Shukaku Onnanoko

Név: Shukaku Onnanoko
Nem: Lány
Kaszt: Állatidomár
Kor: 12

Kinézet

Mintha csak egy szellem suhanna el az utcákon. Vékony, beesett arcú, sápadt, alacsony kislány, akiről akár azt is hihetnéd, hogy az árvaházból szökhetett meg, ha nem látszana ruháján az ápoltság. Félhosszú íriszszínű haját kék masni díszíti, fehér blúza felett kis kék ruhácskát visel, rövid, térdig érő szoknyája szintén kék színű. Lábán hosszú fehér zokni és szandál.

Jellem

Egyszer feltűnik, sokszor inkább el. Arcán csak a végtelen szomorúság látszik, ha egyáltalán valami érzelmet tükröznek mélykék szemei. Nagyon ritkán szólal meg, az emberek társaságát kerüli, különösen a felnőttektől fél. Ha bárki megszólítja általában sírva elrohan, ha kérdezgetik hallgatással vagy agresszióval válaszol. Különösen akkor a legagresszívebb, ha igazságtalanságot vagy indokolatlan erőszakot tapasztal egy gyermekkel vagy egy kisállattal szemben. Van egy másik arca is, egy életvidám, játékos valaki, akit viszont csak nagyon kevesen ismerhettek meg eddig, és kizárólag kortársainak mutatja meg.

Képességek

Érezd át!

Képes a neki vagy kisállatának fájdalmat okozó gonosz emberekkel éreztetni az általuk okozott fájdalmat. Emiatt minden bevitt sebzés fele magát a támadót is éri.

Előtörténet

Egy erdész lányaként látta meg a napvilágot, apja minden nap kivitte őt a szabadba, együtt ügyelték a természet háborítatlanságát. Mivel a család messze lakott a várostól, igen elszigetelten nőtt fel, de apja igyekezett lányát otthonában tanítgatni, átadta minden tudását, ami nagyrészt az állatokkal volt kapcsolatos. Shukaku gyermekkora idillinek és boldognak volt mondható egészen egy forró nyári napig, amikor minden elsötétült. Csak két lövést hallott. Két érthetetlen dörrenést, hiszen a vadászszezon jócskán befejeződött már. Azonnal visszarohant a kis faházhoz, ahol anyja és apja már holtan feküdt, hangosan röhögő fosztogatóktól körbevéve. Sajnos nem csak ő látta meg a rablókat, hanem azok is őt, és olyat tettek vele, amelyre soha, de soha nem akar visszaemlékezni. A szörnyűségek után a rablók a sarokba hajították a remegő gyermeket, ők pedig csapra verték a hordókat, és inni kezdtek. Shukaki akkor ébredt fel, amikor a gyilkosok a részegségtől már mind a földön fetrengtek. Dühtől és félelemtől reszketve állt fel és ment ki a fészerbe, ahol apja a puskáját tartotta. Eddig tilos volt hozzányúlnia, de aki tiltotta már meghalt, és akik miatt meghalt... a keze már nem remegett, mikor visszaért. Alig bírta el a nehéz puskát, de kezelni már régóta tudta, hiszen csodálattal követte apja minden egyes mozdulatát a vele töltött séták során. Meghúzta a ravaszt, a puska elsült. Apja egyik barátja talált rá két nappal később. Ekkor tíz éves volt. A puskát az ölében pihentetve ült a hullák között, és csak bámult maga elé. Ebből az állapotból nem is lépett ki soha többé. Apja barátja egy ideig próbálta nevelni, de nem bírta ki ép ésszel az éjjel sikítva felrettenő, nappal térdelve dülöngélő, maga elé suttogó lány látványát. Shukaku egy árvaházba került. Nem szegény csellengő árvák közé, hanem igen módos intézménybe, hiszen a család barátai azért nem merték teljesen magára hagyni, de nézni sem a szenvedését. Sok kísérletet próbáltak ki, mindenféle terápián átesett, de semmi sem tudta kizökkenteni a letargiából, mígnem az egyik társa a kezébe nem nyomott egy játékot. Shukaku a fejére illesztette, azonnal kiválasztotta az állatidomár kasztot, remélve, hogy valami kisemlőst kap... elszabadult a világból, amit gyűlölt. Két év után először elmosolyodott. Az admin szavait nem igazán fogta fel. Nem is kereste a kilépés lehetőségét, hiszen a való világban semmi nem várt rá, a halál pedig már régóta nem foglalkoztatta, nem fél a haláltól azok óta a szörnyű események óta. Látta a halált, szembenézett vele, és az nem akarta őt. Talán a halál fél tőle. A halálnak is félnie kell valakitől. Az inventoryban talált tojás ismét meglepte. Fehér színű volt, közepén egy szabálytalan szélű, függőlegesen futó fekete csíkkal, ami körbefutott a tojáson. Minden percben vigyázza, arra vár, hogy kikeljen, titkon remélve, hogy valami kisemlős éledezik a burok mögött, amely végre, a szülei után először képes lesz megérteni őt. Szeretné, ha valaki egyszer megértené minden gondolatát, minden érzését, kivéve egyet, az egyedüllétet. Ez a kisállat soha nem lesz egyedül. Élete első perceitől fogva vele lesz, és soha nem fogja magára hagyni. Azonnal bevetette magát az erdőbe, oda, ahonnan anno a valóságban kiragadták. Oda, ami életében az utolsó szép emlékeket ébresztette benne. az apjával való sétákat, a madarak fütyülését, a kisállatok motoszkálását. Leült egy árnyékos, rejtett helyre, és várt. Valami majd fog történni, de ha nem, akkor ő boldogan el lesz itt addig, amíg majd mégis történik valami. Végre senki nem zargatja, nem akarja meggyógyítani. Nyugodtan gondolkodhat. Shukaku felmenői a háború után disszidáltak, és Amerikába költöztek, ott kezdték el felépíteni az életüket. Néhány családtaggal, akik Japánban maradtak továbbra is tartották a kapcsolatot, és azok segítették is őket, így amikor felajánlották Shu apjának ezt a remek munkalehetőséget, hogy az amerikai természetvédelmi területekről, melyek hemzsegtek a turistáktól, egy hatalmas, csendes és békés, gyönyörű erdőségbe költözhet, azonnal kapva-kapott a lehetőségen. Shukaku így már Japánban született, de szülei nyugatias elvek szerint nevelték. A magántanártól ugyan megtanulta a japán nyelvet, amelyet apja már csak nagyon alap szinten tudott használni, a hagyományokat, de értékrendje eléggé követi a szüleiét, akik nagyon messze kerültek eredeti gyökereiktől.

Köszi a választ!

Elkészültem a változtatásokkal. Azért nem írtam konkrét számot, mert nem tudom mekkora erőt engednek meg a mesélők...