[Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Mirika alaposan leteremt engem és Rant, s igaz ami igaz, talán nem kéne ennyit akadékoskodnom. A lány így is elég cefetül néz ki, ráadásul ázunk itt a szemerkélő esőben, ahelyett, hogy valami száraz helyre vonulnánk. Mondjuk éppen oda, ahova Libuse invitált minket, a találkozási ponthoz. Indulás előtt bedobhatnánk még egy forró teát, de tartok tőle, hogy ilyesfajta urizálásra már nem lesz alkalmam.
- Igen, kicsit sokat beszélek, hehe. Rossz avagy jó szokás, döntsétek el ti. Bár mindannyian ismertek, kivéve a szomorú kisasszonykát. De majd igyekszem befogni. Na jó, nem fog menni, most szólok előre. - Közben átkarolom szépen Mirika vállát - majd két fejnyi magasság különbség miatt így kényelmes - és hagyom Rant szólóban előre menni. Had érezze magát kicsit nyeregben az öregfiú. Alexet egyelőre ignorálom. Ott kullog mögöttünk, miközben követjük küldetésadónkat, s a fene nagy szószátyár fiú most aztán cipzárt húzott a szájára. Talán jobb is, mert ha még engem is képes volt kikészíteni, akkor Ran két pillanat alatt agyvérzést kapna tőle. Hinarival viszont jólesik incselkedni, ezért picit lassítok a lépteimen, hogy a lány mellém érhessen.
- Mondja csak kisasszony, kiállt már a zsibbadás a kacsóiból? Igencsak megterhelő lehetett egész délután masszírozni, dögönyözni Aldo macskámat. Egyébiránt Mito sokat áradozik kegyedről, kérem látogassa továbbra is. Jólesik a fiúnak a közelsége, s szerintem garantált a további ingyen kóstoló is. - Cupido Saito ismét beveti magát, mégsem kellene hagyni, hogy szegény segédem parlagon maradjon. Kicsit elszégyellem magam, amiért itt heherészek, miközben egy szomorú történetben csöppentünk, de aki a boss terembe is vigyorogva lép be, attól ne várja senki, hogy gyászhangulatban tolja végig ezt a küldit. Mindenesetre ha már Libuse felajánlotta a lehetőséget, hogy kérdezzünk, akkor én bizony megteszem.
- Azt mondtad van egy pici nyom, amin el tudsz indulni. Elárulnád nekünk mi lenne ez? Illetve azt is, hogy mit kell tudni az ismerősödről, akihez most megyünk?

Végre valahára elindultunk, részemről azonban cseppet sem voltam biztosabb a dolgomban, mint a szökőkút mellett. Hagytam, hadd menjenek előre a tapasztaltabbak, nekem kérdésem se volt a lányhoz, minek ugráljak hát ott közöttük? Amúgysem voltam a legjobb kedvemben, nyomasztott az időjárás és az a bizonyos szakadék is, amin a kistermetű lány egy pillanat alatt átsegített hirtelenségével és közvetlenségével.
Először majdnem elbotlottam, amikor mellettünk termett, úgy meglepett, aztán egy zavart köhintés kíséretében igyekeztem felfogni, amit úgy hamarjában elmondott.
- Hát az tuti – sandítottam Anat felé, próbálva elkapni a tekintetét, majd visszafordultam a lányhoz – Üdv – fura lett volna újra bemutatkozni, így félbehagytam a mondatot, Alexre bízva a továbbiakat, egyelőre nem sok sikerrel. Igyekeztem valami társalgásfélét elindítani, márcsak Mirika kedvéért is, ám semmi se jutott az eszembe – Voice…? – valahol láttam már ezt a céhlogót – Jah igen, Kota is voice-os, nem? – kérdeztem, közben önmagamat korholva, hogy egy sima beszélgetést se tudok normálisan folytatni. Segítségkérően a fiúra néztem, ám ő éppen a gondolataiba merülve bámulta a semmit, így jobbnak láttam nem belerángatni ebbe az egészbe, helyette a lányra mosolyogtam és vártam a válaszát.

Mire sorba rendeződtünk, egy szempillantás alatt Anat mellett találtam magam, éppen a „naagy verseny” hosszútávú következményeiről faggatott. Én két lépés közben enyhén előrehajoltam és oldalra néztem, Mirikát lesve, aki a fiú másik oldalán volt: láthatóan Anat vele is egész érdekes viszonyt alakított ki, azonban különösebben nem foglalkoztatott a dolog, csak egy fejcsóválásra futotta, reagálva a mondandója mögé bújtatott gondolatokra.
- Ó persze, jól elvoltunk, Aldo remekül szórakozott – mondtam vigyorogva, a szót némi iróniával mondva ki, hiszen a fiú nem volt velünk. Gondoljon csak amit szeretne arról a délutánról – Mito meg aranyos – folytattam, majd hátranéztem, ezzel le is zárva a témát. Alex éppen a leveleivel pötyögött, nem úgy tűnt, mint aki nagyon csatlakozni szeretne. Már éppen mellé akartam állni, hogy bevonjam, amikor Mirikát kérdezte. Jobb tevékenység híján, Rant kezdtem el tanulmányozni, néha Libuse-ra pillantva, hátha megtudhatunk valamit az előttünk álló küldetésről.

Ejnyemár, de titokzatos ez a libus. De nem fogok bele egy újabb elővigyázatossági, bizalmatlan kukacoskodásba, mert Mirika még a végén leharapja a fejem. Ran meg jól tette, hogy végre nem vonakodik elfogadni a csatlakozásra való felkérést, mert különben kénytelen lettem volna az ő nyakán lógni a Mirikáé helyett. Így megkapja azt a neki járó tiszteletet, hogy vonulhat elsőként a küldetésadóval és én sem gázolok át az intim szféráján szöges bakanccsal. Így is tökre kiakad ezen az legnagyobb céh vezetője íjász dumán, aszem Alex máris szerzett egy rossz pontot nála. Most kezdjem el magyarázni nekik, hogy Aincrad legnagyobb céhének történetesen egy harcművész a vezetője? Áhh, úgyse értenék, nagyképű bagázs...
Morfondírozás helyett inkább visszakapcsolódok a Hinaris beszélgetéshez. Nem adom meg a lánynak azt az örömöt, hogy aggodalmat láthasson orcámon, hisz már tudom nagyon jól, hogy nem bántaná Aldot, csupán félreértés volt az első találkozásunk. Ráadásul macsekom úgyis szanaszét karmolta és harapdálta, ha egy szőrszálát is meghúzta. Kényes jószág, szereti, ha el van halmozva minden jóval. Mirika traccspartija viszont felkelti az érdeklődésemet. A kardforgatók tornáját nem követtem túlzottan figyelemmel, mivel számomra az a kaszt a legkevésbé értékes, ráadásul RenAin kívül nem sok mindenki érdekelt. Csak az ő küzdelmét néztem meg Zhel ellen, s utána kerestem fel Mr. Everettet, hogy összemérhessük a tudásunkat. Annyi látnivaló bőven elég volt a tornáról, így persze lemaradtam arról, mikor Kota csúfos vereséget szenvedett egy állítólagos első szintű játékostól. Csak a hírét hallottam, de már az elég volt arra, hogy hitetlenkedjek, majd felnevessek azon, hogy Mr. Menőt megverte egy kezdő lány. Ezek szerint ő volt az, Hinari? Nofene!
- Had gratuláljak a győzelmedhez, kisasszony. Igazán lenyűgöző teljesítmény! - Vagy csak a zsűri látta, hogy ki a tehetségesebb. Esetleg meg volt bundázva, mint az én küzdelmem King ellen. Száni, hogy a kezdő ficsúrokat hagyják a tapasztalt harcosok ellen győzni, de Hinari most felkeltette az érdeklődésemet.
Végül megérkeztünk oda, ahova Libuse kívánt elvezetni bennünket, ám a titokzatos informátornak nyoma sincs. Egy fintort elnyomva felvonom a szemöldököm, úgy tűnik kénytelen leszek kézbe venni a dolgokat és elszórakoztatni a társaságot, amíg várakozunk. Azonban mikor az idegen férfihang megszólal, majd előtűnik, mint egy kaméleon, kissé összerezzenek és ezt Mirika - akinek a vállát még mindig átkarolom - észre is vehet, azt meg pláne, mikor védelmezőleg jobban magamhoz szorítom (ami nem egyenlő az átöleléssel). Hupsz, ennyire talán nem kellett volna, Kota most letépné a fejemet. Nah, akkor már azért sem engedem el Mirikát.
Hadész szerint mi öten vagyunk a bőgőmasina serege, én meg ki is békülök ezzel a megnevezéssel, hiszen tulajdonképpen zsoldosok vagyunk. Igaz fizettségről még nem volt szó. Persze nem hozom szóba, mert a végén Mirika ráharap a fülemre és pixxeljeire marcangolja. Jah nem is, nem éri el a fülem Nyehehe.
- Próbatétel! Hmm, jól hanzik. Irány a rét akkor!

- Hogy komolyan-e? Öhm…
Valljuk be őszintén, teljesen váratlanul ért, hogy tényleg sikerült folytatni a beszélgetést, és ha nem pont énrólam lett volna szó, talán még büszke is lettem volna magamra. Így azonban kellett egy-két pillanat, amíg felülkerekedtem a csodálkozásomon, zavaromat viszont képtelen voltam megfékezni. Éreztem, ahogy enyhén elpirulok, mint mindig, ha nagyon hirtelen kerülök a figyelem középpontjába, ráadásul a szituáció maga sem volt a legmegfelelőbb: nem éreztem magam érdemesnek a szavakra, a gratulációkra, ami meg Kota komolyságát illeti… - Jah, elég komolyan, igen – kaptam észbe, bár hangomon, akármennyire is próbáltam, azért lehetett érezni, hogy én magam sem vagyok teljesen meggyőzve. Valószínű így is a zavarom mentette meg a helyzetet, hisz a helyzettől függetlenül alig álltam meg, hogy ne nevessek már magán a feltevésen is. ”Chh… hangulatgyilkos.” Még jó, hogy az oszlopok keveset engedtek láttatni a közönségnek.
Azért persze megköszöntem amit meg kellett, szépen és illedelmesen, közben a kardom markolatával szórakozva, ám ahogy zavarom fokozatosan alábbhagyott, egy jóleső érzés csak maradt utána, egy újabb apró lépcsőfok, amivel magabiztosságomat igyekeztem feljebb tornászni. Kezdtem egyre jobban érezni magam, ahogy haladtunk előre, valahogy már a tény se zavart, hogy ezek hárman itt frontharcosok. Egyszer úgyis utolérem őket.

Lépéseim határozottabbak lettek, ám egy ponton kicsit lassítottam, és érdeklődve fordultam Alex felé. Fél füllel eddig is figyeltem a kialakuló párbeszédre, ám Ranmaru közbeszólása felkeltette érdeklődésem, főleg mivel a céhem is érdekelt volt a témában.
- Al, ő a Justice League vezetője volt… – tájékoztattam a fiút, nem elfelejtve a mondat végét elharapni, közben a szemüvegesre sandítva, hátha leveszi a dolgokat, és mond valami infót a miértekről. Ez így egy jóval elegánsabb megoldásnak tűnt, mintha direktbe rákérdeztem volna, amit – főleg előbbi megnyilvánulása után (miszerint túl sokan vagyunk) – nemigen mertem volna, legalábbis egyelőre.

Gondolataimat a lányka megállása szakította félbe, s ahogy ő, én is körbekémleltem, ám inkább kíváncsian, mint aggódóan. A semmiből jövő hang azonban már korántsem tetszett annyira, a felbukkanó, magát Hádésznak nevező alak meg mégannyira sem. Összevontam a szemöldököm, és végignéztem a srácon, indikátorának hiánya rögtön feltűnt. Kicsit össze is zavarodtam, magatartása alapján nem hiszem, hogy njk lett volna… de akkor ki? Libuse meg úgy üdvözölte, mintha semmi furcsa nem lenne benne. Ez a lány túl naiv. Ráadásul, ahogy elnéztem, az idegennek a „sereggyűjtésben” is benne volt a keze, ezek szerint mindezt előre megbeszélték, s okkal lehet feltételezni, hogy sokminden mást is. Aggasztó.
Pillantásomat végigjárattam a csapaton, próbálva felmérni, a többiek vajon hogyan reagálnak, mit szólnak a történtekhez, de aztán én is beletörődtem a dologba: mostmár nem lehet visszakozni. Nem is akarnék, ám ez a kaméleonfickó ne várjon tőlem bizalmat! Sőt, ezek után a lány szavait is mérlegelnem kell, a hiszékenysége akár életveszélyes is lehet, főleg a védett övezeten kívül, ahova menni készülünk. S a tény, hogy Hádész nem jön velünk, csak fokozta a rosszérzésemet. Nyugtalanul figyeltem, ahogy Anaték elindulnak, s még utoljára visszanéztem a srác hűlt helyére, mielőtt utánuk indultam volna.

A város ez oldali kapuja, mely kivisz a védettség nélküli zónába igen közel van. Alig kell megtenni két saroknyi fordulatot, s az ember máris ott találja magát a míves boltív alatt, ami után nyomban szembeütköznek a zöldellő mezők, s a közelben szökdécselő gyengébb mobok. A játékosok azonban ki tudja miért, nem használják ezt a kijáratot. Talán csak egy másikhoz vannak szokva, vagy az árusok alacsony minősége nem veti őket erre.
Libuše először kissé félve ugyan, de végül bátran csörtet végig a kis földúton, melynek jobb oldala felé irányzékozva magát letér arra a bizonyos mezőre.
A füves réten túl egy erdősor ácsorog, néha meg-megdőlnek a koronák ágai a fentebb uralkodó szelektől. Egyetlen nagyobb kő fekszik ennek a mezőnek a közepén, melyen már távolabb észre lehet venni, hogy tetején egy férfi ücsörög.
Közelebb érvén bárki számára nyilvánvaló lehet, hogy egy indikátor nélküli fekete hajú férfi az, ki eme furcsa helyen tanyázik. Ruhájáról nem is beszélve: Fehér inge fölött sötét mellényt hord, öltöny nadrágja szépen vasalt, hozzá illő lakkcipője pedig csillog-villog.
Szájából cigaretta lóg, mely felizzik néha, mikor feltételezhetően beleszív. A kis csapat jöttére felkapja fejét, s mielőtt bármit szólhatnának hozzá, egy egyszerű mozdulattal leugrik magasleséről, s elégedett pillantást vet az élen járó Libušére.
- Ü-Üdv. Mi azért jöttünk hogy... - szólal meg a lány, s fojtatná, de ebben a pillanatban a férfi félbe szakítja.
- Tudom, hogy miért jöttetek, Hadész tájékoztatott. - még egyet szív a cigarettába, majd meglepően messzire pöcköli a csikket, ráadásul olyan gyorsan, mintha azt puskából lőtték volna ki.
- Segítek nektek. De előtte be kell bizonyítanotok, hogy méltók vagytok rá. Elvégre nem kockáztathatok akárkiért. - majd széttárja karjait, s megereszt egy lágy mosolyt.
- A feladat egyszerű. Fosszatok meg a páncélomtól. Ha ez sikerül, segítek. - mondja, s megropogtatja ujjait, hátát és nyakát.

- Hát jó..! - szólal fel végül Libuše, ki a menüjében kotorászva egy kardot varázsol kezei közé, melynek pengéje zöldes fénnyel ragyog. A lány hátrébb csúsztatja jobb lábát, majd egy hirtelen mozdulattal megindul az idegen felé.

[Kockával nem kell dobni. Ne feledjétek, hogy az eső még mindig esik. Aki akar leléphet. Pocsolyák is vannak elszórtan.]

Megspórolom magamnak az okoskodást és nem folyok bele abba a beszélgetésbe, hogy ki volt céhvezér, meg ki nem, Ranmarunak nyilván nyomós oka volt rá, hogy otthagyta az Öklöt és annak pedig még nyilvánvalóbb oka van, hogy hallgat erről a bizonyos kiválásról. Nem áll szándékomban belemászni a lelkivilágába, így is eleget csesztetem Mr. Kockát. Nofene, milyen empatikus lettem ma vele. Inkább kedvemre való, hogy élvezhetem Mirika társaságát is, hiszen még csak nemrég tettük helyre a barátságunkat, és mivel Violetán kívül ő a legfontosabb ember nekem idebent, ezért bennem is kezd végre kialakulni az egyensúly hála a békülésünknek. Ezért is vállaltam be ezt a küldetést ilyen nagy elánnal, máskülönben vagy a boltban vagy otthon antiszockodnék Aldoval. Áh, tényleg, vinnem kell majd haza tejet a is komisznak.
Ran viszont nem várt választ adott az általa csak "Íjászok szégyeneként" emlegetett Mirikának, az első percben nem is tudtam értelmezni a mondandóját. Bevallom a másodikban sem. Valami versikefélét próbált farigcsálni, melynek múzsája talán éppen a pöttöm lányka volt. Felettébb érdekes, de mielőtt szólásra emelném a szám, bölcsebbnek érzem a hallgatást, pláne azt, hogy megvárjam a többiek reakcióját. Felvont szemöldökkel, hümmögve méregetem a pápaszemest. Nem hittem volna, hogy létezik lírai énje, pláne azt nem, hogy pont előttünk fogja megcsillantani.
Először nem értettem, hogy Mirika miért hiszi azt, hogy énekelni megyünk, aztán leesik a Records szó. Csakhamar elérünk a célhelyszínre, szerencsére minden fennakadás nélkül. Nyitva tartom a szemeimet, bár tudom, hogy Mirika és pláne Ranmaru észlelési skilljei jóval precízebbek az enyémnél. Mindenesetre nem árt az óvatosság, és magamra öltöm páncélzatomat, sisakom egyelőre jobbomban - nem igazán szeretem hordani az ormótlan bikaszarvak miatt - balomban pedig az új dual blad fegyverem. Az eső miatt a fejmre húzom a köpenyem csuklyáját és szorosan Mirika mellett haladok. Előttünk kirajzolódik egy méretes kő, melynek tetején üldögél egy ismeretlen férfi. Több szempontból is böki a csőrömet a külleme. Egyrészt nincs indikátora, másrészt még nálam is elegánsabban van felöltözve. Nálam. Egyedül a szájából kilógó cigarettát nem irigyeltem, az sosem tartozott a "stílusos kiegészítők" kelléktáramba. Cöhh, nem kockáztathat akárkiért. Mi bezzeg kockáztatunk. Rossz duma, de egye fene, bizonyítsunk... de csakis a kihívás és a móka kedvéért. Szóval a feladat, hogy fosszuk meg a páncéljától. Nem tűnik nehéz feladatnak, de látva az iménti mozdulatát a sebessége s az ügyessége nem lehet piskóta. Tekintetemmel Rant keresem, majd cinkos mosollyal az arcomon odaszólok neki.
- Ranmaru, éjjeli futó stratégia, mehet? - s ha az íjász egyetért, akkor abban reménykedem, hogy ismét vállalja a terelő szerepét és az általunk kialakított gyűrűbe tereli a ficsúrt. Eközben lehívom az üzenőpanelemet és körüzit dobok Mirikának, Alexnek és Hinarinak, hogy segítsenek kialakítani egy emberi láncot és ne hagyjuk elfutni a próbatevőnket. Persze mindehhez Ran közreműködése elengedhetetlen!

Akármennyire is szerettem volna, Mirika úgy tűnik nemigen szándékozott beérni ennyivel, tovább kérdezősködött, elvíve a beszélgetés fonalát egy olyan szintig, ahol már nem lehetett csakúgy, félszavakkal lerendezni a történteket. Nem tudtam mennyit és mit mondhatok, de mivel Kotáról volt szó, nem is akartam falazni neki, annál inkább, mivel a lány reakciója talán felvilágosíthat a kettőjük közti helyzetről.
- Hát, eleinte csak szórakozott, kihasználva a gyorsasági előnyét és azt az illúziószerű képességét – kezdtem bele – de miután sikerült megsebeznem, kicsit komolyabb lett, bár így se mondhatom, hogy végig koncentrált volna – nevettem fel, önkéntelenül is megérintve a felületet, amit anno láthatóbbá kívánt tenni – Meghát, az oszlopok is bekavartak neki – folytattam, az esésére célozva.
- De persze engem se kellett félteni – tettem még hozzá, direkt nem fejtve ki bővebben a dolgot. A taktikáim nagy része más körülmények között is alkalmazható, így egyelőre megtartottam azokat magamnak.

A lány javítására csak bólogattam, igaz már rég JL néven futott a céh, amikor Ran otthagyta, de az való igaz, hogy az új nevet az új céhvezér adta nekünk, így semmi okom nem volt újra beleszólni. Ehelyett kíváncsian figyeltem a szemüveges íjászt, hogy vajon mit is szól kaszttársa mondandójához, ám ez hamar homlokráncolásba fordult át, ahogy elkezdett beszélni.
- Belső korrupció… - ismételtem félhangosan, érezhető nemtetszéssel a hangomban. Igaz, hogy a fejesek ügyeiről vajmi keveset tudtam, de meglepett, hogy maga a volt céhvezér ezt sorolja indoknak, nyilvánvalóan hamis információkat közöl tehát, és egy pillanatig sem hiszi, hogy komolyan vesszük. Én a magam részéről a továbbiakban ignoráltam a kijelentést, nem tudtam elképzelni, hogy így megromolhatott a kapcsolat Ranmaru és a Justice között, sokkal inkább tűnt igaznak az a felvetés, hogy a fiú csak spontán kibökött valamit a jelenlévőknek, azt sugallva, hogy tulajdonképpen semmi közünk hozzá. Így egy rövid mérlegelés után bölcsebbnek gondoltam nem feszegetni a témát, majd utánakérdezek Lewisnél vagy RenAi-nál, ha összefutok velük. Ezzel az íjásszal úgysem megyek túl sokra…
A versike pedig… nos, már az elején is tisztában voltam vele, hogy semmit sem tudok a csapat tagjairól, s ez most is beigazolódott. Ahogyan félrebillentett fejjel méregettem, miközben szavalt, hirtelen beugrott az úszónacis villogtatása is, s ezt a kettőt sehogysem tudtam hozzápasszintani az elmúlt tíz perc során kialakított, mindig visszahúzódó és szótlan énjéhez. Nyeltem egy nagyot, és megpróbáltam nem is foglalkozni vele, inkább Alexre mosolyogtam, közben megfigyelve a reakcióját, hiszen ő régebb óta ismerte Rant: ha ő sem tud mit kezdeni a szituációval, akkor biztosan nem az én következtetéseimmel van a gond.

Végül csak kiértünk a tisztásra, s miközben mindenki felszerelkezett, elmélyülten néztem a lehangoló mezőt: mintha az egészet szürkére festették volna, egy-egy világosabb pocsolyafolttal néhány helyen, teljesen megfeledkezve róla, hogy esetleg beleiktassanak némi napsütést is a szint programjába.
Semmi kedvem nem volt harcolni.
Ez persze megváltozott egy kicsinykét, amint a frontharcosok megindultak, s éppen azon fáradoztam, hogy mozgásukból kiderítsem, pontosan mit is jelent az említett stratégia, amikor megjött a körüzenet. Ekkor már biztos voltam benne, hogy a sziklán ülő alak nem akar feltétlen kivégezni minket, hiszen mire Anat bepötyögte és elküldte a szöveget, ő már legalább ötször támadhatott volna, mégsem tette. Sőt, még Mirikát is megvárta szépen, így immáron magabiztosabban húztam elő a szabdalómat. Még az sem zavart, hogy ennek a fazonnak sincs indikátora, s ugyan egy pillanatig sem hittem el a „csak segíteni akarok” szövegelését, de azt el kellett ismernem, hogy – egyelőre - nem rosszak a szándékai. Megkerestem Anattal a szemkontaktust, és bólintottam, majd úgy helyezkedtem, hogy még véletlenül se legyenek pocsolyák kettőnk között: a távolsági harcnál előnyös lehetett, ám rám nézve kifejezetten nem, főleg, ha nagy sebességgel közelítem meg. Megvártam, amíg Mirika ellövi a két nyilat, majd én is megindultam, gyorsaságpontjaimnak csupán a felét felhasználva. Ha elég közel érek hozzá, maga a vágás gyorsabb lesz (olyan 70%), ám még korainak tartottam felfedni előttük a teljes sebességem.

Ran zavartsága hála az égnek tovatűnni látszik, csak tennivalót, célt kell adni neki, hogy lefoglalja magát és cikázó gondolatait, s cselevésre bírjuk. Időnként nem tudok mit kezdeni az érzelmi kicsapongásaival. Azt hittem nincsenek is érzései, talán épp ezért nem tudom lereagálni, mikor kimutatja, hogy mégis vannak neki. Mint amikor azt hitte, hogy eltört a szemüvege... akkor sem tudtam mi lenne a helyes hozzáállás vele szemben. Lényeg, a lényeg, mindenki elkezdett szépen a tervek szerint mozgolódni. Alex és Mirika még visszaüzent, ám mire elkezdtem olvasni a felugró panelt, már célzásra is emelte a fegyverét és lőtt. Kétszer is! - NE! - Szakadt ki belőlem felkiáltás formájában az ellenkezés, de addigra már Hinari is megrohamozta a szmokingost. - Levenni kell a páncélját, nem leütni!
A pasas azonban elkapja a feléje száguldó nyilakat. Elkapja! Puszta kézzel! Hinari támadását is könnyed mozdulattal akasztja meg, a lány nagyot nyekkenve kerül a földre, miközben Mirika egyik nyílvesszőjét belém küldi az indikátor nélküli, a másikat pedig Ran felé hajítja. Ahogy lecsíp jó pár pontot a betalált nyílvessző a páncélértékemből, úgy válik az íjászlány indikátora narancs színűvé. Ki kell támasztanom hátra az egyik lábammal, nehogy elveszítsem az egyensúlyom. Nem szívesen lennék a mobok helyében, mikor hugicám megsorozza őket ilyen erős nyilakkal. De hogy volt képes ellenünk fordítani az NJK Mirika sebzését? Értetlenül állok a helyzet előtt, kitérni pedig képtelenség lett volna, ahhoz még Kota sem lehet elég gyors, pláne úgy, hogy teljesen lefagytam a látványtól. Lenyűgöző, amit ez a férfi produkál. Mi szükség ránk, ha ő maga Chuck Norris!?
- Alakítsunk ki egy emberi láncot és ne hagyjuk elfutni a próbatevőnket! Ezt írtam, nem? Hol van ebben egy szó is arról, hogy támadjátok meg? - emelem fel a hangom kissé ingerülten Mirikára, Hinarira, majd Alexre pillantva. Felsóhajtottam, nyilvánvaló csapda volt, Mirika meg szépen belesétált. Nem tudtam más tenni, mint újrakezdeni elölről az egész bekerítéses taktikát, de félő, hogy ezután ki fog csúszni a kezeink közül a szmokingos. Ranmaruban maradt az egyetlen reményem, hogy sikerül közre fognunk és elkapnunk ezt a vp NJK-t, meg talán a többiek is erőt vesznek végül magukon és nem csak a nyilaikat lövöldözik, hanem egyszer test a test ellen is kiállnak.

[Srácok a negyedik oldalon vagyunk és bevallom ez még sehol sincs abban, amit én terveztem... x) ]

- Igen mit akarsz?! - fakad ki végül Libuše is Kana szavaiból erőt merítve. Habár eddig meg se mozdult, csak zölden izzó kardjának végét szegezte Eizora, a lány meglehetősen mérgesen néz a férfira.
- Én a páromat keresem, te meg csak húzod az időt ezzel a marhasággal! - kiáltja miközben erősen gesztikulálva hadonászik szabad karjával.
- Csöndet! - Az Eizo szájából előtörő szó szinte megfagyasztja a levegőt. Arca megkomolyodik, szeme mérgesen méregeti az előtte állókat.
- Van egyáltalán fogalmatok arról, hogy mibe keveredtetek..?! Chh, úgy látom nincs... - és a zsebébe nyúl, melyből elővesz egy cigarettát. Rágyújt. - Az elmúlt öt percben győzködtem magamat, hogy van esélyetek túlélni azt, ami rátok vár, ezért is hívtalak ki titeket: hogy lássam mire vagytok képesek. De még azt az egy nyamvadt páncél-pontomat se bírtátok levenni! A csapatmunkátok csapnivaló, csak egymást hibáztatjátok! - fél kézzel megnyitja a menüjét, melyben állítgat valamit. Még akik mögötte állnak, azok is csak annyit láthatnak, hogy egy csomó szám folyik le képernyőn. Kanának szinte rögtön visszaáll a zöld indikátor, Eizo pedig bezárja a panelt.
- Nem azon volt a hangsúly, hogy verjetek le, hanem hogy együttesen tegyétek, összedolgozva! - legyint és Libuše felé fordul. - A rendszer felfigyelt rád, míg együtt voltál Stratossal és most, hogy eljöttél hozzám, nem csak magadat, de ezeket a fiatalokat is belerángattad a végzetükbe...
- Mi..? De én nem... - habogja a lány értetlenül, s Mirikára tekintget segélykérően.
- Stratos azért hagyott el, mert féltett téged, hogy a rendszer kitöröl. Te mégis utána jöttél... - a férfi hangja egyre halkul, majd a végénél feltekint az égre, s homlok ráncolva felmutat egy pontra.
- Nézzétek! - s ujját egy nagy, körkörösen kavargó sötét felhőrétegre szegezi, melynek forgása egyre csak gyorsul. Alig fél perc alatt kitágul, mely lentről találgatva lehet durván száz méter is, majd két fehéren fénylő pont lebeg alá belőle. Az eső zúdulása felgyorsul, mintha csak belepörgetnének, s némelyik esőcsepp már-már jégcseppként koppan a fejeteken. A pocsolyák befagynak, a fű megmerevedik, mintha a szél nem is hatna már rá. (Persze ha jártok rajta ugyan úgy hajlik.)
- Fejvadász mobok... - mondja halkan az öltönyös - Olyan programok vagy játékosok után jönnek, akik valamilyen módon veszélyt jelentenek a rendszerre. Ti és Én ilyen veszélyforrások vagyunk. Az életetekért fogtok harcolni... - s felveszi a bokszolókra jellemző alapállást. Kisvártatva mellette a fű egy ponton folyóssá válik, majd mint egy szökőkút: kilő és egy minutum alatt emberi alakot vesz fel. A jövevény nem más, mint Hadész.
- Mi bevállaljuk az erősebbet. - nyilatkozza az alvilág ura és jobb karját egy nagy fémpengévé változtatja.
A két fénylő pont az erdő mellett landol, több száz méterre tőletek, de amint kihuny a helyzetüket jelző izzás, a levegő is hidegebbé válik. Az eső nagy része már jégeső. Nincsen még olyan jártasságotok, amivel rá láthatnátok a tisztás szélére, hogy mi folyik ott, így csak fák törzsének hangos reccsenésére lehettek figyelmesek, majd arra, hogy több jól megtermett, lombos bükk vagy tölgy repül felétek és ha nem vigyáztok, könnyedén elsöpörnek...