, már tényleg kezdek úgy beszélni, mint egy céhvezér. Remélem kívülről nézve nem volt azért annyira nyomi ez a beszéd. Viora pillantok megerősítést várva. Na meg hagyom, hogy ő is kifejtse a véleményét. Egyik kezemet felé tartom, hogy felsegítsem, másikkal a még kezében lévő pénzes szütyőért nyúlok. A csilingelő érmék, amelyek most olyan jól jönnének a távlati terveimben, roppant mód kísértésbe ejtenek, de elhessegettem a kisördögöt. Tudom, hogy az érdek azt diktálja, hogy továbbra is győzködjem a fiút, de nem akartam minden áron magamhoz édesgetni. Főleg mert úgy tűnik, teljesen másként látjuk ezt a világot. Nem tartottam magam egy hős lovagnak, csupán szabtam magamnak bizonyos korlátokat, amelyeket nem lépek át. Hagyok a fiúnak is 1-2 percet, hogy összeszedje gondolatait és reagáljon, de végül búcsúzkodóra fogom. Értelmetlennek találtam a további társalgást, hiszen amiért jöttem, azt már megtudtam.
- Sajnálom, hogy így alakult, de ha úgy érzed, bármikor szívesen látlak egy beszélgetésre. Küldj egy üzenetet, ha vissza akarsz térni erre a témára és változik az álláspontod. Egy kiskapu nyitva áll előtted. De én képtelen vagyok változtatni az elképzeléseimen. Remélem ezt megérted, és továbbra is fennmarad a kölcsönös elővásárlási jog.
A pénzt mindenesetre leteszem a padra, egyenesen Susaya elé, majd ezúttal nem vacillálok, gondolkodás nélkül, ösztönösen cselekedve a majom felé nyúlok, reménykedve abban, hogy megsimogathatom. Bánatos az arcom, s most nem is akarom ezt titkolni senki előtt sem. Szomorúan pillantok le az állatra, gazdájára nem is nézek fel többször.

by **Viola** Szomb. Dec. 29 2012, 12:53

[Anat és Saru]

A homlokom önkéntelenül is összeráncolódik, mikor az idomár "lepüffög". Nem erre a válaszra vártam, de idegesít, hogy ennyivel letudta a terveinknek azt a kis csonkját, amit felhoztam. Ez csak a jéghegy csúcsa és mégis sok minden benne van, de ebből is látszik, hogy ő nem ezen a vonalon akar elindulni. Folytatja a szövegelést és a koncepciónkat alapjaiban kezdi el kritizálni. Azt hittem rövidesen felrobbanok és hozzávágom, hogy akkor ki vele, kíváncsiak vagyunk az ő véleményére is, de erre nem került sor, mert meglepődöm, mikor leül hozzánk a padra és teljesen más hangvételben gyújt rá a szavakra.
Számomra az derül ki, hogy piros indikátoros, veszélyes játékosokkal kezdett el üzletelni, ami nekem nagyon nem tetszik. Találkoztam már olyan játékosokkal, akik azt a bizonyos jelzést hordozzák és csak rossz véleménnyel szolgálhatok. Nem véletlenül azok, amik...
De amit ez után mond, még nagyobb felháborodást keltenek bennem, mint a srácos dolog, amit egy halvány mosollyal honorálok. Boltolni akar... Hát megőrülök... Boltolni igen jópofa dolog, de hogy mellette a harcot is le akarja tenni, az nevetséges gondolat. Nem azzal jutunk előrébb, hogy ruhákat adunk veszünk, hanem ha bosst ölünk, meg rengeteg mobot. Talán elfogult vagyok, de Aincradban vagyunk, nem a valóságban, itt erős harcosokra van szükségünk, nem pedig ügyes árusokra. Meghalunk, ha nem vagyunk erősek és hiába van pénzünk a voltból, ha nem bírjuk kivásárolni magunkat. Ha ilyen céhet akar ez a srác, akkor én teljesen ellehetetlenülnék, mert nem értek se a kristályokhoz, se páncélokhoz, egy szóval semmihez. De nem szólalok meg, mert tudom, hogy Anat egyedül is képes lesz elrendezni a tagot, plusz képes arra, hogy az én érdekeimet is képviselje. Igazából nagyon örülök, hogy nem szájbarágós a pasas, érti a mozdulataimat és lassan úgy érzem ő is belelát a fejembe...
Anat ragadja magához a szót, s egyből leoltja Sarut, amiért piros játékosokkal foglalkozik, sőt keményen megmondja a srácnak, hogy a tervei nem passzolnak a mieinkhez. Ez is igaz, lehet, hogy mindannyian céhet akarunk, de nem ugyan arról beszélünk, így erről fölösleges is kertelni a továbbiakban. Miután Anat felkel a padról, én is követem a példáját, s felemelem a latin hátsóm.
- Igazán sajnálom... - Én csak annyit teszek hozzá a kettejük társalgásához, de szerintem ennyi is elég, hogy kifejezzem a véleményem. Anat úgyis megfogalmazott mindent helyettem, de mint mondottam vala, ez nem is probléma, addig sem kell koptatnom a számat.
Ha Anat engedi, belekarolok, s ha a srácok befejezték a megbeszélést, akkor Anat oldalán távozom, de azért még egy derékból visszafordulós "Viszlát!"-os köszönés kombót még lenyomok.

by **Taidana** Szomb. Dec. 29 2012, 18:13

Anat + Vio

Ültem a padon, és én nem láttam az arcukat. Susaya igen, de olyan jó kapcsolatot még nem ápoltunk, hogy gondolatátvitel útján kommunikáljunk egymással. Nem mintha ez bármikor is lehetséges jövőkép volna, de azért soha nem adtam fel a reményt, hogy valaha lehetséges lesz. Így viszont elszalasztottam azt a lehetőséget is, hogy lássam, mi megy vége rajtuk, ahogy hozzájuk beszélek. Azt hiszem, hogy erre mondják: „elment az utolsó vonat is.”
Először csak azért nem találom meg a szavaimat, mert annyira váratlanul ér a fiú kirohanása. Értetlenül vándorol a tekintetem közöttük: hát tényleg ennyire nem értették, hogy miről beszélek? Próbáltam összekapargatni a szóbeszédben róluk megtudott információimat, de a lánynak még a nevét se tudtam, szerintem soha nem is láttam még ezelőtt, Anatról pedig azon kívül, ami már eddig is elhangzott közöttünk, nem jutott eszembe más.
Miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben, már régen álltam. Úgy pattantam fel közülük, mintha megmart volna a pad, ahogy a kovácsoló éles szavai belém csíptek. Hitetlenkedve, meredt szemmel bámulom és tényleg nem értem, hogy miről beszél.
Az indulat majd szétfeszít, úgy válaszolok. Hangom meg-megbicsaklik, ahogy próbálom visszanyelni az epés élét mondandómnak.
– Tényleg, haver? Tényleg?! Képzeld, nem látom, a csapatodat! Sehol nincs a csapatod! Miről beszélsz, hogyan vezeted őket csatába? – Ha az ujjam halálos fegyver volna, akkor már rég felnyársaltam volna Anat-ot, úgy bökdösök felé. – Úgy fejlődtél, hogy egy céhhez csatlakoztál, akikkel nagy boldogságban megosztotok egymással mindent. Én tényleg magam szereztem, amim csak van, én küzdöttem meg, a saját erőmből a hozzávalókért és a receptekért is, én építettem fel a boltom, de te barátocskám… Rólad ez nem mondható el!
Már ellépnék tőlük, hátat fordítanék ennek az egész hajcihőnek, a füstbe ment tervemnek, az elvesztegetett napoknak, hátam mögött hagynám őket, és nem csak fejben, de a valóságban is megpróbálnék lépni, túllépni rajtuk, de ekkor a fiúnak néhány szava megállít.
– Tudod, Anatole, mindenki úgy fejlődik, ahogy tud. Erről beszéltem eddig is. Nem mindenkinek adatott meg, hogy a fénybe szülessen. Néhány embernek az árnyékban is kell élnie. – Úgy gondoltam, amikor még a fogadóban lejegyzeteltem ezeket a szavakat, mint végső érveimet, hogy ugyan miért lenne szükség rájuk? Ezek már nem ütőkártyák, inkább búcsúszavak. Ráadásul... valljuk be: elég gázosan hangzanak.
A lánynak még üzenek a vállam fölött egy „hi”-t, aztán bármi is hangozzon el, én lelépek. A legtöbb, amit még tennék, ha esetleg valaki utánam szól, hogy a középső ujjamat felmutatva intek búcsút neki.

(off)Furcsa befejezése egy furcsa játéknak. Én nem gondolnék már még több kört, az utolsó szó joga a tiétek. Élmény volt ezt így megjátszani, köszi, hogy partnerek voltatok benne, és végigtoltuk. Tulajdonképpen majdnem két éjszaka alatt… Very Happy

(/off)

by **Anatole Saito** Szomb. Dec. 29 2012, 21:25

Nem néztem a fiúra. Nem akartam látni az arcán azokat az érzelmeket, amik amúgy is sütnek a szavaiból. Védekezési mechanizmus, azt hiszem ezt így hívják. Kicsit olyan ez, mint amikor a kisgyerek azt hiszi, hogy ha eltakarja a szemét, és nem lát másokat, akkor ők sem látják őt. Bugyuta megoldás volt ez egy ilyen szép vita végén. Mert igen is szépet harcoltunk egymással verbálisan. Nem gondoltam volna, hogy ez a fiú ennyi érzelmet tud majd kiváltani belőlem. Fortyogtam magamban, de lenyeltem minden békát, amit a fejemhez vágott. Már belefáradtam abba, hogy ellenkezzek vele és magam igazát bizonygassam. Feladtam. Nagyon másként gondolkozunk, nagyon más az értékítéletünk és még másabb a felfogásunk. Nem éreztem jogosnak, hogy ilyen minősíthetetlen hangnemben vágja a fejemhez ezeket a szavakat.
Lehet hogy most még nincs csapatom. Lehet nem is lesz soha. De vannak álmaim, amikért küzdök. Amik megvalósításáért képes vagyok felégetni mindent magam mögött. Kivéve talán egyvalamit. Violetára nézek, arcomról fájdalom és megnemértettség sugárzik, de igyekeztem ezeket az érzelmeket palástolni. Nem akartam, hogy gyengének lásson. Mégis hogyan vezethetnék el egy egész céhet, ha egy kölyök ennyire belém tud gázolni. Nem is amiatt voltam igazán csalódott, hogy a lány füle hallatára aláztak meg így, hanem azért, mert a közösen kitervelt ötleteink dugába látszanak dőlni. De még nincs minden veszve, egyedül egy alkotóelemet kell kicserélni.
Egymaga küzdött meg mindenért? Ugyan már, baromság! A petje nélkül sehol sem lenne! Ha maholnap pixeljeire hullana a virtuális társa, egy senki lenne és ugyan abba a helyzetbe kerülne, mint én anno a Voice előtt. Különben is, ő is hasonló módszerekhez folyamodik, mint én, amikor csatlakoztam a jelenlegi céhemhez. Csak éppen ő sokkal vakmerőbb módon próbálkozik. Lehet ez lesz a veszte, de minden rám zúdított szitok ellenére sem kívántam semmi rosszat ennek a srácnak. Képtelen voltam igazán haragudni rá, hiszen jól mondja, mindenki úgy fejlődik, ahogy tud. Ugyan azt csinálja most az új szövetségesével, mint anno én, csak pepitában. De akkor mégis miért vágja ezeket a fejemhez? Talán rájön erre, ha majd ő is végiggondolja a beszélgetésünket, én azonban most ráhagyok mindent. Legyen. Beírok neki egy X-et a győzelmek listájára. Ezzel lezártnak tekintem a régen félbemaradt párbajunkat.
Elfordulok a fiútól, a petjétől és a száz aranyától, s hagyom, hogy belém karoljon Violeta. Nem akarok a fiú után nézni, egyszerűen nem akarom látni többé. Ez az érzés majd biztosan változik bennem, de most túl sok harag és csalódottság gyülemlett fel bennem. És ezt nem akartam a mellettem álló társamra zúdítani.
- Menjünk haza... Aldo már vár! - majd határozott léptekkel megindulok és mindketten beleveszünk a tömegbe.

// Köszönöm a játékot, érdekes vége lett, de mindhárman hűek maradtunk a karaktereinkhez és ez így van rendben Very Happy

És köszönet Vionak is a becsatlakozásért! //

by **Anatole Saito** Hétf. Jan. 07 2013, 17:07

[Mirika]

Egyedül érkezem Arbus főterére, majd onnan sétálok tovább az általam kiválasztott fogadóba. Most nincs semmilyen titkos megbeszélés, előre lefixált taktika, sőt, szigorúan megkértem Violetát, hogy ne is tartózkodjon a 2. szinten, nehogy összefussunk. Az elkövetkezendők most csak rám és a céhvezéremre tartozik. Mindenért vállalni fogom a felelősséget, semmit sem fogok másra hárítani. Most csak én vagyok, egymagam a világgal szemben...
Rettegek ettől a találkozótól. Egyszerűen annyira ideges vagyok, hogy már a hányinger kerülget. Olyan helyszínt választottam, ami semleges, s egyikünknek sem fűződik hozzá valami szívének kedves élmény. Nem akartam megmételyezni a régi emlékeket azokkal, amelyek a mai találkozóról maradnak majd fent. A város egyik minőségibb fogadójának magánfülkéjében várom Mirikát. Csöppet sem érdekel a feláras költség, csak valami nyugodt, meghitt helyet akartam biztosítani a személyes beszélgetésnek. Na meg esetleg azért is, hogy ne kelljen kényelmetlen helyzetbe keverednem mások szeme láttára. Igen... még arra is felkészültem, hogy jelenetet fog rendezni a lány.
Két éjszaka álmatlanul forgolódom, mert képtelen vagyok aludni. Rengeteg gondolat cikázik a fejemben, most, ebben a percben is. Hol a terveimet csiszolgattam, hol azzal voltam elfoglalva, hogy megfelelő embereket kutassak fel, máskor pedig ezt a találkozót tervezgettem. Bármelyikbe könnyen belebukhatok, és akkor én leszek az, akit vasvillával kergetnek majd el mindenhonnan. Ezerszer lejátszódott a fejemben a mai délután, és tucatnyi végkimenetele lehet. Felkészültem a legrosszabbakra, de bízok a legjobbakban. Elképesztő, hogy egy játék micsoda felkavaró érzéseket tud bennem kiváltani. Azonban be kell ismernem magamnak is, hogy a SAO, a világ, ahova bezártak minket, a világ, amely csupán egy játéknak indult... nos, ez most a mi életünk és itt már semmi sem játék.
Csak egy sejtelmes üzenetet küldtem a főnökasszonynak, hogy látni szeretném, így délután 2-re hívtam ide. Negyed órával korábban érkeztem meg a helyszínre, mert egyrészt nem akartam késni, másrészt kellett még pár perc, hogy összeszedjem a gondolataimat. Még utoljára elpróbáltam fejben, hogy mit fogok neki mondani, aztán jó nagyot sóhajtottam, hogy eltávolítsak magamból minden feszültséget. Persze nem sikerült.
Ahogy megérkezik a lány, haptákba vágom magamat, majd udvariasan hellyel kínálom. Aztán eszembe jut, hogy ennél szívélyesebben szoktam üdvözölni, ezért Kota távollétében meg merem ölelgetni. Persze csak ha engedi. Kihasználom az alkalmat, mert attól félek, hogy nem lesz több lehetőségem erre. Nyugodtságot próbálok magamra erőltetni, de a Saruval való meetingem kismiska volt ehhez képest. Kedvesen rámosolygok, majd arra bátorítom, hogy rendeljen magának valamit inni. Én beérem a szokásossal, vagyis limonádéval. Úgy vélem, hogy jobb lenne, ha először valami kedélyes bájcsevejjel indítunk, minthogy rögtön letámadjam. Szóval mosolygós locsogásba kezdek.
- No, hogy tetszik ez az új hely? Mesélj, hogy vagy mostanság! Régen találkoztunk már a fronton kívül. Kota melyik szint kazamatájában csatangol épp?

by **Mirika** Hétf. Jan. 07 2013, 18:53

<< Anat >>

Amennyit összeszenvedtünk az első szinttel, most olyan villámlépésekben haladunk. Hónapok kellettek ahhoz, hogy Illfang megpusztuljon, de a következő két bosst már egész gyorsan lezúztuk, és kezd hasonlítani a tempó arra, ami a bétában is megvolt. Azt hiszem lassacskán hozzászokunk mi, frontharcosok ahhoz, hogy milyen veszélyekkel kell szembenéznünk és képesek leszünk úgy kezelni ezeket a mobokat, mint egy közönséges MMO-ban. Megnyugtató volt mindaz, ahogy IV. Bunmeit legyőztük, és azt hiszem én is kezdtem megnyugodni azután a rengeteg probléma után, ami egyszerre a nyakamba szakadt. Boldog nem voltam, ahhoz azért több kellett volna, hogy ezek az árnyak egyszerre szőrén-szálán eltűnjenek, de képes voltam higgadtan koncentrálni.
Ennek ellenére úgy éreztem, hogy valami nem stimmel velem, mintha nem lettem volna önmagam. Nem, nem éreztem jól magam a bőrömben, csak tettem a dolgom, mint valami gép, arról nem is beszélve, hogy elszaladt velem a ló időnként. Elég csak arra gondolni, ahogy Jinnel szemben viselkedtem a minap, az... nem én voltam. Paráztam tőle, hogy Anattal is valami baromságot fogok tenni, annyira... szétszórt voltam, igen. Ha Mirika voltam, higgadtan összpontosítottam, ha meg Miyanari Kana, akkor szétszórt, szórakozott és önmagamtól idegen. Kissé gondterhelten estem hát be a fogadóba, ahová a fiú hívott ma délutánra. Fogalmam se volt, melyik arcomat fogom mutatni, de ami tuti volt, hogy nem éreztem magam túl fittnek.
Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, de azt hiszem látszott rajtam, hogy nem volt valami őszinte a grimaszom, és talán a szokottnál is szorosabban öleltem át Anatot. Furcsa belegondolni, hogy Kota mellett pont ő a másik, akire támaszkodni szeretek avagy szeretnék. Ő volt az első, aki úgy igazán megnevettetett, megbízhatósága pedig a kardforgatóéval vetekedett. Valahol el van cseszve ez az egész így, miért pont a fiúkat érzem magamhoz közel és nem a lányokat?
- A negyedik szint kazamatáját térképezi fel éppen Rinnel és az Ököl pár tagjával. Egy héten belül meg fogjuk tudni hódítani talán azt a szintet is - feleltem, miután leültem, majd sóhajtottam egy nagyot. Itt volt velem szemben ez a tök vidám fickó, én meg vágom hozzá a citroma harapott képet, mekkora hülyeség ez? Inkább kihúztam magam és felpillantottam, el akartam lazulni a férfi társaságában.
- Mellesleg jó giccses helyet találtál, tán ejted Vio-chant és helyette engem akarsz lenyűgözni? ;P - rugóztam kettőt-hármat a puha, párnázott ülésen, ez már inkább olyan viselkedés volt, amit tőlem talán megszokhatott.
- Szerintem ha feljutunk az 5. szintre, keresek valami bérelhető helyet valamelyik NPC-házban, úgy hallottam, jobban megéri. Kényelmesebb, többet ad, és csak picivel kerül többe, mint egy fogadó. Na de ki vele, miért akartál velem találkozni? Vagy eltaláltam az előbb? :3 - fűztem hozzá, és közben hátradőltem és nyújtóztam egyet. Gondoltam rá, hogy én is limonádét kérjek, de végül megállapodtam inkább egy sima ásványvíznél, a citrompótló növény ízéből nekem hiányzott valami.

by **Anatole Saito** Kedd Jan. 08 2013, 05:08

Be kell vallanom, jólesik Mirika visszaölelése. Ritkán engedek át valakit a bohókás énem pajzsán, de ő és Violeta ezen kivételek közé tartozik. Furcsa erre gondolni, de jobban közel érzem magamhoz a két lányt, mint a valóságban a haverjaimat. Persze odakint is voltak barátaim, akik sokszor eszembe jutnak, de a SAO-ban minden más. Itt jobban felértékelődnek a dolgok, hiszen az életünkkel játszunk nap mint nap. Én pedig gondolkodás nélkül rábíznám az életemet erre a pöttöm kis tinilányra. Hamiskás mosolyt vélek felfedezni az arcán, de próbálok nem rágódni rajta, hiszen tuti csak én képzelem bele a saját érzéseimet. Vagy csak egyszerűen ugyanolyan mosolyt viszonzott nekem, mint amilyet az én savanyú képemről leolvashatott.
- Egy héten belül? Csupán egy hét? Elképesztő tempóban haladunk, álmodni sem mertem volna a játék kezdetén, hogy ennyire sikeresen és ilyen gyorsan fogunk szinteket megtisztítani. Bár még nagyon az út elején járunk, mégis egyre bizakodóbb vagyok! - Most őszinte a mosolyom, s jóízűen belekortyolok az italomba, miután a lány is megkapta a sajátját. Kezdek oldódni a társaságában, ám viselkedésében valami zavart érzek. Talán mégsem ma jött el az én időm? Pedig minél tovább halogatom, annál nehezebb lesz.
- Mi ez a nagy sóhajtozás? Valami gond van talán? Vagy csak annyira ellenállhatatlan vagyok számodra, hogy forróság önti el a testedet és sóhajokat vált ki? - vigyorgok rá megcsillantva ezer wattos mosolyom, hogy értse, csak bohócodom. Ekkor jön a szöveg a giccses helyről, meg Vio ejtéséről. Gondolkodás nélkül finoman megragadom a velem szemben ölő lány szabad kezét és gyengéden megszorítom azt.
- Téged mindig le akarlak nyűgözni, drága Mirika... de sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak, nem a szívedet akarom elrabolni. Első találkozásunk óta olyan érzés bujkál bennem, mint amit egy báttynak illik éreznie a kishúga iránt. Nekem sajnos nem adatott meg, hogy testvérem szülessen, lehet ezért támadtak bennem ilyen gondolatok. És különben is, melyik fiú gyerek ne akarna egy olyan lány testvért, aki MMORPG-k mestere és úgy csépeli a mobokat, mint más a nyírni való pázsitot? De hiába a köztünk lévő korkülönbség, nem szorulsz a gonviselésemre. - Szavaim őszintének hatnak, minden ömlengést mellőzve. Kezét továbbra sem engedem el, arcom viszont komorabbá válik.
- Irigylésre méltó mindaz, amit eddig elértél itt, Aincradban. Pedig ha jól sejtem, hozzám hasonlóan neked is voltak és talán még vannak is félelmeid ezzel a "játékkal" kapcsolatban. Mégis a sarkadra álltál, megalapítottál egy céhet, amely a legerősebbek egyikévé vált és a bossharcokban is félelem nélkül, becsülettel kiveszed a részed. Szeretném, ha tudnád, hogy tisztellek mindezekért. Úgy érzem őszinte barátság és bajtársi viszony alakult ki köztünk, ami sokkal fontosabb, mint egy múlandó románc. - utalok ezzel az "őt akarom-e lenyűgözni" kérdésre és az állandó pajkos flörtökre - Éppen ezért volt elképesztően nehéz meghoznom ezt a döntést...
Ekkor nagy levegőt veszek és próbálom minél lassabban kifújni. Jobbommal továbbra is a lány kezét tartom, balommal pedig a galléromon függő angyalszárnyas jelvényért nyúlok. Kezembe veszem a jelvényt, utoljára végigsimítok rajta, majd a lány tenyerébe teszem, persze csak akkor, ha eddigre nem rántja el a kezét.
- Büszkén viseltem az angyalszárnyakat, s tudom, hogy ezzel csalódást fogok okozni, de most vissza kell ezt adnom Neked. Bízom benne, hogy megengeded, hogy magyarázattal is szolgálhassak...- eddig lesütött szemeimet most Mirika arcára emelem, és próbálom kifürkészni a gondolatait, érzéseit.

//Nem akartam túl sok monológot belezsúfolni egy reagba, mert így is bő lére sikerült ereszteni. Szóval itt teszek egy törést és hagyom, hogy lereagáld az eddigieket.//

by **Mirika** Kedd Jan. 08 2013, 16:35

Mosolyomba vegyült némi őszinte öröm is, ahogy a fiú lelkendezését hallottam. Valóban, ez a tempó bizalomra adott okot, de még így is rémisztő volt belegondolni, hogy bárhogy is lesz, a következő Karácsonyt még biztosan itt fogjuk eltölteni, s ki tudja, talán még az azutánit is. Sehol sem voltunk még, és ha az előttünk álló végtelennek tűnő útra pillantottam, valahogy el is ment a kedvem az egésztől rögtön. Igazán csak mostanában fogtam fel, mit is jelent, hogy a 100. szintig kell jutnunk, annak idején a Főtéren csak egy jelentéktelen szám volt.
Sajnos Anat észrevette, hogy valami nem kóser velem, de hála az égnek elütötte a dolgot egy poénnal, amivel sikerült megnevettetnie. Újfent. Neki még akkor is sikerülne, ha éppen világvége hangulatom lenne, volt a srácban valami, az tuti. Viszont úgy éreztem, hogy nem érdemes a szőnyeg alá sepernem a témát erre fogván a dolgot.
- Áh, csak kicsit hülyén érzem magam. Talán pont a forróságtól :3 - kezdtem el magamat legyezni, majd felkuncogtam. Nem akartam terhelni olyasmivel, amiről én sem tudom, hogy micsoda, ugyanakkor a klasszikus 'semmi' választ meg még jobban el akartam kerülni, arról ordít, hogy gond van. Jó, a pasik kétharmada észre se veszi, de Anat nem olyan volt.
Tekintetem ösztönösen tévedt le a kezére, mely finoman megszorította az enyémet, és válaszát hallva azt hiszem kicsit el is pirultam, szóval inkább lehajtottam a fejem, hogy ne lássa. Eszméletlen jól estek a szavai és ami azt illeti kicsit meg is lepődtem, hogy így gondol rám. Hittem benne, hogy nem csak ámítani akar. Nyitottam volna szólásra a számat rögtön, hogy megköszönjem, de még nem fejezte be, szóval inkább befogtam és hallgattam tovább. Hangjának tónusába azonban változás állt be, így felkaptam a fejemet. Egy komor arcú Anat pillantott vissza rám, és már ez az apróság is teljesen összezavart. Baljós előérzet telepedett rám, és ahogy jöttek a dicséretek és a bókok, úgy rándult össze egyre inkább a gyomrom.
- Milyen döntésről beszélsz..? - kérdeztem halvány, elcsukló hangon. Bennem volt a megérzés, hogy valami nagyon rossz fog történni, már az is leesett, hogy miért volt ez a nagy tömjénezés. Nem vagyok hülye, tudtam, hogy most jön a pofon. Döbbenten figyeltem, ahogy lecsatolja gallérjáról a jelvényt és a kezembe nyomja. Az arculcsapás megtörtént. Jól tudtam, mit jelentenek ezek a szavak, elmém mégsem fogta fel őket rögtön, csak tágra nyílt szemekkel bámultam a férfira, aki az imént a fogadott húgának titulált. Gombóc képződött a torkomban, és úgy éreztem a fejem is megfájdult, mégis nevetni kezdtem. Nem örömömben, nem zavaromban. Hitetlenkedő kínomban.
- Ez nem jó vicc, Anat, április elseje még messze van - szólaltam meg ideges, remegő hangon. Nem tréfa volt, ez tisztán látszott az arcán. Ha igen, akkor baromi jó színész, és egy akkora pofont fog kapni tőlem, hogy a fal fogja adni a másikat, az hétszentség!

by **Anatole Saito** Kedd Jan. 08 2013, 17:14

Nem válaszolt az elviccelt kérdésre, s nyilván ennek oka van. Kota nagyobb bizalmasa mint én, és ő biztosan hamar rájön a megoldásra, hogy mivel vehetné élét Mirika ingadozó hangulatának. Nem akarom rákényszeríteni a válaszadásra. Vagy egyszerűen önző módon, csak a saját dolgaim fontosabbak most és épp elég lelkizés ennyi egy napra egy férfinak?
Miközben a hozzá intézett szavakat sorolom, lehjatja a fejét. Bízok benne, hogy nem csak üres bókoknak veszi a mondandómat. Talán adnom kellett volna neki esélyt, hogy szót kapjon, de olyannyira túl akartam lenni a döntésem közlésén, hogy szinte levegőt venni is elfelejtettem. Azonban amikor tenyerébe helyezem a Voice jelvényem, nem várt reakciót produkál. Mindenre fel voltam készülve, de erre igazán nem. Értetlen fejjel húzom vissza a kezeimet, amelyeket ölemben pihentetek ezután. Nevet? Kínos nevetés ez, de akkor is... Tréfa? Ugyanmár, mindketten tudjuk, hogy véresen komolyan beszélek. Ennyire nem lehet naív. Ugyanakkor most nyílt egy kiskapu, amikor még kiugorhatok. Amikor még van egy halovány esélyem arra, hogy viszakozzak. Mennyire egyszerű lenne azt mondani, hogy csak ugrattam. Hogy teszteltem az idegrendszerét. Hogy egy szemétláda vagyok, amiért megtréfáltam, de olyan izgi látni a döbbent arcát. Nem Anatole, ha belekezdtél, akkor fejezd is be! Nincs mellékvágány, nincsenek kiskapuk, egy ösvény van, te is tudod!
- Az a helyzet, hogy most kivételesen nem tréfálok. Szeretek mosolyt csalni az arcodra, de jelenleg ezt nem tehetem, mégis azt remélem, mosolyogva fogunk innen távozni. - Ismét nagy levegőt veszek, hogy fejemben rendbe tehessem az előre megfogalmazott mondatokat, de nem sikerül. Sokkal jobbnak látom, hogy ha szabadjára eresztem a gondolataimat, minthogy előre megírt szövegek sablonos mondataival hassak. Legszívesebben lesütném a szemeimet, vagy elnéznék oldara, miközben Mirikához beszélek, de úgy érzem az a férfias és tisztelettudó magatartás, ha végig rá nézek.
- Te is tudod, hogy a Ranmaruval való találkozásom óta saját céhet szeretnék alapítani. Te és Kota viszont felkaroltatok, amikor még gyenge és tudatlan voltam ebben a világban. Ezért hálával tartozom. Viszont ahhoz, hogy az itteni álmaimat meg tudjam valósítani, kénytelen vagyok elhagyni az Angelic Voice kötelékeit. Rengeteg tervem van, de ezeket önállóan szeretném megvalósítani, önerőből, nem pedig a Voicera támaszkodva. Mert akkor nem érezném a sajátomnak, úgy érezném, nem dolgoztam meg érte eléggé. Viszont minél tovább halogatom az elszakadást, annál inkább azt az érzetet kelthetem, hogy hátbatámadlak benneteket. Szeretném megőrizni a jó kapcsolatot és a barátságunkat, de mindez elsősorban rajtad áll.
A távlati terveimmel most nem akarom bombázni, éppen elég információt sikerült így is kiizzadnom magamból. Nehezemre esett a beszéd, kiszáradt a szám. Úgy nyúlok az italomért, mint aki már egy hete a sivatagban rostokol, így alkalma nyílik a lánynak kommentálni az eddigieket.

/Ésss 200. post Very Happy

/

by **Mirika** Kedd Jan. 08 2013, 18:43

Az lehetetlen. Csak magamban válaszoltam, nem mondtam ki hangosan ezt a gondolatomat. Nagyot nyeltem, próbálva azt a bizonyos gombócot legyűrni, de nem akart eltűnni, ahogy rosszullétem sem csillapodott. Az angyalszárnyra pillantottam a kezemben, öklöm nyomban össze is szorult felette, de hamar elengedtem ezt a feszült tartást, és inkább az asztal alatt, a szoknyám szélét szorongattam. Visszatartottam a belőlem kirobbanni vágyó kérdést, vagyis inkább kérdőre vonást, hadd mondja el, amit akar, de mialatt beszélt, mindvégig csak egy gondolat visszhangzott a fejemben. Szétesik a céh, és az én hibám... Én magam nem éreztem úgy, hogy eldramatizálnám, Hoku már egy ideje szólóban játszik, bár még egyelőre a Voice tagjaként, és most Anat jelenti ki, hogy kilép. Idő kérdése, hogy mikor jönnek hozzám a többiek is azzal, hogy máshogyan képzelik el a jövőjüket a játékban. Rázni kezdtem a fejemet, de a sötét jövőkép benne maradt.
Szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. Nem tudtam, mit kellene most mondanom. Helytelennek éreztem, hogy kérdőre vonjam, nem vitt rá a lélek. Ugyanakkor képtelen voltam rávenni magam arra is, hogy kedvesen érdeklődni kezdjek a részletekről és sok sikert kívánjak neki. Biztos voltam benne, hogy csak valami bunkó megfogalmazás jönne ki belőlem, ha rákérdeznék, kivel alapítana céhet vagy honnan és hogyan szedi össze azt a töméntelen pénzt, ami kell neki, vagy hogy mik a tervei. Hosszú pillanatokig ültem némán, szuggeráltam a poharamat, amihez hozzá sem nyúltam eddig. Hátha az megszólal helyettem. Nem tette meg, nem mentett meg.
- Tudom... - szólaltam meg végül, de még ezután is hosszasan válogattam a szavaimat. Vettem egy nagy levegőt - Én azért alapítottam ezt a céhet, hogy egy baráti társaságot gyűjtsek magam köré, akik jóban-rosszban segítik egymást, tök mindegy mennyi sárral hajigál meg ez az átkozott játék. Te az egyik sarokkövévé váltál ennek a társaságnak, még új tagot is invitáltál a céhbe. Kotán és rajtam kívül te vagy az egyetlen ilyen... - magyaráztam csalódottan. Nem tudom, tudta-e vagy sem, nem emlékszem, hogy neki elmondtam-e, vagy az valahol elfelejtődött az események sűrűjében.
- Miért? Miért, mik azok a grandiózus tervek, álmok, amiket csak saját céhben tudsz elképzelni? Mi az, ami összeegyeztethetetlen azzal, hogy a Voice tagja légy? Az a baj, hogy egy ostoba csitri dirigál neked? Valld be nyugodtan! - haragos pillantást lövelltem feléje, és egy halk káromkodás kíséretében az asztalra csaptam öklömmel. Nem bírtam ki, kifakadtam. Úgy éreztem, bármit is mondjon Anat, akkor is elszakít egy köteléket, egy különösen szoros köteléket azért, hogy a saját feje után mehessen önző módon. Persze én is önző voltam, hiszen nem tudtam elengedni csak úgy. Lehet ezt a szememre vetni? Szinte senki nem tud rólam semmit, nem tudják, mennyire jogom van önzőnek lenni. Furcsa, hogy Mizuki szavai jutottak eszembe: győztes vagyok, megtehetem.

by **Anatole Saito** Szer. Jan. 09 2013, 00:09

Meglepetté válik az arcom, mikor Mirika a céh sarokköveként emleget engem. Hitetlenkedve fogadtam a mondandóját, hisz nagyképűségnek tartottam azt állítani, hogy egyik tartópillére lennék egy, már nélkülem is erős céhnek. Próbálom állni a tekintetét, de amikor a jóban-rosszban egymás segítő barátok részhez ér, kénytelen vagyok oldalra nézni. Szégyeltem magam. Szégyeltem, hogy megrendül bennem a bizalma, amit eddig oly serényen igyekeztem felépíteni, és szégyeltem, mert bánatot okoztam neki. Ez egyértelműen leolvasható volt az arcáról és kihallható volt a szavaiból is.
- Nem kell ennek ezután sem másként lennie! Nem akarom mögött becsukni az ajtót és kulcsra zárni, felégetve minden köztünk lévő kapcsolatot. Közös érdekünk túlélni ezt a játékot, így továbbra is közösen fogunk egymás mellett harcolni. Csak éppen más céhlogó virít a nevünk mellett. Arról nem is beszélve, hogy a barátságodat sem szeretném elveszteni... bárt tartok tőle, hogy megbocsájthatatlan a döntésem számodra.
Szomorúan pillantok ismét a lányra, tekintetem szinte könyörög a megértésért és az elfogadásért. Jól tudtam, hogy nem lesz egy könnyű menet ez a beszélgetés, de csak most realizálódott bennem igazán, hogy mennyi vesztenivalóm van. Ha mindaz, amit elterveztem balul sül el, nem jöhetek vissza a Voice ajtajához könyörögve kopogtatni. Az óriási szégyen lenne és nevem egybeforrna a szánalmas alak fogalmával.
- Ostoba csitri? - pupilláim kitágulnak ennek hallatán - Soha nem mondanék ilyet rád! Eszedbe ne jusson olyasmi, hogy a nemed vagy a vezetőséged miatt akarok kilépni! Kiváló vezető vagy, ezt mindenki tapasztalhatja, még a konkurens céhek is! Viszont vannak olyan dolgok, amelyek fölött nem tudok elsiklani.
Egy pillanatra ismét oldalra nézek, aztán erőt veszek magamon és úgy döntök, ideje kitárulkozni Mirika előtt.
- Nézd... én nem vagyok angyal... nincsenek angyalszárnyaim. Én egy gyarló ember vagyok, aki szomjazik mások figyelmére. A piperkőc stílusom, az unató hosszúságú szövegeim, a viccek, a teátrális megnyilvánulásaim... ezek mind én vagyok, ugyanakkor ezek eszközök arra, hogy kivívjam az emberek figyelmét és elismerését. Valaki azt mondta nekem a napokban, hogy csak úgy tudtam fejlődni, hogy a céhem pátyolgatott és nagy boldogságban mindent megosztunk egymással. Tudom, hogy részben az irigység vagy a keserűség beszélt belőle, de valamiért mégis az igazság perzselő tüzével martak belém ezek a szavak. Azért vagyok ismert - már ha ez igaz egyáltalán - mert a Voice azzá tett. Azért vagyok az, aki, mert beaterek és kiváló harcosok támogattak. Szeretnék én is erre az ösvényre lépni, szeretnék én is tenni másokért... mint egy új céh vezére, kallódó játékosokat magam körény gyűjtve. Olyanokat, mint amilyen én is voltam, mielőtt találkoztunk volna, Mirika.

by **Mirika** Szer. Jan. 09 2013, 01:39

Dacosan és mereven néztem rá, képes voltam nem elfordítani a tekintetem, képes voltam megállni, hogy eltörjön a mécses, hiába zaklatott fel az, amit hallottam a végtelenségig. Ha nem lett volna mögöttem az elmúlt időszak, mely gyakorlatilag a Pókkirálynő első kihívásánál elkövetett hibámmal kezdődött, talán másképp reagálnék. Talán képes lennék arra, hogy azt mondjam, rendben, sok sikert a terveidhez, köszönöm, hogy emelted a céh színvonalát. Ha ez egy sima, közönséges MMO lett volna, akkor is meg tudtam volna tenni minden bizonnyal. Ám ez a játék nagyon más volt. És amikor azt volt képes mondani, hogy minden olyan lesz, mint eddig, csak a céhlogó lesz más az életcsíkunk felett, ott felkaptam a vizet. Nem szó szerint, de megtehettem volna, hogy leöntöm.
- Anatole, nem tudom feltűnt-e, de a menüből még mindig hiányzik a <<Logout>> gomb. Nem fogsz tudni este kilépni, lemenni a családodhoz vacsorázni, aztán megnézni közösen velük egy filmet. Itt össze vagy zárva nyolcezer másik vadidegen emberrel, és ha nem akarsz magányosan megőrülni, akkor kapcsolatokat kell építened. Az előbb azt mondtam, hogy baráti társaságot akarok építeni, de ez baromság. Ti a családom vagytok, nem kevesebb! Különösen Kota, Rin és te! Fontos vagy nekem! És te magad mondtad pár perce, hogy hasonlóképp érzel. Ezek után ne merj olyan kifejezésekkel dobálózni, hogy csak másik céhlogó lesz a nevünk mellett, vili?! Tudod mit jelképez az? - hajoltam közel hozzá és mondtam mindezt a képébe szúrós tekintettel. Álmodni se merjen arról, hogy elveszíti a barátságomat, még azok után se, hogy most tényleg úgy érzem, elárult. Megbántott. Hatalmas csalódást okozott, akkorát, amilyet még senki más nem ebben a játékban. És legszívesebben most elrohannék, egyenesen Kotához és kisírnám magam a vállán, mert képtelen vagyok egyben tartani egy céhet és egyenlően foglalkozni mindenkivel. Nem teszem, mert nem akarom feladni.
- Azt hiszed, én más vagyok? Szerinted mire van a cuki mosolyom, a közvetlenségem, a kihívó öltözékem, a dekoltázsom? Aki ezt mondta neked, az baromságokat beszélt. A figyelmet, az elismerést egy dolog kivívni, és egy másik megtartani. Semmire sem mész a figyelemmel, ha két nap múlva visszasüllyedsz ugyanabba a mocsárba. Te és én viszont meg tudjuk tartani, amit a trükkjeinkkel megszerzünk! Nem azért vagy valaki, mert a Voice tagja vagy! Tőlem-tőlünk csak egy lökést, motivációt kaptál, amit kihasználtál és felkapaszkodtál a saját erődből! Szerinted hányan ismerik mondjuk Ayani vagy Vio nevét? Hát megmondom, nem sokan, pedig ők is ugyanahhoz a céhhez tartoznak, mint te! - Ennél a pontnál már úgy összetapadt a szám beszéd közben, és olyan cserepessé váltak az ajkaim, hogy muszáj volt az ásványvízhez nyúlnom, bármilyen hülyén nézett is ki. Ami pedig az érzéseimet illeti, egyszeribe kedvem támadt felnégyelni azt az alakot, aki teletömte ezzel a hülyeséggel a srác fejét. Visszaereszkedtem a székembe, és ahogy letettem a poharat, valamennyi ki is löttyent a vízből. Nem természetesen folyt szét, a folyadékok animációja bőven hagyott kívánnivalót maga után.
- Tudom, hogy ez az egész az én hibám. Ha még akkor figyelmeztetlek, hogy mit jelent számomra a céh, akkor talán be se lépsz és nincs most ez az egész. Egyikünk se érezné szarul magát, neked nem lenne bűntudatod, nekem meg nem jelentené a sokadik szeget az önbizalmam koporsójában. De megtörtént, ami megtörtént, szóval olyan megoldást akarok találni, amiből mindketten jól jövünk ki. Kompromisszumot akarok találni, hogy te is megvalósíthasd a céljaidat és ehhez ne kelljen elválnia az útjainknak sem - Túljutottam a kétségbeesés fázisán, bár nagyon nagy önuralom kellett, hogy képes legyek higgadt maradni és racionálisan gondolkozni. Mondjuk higgadt nem voltam, pattanásig feszültek az idegeim, minden szavam tele volt tömény agresszivitással és dühvel. Félelem is volt bennem azonban, attól, hogy ha most hagyom Anatot elmenni, összeomlik a kártyavár, amit eddig felépítettem, és megszűnik a Voice lenni Aincrad legerősebb céhe. Hogy maga a Voice megszűnik. Hogy szétesik az új családom.

by **Anatole Saito** Szer. Jan. 09 2013, 10:15

Az irónikus szavak nem igazán hatnak meg, fel voltam készülve arra, hogy ha felkapja a vizet, akkor támadni fog. Nyugalmat eröltettem magamra, hogy arcom ne torzuljon el minden másodpercben a változó érzelmi hullámaim miatt. Kicsit felpaprikázza a kedélyemet. Mégis ki akar egyedül maradni? Nem Hoku vagyok, aki önkéntes száműzetésbe vonul, eszem ágában sincs társak nélkül vergődni, amíg mások kiviszik a játékot. A szemeim viszont szinte villámot szórnak, amikor a családomat felemlegeti. Övön aluli ütésnek érzem, hogy a kinti életet és az az utáni sóvárgást emlegeti egy ilyen fontos beszélgetés közepette. Már szólásra emelném a szám, hogy Mirika, ez igazán nem volt szép, aztán egy szempillantás alatt megenyhülök. Egy család... egy játékon belüli család, ami nem feledteti a kintit, de mégis egy olyan kapocs, amire mindenki vágyik idebent. Kicsit megrázom a fejem, hogy a szentimentális gondolatokat elűzzem.
- Neked mit jelépez? Neked a gyermeked, a családod és a harci csapatod is egyben. Nekem pedig egy olyan társaság, akik között vagytok olyanok, akik nagyon sokat jelentenek nekem, s vannak, akiket nem is ismerek! Tudom, hogy nem szeretnél kötöttségeket róni a tagokra, de pár céhtagot csak akkor láttam, mikor a Némber ellen vonultunk. Az újakról már nem is beszélve. Őszinte leszek: a céhhez egyedül te kötsz! Kota a te társad, mint ahogy nekem Violeta, Hoku egy más világ, őt sosem fogjuk igazán megérteni. Rint és a többieket pedig nem ismerem annyira, hogy egyáltalán véleményt tudjak formálni róluk.
Amikor viszont Viot emlegeti fel, ökölbe szorul a kezem az asztal alatt. Azt hittem jóban vannak, azt hittem barátnőként tekint rá, nem pedig vetélytársként. Akkor viszont miért becsmérli őt? Megmételyeznek a gondolataim, pedig lehet, hogy alapjaiban tévesek. Hevesebb vérmérsékletem eluralkodik rajtam és bombaként robbannak ki belőlem a szavak.
- Violetát ne merd a szádra venni! Majd én naggyá teszem őt is! - fújtatok kettőt, majd ismét kénytelen vagyok oldalra nézni, hogy rendezzem soraimat, nem veszíthetem el a fejem - Elnézést kérek, nem akartam kikelni magamból, de te is anyatigrisként védenéd Kotát fordított helyzetben. Elismerem, hogy Viot is jobban lehetett volna integrálni a céhbe, ez részben az én hibám, de amióta csak belépett, úgy érzem hozzám kötődik, nem pedig a Voicehoz. Érthető, hiszen Ő a társam, és nem azért, mert a gatyámban hordom az eszemet.
Próbálom szabályozni a légzésem, s újból belekortyolok az italomba. Ahogy leteszi a poharát a lány, a víz kifröccsen. Amíg folytatja mondanivalóját, az elfolyó pixelekre terelődik a figyelmeme. Közben persze felfogom amiket mond, de inkább csak helyeslően bólintok párszor, igazat adva mondandójának. Akkor emelem vissza rá a tekintetem, mikor kompromisszumos lehetőséget vet fel. Balomat ismét az asztalra teszem és az előttem lévő pohár peremén kezdem el körbe-körbe vezetni a mutatóujjam. Ha valamivel tud matatni a kezem, az mindig segít rendezni a gondolataimat. Érettségin is végig egy tollat forgattam a kezemben, és egészen addig észre sem vettem ezt, míg meg nem kaptam az érdemjegyet. Az utolsó mondat előcsalja belőlem a hűvös üzletember énemet, amelynek segítségével megpróbálom kizárni az érzelmeket ebből a konfliktus helyzetből. Nem szabad engednem, hogy érzelmi zsarolásokkal a céhben akarjon tartani, mert az előbb-utóbb feszültséget és sokkal csúnyább hangvételű elszakadást fog eredményezni. Nem egy süllyedő hajót akarok elhagyni, hanem egy olyan fejlődő céhet, amely nélkülem is megállja a helyét.
- Mégis milyen kompromisszumot ajánlanál, amely teret enged a távlati céljaimnak és nem eredményezne haragos elválást? - Nem mertem elsőként én megoldást keresni, hagytam, hogy befejezze a gondolatmenetét. De azért úgy tereltem a szavakat, hogy ne merüljön fel benne a gondolat, hogy a Voiceban akarjon tartani.

by **Mirika** Szer. Jan. 09 2013, 12:25

Haragos vonásaimra hamar az elkeseredettség ült ki, pár szó elég ahhoz, hogy a reménytelensége taszítson. Baromi kényelmetlenül éreztem magamat, én magam sem gondoltam volna, hogy idáig merészkedem csalódottságomban. Befejeztem a hosszas monológok gyártását, csak ültem ott összeszorított fogakkal, egy tincsemet csavargatva, és hallgattam a válaszait, melyek leromboltak bennem mindent, amiben hinni szerettem volna. Hoku felemlegetése különösen nagyot ütött, őt én sem ismertem, sőt talán Kota sem. És vajon a többieket tényleg ismerem, tekinthetem a barátomnak, vagy többnek, ahogy én akarom beállítani? Nem csak álomképeket kergetek és próbálok ráerőltetni másokra? Persze, hogy neki nem ugyanazt jelenti a Voice, mint nekem. Valószínűleg senkinek sem azt jelenti, és ez csakis az én saram. Elcsesztem, élek a saját kis világomban és közben azt képzelem, hogy minden szép és jó, közben pedig az egész csupán egy illúzió, semmi sem igaz belőle.
- És én nem vagyok elég... - reagáltam csupán mondandója egy apró szeletére, frufrum pedig árnyékot vetett tekintetemre, ahogy ezt kimondtam és lehajtottam a fejemet. Kezem önmagától kelt útra, lehívtam a menüt és néhány pöttyintéssel eljutottam a guild paneljére. Végigfuttattam a tekintetemet a felsorakozó neveken. Talán csak Kota az, aki kötődik annyira hozzám, hogy áldozzon értem, én pedig képes lennék őt is elüldözni a hülyeségeimmel. Meredten bámultam az ablakot akkor is, mikor Anat kikelt magából. Heh, pedig semmi rosszat nem mondtam Vio-chanról, csak azt, hogy mindössze a számára különleges. Most még. Ő azonban képes lesz felemelni őt, ebben biztos vagyok. Megalázó vereséget szenvedtem, a férfi teljesen a sárba tiport. Sokkal jobb, talpraesettebb vezető, mint én bármikor leszek. Én csak egy boss ellen vagyok képes higgadtan irányítani a csapatot.
- Nincs rá szüksége, hogy megvédjem - jegyeztem meg, újfent csak egy félmondathoz hozzáfűzve valamit, azt is távoli, melankolikus hangon. Anat nevét bámultam éppen, aztán Violetáéra kúszott a pillantásom. Hozzá tartozik, és majd naggyá teszi...
- Őt is viszed magaddal? - kérdtem súlytalanul, de a válaszát igazából már tudtam. Mióta csak megpillantottam őket együtt a pókok kazamatájában, azóta folyton egymás társaságát keresték, szinte elválaszthatatlanoknak tűntek. Tulajdonképpen azóta csak a gólem ellen volt olyan, hogy a fiút nélküle láttam. És mikor a kompromisszumkereső ajánlatomra is visszakérdezett, teljesen összeomlottam.
- Nem tudom... nem tudom... - válaszoltam némi hatásszünet után elkeseredetten, de alatta nem gondolkodtam, nem voltam rá képes. Pedig tudtam, hogy nekem kellene megoldást találnom, hiszen én akarom, hogy maradjon és nem ő, de ahogy újra belesüppedtem a saját magam alkotta mocsárba, elvesztettem a motivációmat arra, hogy kiutat keressek. Feladtam, és ezt a következő megnyilvánulásom talán egyértelművé is tette.
- Kikkel alapítod? - szólt rövid, tömör kérdésem hozzá, miközben bezártam a menüt, ujjaim pedig ráfonódtak a poharamra. Úgy szorítottam, hogy rövid időn belül elfehéredtek, és úgy éreztem a sírás határán állok, de egyszerűen nem jöttek a könnyek. Nem azért kerültem ilyen állapotba, amit Anat iránt éreztem. Magamra haragudtam, magamban csalódtam, nem benne.

by **Anatole Saito** Csüt. Jan. 10 2013, 01:06

Elég nyers voltam, de úgy gondoltam barátok között megengedett, sőt elvárás az őszinteség minden finomkodás nélkül. Vagy csak egy érzéketlen tuskó vagyok, aki mindjárt megríkat egy tinilányt. Ám úgy tűnik nincs ütőkártyája az általam elhangzottakra, talán máris feladta a szándékát, hogy a céhben marasztaljon. Miért nem érzem magam mégis győztesnek? Imádtam érvelésekbe gabalyodni, ha az eszemmel győzhettem le másokat, még az egyetemen is a retorika fakultáns órák voltak a kedvenceim. Most mégsem éreztem azt, hogy megnyertem volna egy újabb verbális csatát. A nemes vad hagyta leteríteni magát...
Kijelentésére, avagy költői kérdésére, miszerint csupán ő nem elég ahhoz, hogy a céhhez kössön, inkább nem válaszolok. Ő maga is tisztában van azzal, hogy mit mondhatnék, ráadásul a hallgatásom felér egy beleegyezéssel. Lehívja a menüjében a céh taglistáját. Ekkor felcsillan bennem a remény, hogy rövidre zárhatjuk ezt a kellemetlen beszélgetést, megölelgetjük egymást, mint ahogyan az jó testvérekhez illik, aztán szabadjára enged. Azonban nem ez történik, naív gondolat volt eleve az iménti tőlem. Minden bizonnyal Violetára utal kérdésével, ki másra...
Nem válaszolok rögtön. Ismét oldalra nézek, de ezúttal hosszúnak tűnő pillanatokig időzöm el a belső terem berendezésén. Eddig észre sem vettem, hogy halk zene szól, most pedig egy finom női hang kezd bele egy melankólikus dalba. Lágy dallama éppen illett a hangulatomhoz, a szövege pedig magával ragadó volt. "Nekünk kell lennünk a fénynek ebben a világban" - ragadja meg a figyelmemet az ének egyik sora. Erőt kell vennem magamon, nem tántoríthatnak el a céljaimtól! Bármennyire is meg kell fizetnem érte! Ha pedig elbukom, méltósággal viselem majd a kudarcot, de legalább a tudat éltetni fog, hog megpróbáltam. Visszafordulok és a lány tekintetét keresem. Szavaim nyugodtak, semleges hangszínnel próbálok beszélni, hogy semmilyen negatív dolgot ne tudjon beleképzelni.
- Nincs rá szükség, hogy vigyem, jön magától... - aztán sóhajtok egyet, nehéz ez a pókerarc, mikor pont Mirikával kell ezt tennem - Sohasem mondta ki nyíltan, de úgy érzem hasonló véleményen van, mint én. Különben nem támogatná a céhalapítási terveimet. Lehet csak elvakult vagyok, de úgy érzem nélküle nem vagyok egész ebben a világban. Ne értsd félre, nem szerelem meg ilyen szentimentális dolgok beszélnek belőlem, egyszerűen csak szükségem van rá, hogy a támaszom legyen és bíztasson, mikor már fel akarom adni. Ezért igen, kénytelen vagyok magammal vinni.
Kis szünetet tartok, majd hagyom elernyedni testemet a székben ülve. Eddig úgy tartottam a hátam, mint aki karót nyelt, és csak most vettem észre, hogy ez mennyire kényelmetlen. - Még nincsenek konkrét kiválasztottjaim. Nem akartam mesterkélni a hátad mögött, amíg le nem rendeztük kettőnk között ezt a megbeszélést. Azt viszont biztosan tudom, hogy kezdő szintű játékosokat akarok magam köré gyűjteni. Tehetséges embereket, különleges képességekkel vagy petekkel, akiket-egytől egyig magam tesztelek le. Van pár koncepció ötletem is, de kiforratlanok. Nem mertem még beleélni magamat semmibe... - Aztán megszakadnak szavaim. Ráeszmélek, hogy nem traccspartizni jöttem, és az elhangzottak nyilván bántották a lány fülét. - Elnézést kérek! - jegyeztem meg bocsánatkérően, aztán eszembe jutott valami. Valami, amivel készültem neki. Lehívtam a menümet, majd fél percnyi pötyögés után félig felé is fordítottam a panelemet.
- Kérlek nézd meg, hogy mit találtam! Tegnap éjjel böngésztem kicsit a menüben és találtam egy olyan opciót, amely révén a rendszer megengedi, hogy a receptjeinket házasság, vagy céhtagság nélkül is megosszuk egymással, úgy, mint eddig. Nem tudom, hogy az én rendszerem bugos-e, de érdemes lenne meglesni, hogy a tiédben is működőképes-e ez. Ma sikerült szert tennem egy ritka sisak receptjére, szeretném számodra is felajánlani, és ezzel tesztelhetnénk is a rendszert. - Reméltem, hogy nem tűntem túl lelkesnek. De ha már kompromisszumokat emlegetett, ez talán az első lépcsőfok lehetne.

by **Mirika** Csüt. Jan. 10 2013, 02:24

Megsemmisülten süppedtem ülőhelyem fogságába. Nem egy agyonpárnázott fotel volt, hanem egy sima karfás szék, de lévén tartásomra most abszolúte nem figyeltem, körülbelül ilyesmi érzésem volt, ahogy ott ültem lelombozva. Gondolataim akörül forogtak, hogy mennyire lehetek más, mint aki a másik oldalon vagyok, és folyton a Mizuki-channal folytatott vitám jutott eszembe. Ott arra jutottam, hogy egy tőről fakadunk, és most is ezt éreztem, csak azzal a különbséggel, hogy akkor még azt állítottam, nekem sikerült felülemelkednem azon a szánalmas valakin, aki a valós világban vagyok. Pedig nem volt igaz, nem változtathattam azon, aki vagyok.
Nem éreztem magamban túl sok lelkierőt a küzdelem folytatásához, mikor megerősítette, hogy Vio-chan sem marad. Talán az lenne a legjobb, ha hagynám a fenébe ezt az egészet, és hagynám eluralkodni magamon azt az énemet, akit megpróbáltam kint hagyni, ezen a virtuális platformon kívül. Lehetnék ugyanaz a hangos, bunkó csajszi, aki a kezdeti népszerűsége után immár képtelen kijönni az osztálytársaival és beolvadni közéjük, mert előbb-utóbb mindenkit vérig sért maga körül, túl sok szeretetre vágyik és ha meg lehetősége lenne valamit lépni, akkor közbeszól az élet. Ugyanazon az ösvényen vagyok, amire a középsuliban is kerültem. Pont ugyanazon.
- Akkor tudod, mit érzek. Te olyan vagy nekem, mint amilyen neked Vio-chan. Ugyanazért akarlak itt tartani, amiért magaddal akarod vinni őt, hogy a támaszomat minél közelebb érezhessem magamhoz, hiszen ingatag lábakon állok nélküle. Képzeld el, ha egy nap Vio is azzal állítana eléd, amivel te most elém álltál, Anat - feleltem komor, de meglepően nyugodt hangon. Immár egy cseppnyi harag vagy szemrehányás nem volt a hangomban. Talán már kezdtem én is elfogadni, hogy ez a hajó elúszott, és hajlandóvá váltam elengedni őt. Őket. Pedig Anat tényleg oszlopos tagja a Voice-nak, talán ő maga sem fogja fel, mennyire az, Vio-chan pedig képes lenne olyanná válni, mint ő, legyen most bármennyire is ügyetlen a harcban.
Mereven bámultam a poharam, miközben hallgattam a terveit, és legbelül egy picit örültem talán, hogy még csak ketten vannak, és nem egy kész céhet nyomott le a torkomon. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megérdemelné, ha belebukna, de aztán gyorsan ki is ráztam belőle. Ez nem az a játék, ahol az acsarkodásnak helye van, és pláne nem Anattal szemben. Becsülendő volt, amit megpróbál, és ha ügyes lesz, olyan játékosokat talál, akkor hamar utol fognak érni minket és az Ökölt.
- Sok türelmet hozzá... kezdő szintű játékosokkal nem mindig könnyű bánni, de majd te is meglátod - fűztem hozzá, és azt hiszem ez volt az a pont, ahol véglegesen elfogadtam, ami történik körülöttem. Most már vissza kellett tartanom a sírást, kénytelen voltam orrvakarásnak álcázni ahogy letöröltem a szemem sarkából egy könnyet. Megpróbáltam odafigyelni arra, amit mutat, de ami azt illeti, piszkosul nehezen ment, és nem is nagyon akartam tartani vele a lépést. Bánkódni akartam és sajnáltatni magam, nem a játék opcióiról dumálni. Azért vetettem egy pillantást a receptre, amit mutatott. Ösztönösen válaszoltam.
- Ez nem csak ritka, de az alacsony szinteken értékes is... Vasérc, sok vasérc kell hozzá, abból nem sok v... Ööö... várj, ez most azt jelenti, hogy szeretnél továbbra is... együttműködni velem ezen a téren? - pillantottam rá a fiúra meglepetten. Őszintén nem vártam ilyesmit. Vagy csak úgy érzi, hogy ez megfelelő kárpótlás, vigasz lenne számomra, ha lekenyerez ilyesmikkel. Ismét az asztallap ragadta magához a figyelmem, nem tudtam mit gondoljak. Legyek neki hálás azért, hogy igyekszik a lehető legtöbb módon megtartani velem a kapcsolatot, vagy legyek rá dühös az alamizsna miatt, amivel kárpótolni szeretne az engem ért veszteségért? Igazából dühöngeni volt kedvem, csak nem volt hozzá erőm, így inkább szépen lassan elfeküdtem az asztalon, és újra előhívtam a menümet lusta mozdulatokkal. Persze, hogy lehet ilyet, ez a trade-opciókhoz tartozik, nem az inventory szerves része, mint a felszerelések, amiket csak házassággal lehetne megosztani.

by **Anatole Saito** Csüt. Jan. 10 2013, 15:30

Meglepetten hallgattam, ahogy ismét beszélni kezdett hozzám. Próbáltam nyitni a számat, de nem jött ki szó rajta. Próbáltam értelmesen beszélni, de nem jöttek a gondolatok. Most először éreztem azt, hogy kifogytam az okosságokból és nem találom a magabiztos énemet. Elkezdtem logikátlanul, össze vissza beszélni, de legalább végre megtaláltam a hangomat:
- Én... én nem tudtam, hogy... én azt hittem, hogy neked Kota a támaszod. Én bele se gondoltam, hogy ennyit jelenthetek neked. Meg voltam róla győződve, hogy... nem is tudom... hogy ti ketten, Kotával bármit túléltek és bármit elértek... meg sem fordult a fejemben, hogy rám is olyan támaszként tekintesz, hisz nyilvánvaló, hogy iránta többet érzel, mint irántam... - Kellett fél perc, mire összeszedtem magam. Nem akartam belegondolni milyen érzés lenne az én társamat, támaszomat elveszíteni. Nagy volt az arcom, amíg rá nem világított az imént Mirika, hogy bármikor faképnél hagyhat Violeta is engem. Megráztam a fejem, és elűztem ezeket a kétes gondolatokat a fejemből. Nem szabad hagynom, hogy kételyeket ébresszenek bennem.
Aztán azt hiszem megtört a jég. Lehet mégiscsak érdemes volt beavatni a lányt a terveimben, mert megenyhülni látszik. Mintha kezdnené belátni, hogy mindketten jobban járunk, ha elengedi a kezemet. Na igen, szívesen megérintettem volna ismét a kezét, de nem éreztem helyénvalónak. Nekem mindig szükségem voltak az ilyen apró érintésekre, hogy igazán érezzem valaki közelségét. Egy bajtársi kézfogás Hokuval vagy Kotával, Aldo simogatása, vagy mikor Violeta belém karol. Mind olyan momentumok, amelyek révén érzem, hogy kötődnek hozzám. Ranmarut sem véletlenül az érintésemmel idegelem ki, de ha bele döglök is elérem egyszer, hogy az a kocka egyenrangú kézfogásban részesítsen.
Végre pozitív érzés tölti el a testemet, amikor Mirika a recept összetevőit kezdi el boncolgatni. Sikerült elterelnem a figyelmét a kellemetlen beszélgetésről, még ha csak fél percre is. Habozás nélkül indult meg a kezem buksija felé, hogy finoman megemelhessem állát és tekintetünk újra összetalálkozzon. Kedvesen rámosolyogtam, olyan Anatosan, amit már jól ismerhetett.
- Még szép, hogy együtt akarok működni! Drága högyem, mikor tetszik végre megérteni, hogy minkettőnknek a javát szeretném és nem akarlak magadra hagyni!? No, de akkor ha jól látom a menüdet - kukucskálok bele a paneljébe szemérmetlenül - akkor ezt meg is tudjuk oldani! Szuper! - lelkendezek talán túlzott vehemenciával, de örömömből kiderülhet, hogy koránt sem alamizsnát osztogatok.

by Ajánlott tartalom